Magyar Szó, 1900. március (1. évfolyam, 26-52. szám)
1900-03-01 / 26. szám
Március 1. a Magyarországba, báró Bánffy Dezső lemondásának meséje[összekapcsolva az udvari ebéden való résztvételének fent idézett kommentárjával, minden összefüggés nélkül. t MAGYAR SZÓ 26. szám 3 Rákosi Jenő fantuszminiszter? Széktében beszélnek egy dologról, ami ha nem volna is igaz, eléggé jellemzi, micsoda járatlan utakon kénytelen már keresni Széll Kálmán a kabinetje kiegészítését. E szerint a miniszterelnök úr, akit a volt nemzeti pártiak a paktum hallgatólagos feltételeinek teljesítésére szorítanak, mégis csak kénytelen lesz a szavát valahogy beváltani. Miután nem vihette be és nem viheti be minisztériumába se Horánszky Nándort, se Apponyi Albertet, be fogja vinni Rákosi Jenőt. Azt beszélik, hogy ez idő szerint ő a megürülendő vallás- és közoktatásügyi miniszteri szék legkomolyabb jelöltje. Az uj szabadelvűek diadalt vélnek vele elérni, mert nem egyszer hathatósan támogatta őket; a régi szabadelvűek is — faute de mieux — akceptálták a dolgot, mert hiszen Rákosi annyi bizonyságát adta már simulékonyságának, hogy nem tartanak attól, hogy vállalkozzék akármi pucsra a többség többsége ellen. Nekünk nincs okunk a hit valódiságában kétkedni. — Széll Kálmánnak, Ugronékon kívül, egyáltalán nincs parlamenti pártja, abból pedig még ez idő szerint nem vehet minisztereket. Egészen érthető volna tehát, ha ő is, mint osztrák kollégája, a parlamenten kívül keresné azokat a munkatársakat, akiket a parlamentből nem kaphat meg, mert vagy nem jönnek, vagy minél jobban tolakodnak, annál inkább elfogadhatatlanok. Mindszenti Rákosi Jenő mindenesetre beleillik tehát az új karszékbe, ha csak az nem áll minisztersége útjában, hogy ő csakugyan valaki, fúrjuk a cáfolatot a Rákosi Jenő érdekében. A tilos szubvenció. a bukovinai csángók közt működő magyar tanítók jutalmazására 20.000 koronás alapítványt tesz. A közgyűlés e határozata felkerült a kultuszminiszterhez, aki, tekintettel arra, hogy az alapítvány jótéteményeiben az ország területén kívül működő tanítók fognának részesülni, az ügyet előzetesen közölte az osztrák kultuszminiszterrel. Ismeretes, hogy az osztrák miniszternél ez alapítvány eszméje nem talált kedvező fogadtatásra, miért is a magyar kultuszminiszter értesítette a fővárost, hogy a további közvetítést, az osztrák miniszter elutasító álláspontjával szemben, nem utasíthatja el. A főváros tanácsa ennélfogva azt fogja javasolni a holnapi közgyűlésnek, hogy az alapítvány kamatainak felhasználása dolgában vegye igénybe a Csángó- Magyar Egyesület közvetítését, s utasítsa a tanácsot, hogy a keresztülvitel érdekében tárgyalásokba bocsátkozzék az egyesülettel. Ezzel szemben tartozunk mindenekelőtt egy ténybeli helyreigazítással. A székesfőváros törvényhatósága a kérdéses 10.000 forintot nem a „csángók közt működő magyar tanítók jutalmazására“ szavazta meg, hanem egy bukovinai csángó egyházközség rekonstruálására. Nem magyar irredentát akart csinálni, amely emisszionáriusokat küld ki államfelforgató tanok terjesztésére, hanem egyszerűen humanitárius cselekedetet gyakorolt, amikor segítséget ajánlott Bukovinában valamikor mint magyar országrészben megtelepült testvéreinknek arra, hogy továbbra is magyarok maradhassanak. Ezt a segítséget nem lehet azonban odaadnunk, mert elfogadni a csángóknak megtiltja az osztrák kormány. Úgy áll tehát a dolog, hogy a