Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)
2003 / 7. szám
„Ó, TinWYAK NEM RIADÓ LEÁNYA” Ó, Tihanynak riadó leánya! Szállj ki szent hegyed közül, ím. kit a sors eddig annyit hánya, Most az Újs. Szaksz. üdülőjében üdül!... Imigyen parafrazeáltam a nagy költő és újságíró kolléga, Csokonai Vitéz Mihály két évszázaddal ezelőtti fohászát a tihanyi visszhanghoz és rajta keresztül a kegyetlen sorshoz. Öt év után ugyanis immár másodszor vettem igénybe MÚOSZ-tagságomnak ezt a legígéretesebb szociális juttatását.Akkor még szerencsémnek tartottam, hogy jogosultságomon nem változtatott az sem, hogy időközben a kies komplexum a Sajtószakszervezet kezelésébe került.) Fél évtizeddel ezelőtt szerény, de kellemes szolgáltatást kaptunk. Az üdülő szobáinak már akkor is leromlott állapotáért - a Balaton hús vize mellett - kárpótolt az akkori személyzet figyelmessége. Akkor is félpanzión voltunk, de az egyik tihanyi étteremmel kötött megállapodás lehetővé tette, hogy két szerény, de ízletes menüből választhassunk. Előzetesen most is ilyen kettős választást ígértek, így nagy volt a megrökönyödésünk, amikor a „díszvacsora" egyetlen főétke a krumplis tészta volt. Igaz, midőn elrebegtem, hogy ezt az étket mindennél jobban utálom, az üdülő ifjú és számomra új vezetője engedélyezte, hogy azt sült brokkolira cseréljem, de felségemnek nem volt más választása, mint „mars a grenadírba". Szólnom kell arról is, hogy az említett üdülővezetőt Lepies Krisztinának hívják, mely családi név feltűnően egyezik a szakszervezet főtitkárának nevével. Az egybeesés nem véletlen, mert a leányáról van szó! Ezt az abszolút módon etikátlan alaphelyzetet csak azzal lehetett volna feloldani, ha „Tihanynak riadó leánya” mindent megtett volna azért, hogy az újságíró vendégeket kárpótolja az összeomlófélben lévő üdülő megpróbáltatásaiért. Ehelyett azonban a kisasszony - barátja társaságában - csaknem minden erőfeszítését arra irányította, hogy a szó szoros értelmében „megsüsse pecsenyéjét". Ugyanis abszolút prioritást élvező fő tevékenységük a gyönyörű, a parti üdülőrészen felállított pecsenyesütőjük sikerére irányult. Reggeltől estéig sült itt a 350 forintért mért grillpecsenye! És hogy vevő is legyen rá, a korábban zárt üdülőrészt megnyitotta a kirándulók „hordái” előtt. Ezzel megfosztották az üdülő jogos bérlőit attól a kellemes „privacy”-től, amelyért még érdemes volt igénybe venni a végső romlásnak indult üdülőt. Amikor egy alkalmi holland vendég azt dicsérte előttem, milyen nagyszerű, hogy Magyarországon, nem úgy, mint Hollandiában, díjmentesen igénybe lehet venni a legszebb partszakaszt is, én nem egészen ugyanezen a véleményen voltam. Másként gondolta az a kollégám is, aki feleségével együtt az első üdülőben eltöltött nap után, akárcsak az írásom elején megidézett Csokonai, „csapot, papot” és a két hétre befizetett 112 ezer forintját is feledve elmenekült az üdülőből. A pecsenyesütés mellett különösen azt fájlalta, hogy még az ifjú üdülővezetőnek állt feljebb, amikor elpanaszolta, hogy szobájában a szekrényajtó első kinyitásakor rázuhant, és a jó nyaraláshoz elengedhetetlenül szükséges hűtőszekrénynek esze ágában sem volt működnie. „Zordon erdők, durva bércek, szírtok! Harsogjátok jajjaim! Tik talán több érzéssel bírtok, Mintsem embertársaim..." így folytathatnám Csokonai halhatatlan jövendölését tihanyi