Magyar Szó, 1900. augusztus (1. évfolyam, 157-181. szám)

1900-08-01 / 157. szám

2­157. szám. Az anarchista-kérdést minden nehéz­sége dacára is végre meg kell oldani. S reméljük, hogy Umberto gyászos halála ezt a megoldást meg fogja hozni. MAGYAR SZÓ Augusztus 1. Magyar dicsőség. Budapest, julius 31. Ama nagy kulturális mérkőzésben, amely­ben a világ nemzetei egymással Páris váro­sában tornára keltek, dicsőség nélkül a ma­gyar nemzet nem maradt. A világot le nem főztük, a legelső pálmája nem a mienk, de a diadal napjának egy csomó sugara a mi lo­bogónk szent színeire is ráragyogott. Kissé nagy zajjal ünnepeltük sikereinket, kissé túl­ságosan el voltunk ragadtatva önmagunktól, szinte azt a gyanút kelthettük az idegenben, hogy magunk is meg vagyunk lepetve attól, amit tudunk és e meglepetés nagyobb volt öntudatunknál, ám rossz néven e némileg naiv tetszelgést tőlünk a beavatott nem ve­heti. Mert mi­­ nem vagyunk elkényeztetve. Az elismerés édes dicsősége nem áradt felénk olyan pazarul, hogy elfásulhattunk volna és ha lelkünk megnyílik az első hízelgő szóra és örvendő indulatunk serleget ragad, hogy ünnepelje önmagát, ez érthető, ez termé­szetes. A sakkjáték vagy a diszkoszdobás, a­mely­ben a mi színeink derék lovagja összes ver­senyző társai élére került — szó sincs róla — nem tartoznak az emberi haladás legje­lentősebb tényezői közé. Ám a kultúra — és teljes joggal — a maga körébe foglalta a nemes játékot, a­mely fejleszti az elmét és fejleszti a testet. A kiművelt izom egy nagy bölcsesség megértésének eredménye. A di­csőséget, a­melyet athletáink nekünk szerez­tek, nem nagyítjuk, ám nem is kicsinyeljük, mert jobb szeretjük, ha a nemzeti öntudat apró diadalok után szólal meg, mintha nagy veszteségek adnának esetleg neki hangot. Valóban, e nemzetnek, ez országnak szük­sége van sikerekre, hogy nevét megtanulják emlegetni ott, a­hol belső értékükkel verse­nyeznek a népek, emlegetni megszokják, a számításnál mérlegeljék és a kombinációknál fontolóra vegyék. A művelt világ szokj­a meg a magyart, ismerje meg erényeiről, tehetségeiről és is­merje meg nevéről is. Mert a név, a­melyet viselünk, itthon egyéneket jelöl és megkülön­böztet ; az idegenben a hovatartozóságunkat mutatja, egységesít és összefűz bennünket ama képzettel, a­melyben nemzeti erényeink, szokásaink, virtusaink az idegen előtt egy foga­lomban öszpontosulnak. És a magyar fogalma elég dicsőséges ahhoz, hogy reája büszkék legyünk, de elég ismeretlen is ahhoz, hogy megragadjunk minden eszközt, felhasznál­junk minden helyes módot, hogy terjes­szü­k, a világ tudatában meghonosítsuk. Ez köteles­sége mindenkinek, sokszorosan kötelessége annak, ki érdemes munkája árán megérde­melt sikerei szárnyain röpíti szerte nevét. Olvasom kitűnő atlétáink névsorát: Bauer, Cretier, Schubert, Kauser, Speidl; olvasom a zsűrik jeles tagjainak névsorát: Deinmeyer, Delamare, Deutsch, Epeidein, Heuffel, Kühne, Róth, Popper, Seyderhelm, Vater, Wagner, Mautimer, Sonnenfeld, Schunda stb. Csupa derék, lelkes és kiváló magyar ember, igaz hazafi és csupa — idegen hangzású név: né­met, francia, olasz, svéd. Megvádolni őket hazafiatlansággal, vagy meggyanúsítani őket olyasmivel, mintha hazafias kötelmeik iránt elegendő érzékkel nem viseltetnének, több volna, mint bűn. Ostobaság volna. Mi, a­kik ismerjük őket, tudjuk, hogy itt születtek, itt élnek, érzésük és munkájuk