Magyar Szó, 1900. augusztus (1. évfolyam, 157-181. szám)
1900-08-01 / 157. szám
2157. szám. Az anarchista-kérdést minden nehézsége dacára is végre meg kell oldani. S reméljük, hogy Umberto gyászos halála ezt a megoldást meg fogja hozni. MAGYAR SZÓ Augusztus 1. Magyar dicsőség. Budapest, julius 31. Ama nagy kulturális mérkőzésben, amelyben a világ nemzetei egymással Páris városában tornára keltek, dicsőség nélkül a magyar nemzet nem maradt. A világot le nem főztük, a legelső pálmája nem a mienk, de a diadal napjának egy csomó sugara a mi lobogónk szent színeire is ráragyogott. Kissé nagy zajjal ünnepeltük sikereinket, kissé túlságosan el voltunk ragadtatva önmagunktól, szinte azt a gyanút kelthettük az idegenben, hogy magunk is meg vagyunk lepetve attól, amit tudunk és e meglepetés nagyobb volt öntudatunknál, ám rossz néven e némileg naiv tetszelgést tőlünk a beavatott nem veheti. Mert mi nem vagyunk elkényeztetve. Az elismerés édes dicsősége nem áradt felénk olyan pazarul, hogy elfásulhattunk volna és ha lelkünk megnyílik az első hízelgő szóra és örvendő indulatunk serleget ragad, hogy ünnepelje önmagát, ez érthető, ez természetes. A sakkjáték vagy a diszkoszdobás, amelyben a mi színeink derék lovagja összes versenyző társai élére került — szó sincs róla — nem tartoznak az emberi haladás legjelentősebb tényezői közé. Ám a kultúra — és teljes joggal — a maga körébe foglalta a nemes játékot, amely fejleszti az elmét és fejleszti a testet. A kiművelt izom egy nagy bölcsesség megértésének eredménye. A dicsőséget, amelyet athletáink nekünk szereztek, nem nagyítjuk, ám nem is kicsinyeljük, mert jobb szeretjük, ha a nemzeti öntudat apró diadalok után szólal meg, mintha nagy veszteségek adnának esetleg neki hangot. Valóban, e nemzetnek, ez országnak szüksége van sikerekre, hogy nevét megtanulják emlegetni ott, ahol belső értékükkel versenyeznek a népek, emlegetni megszokják, a számításnál mérlegeljék és a kombinációknál fontolóra vegyék. A művelt világ szokja meg a magyart, ismerje meg erényeiről, tehetségeiről és ismerje meg nevéről is. Mert a név, amelyet viselünk, itthon egyéneket jelöl és megkülönböztet ; az idegenben a hovatartozóságunkat mutatja, egységesít és összefűz bennünket ama képzettel, amelyben nemzeti erényeink, szokásaink, virtusaink az idegen előtt egy fogalomban öszpontosulnak. És a magyar fogalma elég dicsőséges ahhoz, hogy reája büszkék legyünk, de elég ismeretlen is ahhoz, hogy megragadjunk minden eszközt, felhasználjunk minden helyes módot, hogy terjesszük, a világ tudatában meghonosítsuk. Ez kötelessége mindenkinek, sokszorosan kötelessége annak, ki érdemes munkája árán megérdemelt sikerei szárnyain röpíti szerte nevét. Olvasom kitűnő atlétáink névsorát: Bauer, Cretier, Schubert, Kauser, Speidl; olvasom a zsűrik jeles tagjainak névsorát: Deinmeyer, Delamare, Deutsch, Epeidein, Heuffel, Kühne, Róth, Popper, Seyderhelm, Vater, Wagner, Mautimer, Sonnenfeld, Schunda stb. Csupa derék, lelkes és kiváló magyar ember, igaz hazafi és csupa — idegen hangzású név: német, francia, olasz, svéd. Megvádolni őket hazafiatlansággal, vagy meggyanúsítani őket olyasmivel, mintha hazafias kötelmeik iránt elegendő érzékkel nem viseltetnének, több volna, mint bűn. Ostobaság volna. Mi, akik ismerjük őket, tudjuk, hogy itt születtek, itt élnek, érzésük