Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
186 JUSTH ZSIGMOND. sen magyaráz, a másikat ráhajtja a magas trón támlájára. Idegesen, gyorsan mond el szerepéből egy részletet, magyarázva az előtte álló csoportnak azon árnyalatokat, amelyeket szerepeire rásző. Azok áhitatosan hallgatják, majd tanácsokat kérnek tőle. Mindegyiknek mond valamit, néha eljátsza a darab mind a tíz szerepét. Egy személyben primadonna, rendező, színtársulat, jelmeztáros, ügyelő és minden egyéb. Néha, midőn egyik-másik igen komoly jelenetet eljátszott első szerelmesével, egyet kaczag s bolondozni kezd. Különben is annyi a váratlan egyéniségében, hogy sohasem tudni, hogyan fog a következő pillanatban nyilatkozni, és hogy miért úgy és nem máskép. Meglepi igen gyakran legrégibb barátait s környezetét is. Megfoghatatlan, csodálatos, páratlan. Olyan mint egy távoli országokból ide szakadt ritka virág, melynek színpompája, illata messzi zónák légköréről, napsugaráról beszél. A próba csak tart, ott sürögnek-forognak társulatának kiválóbb színészei, színésznői mind. Kitűnik közülük Saryta, kinek különben a privát életben mű. Sarah Bernhardt a neve. Unokahuga a művésznőnek. Aranyszőke haj, igen kerek galambszerű alak, mozdulatok. Nem hasonlít nénjére semmit. Csak az idén tavaszszal lett színésznő, a festői pályára készült, de legjobban a lovak érdeklik, kitűnően lovagol, hajt. A kis Saryta mellett az a szőke úr: Pierre Berton, a primo amoroso, kit Budapesten «Tosca»-ban és «Dameaux camélies»-ben fogunk látni. De az órák delet ütnek, a diva hirtelen felugrik és elbocsátja színészeit, maga pedig felsiet öltözni. Villásreggelire a művésznő intim barátai hivatalosak. Az a magas karcsú, hegyes szakállú férfi, ki már egy félórája beszél az általa imádott Magyarországról . Georges Clairin a festő — Josotte — mint ahogy itt nevezik. Sarah régi, régi híve, barátja. Finom gaulois arczél, mosolygó, szellemes szemek, igen megnyerő modor. Vele jött Edmond Haraucourt, a tán legkiválóbb modern franczia költő. Érdekes csúnya fej. Nem szellemes, de több ennél. Egyike a legmélyebb szívű franczia művészeknek. Arcza, felvetett ajkai, húsos orra érzékiességről, szemei mély filozófiáról, mély érzésről beszélnek. E perczben Sarah Bernhardt számára nagyobb tragédián dolgozik, azt emlegeti, meg Hubay Jenőt, kit igen szeret s a kinek operaszöveget írt. A góth szék körül szintén kis társaság csapódott össze. Az a férfiasan öltözött, férfias mozgású rövid hajú, eleven arczú hölgy Louise Abbema, Sarah egyik legjobb barátnéja, ismert festőnő, az az öreg úr, ki vele beszél, Jules Barbier, a drámaíró. Mind Saraht várják. Végre! — a nap ismét feltűnt a láthatáron. Most már nincs rajta a reggel viselt és a praeraphaelistikus festők korára emlékeztető pongyola. «Je suis habillé en dame!» kiáltja, midőn belép. Lila, egyszerű kimenő ruhát visel, villás reggeli után, úgy látszik, tüstént távozni fog. Mögötte fia, Maurice Bernhardt és menye, született Jablonowska herczegnő. Fiáról egy időben sok mindent öszszeírtak, mindegyik újság tudott róla valami szörnyű históriát elmondani. Pedig Maurice Bernhardt tetőtől talpig gentleman, ki nem riadt vissza attól.