Magyar Szó, 1901. május (2. évfolyam, 103-127. szám)

1901-05-01 / 103. szám

2­103. szám, Budapest, április @0. A képviselőh­áz holnapután tartja legköze­lebbi ülését, melyen folytatja az Mdria-jav­aslat részletes tárgyalását. ■--------------■ :-----­ ---------r — -t~> ' » MAGYAR SZÓ Május 1. A tudomány keresztje. A m­egnémult kormány. Budapest, ápr. 30. Az egyetemen verekednek, Pikier tanár csak saját élete veszélyeztetésével tarthatná meg előadásait, a konzervatív ügyből szerencsésen zsidó ügy lett, a hallgatók tanulni mennek és betört fej­jel jönnek vissza és­­ a kormány hallgat. Volnának az egyetemi ifjak kérges kezű munkások, a­kiket a nyomor, vagy cél­jaik téves fölismerése lázított fel, lovas­rendőrök és szuronyos katonák fojtanák torkukba elégedetlen kiáltásukat. De a keresztes vitézecskék nem hiába tették meg kérkedő pipere-tárg­gyá, nyakkendőjűvé a keresztet, ők jól tudják, hogy törekvéseik mögött egy hatalmas csoport áll, a­mely bárson­nyal simítja útjukat az ország­felforgató botrányok felé. Hiszen tetszik tudni, „akinek Krisztus a barátja . . És az ő barátjuk valóban Krisztus. Nem az a fehérruhás zsidó apostol, aki az örök szeretet balzsamával enyhítette meg a bosszúálló Jehova h­aragvó ábrázatát, hanem az a másik, akit az ecelézsia mi­líciájába soroztak be és akinek vérével festik pirosra az ádáz gyűlölség zász­lóját. A B. E, amely tudvalevőleg akkor cselekszik leginkább a kormány intenciói szerint, amikor ellenzéki komédiáját játs­sza, mai vezércikkében rádupláz a „Hazánk“ képtelen támadásaira. Mellé­kes, hogy a megsértett nemzeti ideál nevében cselekszi ezt. Megszoktuk már, hogy utóbbi időkben a nemzeti ideál az embereken. Az igazság halkan odaszólt neki: —• Elloptad a ruhámat és most földön futó vagyok. Szánj meg, ha már vissza nem adod habitusomat egyszer s mindenkorra, add vissza legalább néha-néha. A hazugság gondolkodott, de az igazság ráijesztett: — Ha ebbe bele nem mégy, örökkön örökké üldözni foglak. Erre a hazugság engedett s odaadta egy kicsit a ruhát az igazságnak. Azóta váltogatják, cserélgetik úgy, hogy az ember nem igen tudja: az igazságon van-e vagy a hazugságon, bizonyos körök re abcionárius aknamun­kájának köpenyege legyen. A fő az, hogy íme maga a kormány is csatlako­zik ehhez az új keresztes hadjárathoz, amely nem csak egy tudóst, de egy egész tudományt ki akar szorítani Ma­gyarországról.­ Sajátságos, hogy bár a főbenjáró vádak nap-nap után gomba­módra születnek Pikier tanai ellen, egyetlen idézettel sem próbálják meg e vádjaikat igazolni. Jól tudják ők, hogy az igazolásnál nekiek is a tudomány ob­jektív álláspontjára kellene helyezked­niük, de ez nem az a terrénum, ahol az ő izgatásaik nadragulyáj:; fölburjánoz* hatnék. Anarchia az egyetemen. A liberális egyetemi ifjak most már belát­ják, hogy egyszerű brutális krakélereskedők­­kel kell leszámolniok és ezért elhatározták, hogy mindenféle mérsékletet és béketűrést félretéve, a saját fegyverével fogják vissza­verni az ellenséget. Védelemre úgy sem szá­míthatnak az egyetem vezetősége részéről, ezt szomorúan tapasztalhatták tegnap, ami­­­kor a rektor a legnagyobb vérengzések kö­zepette fagyos nyugalommal utasította el őket. Magukra lévén tehát utalva, elhatározták, hogy ha kell, fegyveresen is ellentállnak a fölbujtogatott klerikálisok támadásainak, így tehát tömérdek párbaj van már­is „előkészületben“, de még napról-napra sza­porodni fog e szám, a meg nem szűnő zavar­gások következtében. Azt m­ár tegnap közöltük, hogy Willein