Magyar Szemle 44. kötet (1943. 1-6. sz.)
Cavallier József: A tízparancsolat
Elmélyedve ezekben a meggyőződést sugárzó fejtegetésekben, az elgondolkodó olvasó elsőbben is azt érzi, hogy a világot válság gyötri. Sötéten gyötrő, félelmetes válság. S voltaképpen nem is életberendezkedésünk, tehát társadalmi, gazdasági és politikai életformáink bomladoznak, hanem maga az ember, a szellemi és erkölcsi értékek hordozója került útvesztőbe. Századok távlatában valahogyan akként fest a történelem forgataga, mintha egy-egy körvonalaiban elég jól elhatárolható korszakot mindig összefogó, útra s cél felé terelő tény jellemezne . Egyház, humanizmus, gép ... S amint az egyik átszüremlett a másikba, az ember jókora mértékben eltávolodott a létének értelmet adó metafizikai igazságoktól. Csakhogy ez az eltévedés sohasem volt akkora, mint éppen napjainkban, amikor az ember-géptől gyakorlatilag már az Isten képére való hasonlóságot is elvitatják. Ebben a formában ez a folyamat nyilvánvalóan már a középkor végén fogant meg, amidőn az ember ráeszmélt a maga tragikumára, de a kegyelem forrásától annyira elbotorkált, hogy nem igen tudott már fölébe kerekedni. A humanizmus fénykorában felfelragyog még az ember méltósága, de körülötte pogány istenek settenkednek és így a természetjog tételei lassanként csak visszhangot kísértenek. A nagy spanyol skolasztikusok tanításai nyomában megújhodik az ember természetével együtt járó jogok és kötelességek klasszikus rendszere, de a finomságok és árnyalatok vitája hovatovább visszahúzódik a teológiai filozófia magányába, az élet irama pedig tovaszáguld ... Itt-ott egyegy gondolkodó még életrekelti az emberről szóló hagyományos tanokat, a szétszakadt kereszténység hitvitákban merül el, de Sextus Empiricus késői tanítványai már egyengetik a felvilágosultság útját. Nemsokára a legsivárabb anyagelvűség kerül uralomra s az embert rövidesen megigézi a gép. És ez a varázs még nem is csillámlik a maga teljességével gondolkodásunkon és mindennapi életünkön, amikor Kierkegaard, Nietzsche és Solovjev máris a próféta zord ünnepiességével és a reformátor korbácsoló szenvedelmével előre megrajzolja a jelen fájdalmas képét. Persze, mindegyik a maga módján, lelki alkata s világnézete szerint, de a lényegben egyetértenek : jön a hanyatlás, a nihilizmus, az embertelenedés ... A décadence vagyis a szociális és történelmi patológia kérdésében Wilhelm Humboldt azon a nézeten volt, hogy azt kizárólag erkölcsi okok idézik elő. Burckhardt irracionális tényezők kifürkészhetetlen összjátékát látta csak benne, Nietzsche pedig az erkölcsi züllésen túl „a halálból lesz az élet" elvét vallotta. S különös, a Herrenmoral kódexe, az „Also sprach Zarathustra" óta nem akad mű, amely akkora izgalmas lázban foglalkoztatta volna éppen a német elméket, mint Spengler könyve. Az „Untergang des Abendlandes" pedig főtétel- és végső következtetésként azt hangoztatja, hogy a nyugati kultúrának legműveltebb népe fog legelőbb meghalni. S a hanyatlásnak tünetei már a századforduló táján felbukkantak, de csak kevesen vették észre. A bázeli professzor, aki azt tartotta, hogy ő fellebbezhetetlen szaktekintély népek és országok pusztulásának okai megállapításában, olyan ádáz gyűlölettel hadakozik már akkor a kereszténység ellen, hogy végül is azt nyilvánította ki tanításának velejeként: az Isten halott! S valóban, az emberiség nagyjában és egészében akként viselkedett, mintha az Isten tényleg meghalt volna. XI. Pius pápának első nagy apostoli körlevele, az 1922 karácsonyán megjelent „Ubi arcano Dei consilio" megrázó szavakkal, de bámulatraméltó éleslátással festi meg az emberiség állapotát. És miért süllyedt az ember ekkora mélységbe? Egyszerűen azért, mert elpártolt az Istentől és Jézus Krisztustól — mondja a pápa. S minél inkább teltek és múltak az évek, annál jobban sodródott a válság útjára éppen a társadalom alapja, a család...