Magyar Szó, 1901. május (2. évfolyam, 103-127. szám)
1901-05-01 / 103. szám
2103. szám, Budapest, április @0. A képviselőház holnapután tartja legközelebbi ülését, melyen folytatja az Mdria-javaslat részletes tárgyalását. ■--------------■ :----- ---------r — -t~> ' » MAGYAR SZÓ Május 1. A tudomány keresztje. A megnémult kormány. Budapest, ápr. 30. Az egyetemen verekednek, Pikier tanár csak saját élete veszélyeztetésével tarthatná meg előadásait, a konzervatív ügyből szerencsésen zsidó ügy lett, a hallgatók tanulni mennek és betört fejjel jönnek vissza és a kormány hallgat. Volnának az egyetemi ifjak kérges kezű munkások, akiket a nyomor, vagy céljaik téves fölismerése lázított fel, lovasrendőrök és szuronyos katonák fojtanák torkukba elégedetlen kiáltásukat. De a keresztes vitézecskék nem hiába tették meg kérkedő pipere-tárggyá, nyakkendőjűvé a keresztet, ők jól tudják, hogy törekvéseik mögött egy hatalmas csoport áll, amely bársonnyal simítja útjukat az országfelforgató botrányok felé. Hiszen tetszik tudni, „akinek Krisztus a barátja . . És az ő barátjuk valóban Krisztus. Nem az a fehérruhás zsidó apostol, aki az örök szeretet balzsamával enyhítette meg a bosszúálló Jehova haragvó ábrázatát, hanem az a másik, akit az ecelézsia milíciájába soroztak be és akinek vérével festik pirosra az ádáz gyűlölség zászlóját. A B. E, amely tudvalevőleg akkor cselekszik leginkább a kormány intenciói szerint, amikor ellenzéki komédiáját játssza, mai vezércikkében rádupláz a „Hazánk“ képtelen támadásaira. Mellékes, hogy a megsértett nemzeti ideál nevében cselekszi ezt. Megszoktuk már, hogy utóbbi időkben a nemzeti ideál az embereken. Az igazság halkan odaszólt neki: —• Elloptad a ruhámat és most földön futó vagyok. Szánj meg, ha már vissza nem adod habitusomat egyszer s mindenkorra, add vissza legalább néha-néha. A hazugság gondolkodott, de az igazság ráijesztett: — Ha ebbe bele nem mégy, örökkön örökké üldözni foglak. Erre a hazugság engedett s odaadta egy kicsit a ruhát az igazságnak. Azóta váltogatják, cserélgetik úgy, hogy az ember nem igen tudja: az igazságon van-e vagy a hazugságon, bizonyos körök re abcionárius aknamunkájának köpenyege legyen. A fő az, hogy íme maga a kormány is csatlakozik ehhez az új keresztes hadjárathoz, amely nem csak egy tudóst, de egy egész tudományt ki akar szorítani Magyarországról. Sajátságos, hogy bár a főbenjáró vádak nap-nap után gombamódra születnek Pikier tanai ellen, egyetlen idézettel sem próbálják meg e vádjaikat igazolni. Jól tudják ők, hogy az igazolásnál nekiek is a tudomány objektív álláspontjára kellene helyezkedniük, de ez nem az a terrénum, ahol az ő izgatásaik nadragulyáj:; fölburjánoz* hatnék. Anarchia az egyetemen. A liberális egyetemi ifjak most már belátják, hogy egyszerű brutális krakélereskedőkkel kell leszámolniok és ezért elhatározták, hogy mindenféle mérsékletet és béketűrést félretéve, a saját fegyverével fogják visszaverni az ellenséget. Védelemre úgy sem számíthatnak az egyetem vezetősége részéről, ezt szomorúan tapasztalhatták tegnap, amikor a rektor a legnagyobb vérengzések közepette fagyos nyugalommal utasította el őket. Magukra lévén tehát utalva, elhatározták, hogy ha kell, fegyveresen is ellentállnak a fölbujtogatott klerikálisok támadásainak, így tehát tömérdek párbaj van máris „előkészületben“, de még napról-napra szaporodni fog e szám, a meg nem szűnő zavargások következtében. Azt már tegnap közöltük, hogy Willein