egyaránt a hazáé, a­melynek hivebb és derekabb fiakat náluk nem is kívánhatunk. Ám az idegen, a­kinek felőlük való tudatlansága nem ostobaság, nem is mulasztás, és a­ki hozzászokott, hogy a névből következtesse a nemzetiséget, vaj­jon mit gondol, mikor a magyar sikerek minduntalan egy idegen nevet vesznek a dicsőség szárnyára. Vagy azt, hogy Magyar­­ország egy földrajzi alakulás csak magyar nemzeti tartalom nélkül; vagy azt, amit elég sűrűn vetnek a s­zemü­nkre, hogy a nemzet önmagából kiválót produkálni képtelen lé­vén, idegen renegátokból toborozza jeleseit. Legyen bár az ilyen feltevés, mint tudatos vád, arcátlanul hazug s mint jóhiszemű tu­datlanság, bántóan ostoba, ellene tenni kell és ellene tenni épp olyan fontos, mint a­mi­lyen egyszerű. Nem ezeket a mi idegen nevű, de szóban, szívben egyaránt magyar jelesein­ket féltjük mi az elhódítástól. Az ilyen aggo­dalom csúf meggyanusítása volna tiszta hazafi­­ságuknak. De féltjük az idegenek jóhi­szemű, de hamis feltevésétől a dicsőséget, a­melyet kiválóságuk a magyar nemzetnek arat és a­mely nekik is kétségtelenül éppen azért a legédesebb, mert vele Magyarország erkölcsi értékeit szaporítják. Nagy nemzetek megengedhetik maguknak azt, hogy nemzeti eszméjük oltárára a családi kegyeletnek, a megszokásnak vagy a kénye­lemnek ilyetén áldozatait nem kívánják. De mi kis nemzet vagyunk és nagy munkára hivatva. Nekünk szükségünk van a nemzeti erő kincseinek minden kibányászható pará­nyára. A szivünk és az eszünk minden ató­­musa azt parancsolja, hogy nekünk sovenis­­táknak kell lenni, és nincs tér, a­melyen ott ne kellessék ragyognia a mi magyar voltunk­nak. Kicsinyelje vagy gúnyolja a kívánsá­gunkat, akit a lelke rávisz, mi bizó lélekkel mondottuk el azt, amit elmondottunk, mert erős a tudatunk, hogy olyan férfiakhoz szól­tunk, akik annál gazdagabbnak érzik magu­kat, mennél többet tehetnek a hazájuk és a magyarságuk oltárára. /a....­.....~­. ..........■ [UNK] [UNK] ■'■Jasa—■ [UNK] ==* Uj Ahasverusok, Budapest, jun. 31. A kivándorlás és a paktum. Széll Kálmán legújabb kormányzati elve a tagadás. Suba alatt szolgálatokat tesz a nem­zetiségeknek és a néppártnak, aztán, hogy a liberális káposzta is megmaradjon, letagadja a nyilvánosság előtt, a­mit művelt titokban. Követi a latin mondást: si fétist­i, nega ! A mi politikának erkölcstelen, taktikának os­toba. Hogy a miniszterelnök hipokrita kétszínű­ségét újra bemutassuk, lenyomtatjuk ide a félhivatalos Búd. Tud. ma délben megjelent közleményét. Amint a „Búd. Tud.“ értesül, a miniszter­­elnök már régen folytat tárgyalást a kül­ügyminiszter útján a román kormán­nyal azon tömeges kivándorlás ügyében, a­mely Romá­niából az országon keresztül vette útját. A múlt héten az ez irányban beállott mozzana­tok következtében az egész kérdésről s a ma­gyar kormánynak eljárásáról kimentő átiratot intézett a külügyminiszterhez, a­melyben arra kérte, hogy Romániát a legerélye­­sebben szólítsa fel, hogy azon sajnos állapo­tokat, a­melyek a román határszélen előál­lottak, mihamarabb szüntesse meg, mivel a humanitással és a civilizációval össze nem egyeztethető, hogy azok a kivándorlók,­­ a­kik útlevél és útiköltség hiányában a határszélen át nem bocsáthatók, hazájukba be ne fogadtassanak és kényszeríttessenek a határszélen vesztegelni. Ilyen irányban most a miniszterelnök Rátótról újabb sürgős meg­keresést intézett a