Magyar Sakkvilág, 2005 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
MŰVÉSZET 64 MEZŐN Marcel Duchamp (1887-1968) úgy látszik, örökzöld téma. S mivel a „klasszikus avantgárd pápája”, a dadaizmus vezéralakja nemcsak képzőművész volt, hanem olimpiai válogatott sakkmester és a harmincas évek derekának egyik világviszonylatban legjobb levelező játékosa is, életműve és alakja mindkét terület képviselői számára érdekes lehet. Illetve nekünk, sakkozóknak csak lehetne, ha többen és többet tudnánk róla. Pedig igazán hízeleghetne a hiúságunknak, hogy például az Enigma című művészetelméleti folyóirat Duchamp-nak szentelt tavalyi tematikus számában szereplő írások egyötöde közvetlenül vagy közvetve játékunkkal foglalkozik. Ébli Gábor Duchamp, sakk és műgyűjtés című anyaga arról számol be, hogy mit tett egy sokoldalúan művelt orvos-kandidátus és amatőr sakkozó, dr. Görgényi Frigyes a kortárs magyar képzőművészetért mint műpártoló és műgyűjtő, s - ki nem mondottan, de kikövetkeztethetően - mint tapintatos és önzetlen gyógyító. Szó esik a doktor úr kiállítás-rendezői tevékenységéről, valamint arról a Duchamp-monográfiájáról is, amely értesülésünk szerint 1996 egyik hazai könyvsikere volt. Részben ezen felbuzdulva látott neki később Görgényi, hogy Bottlik Iván közreműködésével minden addiginál teljesebben megrajzolja Duchamp sakkozói pályáját. Noha a kötet nem készült el, anyaga nagyjából összeállt, ezért járulhatott hozzá egy fejezetével (Marcel Duchamp Budapesten) Görgényi Frigyes az Enigma említett összeállításához. Fölényes tárgyismerettel, korfestő elemekkel tarkítva, szabatosan, mégis életszerűen ecseteli a szelíd szavú orvos-esszéista Marcel Duchamp és dr. Ébersz Kornél találkozását, amely 1931. augusztusának első hetében zajlott le a Philadelphia Kávéházban, a Budai Sakkozó Társaság helyiségében. A francia csapat számára dicstelenül végződő prágai olimpiáról fővárosunkba érkező mester azért találkozott a kor egyik legkiválóbb magyar sakkszerzőjével, hogy tisztázza a köztük támadt vitát, és Ébersz beleegyezését kérje: felhasználná elemzéseit könyvükhöz, amelyet a nagynevű tanulmányszerzővel, Vitalij Halberstadttal már javában írtak. A többórás eszmecserén világossá vált, hogy a két szakember egymástól függetlenül nagyjából egy időben vette górcső alá ugyanazt a problémát, az úgynevezett megfelelő mezők kérdését a gyalogvégjátékokban, ezért nincs értelme az elsőség kérdését firtatniuk. E beszélgetés eredményeként nyugtázta aztán az 1932-ben francia, német és angol nyelvű szöveggel megjelenő munka Ébersz érdemeit abban a kérdéskörben, amellyel kapcsolatban Duchamp és szerzőtársa arról kívánta meggyőzni olvasóit, hogy a közeli, az oldalsó és a távoppozíció jelenségei elválaszthatatlanul összefüggenek, és csak egymással „összebékítve” található meg általuk a megfelelő mezők (szóhasználatukban a „testvérmezők”) talányának nyitja. Az XX. század utolsó évtizedében került - igaz, nem személyes - kapcsolatba Görgényi Frigyes egy másik, a sakkot nem csak szerető, de alkotói önkifejezésre is használó jelentős képzőművésszel, Major Jánossal, kiállított tőle. Míg Duchamp számos alkotása tartalmaz sakkmotívumokat, az 1934. május 8-án Budapesten született, és külföldön is sikert arató, Derkovits- és Munkácsydíjjal jutalmazott grafikus egy alkalommal négylépéses mattfeladványát mutatta be kiállítási műtárgy gyanánt - egy emelvényre helyezett asztalon sakktábla feküdt, s rajta a megoldandó állás -, de más ilyen alkotásain is látható, hogy kettős értelemben is műnek szánta őket. Abban, hogy a két formaromboló-formateremtő művész között nem véletlenül feltételezünk szellemi rokonságot, Andrási Gábor művészettörténész szavai erősítenek meg bennünket: „Megoldhatatlannak ítélt művészi problémái után Duchamp érdeklődése a sakk felé fordult, amelytől szabály (törvény) és egyéni megfontolás (intuíció) harmóniájának megvalósíthatóságát remélte. Major is szenvedélyes sakkozó - talán hasonló okból, mint Duchamp - különös sakkfeladványaiban ... a bábuk mozgása, a megoldáshoz vezető út, a lépések ’rajza’ önmagában is műalkotásként értelmezhető” (idézet a Belvedere című műkereskedelmi és művészeti folyóiratból). A magyar vonatkozású sakkadalékokat évtizedek óta gyűjtő Négyesi György megszerezte és magyarázó sorai kíséretében elküldte szerkesztőségünknek Major János két kompozícióját. Az első - egyébként egy holokauszt témájú tavalyi képeslap-kiállításon is szereplő alkotás címe arra a szólásmondásbeli négylábúra utal, aki nem tudván eldönteni, hogy két egyforma szalmacsomó közül melyiket válassza, éhen vész. Ilyen bénító kísértést jelent a szerzemény kulcslépése, 1. §18, amely után bármelyik torony leütésére a másik bástya mattot ad az 5. soron. Az azonban, hogy az „önmegtartóztató” 1 ...á?c5 vagy l...&e5 húzásokra is ez a sors vár feketére, mintha a helyzet kiúttalanságára utalna, és a művész gyermekfejjel átélt második világháborús élményei, az éhezés, az üldöztetés, a megaláztatás okozta sebek kiheverhetetlensége sejlenének fel mögötte, amit a groteszk elismert hazai mestere a rá jellemző önironikus távolságtartással tár nézői elé. Major János mintegy két évtizede készít feladványokat. Először Bakcsi György, később Benedek Attila avatta be a műfaj alapszabályaiba - tudatja velünk Négyesi. Egyetlen nyomtatásban megjelent feladványa a következő: Sakkélet, 2000, „Csak Önök után, Uraim”.&b4 &e4 2.Sff6 .&d5 3.§f2 3.. .6e4/h2 4.ffe6+ &d4 5.Sf4 matt. 3.. .exf2 4.ffxf2 h2 5.e4 matt. A főváltozatban először a király, majd a vezér, aztán a bástya és a huszár lép, s végül a gyalog ad mattot - így válik érthetővé a szerző mottója, amely az első közlésnél lemaradt. (szilágyi) A végjátékos dadaista meg a „groteszk" feladványos Görgényi-átjáró két nagy alkotó között papír, tus, színes ceruza Major János Matt 5 lépésben MAGYAR SAKKVILÁG 2005. március