Széll Kálmán kormánya sokkal kisebb dolgot, mint a brassói szubvencióé volt, nem tudott keresztül vinni a velünk állam-szövetségi viszonyban levő Ausztria kormányánál. Ellenben a magyar nemzettel nyíltan ellenséges romániai kormány sokkal nagyobb dolgot ki tudott vinni a magyar kormánynál. Bizony ez furcsa. S ezt a formaságot még megtetézi valami. A székesfőváros a megszavazott szubvenciót rá akarja bízni a Csángó Magyar Egyesületre, hogy az használja fel. De hiszen Csángó Magyar Egyesület már nincs évek óta. Feloszlott hivatalosan s a legsúlyosabb közigazgatási hiba volna, ha még most is nyilvántartanák a főváros területén létező egyesületek listájában. Hogyan lehet hát azt a 10,000 forintot odaadni olyan egyesületnek, amely többé nem létezik ? Van ellenben tényleg egy egyesület, mely valamikor szintén foglalkozott Moldvába, Bukovinába, Oláhországba szakadt magyar testvéreink sorsával. Az egyetlen egyesület volt, mely a róm. kath. egyházi jelleget a magyar nemzeti feladatok ápolásával próbálta megegyeztetni. Ez az egyesület azonban újabb időben meghalt, vagy legalább úgy tesz, mintha meghalt volna. Nem volna-e célszerű ezt az egyesületet a szóban lévő 10,000 frttal felszólítani arra, hogy a meglévő 50—60 ezer forint tőkéjét csakugyan használja fel arra, amire adták, a Kárpátokon túl vándorolt magyarság megmentésére? Erről az egyesületről évek óta semmi hir sem hallatszik, pedig a mi misszió teljesitésére nemzet közadakozás segítségével vállalkozott, az nem csupán a róm. kath. felekezet ügye, hanem mindnyájunké, akik adakoztunk is, eltűrvén <a felekezeti devise-t a nemzeti célért. Hol van tehát a Szent-László-Társulat ? A nemzeti kapcsolatoknak s a felekezeti békének a székes-főváros valóban nem tehetne jobb szolgálatot, mintha a vitás 10.000 frtot a Szent- László-Társulatnak adná a kezéhez, hogy — miután a magyar kormány pipogyasága miatt lehetetlen a közvetlen szubvenció — ez juttassa azt oda a bukovinai egyházközségeknek, melyeknek szánva volt. Talán felébredne rá a Szent László-Társulat is, mely — ismételten mondjuk — egyetlen társadalmi egyesülés, mely a katholikusságot egybekapcsolja a magyarsággal, s mely két-három év óta úgy alszik, mintha meg volna halva. Széll Kálmán és a szerbek. (Újvidéki levél.) Majd valamennyi lap azt újságolta, hogy Széll Kálmán beszédét, amelyet a nemzetiségi kérdésről tartott, kinyomatják és szétosztják. Eltekintve a többi nemzetiségektől, most csak a szerbekkel akarok foglalkozni. Ha a kormány azt hiszi, hogy e beszéddel a szerbeket kielégíti, úgy igen A Magyar Nemzet című félhivatalos lapban tegnap este a következő közlemény jelent meg: (A csángó-magyar tanítók alapítványa.) A székesfőváros tudvalevőleg elhatározta, hogy Ezalatt a köpcös férfiú is levetkezett, amennyire lehetett. Kissé kopaszodó, telt arcú, vidám tekintetű ember volt, abban a korban, amelyikben az okos férfiak már azon gondolkoznak, hogy mikép lehetne pompássá és ízletessé tenni azt a falat kenyeret, aminek javát immár megették. Szürkés bajusza alól nevetős ajkak néztek ki, és apró kövér kezei fürgén motoztak ide-oda. Mintha egy csöppet sem volna fáradt. Hol barátját vigasztalta, hol az asszony mellé került és igyekezett felvidítani őket, majd a korcsmáros után kiáltozott és sűrűn emlegette, hogy még ilyesmi se történt vele életében. A korcsmárosné, aki az imént eltűnt az emeleti főlépcsőkön, lassú lépésekkel