Ferenc Pikter tanár előadása előtt egy bizalmi nyilatkozatot olvasott föl a tanteremben. Ezután tört ki a háborúság. Zsidó-gyalázó kifejezések röpködtek a levegőben szerteszéjjel, körülbelül száz liberális párti s kétszázötven antiszemita volt ekkor ott. Az előbbiek egy darabig tűrték, míg végre Kornfeld Zsigmond bankigazgatónak, az ismert kiváló pénzügyi kapacitásnak a fia, Kornfeld Mór joghallgató, aki igen népszerű diáktársai között s a legjobb tanulók egyike, visszavágott : — Gaz, aki mondja ! Egyik kollegája, ifj. Gebhardt Károly melutolsó tizedében ember embert ily irtózatosan kinozhatott! Legkegyetlenebbül pedig épen akkor bántak vele, mikor Franciaországban már megindult az ideális küzdelem a szörnyű jogi tévedés jóvátételére. Könyvét olvasván, érezzük, hogy ennek az em bernek ártatlannak kellett lennie; mert csakis ártatlansága adhatott neki oly roppant lelki erőt, hogy nem csak szenvedéseit eltitkolta neje előtt, hanem még folyton bátorságra, küzdelemre is serkentette őt. S ez a hőslelkü asszony, szintén meg lévén győződve férje ártatlanságáról, szembe is szállt az egész világgal és bátran kitartott üldözött férje oldalán. Nevének, gyermekeinek i becsülete volt az a hatalmas mozgató, mely erőt adott neki, hogy gyönge nő létére, egymaga fölvegye a harcot hazája ellenséges közvéleményével s végre is győzelmet arasson férje ellenségein. Mindez és sok más egyéb, tragikus elevenséggel, szinte metsző rövidséggel van megírva a több, mint 300 oldalas könyvben, melynek főereje a közvetlenség; különösen becsesek a levelek, melyeket Dreyfus meg a neje váltottak egymással: minden sorukban ott lüktet a két nagy, hősies lélek hamleti vívódása, melyet elolvasván, velük együtt sóvárgunk mi is az igazságra. A könyv érdekességét növelik Dreyfus sajátkezű rajzai (kunyhói az Ördög-szigeten, a kettős lábszorító, mellyel ágyához vasalták stb) és kézírásai is, melyek az eredeti, párisi kiadásból valók. Megjelent az Országos Központi Községi Nyomda Részvénytársaságnál Zigány Árpád szép és kifogástalan ferdítóse furakodott, de egy másik botrányhajhászó alak, Tóth Aladár, Gebhardtot is megelőzte és sértőn végignézve Kornlfelden, így kiáltott: — Mit akar fölem? — Öntől seffimit. Erre Tóth névjegyet követelt, amit Kornfeld át is adott, provokálván a sértőjét. Ilyesmi gyakran megesik a hevesvérű ifjak közt, de ami aztán következett, az már a budapesti egyetemen is ritkaságszámba megy. Tóth Aladár Kornfeldre rohant és botjával rávágott. Hiába igyekezett visszatartani Zsembery István és Gebhardt Károly, kik maguk is belátták, hogy az elégtételkérés után helytelen eljárás az inzultálás. Kornfeld Mór joghallgató sérülése elég jelentékeny, de nem fordul miatta a bírósághoz, hanem a párbajozás útjára terelte az ügyet. Történt azután még több kihívás is, amint azt tegnapi számunkban megírtuk. Az egyiknek, Ullmann István és Gebhardt Károly ügyének már vége van, azzal fejezték be, hogy Gebhardt bocsánatot kért ellenfelétől. Kornfeld megbízottai Wolfner Pál és Chorin Ferenc, kik felük nevében Patz Jenőtől is elégtételt kértek. Viszont Baky László joghallgató kihivatta Kornfeldet. Tóthot pedig még hárman provokálták, köztük Král Vilmos, akinek kalapját összetépte a csapszékmodoru ifjú. A ravasz nemzeti-pártiak. Öt év életemből. — Dreyfus Alfréd könyve. — Az Ördögszigetek vértanúja „Öt év életemből“, (Cng années de ma vie) cím alatt megírta emlékiratait. A könyv, melynek megjelenését roppant