Magyar Szó, 1900. március (1. évfolyam, 26-52. szám)

1900-03-01 / 26. szám

Március 1. a Magyarországba, báró Bánffy Dezső lemondá­sának meséje[összekapcsolva az udvari ebéden való résztvételének fent idézett kommentárjával, min­den összefüggés nélkül. t MAGYAR SZÓ 26. szám 3 Rákosi Jenő fantuszminiszter? Széktében beszélnek egy dologról, a­mi ha nem volna is igaz, eléggé jellemzi, micsoda já­ratlan utakon kénytelen már keresni Széll Kálmán a kabinetje kiegészítését. E szerint a miniszter­­elnök úr, a­kit a volt nemzeti­ pártiak a paktum hallgatólagos feltételeinek teljesítésére szoríta­nak, mégis csak kénytelen lesz a szavát valahogy beváltani. Miután nem vihette be és nem viheti be minisztériumába se Horánszky Nándort, se Apponyi Albertet, be fogja vinni Rákosi Jenőt. Azt beszélik, hogy ez idő sze­rint ő a megürülendő vallás- és közoktatásügyi miniszteri szék legkomolyabb jelöltje. Az uj szabadelvűek diadalt vélnek vele elérni, mert nem egyszer hathatósan támogatta őket; a régi szabadelvűek is — faute de mieux — akceptál­ták a dolgot, mert hiszen Rákosi annyi bizony­ságát adta már simulékonyságának, hogy nem tartanak attól, hogy vállalkozzék akármi pucsra a többség többsége ellen. Nekünk nincs okunk a hit valódiságában kétkedni. — Széll Kálmánnak, Ugronékon kí­vül, egyáltalán nincs parlamenti pártja, abból pedig még ez idő szerint nem vehet minisztereket. Egészen érthető volna tehát, ha ő is, mint osztrák kollégája, a parlamenten kívül keresné azokat a munkatársakat, a­kiket a parlamentből nem kaphat meg, mert vagy nem jönnek, vagy minél jobban tolakodnak, annál inkább elfogad­hatatlanok. Mindszenti Rákosi Jenő minden­esetre beleillik tehát az új karszékbe, ha csak az nem áll minisztersége útjában, hogy ő csak­ugyan valaki, fúrjuk a cáfolatot a Rákosi Jenő érdekében. A tilos szubvenció. a bukovinai csángók közt működő magyar taní­tók jutalmazására 20.000 koronás alapítványt tesz. A közgyűlés e határozata felkerült a kul­tuszminiszterhez, a­ki, tekintettel arra, hogy az alapítvány jótéteményeiben az ország területén kívül működő tanítók fognának részesülni, az ügyet előzetesen közölte az osztrák kultusz­­miniszterrel. Ismeretes, hogy az osztrák mi­niszternél ez alapítvány eszméje nem talált ked­vező fogadtatásra, miért is a magyar kultusz­­miniszter értesítette a fővárost, hogy a további közvetítést, az osztrák miniszter elutasító állás­pontjával szemben, nem utasíthatja el. A főváros tanácsa ennélfogva azt fogja javasolni a holnapi közgyűlésnek, hogy az alapítvány kamatainak felhasználása dolgában vegye igénybe a Csángó- Magyar­ Egyesü­let közvetítését, s utasítsa a taná­csot, hogy a keresztülvitel érdekében tárgyalá­sokba bocsátkozzék az egyesülettel. Ezzel szemben tartozunk mindenekelőtt egy ténybeli helyreigazítással. A székes­főváros tör­vényhatósága a kérdéses 10.000 forintot nem a „csángók közt működő magyar tanítók jutalma­zására“ szavazta meg, hanem egy­­ bukovinai csángó egyház­község rekonstruálására. Nem magyar­ irredentát akart csinálni, a­mely emis­­­szionáriusokat küld ki államfelforgató tanok ter­jesztésére, hanem egyszerűen humanitárius cse­lekedetet gyakorolt, a­mikor segítséget ajánlott Bukovinában valamikor mint magyar országrész­ben megtelepült testvéreinknek arra, hogy to­vábbra is magyarok maradhassanak. Ezt a segítséget nem lehet azonban odaad­nunk, mert elfogadni a csángóknak megtiltja az osztrák kormány. Úgy áll tehát a