külügyminiszterhez. Ez a kis félhivatalos stílusgyakorlat való­ban szerencsésen egyesíti az ostobaságot a hazugsággal. Ez a rátóti fogalmazvány megint annak a taktikának a szüleménye, amely a komikum minden attribútumával jelentkezett ama „bizalmas rendelet“ alkalmával. Leta­gadni a dolog felét, hogy a félbeismeréssel az igazmondás látszatát keltsék. Mire való a miniszterelnök úr részéről ez az alakoskodás ? Ő akarja kitanítani a román kormányt a hu­manitás és a civilizáció követelményeire ? Való igaz, ráfér a rományokra a figyelmeztetés ez irányban, de hogy épen Széll Kálmán adjon leckét a humanitásból és a civilizáció kötelmeiről, az egyszerűen nevetséges. Az a Széll Kálmán, aki nem engedi a hazátlanokat átutazni ez országon, aki sem be az or­szágba, sem túl az országon nem bocsátja őket. Ne beszéljen a Bud. Tud, az útlevél és az útiköltség hiányáról. Útlevele mind­egyiknek van, útiköltsége is nagyon sok­nak. De hiszen Széll Kálmán azokat sem akarja tovább ereszteni, akiknek útleve­lük és útiköltségük van. Hiszen kiadott egy rendeletet, hogy a határon beereszteni és a külföldre tovább engedni nem szabad senkit. Vagy talán ezt a rendeletet is le akarja tagadni a nagy tagadó? A valóság az, hogy Széll Kálmán szíves­séget akar tenni a román kormánynak, a­mi­kor a kivándorlókat nem engedi átutazni Magyarországon. Romániának szüksége van azokra a munkáskezekre, amelyektől a ki­vándorlás megfosztaná őt. Széll Kálmán tisz­tán a román kormány iránt való szivességből üldözi vissza a kivándorlókat abba a hazába, amely nem hazájuk. Erre a szivességre kötelezi őt a paktum, melynek érdekében már régen tárgyalást folytat a román kor­mán­nyal. Már régen. Igen, ez igaz. Sőt ez az egyet­len igazság a Bud. Tud. szóbanforgó közle­ményében. Valóban, Széll úr már régen tár­gyalást folytat a román kormán­nyal, de nem ám a kivándorlók dolgában, hanem a paktum ügyében, melynek értelmében ki fogja nyitni a képviselőház kapuit az oláh képviselők előtt, a­kik viszont támogatni fogják őt, a pártvezért, a­kinek nincs pártja. Erről a paktumról mi már régen tudunk, írtunk is róla. Bukarestből írták meg nekünk, olyan helyről, melynek szavahihetőségében nem lehet kételkednünk. Azóta is több ízben meggyőződtünk már róla, hogy a­mit irtunk, az nem volt alaptalan s ma is teljes határo­zottsággal és a maga egészében f­entartjuk, hogy Széll Kálmán igenis paktumos vi­szonyban van a román kormán­nyal s a­mennyiben a romániai kivándorlás dolgában most is a román kormány malmára hajtja a vizet, azt is a paktum keretében és a pak­tum parancsából teszi. Akárhogy is tagadjon és cáfoljon a nagy tagadó és cáfoló, az bizonyos, hogy a­mit Széli úr a romániai kivándorlás dolgában a liberalizmus ellen vétett, azt egyfelől a román kormány, más­felől a néppárt érdekében tette. A megrendelt interpelláció. Mondottuk, hogy Széll Kálmán a néppárt ér­dekeit is szem előtt tartotta, mikor a kivándor­lás ügyében kellett intézkednie. S a néppárt tel­jes mértékben ki is használja a maga agitáció­­jára ezt a dolgot. Viszonzásul a néppárt részé­­ről Rakovszky István megteszi Széllnek azt a szolgálatot, hogy az ülésszak megkezdésével in­terpelláció alakjában szóvá fogja tenni a képvi­­selőházban a romániai zsidók budapesti időzésé' s hibáztatni fogja, hogy a belügyminisztérium megengedte, Hogy a kivándorlók Budapesten maradtak huszonnégy órán túl

Next