izgatottsággal várták, az eredeti francia kiadással egyidejűleg, holnap, május 1-én került könyvpiacra a műveit Európa valamennyi nyelvén, tehát magyarul is. Olvasván ezt a Naplót, melyben az Ördög-szigeten töltött évek kinszenvedését napról-napra megírta (ez csak egy része az érdekfeszitő könyvnek), egyszerre két érzés fogja meg szivünket; az egyik a bámulat, hogy olyan, szinte keresztyéni, megadással tűrte iszonyú sorsát s csak itt-ott fakad ki bakói ellen, akik mint mondja: „lelkiismeretük szerint teljesítették a rájuk bízott kegyetlen tisztet, melyért a felelősség nem rájuk, hanem magasabbra, a szörnyű rendeletek kutforrásaira hárul vissza“ ; — s a másik érzés a borzalom, az iszonyat, hogy a most múlt XIX. század tájában.* Dreyfus azzal kezdi a megrendítő memoári eposzt, hogy könyvében csupán a maga sorsát irja meg azalatt, az öt év alatt, mig ki volt rekesztve az élők világából. Azokról az eseményekről, melyek Franciaországban játszódtak le , az 1894-iki bünpör körül s a következő években, semmit sem tudott egész a rennesi pörAz egyetemi hallgatók egy része, a néppárti elemek, a hangzatos nemzeti párt nevet vették föl. Az egyetemi körből, ahol most ők jutottak felszínre, intézték a kör alapszabályaiba ütköző manővereiket. Ezek a diákok most ravasz, de nagyon átlátszó tervet eszeltek ki, hogy elkerüljék a legutóbbi botrányokért a büntetést. Ma délelőtt teljesen üres volt az Egyetemi kör helyisége. Egyetlen lélek se ment oda közülök. (A higgadt, a liberális ifjak különben is kerülik.) Evvel azt akarták dokumentálni, hogy e tüntetések nem a körből indultak ki s azt hiszik, hogy ilyenformán nem fogja bezárni a kört a fölöttes hatóság. Különben pedig az előbbihez hasonló buzgalommal készülnek az újabb botrányokra, mert úgy értesülünk, hogy ismét meg akarják akadályozni a Pikier tanár előadását. ) felvételig. Az Ördögszigeteken füzeteket adtak neki, melyekbe írhatott, de a szigetek parancsnoka sok helyen törült a jegyzetekből. A szerencsétlen kapitány munkáját és életét legjobban jellemzik írói művészettel írt bevezető sorai: „A szenvedés sokkal fogékonyabbá teszi lelkünket mindenféle érzés iránt, mint a hit és valósággal zsarnokunkká hatalmasodhatik. Az üres szónoklat, a köznapi frázisok (törlés a szövegben) mind megsemmisülnek, hogy helyet adjanak ennek az igazságnak. Az így átélt szenvedések, minden más érzést fölülmúlva, csaknem állandó és közös kincsesé lesznek s ebből a kincsből, az egyéniségek, korszakok és körülmények által valamennyi emberi szenvedés újjászületik, ismét megújul.“ Dreyfus 1859. október 9-én született Mühlhausenben, Elszász-Lotharingiában. 1878-ban vették föl a műszaki hadapródiskolába, 1882-ben lett hadnagy, 1889-ben nevezték ki kapitánynak a 21-ik tüzérezredbe s ugyanazon a télen eljegyezte Hadamard Lucie kisasszonyt, aki szerető és hősies élettársa lett. 1890. április 20-án letette a felső hadi iskola vizsgáit s másnap megtörtént az esküvő. „Nagyon jó” osztályzata következtében a hadsereg vezérkarába osztották tiszti szolgálatra 1893. január elsején. Ez a dátum nevezetes, mert vele kezdődött a sötét, nagy tragédia. És itt átadjuk a szót magának, Dreyfusnak. Kiszakítunk néhány lapot a naplójából időrendi sorban. Különösen a végéről, mert az utolsó évek történetét ismeri legkevésbbé a közönség. A Santé-fogházból. (Levél a feleségéhez.) Szerdán, 1895. január 9. .... Valóban, ha rágondolok, még most is azt kérdem magamtól : hogy is volt bátorságom