Ferenc Pikter tanár előadása előtt egy bizalmi nyilat­kozatot olvasott föl a tanteremben. Ezután tört ki a háborúság. Zsidó-gyalázó kifejezések röp­ködtek a levegőben szerteszéjjel, körülbelül száz liberális­ párti s kétszázötven antiszemita volt ekkor ott. Az előbbiek egy darabig tűrték, míg végre Kornfeld Zsigmond bankigazgatónak, az ismert kiváló pénzügyi kapacitásnak a fia, Korn­feld Mór joghallgató, aki igen népszerű diáktár­sai között s a legjobb tanulók egyike, vissza­vágott : — Gaz, aki mondja ! Egyik kollegája, ifj. Gebhardt Károly mel­utolsó tizedében ember embert ily irtózatosan­­ kinozhatott! Legkegyetlenebbül pedig épen ak­kor bántak vele, mikor Franciaországban már megindult az ideális küzdelem a szörnyű jogi tévedés jóvá­tételére.­­ Könyvét olvasván, érezzük, hogy ennek az em­­­ bernek ártatlannak kellett lennie; mert csakis ártatlansága adhatott neki oly roppant lelki erőt,­­ hogy nem csak szenvedéseit eltitkolta neje előtt,­­ hanem még folyton bátorságra, küzdelemre is­­ serkentette őt. S ez a hőslelkü asszony, szintén­­ meg lévén győződve férje ártatlanságáról, szembe­­ is szállt az egész világgal és bátran kitartott­­ üldözött férje oldalán. Nevének, gyermekeinek i becsülete volt az a hatalmas mozgató, mely erőt­­ adott neki, hogy gyönge nő létére, egymaga fölvegye a harcot hazája ellenséges közvélemé­nyével s végre is győzelmet arasson férje ellen­ségein. Mind­ez és sok más egyéb, tragikus ele­venséggel, szinte metsző rövidséggel van meg­írva a több, mint 300 oldalas könyvben, mely­nek főereje a közvetlenség; különösen becsesek a levelek, melyeket Dreyfus meg a neje váltot­tak egymással: minden sorukban ott lüktet a két nagy, hősies lélek hamleti vívódása, melyet elolvasván, velük együtt sóvárgunk mi is az igazságra. A könyv érdekességét növelik Drey­fus sajátkezű rajzai (kunyhói az Ördög-szigeten, a kettős lábszorító, mel­lyel ágyához vasalták stb) és kézírásai is, melyek az eredeti, párisi kiadásból valók. Megjelent az Országos Köz­ponti Községi Nyomda Részvény­társaság­nál Zigány Árpád szép és kifogástalan ferdí­tóse furakodott, de egy másik botrányhajhászó alak, Tóth Aladár, Gebhardtot is megelőzte és sértőn végignézve Kornlfelden, így kiáltott: — Mit akar fölem­? — Öntől seffimit. Erre Tóth névjegyet követelt, a­mit Kornfeld át is adott, provokálván a sértőjét. Ilyesmi gyakran megesik a hevesvérű ifjak közt, de a­mi aztán következett, az már a budapesti egye­temen is ritkaságszámba megy. Tóth Aladár Kornfeldre rohant és botjával rávágott. Hiába igyekezett visszatartani Zsembery István és Geb­hardt Károly, kik maguk is belátták, hogy az elégtételkérés után helytelen eljárás az inzultálás. Kornfeld Mór joghallgató sérülése elég jelen­tékeny, de nem fordul miatta a bírósághoz, ha­nem a párbajozás útjára terelte az ügyet. Tör­tént azután még több kihívás is, amint azt tegnapi számunkban megírtuk. Az egyiknek, Ullmann István és Gebhardt Károly ügyének már vége van, azzal fejezték be, hogy Gebhardt bocsánatot kért ellenfelétől. Kornfeld megbízottai Wolfner Pál és Chorin Ferenc, kik felük nevében Patz Jenőtől is elég­tételt kértek. Viszont Baky László joghallgató kihivatta Kornfeldet. Tóthot pedig még hár­man provokálták, köztük Král Vilmos, akinek kalapját összetépte a csapszékmodoru ifjú. A ravasz nemzeti-pártiak. Öt év életemből. — Dreyfus Alfréd könyve. — Az Ördögszigetek vértanúja „Öt év éle­temből“, (C­ng années de ma vie) cím alatt megírta emlékiratait. A könyv, melynek megje­lenését roppant