Magyar Szó, 1900. november (1. évfolyam, 234-259. szám)
1900-11-01 / 234. szám
2234. szám. MAGYAR SZÓ hazafiak szivében önkényt nyílott meg a diadalut és a klerikális uralom megtörése a nemzeti irány diadalra jutásával forrott egybe. A reformáció a nemzeti újjászületés jelszava lett, melyet a magyarság előharcosai a magyarság nevében hangoztattak és az idegen földön született új hitvallás magyar földön, magyar vallássá lett. Tehát a reformációnak nemzeti vallássá való átalakulása épen megfordítottja a vallások fejlődési rendjének. Nem a közös érzés teremtette meg a közös vallást, hanem a közös vallás a közös érzést. Annál nagyobb az érdeme a reformációnak, hogy a természettani előzmények nélkül is meghonosodott a nemzet érzelemvilágában és négyszáz év múlva is joggal hívják magyar vallásnak. Az az eszme, amely Bethlen Gábort, a reformáció apostolát nemzeti apostollá, a reformációt magát pedig nemzeti üggyé emelte, hál’ Istennek, túllépte már a felekezetiség szűk határait. A magyar érzés immár önnálló hitvallássá nőtt, amely a theista elméletek harcain felül emelkedett. De ez épen a reformáció szabad szellemének, liberalizmusának köszönhető, mely, ha voltak is hódító tervei, soha sem felekezeti hatalmának hódított, hanem a szabad gondolkozásnak és a magyarságnak. A mai nap nemzeti ünneppé szélesedik, valaminthogy a reformáció legfontosabb, legmagasztosabb momentuma, a magyarság inkarnációja is már rég nemzeti üggyé szélesedett. A múlt halhatatlan érdemei ajándékozták meg a reformációt a „magyar vallás“ díszes nevével és a jelenben legszebb érdeme a reformációnak, hogy méltó maradt nevéhez. A kálvinizmus évszázadok óta a nemzeti érzések foglalatja és a lutheránság a nemzeti Tíz halász csakhamar eltűnt. Jég eltemette, a hullám elnyelte, vihar elsodorta, ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon, egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomorú halála. Nyolc halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Örs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma díszes nyaralók, szőlők, gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szívósság, ha útközben mást nem gondol, ha részindulata erőt nem vesz rajta, akkor a nyolc ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik, zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen úszik előre. Csak a vihar táncol rajta, csak nyolc halálra szánt ember imádkozik rajta. Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó barát áll, néz, vár, int, kezeit felemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, akik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a kiket feléjük hajt a jégmező. Minden hiába! Alsó-Örs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a viz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserű jajkiáltásban tört ki a népégségi vidékeken a magyarosítás abszolút tényezője lett. Lovagias, fölvilágosodott szellemű királyunk a reformáció e nemzeti jelentőségét ismerte el, amikor Bethlen Gábornak, a magyar sovinizmus és a magyar protestantizmus inkarnációjának rendelt érc-emléket. Az lesz a magyarság igaz diadala, ha az egész nemzet, felekezeti különbségek nélkül, meg fogja tudni ülni a magyar vallás emlékünnepét. Budapest, október 31. Cáfolat. A „Magyar Távirati Iroda“ jelenti: „Egy esti lap megint előáll azzal a többször megcáfolt híreszteléssel, hogy Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter legközelebb megválik állásától. Ez a hír ma is épp oly valótlan, mint ennek előtte volt. A boszniai vasutak ügye. Bécsből jelentik nekünk telefonon. A bosnyák vasutak ügyében nevezetes fordulat állott be. A bogolynospalatói vasútvonalat nem építik ki. A spalatói polgármester vezetése mellett Bécsben járt küldöttségnek Wittek vasútügyi miniszter ezt ki is jelentette. A képviselőház pénzügyi bizottsága nov. hó 3-án ülést tart. Tárgy: A honvédelmi minisztérium költségvetésének tárgyalása. A Széll Kálmán nemzetiségi politikája napról-napra nagyobb aggodalmakat ébreszt a magyarokban. Nem arról a politikáról van szó, amelyet szájjal hirdet, mert abban az öntudatos, határozott nemzeti irányzat hiányát, különben igen olcsón, az útszélről szerzett szóvirágok, úgy, ahogy, mégis elfödözik. De szó van arról a politikáról, amelyet csinál, vagy igazabban nem csinál. Mert valóban ez a politika nem egyéb, mint maga a tehetetlenség, a gyámoltalanság, annak a pipogya katonának a mintája szerint, aki a szuronyát godalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre? Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segíteni, segíteni! Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak láncáról s erős bátor ifjak, viharbíró férfiak vaskézzel, kemény aggyal siettek megkísérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért ? Lehetetlen. Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába. De jött a nyolc halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolcan vannak; — jól tudták, hogy tizennyolcan voltak. Ki az a nyolc ? Fölismerni nem lehetett. — Az én apám! — Az én jegyesem ! — Az én fiam ! — Az én testvérem! Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény, az isten irgalmában való hit minden szerető szívnek a magáét mutatta meg. Az öreg lelkész arcán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett. — Boldogtalan híveim, ők csak nyolcan vannak és ti mind a tizennyolcat látjátok! Is November 1. A fehér kendő, Budapest, okt. 31. csak azért tűzi fel, hogy fehér kendőt lobogtasson rajta s azért megy az ellenség felé, hogy megadja magát neki. Pipogyasága szubjektív mentségül szolgálhat neki, hogy nem tehet róla az Isten adta, hogy nem katonának termett s egyénisége a gyávaság és a hülye optimizmus keverékéből van össze, kotyvasztva. De az ilyen katonát, ha rajta kapják, mikor paktumot csinál az ellenséggel, mégis csak standé pede főbe lövik vagy felkötik, mert objektíve kétségtelenül áruló. Nos tehát minden magyar ember a legnagyobb aggodalommal látja azt a különbséget, mely a mai és a volt kormány nemzetiségi politikáját egymástól elválasztja. A nemzetiségek pedig mindenütt fellélekzenek, mert érzik, hogy az állami hatalom kezeléséhez nincs meg többé az intranzigens magyarság vezérlő gondolata s csak energiát kell mutatniok, hogy a minden energia nélkül való kormány meglapuljon előttük. Nagy tehát a sürgés-forgás az egész vonalon. Az oláhok a gör. kel. autonómia köpönyege alatt próbálnak maguknak uj orgánumokat teremteni a nemzetiségi propaganda szolgálatára s meg vannak róla győződve, hogy a mikor három uj püspökség állítását határozták el, a suprema inspectiot gyakorló kormány nem mer nehézségeket támasztani. A szászok egyszerűen szembe köpdösnek* A mit a helységnevek dolgában mivelnek, az a legközönségesebb arcátlanság. Ők, a jövevények, akik éhesen, fázva, kolduson jöttek ide, s akik a mi emberségünkből meglepesednek és meghájasodtak, most a magyar jóságot azzal fizetik vissza, hogy az oláhokkal egy követ fújva, saját országából szeretnék kitúrni a magyart. És ebbe a csúnya vállalkozásba belevitték nemcsak a különben gavallérabb oláhokat, hanem a magyarországi németek egy részét is. Ami pl. Fehértemplomban történt, az valósággal megdöbbentő dolog. Ezelőtt 50 esztendővel Fehértemplom a magyarság erős vára volt, a mely hősöket, katonákat, vértanukat adott a magyarság ügyének; ma még Fehértemplom is ellenünk fordul, s küzd ellenünk szavazatokkal, melyek a mai időben nem veszedelmesek. A tótok azelőtt velünk voltak, egyetértettek velünk minden bajunkban, együtt harcoltak minden küzdelmünkben. Most ők is épp úgy, mint a ruthének, elérkezettnek látják tennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket. Mlinden elmúló perc azt mutatá, hogy Istennek kegyelme lesz azokkal, akik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul Minden hiába. Egy szempillantás megszűnt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe felé. Mindenható isten, — mi történik most már ? ! Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, akik elmúlásuk felé siettek. De ő tőlük nem a sírás, nem a jajgatás! hangja jött vissza a szárazföld felé. Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin. A nyolc ember, míg menekülését látta, míg a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De amikor eltűnt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arca s elveszett a menekülés minden reménye: megnyílt szívük is, ajkuk is.