Magyar Szó, 1900. november (1. évfolyam, 234-259. szám)

1900-11-01 / 234. szám

2­234. szám. MAG­Y­A­R SZÓ hazafiak szivében önkényt nyílott meg a diadalut és a klerikális uralom megtö­rése a nemzeti irány diadalra jutásával forrott egybe. A reformáció a nemzeti újjászületés jelszava lett, melyet a magyarság elő­­harcosai a magyarság nevében hangoz­tattak és az idegen földön született új hitvallás magyar földön, magyar val­lássá lett. Tehát a reformációnak nem­zeti vallássá való átalakulása épen meg­­fordítottja a vallások fejlődési rend­jének. Nem a közös érzés teremtette meg a közös vallást, hanem a közös vallás a közös érzést. Annál nagyobb az érdeme a reformációnak, hogy a természettani előzmények nélkül is meghonosodott a nemzet érzelemvilágában és négyszáz év múlva is joggal hívják magyar val­lásnak. Az az eszme, amely Bethlen Gábort, a reformáció apostolát nemzeti apostollá, a reformációt magát pedig nemzeti üg­­gyé emelte, hál’ Istennek, túl­lépte már a felekezetiség szűk határait. A ma­gyar érzés immár önnálló hitvallássá nőtt, amely a theista elméletek harcain felül emelkedett. De ez épen a reformá­ció szabad szellemének, liberalizmusá­nak köszönhető, mely, ha voltak is hó­dító tervei, soha sem felekezeti hatalmá­nak hódított, hanem a szabad gondolko­zásnak és a magyarságnak. A mai nap nemzeti ünneppé szélesedik, valamint­­hogy a reformáció legfontosabb, legma­­gasztosabb momentuma, a magyarság inkarnációja is már rég nemzeti üg­gyé szélesedett. A múlt halhatatlan érdemei ajándékozták meg a reformációt a „ma­gyar vallás“ díszes nevével és a jelen­ben legszebb érdeme a reformációnak, hogy méltó maradt nevéhez. A kálviniz­­mus évszázadok óta a nemzeti érzések foglalatja és a lutheránság a nemzeti­ Tíz halász csakhamar eltűnt. Jég eltemette, a hullám elnyelte, vihar elsodorta, ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi na­pon a tíz halász holttestét megtalálták a ga­­mászai tiszta homokon, egyik se tudta el­mondani, hogyan esett hirtelen jött szomorú halála. Nyolc halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Örs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt bekönyö­köl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma dí­­szes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szívósság, ha útköz­ben mást nem gondol, ha rész­indulata erőt nem vesz rajta, akkor a nyolc ember meg­menekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen úszik előre. Csak a vi­har táncol rajta, csak nyolc halálra szánt em­ber imádkozik rajta. Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit felemeli, zokog, jajgat, imád­kozik azok fölött, a­kik már csöndesen nyu­­gosznak a vizek mélyén és azok fölött, a ki­ket feléjük hajt a jégmező. Minden hiába! Alsó-Örs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a viz partjaitól. Mi­kor meglátták az emberek, hogy Somogy fe­lől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserű jajkiáltásban tört ki a nép­ég­ségi vidékeken a magyarosítás abszolút tényezője lett. Lovagias, fölvilágosodott szellemű királyunk a reformáció e nem­zeti jelentőségét ismerte el, amikor Bethlen Gábornak, a magyar soviniz­mus és a magyar protestantizmus in­­karnációjának rendelt érc-emléket. Az lesz a magyarság igaz diadala, ha az egész nemzet, felekezeti különbségek nélkül, meg fogja tudni ülni a magyar vallás emlék­ünnepét. Budapest, október 31. Cáfolat. A „Magyar Távirati Iroda“ jelenti: „Egy esti lap megint előáll azzal a több­ször megcáfolt híreszteléssel, hogy Fejér­­váry Géza báró honvédelmi miniszter leg­közelebb megválik állásától. Ez a hír ma is épp oly valótlan, mint ennek előtte volt. A boszniai vasutak ügye. Bécsből jelentik nekünk telefonon. A bosnyák vasutak ügyében nevezetes fordulat állott be. A bogolyn­o­­spalatói vasútvonalat nem építik ki. A spa­­latói polgármester vezetése mellett Bécsben járt küldöttségnek Wittek vasútügyi miniszter ezt ki is jelentette. A képviselőház pénzügyi bizottsága nov. hó 3-án ülést tart. Tárgy: A honvédelmi mi­nisztérium költségvetésének tárgyalása. A Széll Kálmán nemzetiségi politikája napról-napra nagyobb aggodalmakat ébreszt a magyarokban. Nem arról a politikáról van szó, a­melyet szájjal hirdet, mert abban az öntudatos, határozott nemzeti irányzat hiá­nyát, különben igen olcsón, az útszélről szer­zett szóvirágok, úgy, a­hogy, mégis elfödözik. De szó van arról a politikáról, a­melyet csi­nál, vagy igazabban nem csinál. Mert valóban ez a politika nem egyéb, mint maga a tehe­tetlenség, a gyámoltalanság, annak a pipogya katonának a mintája szerint, a­ki a szuronyát godalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a­­ jégre? Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segíteni, segíteni! Rögtön összeszedtek minden csáklyát, min­den hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak láncáról s erős bátor ifjak, viharbíró férfiak vaskézzel, kemény ag­gyal siettek megkísérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért ? Lehetetlen. Ott volt már a vihar. Összetört jégen ha­landó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába. De jött a nyolc halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolcan vannak; — jól tudták, hogy tizen­nyolcan voltak. Ki az a nyolc ? Fölismerni nem lehetett. —­ Az én apám! — Az én jegyesem ! — Az én fiam ! — Az én testvérem! Apák, anyák, testvérek, hajadonok, meny­asszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távol­ság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szívnek a magáét mutatta meg. Az öreg lelkész arcán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett. — Boldogtalan híveim, ők csak nyolcan vannak és ti mind a tizennyolcat látjátok! Is­ November 1. A fehér kendő, Budapest, okt. 31. csak azért tűzi fel, hogy fehér kendőt lobog­­­tasson rajta s azért megy az ellenség felé, hogy megadja magát neki. Pipogyasága szubjektív mentségül szolgálhat neki, hogy nem tehet róla az Isten­ adta, hogy nem ka­tonának termett s egyénisége a gyávaság és a hülye optimizmus keverékéből van össze­, kotyvasztva. De az ilyen katonát, ha rajta kapják, mikor paktumot csinál az ellenség­gel, mégis csak standé pede főbe lövik vagy felkötik, mert objektíve kétségtelenül áruló. Nos tehát minden magyar ember a legna­gyobb aggodalommal látja azt a különbséget, mely a mai és a volt kormány nemzetiségi­ politikáját egymástól elválasztja. A nemzeti­­­ségek pedig mindenütt fellélekzenek, mert érzik, hogy az állami hatalom kezeléséhez nincs meg többé az intranzigens magyarság vezérlő gondolata s csak energiát kell mutat­­­­niok, hogy a minden energia nélkül való kor­­­mány meglapuljon előttük. Nagy tehát a sürgés-forgás az egész vo­nalon. Az oláhok a gör. kel. autonómia köpö­­­nyege alatt próbálnak maguknak uj orgánumo­kat teremteni a nemzetiségi propaganda szol­­­gálatára s meg vannak róla győződve, hogy a mikor három uj püspökség állítását hatá­­­­rozták el, a suprema inspectiot gyakorló kor­­­mány nem mer nehézségeket támasztani. A szászok egyszerűen szembe köpdösnek* A mit a helységnevek dolgában mivelnek, az a legközönségesebb arcátlanság. Ők, a jöve­vények, akik éhesen, fázva, kolduson jöttek­ ide, s a­kik a mi emberségünkből meg­lepesednek és meghájasodtak, most a magyar jóságot azzal fizetik vissza, hogy az oláhokkal egy követ fújva, saját országából szeretnék kitúrni a magyart. És ebbe a csúnya vállal­kozásba belevitték nemcsak a különben ga­­vallérabb oláhokat, hanem a magyarországi németek egy részét is. A­mi pl. Fehértem­plomban történt, az valósággal megdöbbentő dolog. Ezelőtt 50 esztendővel Fehértemplom a magyarság erős vára volt, a mely hősöket, katonákat, vértanukat adott a magyarság ügyének; ma még Fehértemplom is ellenünk fordul, s küzd ellenünk szavazatokkal, melyek a mai időben nem veszedelmesek. A tótok azelőtt velünk voltak, egyetértet­­­tek velünk minden bajunkban, együtt harcol­­­tak minden küzdelmünkben. Most ők is épp úgy, mint a ruthének, elérkezettnek látják tennek kegyelme vigasztaljon meg benne­teket. Mlinden elmúló perc azt mutatá, hogy Is­tennek kegyelme lesz azokkal, a­kik még él­nek a vizeken. A jégmező már közelgett a­ nádas felé, alig volt távolabb két puskalö­­­vésnyinél. Már lelkendezve remélte minden­­­ki, hogy az ő szerelmese megszabadul Minden hiába. Egy szempillantás megszűnt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még taj­tékzott, de a jégmező már nem mozdult előre.­­ A másik szempillantásban megeredt a ba­­­konyi szél. Először lassan, azután erősebben.­­ Az emberek ott a fokon csak azt vették észre,­­ hogy a jégmező visszafordul s megy a Bala­­­­ton közepe felé. Mindenható isten, — mi történik most­ már ? ! Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte­­ el azokhoz, akik elmúlásuk felé siettek. De ő tőlük nem a sírás, nem a jajgatás! hangja jött vissza a szárazföld felé. Négy óra volt már délután. A nap lenyugo­dott. A sötét felhők feketévé tették az alko­­nyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin. A nyolc ember, míg menekülését látta, míg a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a­mikor eltűnt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arca s elve­­szett a menekülés minden reménye: megnyílt szívük is, ajkuk is.

Next