izgatottsággal várták, az eredeti francia kiadással egyidejűleg, holnap, május 1-én került könyvpiacra a műveit Európa valamennyi nyelvén, tehát magyarul is. Olvasván ezt a Naplót, melyben az Ö­rdög-szigeten töltött évek kinszenvedését napról-napra megírta (ez csak egy része az érdekfeszitő könyvnek), egyszerre két érzés fogja meg szivünket; az egyik a bá­mulat, hogy olyan, szinte keresztyéni, megadás­sal tűrte iszonyú sorsát s csak itt-ott fakad ki bakói ellen, akik mint mondja: „lelkiismeretük szerint teljesítették a rájuk bízott kegyetlen tisz­tet, melyért a felelősség nem rájuk, hanem ma­gasabbra, a szörnyű rendeletek kutf­orrásaira hárul vissza“ ; — s a másik érzés a borzalom, az iszonyat, hogy a most múlt XIX. század tájában.* Dreyfus azzal kezdi a megrendítő memoár­­i eposzt, hogy könyvében csupán a maga sorsát­­ irja meg azalatt, az öt év alatt, mig ki volt re­­­­kesztve az élők világából. Azokról az esemé­nyekről, melyek Franciaországban játszódtak le , az 1894-iki bünpör körül s a következő évek­­­­ben, semmit sem tudott egész a rennesi pör­Az egyetemi hallgatók egy része, a néppárti elemek, a hangzatos nemzeti párt nevet vették föl. Az egyetemi körből, ahol most ők jutottak felszínre, intézték a kör alapszabályaiba ütköző manővereiket. Ezek a diákok most ravasz, de nagyon átlátszó tervet eszeltek ki, hogy elke­rüljék a legutóbbi botrányokért a büntetést. Ma délelőtt teljesen üres volt az Egyetemi­ kör he­lyisége. Egyetlen lélek se ment oda közülök. (A higgadt, a liberális ifjak különben is ke­rülik.) Evvel azt akarták dokumentálni, hogy e tün­tetések nem a körből indultak ki s azt hiszik, hogy ilyenformán nem fogja bezárni a kört a fölöttes hatóság. Különben pedig az előbbihez hasonló buzga­lommal készülnek az újabb botrányokra, mert úgy értesülünk, hogy ismét meg akarják aka­dályozni a Pikier tanár előadását. ) felvételig. Az Ördögszigeteken füzeteket adtak neki, melyekbe írhatott, de a szigetek parancs­noka sok helyen törült a jegyzetekből. A szerencsétlen kapitány munkáját és életét legjobban jellemzik írói művészettel írt bevezető sorai: „A szenvedés sokkal fogékonyabbá teszi lelkünket mindenféle érzés iránt, mint a hit és valósággal zsarnokunkká hatalmasodhatik. Az üres szónoklat, a köznapi frázisok (törlés a szövegben) mind megsemmisülnek, hogy helyet adjanak ennek az igazságnak. Az így átélt szenvedések, minden más érzést fölül­múlva, csaknem állandó és közös kincsesé lesznek s ebből a kincsből, az egyéniségek, korszakok és körülmények által valamennyi emberi szenvedés újjá­születik, ismét megújul.“ Dreyfus 1859. október 9-én született Mühl­­hausenben, Elszász-Lotharingiában. 1878-ban vették föl a műszaki hadapródiskolába, 1882-ben lett hadnagy, 1889-ben nevezték ki kapitánynak a 21-ik tüzérezredbe s ugyanazon a télen elje­gyezte Hadamard Lucie kisasszonyt, a­ki sze­rető és hősies élettársa lett. 1890. április 20-án letette a felső hadi iskola vizsgáit s másnap megtörtént az esküvő. „Nagyon jó” osztályzata következtében a hadsereg vezérkarába osztották tiszti szolgálatra 1893. január elsején. Ez a dá­tum nevezetes, mert vele kezdődött a sötét, nagy tragédia. És itt átadjuk a szót magának, Dreyfusnak. Kiszakítunk néhány lapot a naplójából időrendi sorban. Különösen a végéről, mert az utolsó évek történetét ismeri legkevésbbé a közönség. A Santé-fogházból. (Levél a feleségéhez.) Szerdán, 1895. január 9. .... Valóban, ha rágondolok, még most is azt kérdem magamtól : hogy is volt bátorságom

Next