visszajött és a legtermészetesebb hangon jelentette: — Előre tudtam, mindig így szokott történni. A szobák tele vannak vízzel, mert a tető lyukas. A köpcös nevetve csapta össze piskótakezeit : — Ejnye, csárdás bácsi, hát mért nem fodozza be a tetőt? A szőke, aki a felindulástól nem tudott szólni egy percig, dühösen felkiáltott: — Hát most hol hálunk ? A sárban V — Iu mondta a vén cipszer és szétterjesztvén karjait, papucsos lábaival körülforgott. Alfréd reszketett az elkeseredéstől és a hidegtől : — Hisz ez disznóság! Ez gyalázatos eljárás . . . Az asszony — szürke szemeit a szőkére vetve — megszólalt: — Ugyan Alfréd, tartóztassa magát, szólt halkan. A szőke emelgette a karjait: — De, nagysád, hisz itt nem hálhatunk. Itt nincs ágy. — Mindegy az pajtás — szólt közbe jóakaratulag a köpcös férfiú — úgy alszunk, ahogy tudunk. Mégis csak jobb idebenn, mint odakivül. — Persze, persze — mondta a vén cipszer is a sarokból és sörét felhajtotta. Ekkor a két férfi a tűzhöz ült és miután megismerkedtünk, elbeszélték kalandjukat, amely akkor érte őket, midőn egy nevezetes lejtőt akartak megmászni. A zivatar útban kapta őket, eltévedtek és órákig bolyongtak erdőben, sziklák között, emberhangtalan magányban, amíg idáig vergődtek. Különben turistáskodnak már egy hete. Azóta nem tesznek egyebet, mint hegyre mennek, völgybe ereszkednek és a szép kilátásokat felfedezik. Az asszony nem igen beszélt, Alfréd se, az öreges férfiú vitte a szót. Nagy vidámsággal ecsetelte a turistaélet bajait és tréfás megjegyzéseket tett barátjára, Alfrédre, aki egy hét alatt se tudta megszokni, hogy nincs mindenütt réz angolágy és frakkos pincérsereg. Sőt már a szabad ég alatt is aludtak, ám akkor enyhe, csillagsugáros nyári éjjelen, mély völgyben, vadrózsabokrok között és a lejtőkről friss szénaillatot sodort le a szél. . . Éjfélig énekeltek és a völgy visszhangozta éneküket. Alfréd komoran, összegörnyedve ült és mit sem szólt. A korcsmáros ezalatt száraz szalmát szórt az ivó közepére. A köpcös vidám érdeklődéssel nézte a dolgot és kedve lett volna meghempergőzni a szalmában, amint ezt kijelentette. A mécses álmosan pislogott, az asszony félig lehunyva szemét a tűzbe bámult és valami felett nagyon gondolkozott. Majd, egyszerre szürke szemét rámvillantotta és a férjéhez fordult: — Lefekhetünk. . . . Amire én kijelentettem, hogy a tűz mellett maradok és azt fogom élesztgetni... A köpcös gyöngéd gondoskodással igazgatta meg a felesége fekhelyét. És nevetve mondogatta : „Bibus, szép kis fehér tyúkom, aludj jól! “ A társaság leheveredett a szalmában. Középen a köpcös feküdt, balról mellette a felesége, jobbról Alfréd. Még fészkelődtek egy darabig, aztán lassan elcsöndesedtek. Alfréd dünnyögött magában, hogy gyalázatos ez az élet. . . . Aztán csak a köpcös férfiú egészséges horkolása hallatszott. A tűz mellett üldögéltem, a korcsmáros is elment valamerre aludni és meleg pálinkám fogytán volt. Az eső ömlött rendkívül a hegyekből és az ajtó alatt, ahol bizonyára árok volt, zuhogott és csörgött, mint egy patak. A társaság a szalmán mozdulatlanul feküdt, kendőkbe burkolózva. Egyszer, amint rájuk tévedt a tekintetem, úgy láttam, hogy az asszony karja csöndesen megmozdult és a köpcös férfiú fejét átöleli, ám a keze feje Alfréd arcához ért, oda, ahol a szája volt a szőke embernek. Elálmosodtam és rövid ideig hallgattam még a víg köpcös ember horkolását, majd elaludtam.