dolog, hogy a Széll Kálmán kormánya sokkal kisebb dolgot, mint a brassói szubvencióé volt, nem tudott keresztül vinni a velünk állam-szövetségi viszonyban levő Ausztria kormányánál. Ellenben a magyar nemzettel nyíltan ellenséges romániai kormány sokkal na­gyobb dolgot ki tudott vinni a magyar kor­mánynál. Bizony ez furcsa. S ezt a formaságot még megtetézi valami. A székes­főváros a megszavazott szubvenciót rá akarja bízni a Csángó Magyar Egyesületre, hogy az használja fel. De hiszen Csángó Magyar Egyesület már nincs évek óta. Feloszlott hiva­talosan s a legsúlyosabb közigazgatási hiba volna, ha még most is nyilvántartanák a főváros terü­letén létező egyesületek listájában. Hogyan lehet hát azt a 10,000 forintot odaadni olyan egyesü­letnek, a­mely többé nem létezik ? Van ellenben tényleg egy egyesület, mely valamikor szintén foglalkozott Moldvába, Bukovi­­nába, Oláhországba szakadt magyar testvéreink sorsával. Az egyetlen egyesület volt, mely a róm. kath. egyházi jelleget a magyar nemzeti feladatok ápolásával próbálta megegyeztetni. Ez az egyesület azonban újabb időben meghalt, vagy legalább úgy tesz, mintha meghalt volna. Nem volna-e célszerű ezt az egyesületet a szóban lévő 10,000 frttal felszólítani arra, hogy a meglévő 50—60 ezer forint tőkéjét csakugyan használja fel arra, a­mire adták, a Kárpátokon túl vándorolt magyarság megmentésére? Erről az egyesületről évek óta semmi hir sem hallat­szik, pedig a mi misszió teljesitésére nemzet közadakozás segítségével vállalkozott, az nem csupán a róm. kath. felekezet ügye, hanem mindnyájunké, a­kik adakoztunk is, eltűrvén <a felekezeti devise-t a nemzeti célért. Hol van tehát a Szent-László-Társulat ? A nemzeti kapcsolatoknak s a felekezeti béké­nek a székes-főváros valóban nem tehetne jobb szolgálatot, mintha a vitás 10.000 frtot a Szent- László-Társulatnak adná a kezéhez, hogy — miután a magyar kormány pipogyasága miatt lehetetlen a közvetlen szubvenció — ez juttassa azt oda a bukovinai egyházközségeknek, melyek­nek szánva volt. Talán felébredne rá a Szent­ László-Társulat is, mely — ismételten mondjuk — egyetlen tár­sadalmi egyesülés, mely a katholikusságot egy­bekapcsolja a magyarsággal, s mely két-három év óta úgy alszik, mintha meg volna halva. Széll Kálmán és a szerbek. (Újvidéki levél.) Majd valamennyi lap azt újságolta, hogy Széll Kálmán beszédét, amelyet a nemzetiségi kérdés­ről tartott, kinyomatják és szétosztják. Eltekintve a többi nemzetiségektől, most csak a szerbekkel akarok foglalkozni. Ha a kormány azt hiszi, hogy e beszéddel a szerbeket kielégíti, úgy igen A Magyar Nemzet című félhivatalos lapban tegnap este a következő közlemény jelent meg: (A csángó-magyar tanítók alapítványa.) A székesfőváros tudvalevőleg elhatározta, hogy Ezalatt a köpcös férfiú is levetkezett, a­mennyire lehetett. Kissé kopaszodó, telt arcú, vidám tekintetű ember volt, abban a korban, a­melyikben az okos férfiak már azon gondol­koznak, hogy mikép lehetne pompássá és ízletessé tenni azt a falat kenyeret, a­minek javát immár megették. Szürkés bajusza alól nevetős ajkak néztek ki, és apró kövér kezei fürgén motoztak ide-oda. Mintha egy csöppet sem volna fáradt. Hol barátját vigasztalta, hol az asszony mellé került és igyekezett fel­vidítani őket, majd a korcsmáros után kiál­tozott és sűrűn emlegette, hogy még ilyesmi se történt vele életében. A korcsmárosné, a­ki az imént eltűnt az emeleti főlépcsőkön, lassú lépésekkel