üdülőnk vendégeinek sorsáról. A további idézés helyett felszólítom „illetékes embertársaimat”: ne engedjék meg, hogy hajdan volt kellemes tihanyi üdülésünk - a tihanyi ekhóhoz hasonlóan - a múlt feledésének homályába merüljön! Réti György Tisztelt Főszerkesztő úr! A tihanyi üdülővel kapcsolatos észrevételek valóban választ igényelnek. De mielőtt a panaszokra reflektálnék, engedjék meg a Magyar Sajtó olvasói, hogy az előzményekről tájékoztatást adjak. Kezdem azzal, hogy a tihanyi újságíró-üdülő 2002 végére használhatatlan állapotba került. Erről a Magyar Újságírók Országos Szövetségének egy szakértői véleménnyel megerősített tájékoztatást adtunk. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy jelentős beruházás nélkül az üdülő működtetése lehetetlen lett volna. A konyha átépítése azért vált szükségessé, mert az EU-s normákat az ÁNTSZ megkövetelte. Korábban helyben nem is volt étkeztetés, az a Kolostor Étteremben történt. A Sajtószakszervezet és a Magyar Újságírók Közössége az üdültetésére pályázatot hirdetett meg 2002 novemberében. Több újságban és a Veszprémi Naplóban többször is hirdetést jelentettünk meg, üzemeltetőt keresve. Miután a MÚK és a Sajtószakszervezet nem rendelkezett a beruházással kapcsolatos pénzekkel, ezt az üzemeltetőnek kellett volna vállalnia. A sokszori próbálkozás során sem találtunk olyan üzemeltetőt, aki a beruházásokat vállalta volna. Végül jelentkezett egy üzemeltető, akiről a szerződéskötés során kiderült, hogy nem rendelkezik készpénzzel, így az ő korábbi társa, Vislóczki András vállalta, hogy mégis üzemelteti az üdülőt. Neki valóban Lepies Krisztina a jövendőbelije, így együtt láttak neki az üzemeltetéshez. Több mint húszmillió forintot kellett költeni az üdülő és a strand rendbetételéhez. Kétségtelen, a bútorok és az ágyneműk cseréjére még nem került sor, mert az elavult tányérok, evőeszközök cseréjén kívül a több mint 6 millió forintba kerülő konyhagépek elsőbbséget élveztek. Ami pedig a panaszokat illeti. Az egyik levélíró szerint az a baj, ha sütik a pecsenyét, a másik szerint az a baj, ha nincs. Kétségtelen, a beruházás május végén fejeződött be, ezért az antennaszerelés, a korlátépítés később fejeződött be. Az étkezésre helyben soha nem volt panasz, az üdülővezető a külön kéréseket teljesítette, sőt még internetezést is lehetővé tett az egyik panaszosnak. A hűtőszekrénnyel összefüggésben az derült ki, hogy működik, és bármilyen gond merült fel, akár az ágyneművel, akár a törölközőket illetően, a recepción minden panaszt orvosoltak. Újságot a főszezonban az üzemeltető járatott, a recepción olvasható volt. Az egyszemélyes beutalóval érkező nyugdíjas hölgy ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül legyen egy háromágyas szobában, és még ezt a kérést is teljesítették. Az üzemeltetővel együtt a Sajtószakszervezet és a MÚK is mindent elkövetett, hogy jól érezzék magukat a vendégek, és néhány kivételtől eltekintve elégedetten távoztak. Az újságírók közül jó néhányan idén többször is igénybe vették ezt a szolgáltatást. Egyéb panaszokat helyben és időben lehet orvosolni, s miután a levélírók vagy nem kívánták az orvoslást, vagy csak utólag reklamálnak - többnyire alaptalanul -, de a jószándékú, tehát jószándékú észrevételeiket a jövő évi üzemeltetésnél hasznosítjuk. Dr. Lepies György a Sajtószakszervezet főtitkára MaSa 2003/7. 14