és munkájuk egyaránt a hazáé, amelynek hivebb és derekabb fiakat náluk nem is kívánhatunk. Ám az idegen, akinek felőlük való tudatlansága nem ostobaság, nem is mulasztás, és aki hozzászokott, hogy a névből következtesse a nemzetiséget, vajjon mit gondol, mikor a magyar sikerek minduntalan egy idegen nevet vesznek a dicsőség szárnyára. Vagy azt, hogy Magyarország egy földrajzi alakulás csak magyar nemzeti tartalom nélkül; vagy azt, amit elég sűrűn vetnek a szemünkre, hogy a nemzet önmagából kiválót produkálni képtelen lévén, idegen renegátokból toborozza jeleseit. Legyen bár az ilyen feltevés, mint tudatos vád, arcátlanul hazug s mint jóhiszemű tudatlanság, bántóan ostoba, ellene tenni kell és ellene tenni épp olyan fontos, mint amilyen egyszerű. Nem ezeket a mi idegen nevű, de szóban, szívben egyaránt magyar jeleseinket féltjük mi az elhódítástól. Az ilyen aggodalom csúf meggyanusítása volna tiszta hazafiságuknak. De féltjük az idegenek jóhiszemű, de hamis feltevésétől a dicsőséget, amelyet kiválóságuk a magyar nemzetnek arat és amely nekik is kétségtelenül éppen azért a legédesebb, mert vele Magyarország erkölcsi értékeit szaporítják. Nagy nemzetek megengedhetik maguknak azt, hogy nemzeti eszméjük oltárára a családi kegyeletnek, a megszokásnak vagy a kényelemnek ilyetén áldozatait nem kívánják. De mi kis nemzet vagyunk és nagy munkára hivatva. Nekünk szükségünk van a nemzeti erő kincseinek minden kibányászható parányára. A szivünk és az eszünk minden atómusa azt parancsolja, hogy nekünk sovenistáknak kell lenni, és nincs tér, amelyen ott ne kellessék ragyognia a mi magyar voltunknak. Kicsinyelje vagy gúnyolja a kívánságunkat, akit a lelke rávisz, mi bizó lélekkel mondottuk el azt, amit elmondottunk, mert erős a tudatunk, hogy olyan férfiakhoz szóltunk, akik annál gazdagabbnak érzik magukat, mennél többet tehetnek a hazájuk és a magyarságuk oltárára. /a.........~. ..........■ [UNK] [UNK] ■'■Jasa—■ [UNK] ==* Uj Ahasverusok, Budapest, jun. 31. A kivándorlás és a paktum. Széll Kálmán legújabb kormányzati elve a tagadás. Suba alatt szolgálatokat tesz a nemzetiségeknek és a néppártnak, aztán, hogy a liberális káposzta is megmaradjon, letagadja a nyilvánosság előtt, amit művelt titokban. Követi a latin mondást: si fétisti, nega ! A mi politikának erkölcstelen, taktikának ostoba. Hogy a miniszterelnök hipokrita kétszínűségét újra bemutassuk, lenyomtatjuk ide a félhivatalos Búd. Tud. ma délben megjelent közleményét. Amint a „Búd. Tud.“ értesül, a miniszterelnök már régen folytat tárgyalást a külügyminiszter útján a román kormánnyal azon tömeges kivándorlás ügyében, amely Romániából az országon keresztül vette útját. A múlt héten az ez irányban beállott mozzanatok következtében az egész kérdésről s a magyar kormánynak eljárásáról kimentő átiratot intézett a külügyminiszterhez, amelyben arra kérte, hogy Romániát a legerélyesebben szólítsa fel, hogy azon sajnos állapotokat, amelyek a román határszélen előállottak, mihamarabb szüntesse meg, mivel a humanitással és a civilizációval össze nem egyeztethető, hogy azok a kivándorlók, akik útlevél és útiköltség hiányában a határszélen át nem bocsáthatók, hazájukba be ne fogadtassanak és kényszeríttessenek a határszélen vesztegelni. Ilyen irányban most a miniszterelnök Rátótról újabb sürgős megkeresést intézett a