visszajött és a legtermésze­tesebb hangon jelentette: — Előre tudtam, mindig így szokott tör­ténni. A szobák tele vannak vízzel, mert a tető lyukas. A köpcös nevetve csapta össze piskóta­kezeit : — Ejnye, csárdás bácsi, hát mért nem fo­­dozza be a tetőt? A szőke, aki a felindulástól nem tudott szólni egy percig, dühösen felkiáltott: — Hát most hol hálunk ? A sárban V — Iu­ mondta a vén cipszer és szétter­jesztvén karjait, papucsos lábaival körül­­forgott. Alfréd reszketett az elkeseredéstől és a hi­degtől : — Hisz ez disznóság! Ez gyalázatos eljá­rás . . . Az asszony — szürke szemeit a szőkére vetve — megszólalt: — Ugyan Alfréd, tartóztassa magát, szólt halkan. A szőke emelgette a karjait: — De, nagysád, hisz itt nem hálhatunk. Itt nincs ágy. — Mindegy az pajtás — szólt közbe jó­­akaratulag a köpcös férfiú — úgy alszunk, ahogy tudunk. Mégis csak jobb idebenn, mint odakivül. — Persze, persze — mondta a vén cipszer is a sarokból és sörét felhajtotta. Ekkor a két férfi a tűzhöz ült és miután megismerkedtünk, elbeszélték kalandjukat, amely akkor érte őket, midőn egy nevezetes lejtőt akartak megmászni. A zivatar útban kapta őket, eltévedtek és órákig bolyongtak erdőben, sziklák között, emberhangtalan ma­gányban, amíg idáig vergődtek. Különben turistáskodnak már egy hete. Azóta nem tesznek egyebet, mint hegyre mennek, völgybe ereszkednek és a szép kilátásokat felfedezik. Az asszony nem igen beszélt, Alfréd se, az öreges férfiú vitte a szót. Nagy vidámsággal ecsetelte a turistaélet bajait és tréfás meg­jegyzéseket tett barátjára, Alfrédre, aki egy hét alatt se tudta megszokni, hogy nincs mindenütt réz angolágy és frakkos pincérse­reg. Sőt már a szabad ég alatt is aludtak, ám akkor enyhe, csillagsugáros nyári éjjelen, mély völgyben, vadrózsabokrok között és a lejtőkről friss szénaillatot sodort le a szél. . . Éjfélig énekeltek és a völgy visszhangozta éneküket. Alfréd komoran, összegörnyedve ült és mit sem szólt. A korcsmáros ezalatt száraz szalmát szórt az ivó közepére. A köpcös vidám érdeklődés­sel nézte a dolgot és kedve lett volna meg­hempergőzni a szalmában, amint ezt kije­lentette. A mécses álmosan pislogott, az asszony félig lehunyva szemét a tűzbe bámult és va­lami felett nagyon gondolkozott. Majd, egy­szerre szürke szemét rámvillantotta és a férjéhez fordult: — Lefekhetünk. . . . Amire én kijelentettem, hogy a tűz mellett maradok és azt fogom élesztgetni... A köpcös gyöngéd gondoskodással igazgatta meg a felesége fekhelyét. És nevetve mondo­gatta : „Bibus, szép kis fehér tyúkom, aludj jól! “ A társaság leheveredett a szalmában. Kö­zépen a köpcös feküdt, balról mellette a fe­lesége, jobbról Alfréd. Még fészkelődtek egy darabig, aztán lassan elcsöndesedtek. Alfréd dünnyögött magában, hogy gyalázatos ez az élet. . . . Aztán csak a köpcös férfiú egészsé­ges horkolása hallatszott. A tűz mellett üldögéltem, a korcsmáros is elment valamerre aludni és meleg pálinkám fogytán volt. Az eső ömlött rendkívül a he­gyekből és az ajtó alatt, a­hol bizonyára árok volt, zuhogott és csörgött, mint egy patak. A társaság a szalmán mozdulatlanul feküdt, ken­dőkbe burkolózva. Egyszer, a­mint rájuk tévedt a tekintetem, úgy láttam, hogy az asszony karja csöndesen megmozdult és a köpcös férfiú fejét átöleli, ám a keze feje Alfréd arcához ért, oda, ahol a szája volt a szőke embernek. Elálmosodtam és rövid ideig hallgattam még a víg köpcös ember horkolását, majd el­aludtam.

Next