Magyar Sakkvilág, 1939 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1939-09-01 / 9. szám

meg nem akadályozza. Egy ilyen esetleges vis maior azonban már kívül esik a számbavehető tényezők körén. Az egyik elnökségi ülésünkön a pécsi verseny ügyéről esvén szó, egyik elnökségi tagunk, aki csak május elsejével kapcsolódott a szövetségi életbe, de irányító munkájának révén máris jelentékeny előrehaladást tehettünk, fölvetette azt az eszmét, hogy a télre halasztott pesti nemzetközi versenyen kívül rendezzünk egy kisebb méretű versenyt, kimondottan gyakorló jelleg­gel, kifejezetten azzal a céllal, hogy egyes versenyzőknek, akiket a pécsi versenyre meg fogunk hívni, gyakorló alkalmat adjunk, egyes fiatal játéko­sokat pedig, akiket már régóta ki akarunk próbálni, vizsgalehetőséget nyújt­sunk. Elsősorban Sebestyén Bélának és Kovách Zoltánnak kipróbálásáról volt szó. Sebestyén Béla a csapatverseny küzdelmeiben tűnt ki, amennyiben a Hangya bajnokcsapatunknak egyik főerőssége volt, azonkívül Karlsbad­­ban is derekasan megállotta helyét, Schlage-val szemben másfél pontot sze­rezve. Kovách Zoltán több erős versenyen kitűnően szerepelt, az idén pedig a főiskolai bajnokságot nyerte meg és ott mutatott formája keltette fel Maróczy Géza szövetségi kapitányunk figyelmét. Soóky Lászlót már nem is kellett kipróbálnunk, kassai játéka és eredménye csak megerősítette róla táplált kedvező véleményünket. A verseny szerkezetét tehát úgy terveztük, hogy azon kilenc mesterün­ket és három főtor­na játékosunkat indítjuk. Elsősorban azokat a mestereket vettük számításba, akiknek játékára Pécsett is sor kerülhet, az ő sorukat kiegészítettük Balogh János dr-ral, részben azért, mivel neki nagyon rég nyílott magyar földön versenyalkalma (sem a Karinthy-, sem az Erkel­­emlékversenyen nem játszott), részben pedig meghívását karlsbadi kiváló szereplésével és a táv sakk­olimpiáin végzett nagyértékű munkájával érde­melte ki. Ha tehát egyes mestereket, akiknek játékereje kétségtelenül indo­kolttá tette volna meghívásukat, nem iktattunk a versenyzők listájába, ezt pusztán azért tettük, mivel ismertük személyi körülményeiket, tudtuk, hogy pécsi részvételükre nem számíthatunk. Hangsúlyozzuk tehát, hogy a meg­hív­ott­­ mesterek kiválasztása nem jelenti a szövet­ség elnökségének a mesterekkel szemben felállított rangsorbeli értékelését, sem kétségtelen nagy érde­meik mellőzését, hanem pusztán gyakorlati és célszerűségi szem­pontok voltak az irányadók. Hogy a lemondott mestereket főtornajátéko­­sokkal pótoltuk, azt újból arra a törekvésünkre kell visszavezetni, hogy ilyen gyakorló­verseny elsőrendű célját éppen az új tehetségek csatasorba állításában látjuk, azután pedig — meghívási versenyről lévén szó — mes­terjátékost tartalékba állítani nem lehet. Bizonyos illúziók eloszlatása céljából hangsúlyoznunk kell, hogy a szö­vetség egyáltalán nem azért írta ki „nagy sebbel-lábbal“ a Makovetz-emlék­­versenyt, mintha bizonyos sajtótudósítás a közvélemény nyilvánosságá­nak nyomásával erre késztette volna: ut aliquid fecisse videatur, hanem jó­val az említett cikk megjelenése előtt már határozatba ment a verseny meg­rendezése, csupán a pénzügyi fedezetre vártunk. Hogy a gyakorló­versenyt miért neveztük Makovetz-emlékversenynek, arra a záróünnepségen elmondott emlékbeszédemben adtam feleletet. A cen­tenárium a történelmi érzék legszebb kifejeződése, a nemzet önmagát be­csüli meg, amikor múltját megbecsüli, a múlt nagyjainak emlékezetét meg­­ünnepli és a múlt tanulságait igyekszik a jövő számára átmenteni. Makovetz

Next