külügyminiszterhez. Ez a kis félhivatalos stílusgyakorlat valóban szerencsésen egyesíti az ostobaságot a hazugsággal. Ez a rátóti fogalmazvány megint annak a taktikának a szüleménye, amely a komikum minden attribútumával jelentkezett ama „bizalmas rendelet“ alkalmával. Letagadni a dolog felét, hogy a félbeismeréssel az igazmondás látszatát keltsék. Mire való a miniszterelnök úr részéről ez az alakoskodás ? Ő akarja kitanítani a román kormányt a humanitás és a civilizáció követelményeire ? Való igaz, ráfér a rományokra a figyelmeztetés ez irányban, de hogy épen Széll Kálmán adjon leckét a humanitásból és a civilizáció kötelmeiről, az egyszerűen nevetséges. Az a Széll Kálmán, aki nem engedi a hazátlanokat átutazni ez országon, aki sem be az országba, sem túl az országon nem bocsátja őket. Ne beszéljen a Bud. Tud, az útlevél és az útiköltség hiányáról. Útlevele mindegyiknek van, útiköltsége is nagyon soknak. De hiszen Széll Kálmán azokat sem akarja tovább ereszteni, akiknek útlevelük és útiköltségük van. Hiszen kiadott egy rendeletet, hogy a határon beereszteni és a külföldre tovább engedni nem szabad senkit. Vagy talán ezt a rendeletet is le akarja tagadni a nagy tagadó? A valóság az, hogy Széll Kálmán szívességet akar tenni a román kormánynak, amikor a kivándorlókat nem engedi átutazni Magyarországon. Romániának szüksége van azokra a munkáskezekre, amelyektől a kivándorlás megfosztaná őt. Széll Kálmán tisztán a román kormány iránt való szivességből üldözi vissza a kivándorlókat abba a hazába, amely nem hazájuk. Erre a szivességre kötelezi őt a paktum, melynek érdekében már régen tárgyalást folytat a román kormánnyal. Már régen. Igen, ez igaz. Sőt ez az egyetlen igazság a Bud. Tud. szóbanforgó közleményében. Valóban, Széll úr már régen tárgyalást folytat a román kormánnyal, de nem ám a kivándorlók dolgában, hanem a paktum ügyében, melynek értelmében ki fogja nyitni a képviselőház kapuit az oláh képviselők előtt, akik viszont támogatni fogják őt, a pártvezért, akinek nincs pártja. Erről a paktumról mi már régen tudunk, írtunk is róla. Bukarestből írták meg nekünk, olyan helyről, melynek szavahihetőségében nem lehet kételkednünk. Azóta is több ízben meggyőződtünk már róla, hogy amit irtunk, az nem volt alaptalan s ma is teljes határozottsággal és a maga egészében fentartjuk, hogy Széll Kálmán igenis paktumos viszonyban van a román kormánnyal s amennyiben a romániai kivándorlás dolgában most is a román kormány malmára hajtja a vizet, azt is a paktum keretében és a paktum parancsából teszi. Akárhogy is tagadjon és cáfoljon a nagy tagadó és cáfoló, az bizonyos, hogy amit Széli úr a romániai kivándorlás dolgában a liberalizmus ellen vétett, azt egyfelől a román kormány, másfelől a néppárt érdekében tette. A megrendelt interpelláció. Mondottuk, hogy Széll Kálmán a néppárt érdekeit is szem előtt tartotta, mikor a kivándorlás ügyében kellett intézkednie. S a néppárt teljes mértékben ki is használja a maga agitációjára ezt a dolgot. Viszonzásul a néppárt részéről Rakovszky István megteszi Széllnek azt a szolgálatot, hogy az ülésszak megkezdésével interpelláció alakjában szóvá fogja tenni a képviselőházban a romániai zsidók budapesti időzésé' s hibáztatni fogja, hogy a belügyminisztérium megengedte, Hogy a kivándorlók Budapesten maradtak huszonnégy órán túl