Magyar Szó, 1901. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1901-06-01 / 128. szám

Előfizetési ár: 28 kor. — fii. lé­­ „ ? »» ” »» 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ S­ellér. Vidéken___ _. _. 10 „ MÁSODIK ÉVFOLYAM. 12S. szám. Szerkesztőség:: IV-, Sark&Btyúe-nteza 3. Politikai napilap. ■IIJUllllUWJMBeaáiMHBmWBIBIBBMM« Epéís évie „ 1" él éne ... Negyed evre... Egy hónapra Budapest, 1901. Felelős szerkesztő: Dr. PA2.YS­EBE. Apróhirdetések ára: Egy szó .......... __ 4 mt Vastagabb betűvel... 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: IV., SarkantyúS­ Utcza 3 Szombat, junius 1. A maitresse. Budapest, május 31. Ha egy kormányelnök a végletekig azonosítja magát a pártjával, vagy, a­mi nálunk sokkal inkább divatos: a pártját magával, az, bármily mameluk­­sereg is az a tábor, politikailag meg­engedett, törvényes, sőt némely tekin­tetben szükséges viszony a két fél: kormányelnök és pártja között, mert ezeknek egymáshoz való helyzete tulaj­donképpen nem más, mint egy törvé­nyes, politikai házasság. De ha egy kormányelnök saját pártján kívül, sőt ennek egyenes mellőzésével a saját el­lenzékével kaczérkodik, az politikai szempontból törvényellenes, tehát a po­litikai büntetőjogba ütköző tiltott csele­kedet, mert akkor az a kormányelnök törvényes társa mellett hűtlenül mait­­resse-t tart. S ez a viszony már olyan, mely, a­míg a maitresse-t tartóra nézve saját pártjával szemben lehet tapintat­lanság, hálátlanság vagy kijátszás, ha­nem tárgyilagosan véve, voltaképpen még­sem egyéb egy elítélhető, de ki is menthető úri passziónál, addig a másik félre, a maitresse-re nézve föltétlenül megbélyegző. A­ki erre a szóra: mait­resse, rászolgált, ugyanabban a pilla­natban le kellett, hogy mondjon róla, hogy — ismételjük, politikáról van szó — valaha az életben a «tisztességes» jelzőt követelhesse a maga részére. Bartha Miklós, az Ugron-féle sötét csapatnak szóvirágos «delnője», abban a szerencsében részesült, hogy hosszú erőlködései és kapaszkodásai, sőt rug­­kapálásai után elérte, hogy Széll Kál­mán miniszterelnök végre rávetette a szemét. — Itt vagyok, kegyelmes uram, ru­hácskám negyvennyolczas zászlókból van összevarrva ugyan, de a szabása, lám, «jó» református létemre, ultra­­montán, szeretem a hazát, de még job­ban szeretem a Nemzeti Kaszinót, amelyiknek már régóta vagyok a mait­­resse-e s ki törődik a többivel, mikor az istenadta nép, amelyet bolonditok, csupán a nemzeti szinü ruhát s nem az ultramontán szabást látja, valamint szóvirágaim közül is csak a hazáról szóló frázisokat hallja s nem veszi észre, hogy mint a kellemetlen porok izét elverő ostyába, mint göngyölgetem beléjök. Itt vagyok, kegyelmes uram, szolgálatodra készen mindenben, ha akarod (s nem Barthán múlik, ha ennek a «minden»-nek nem lesz go­nosz értelme), mert nekem ez már így a szokásom, csak: válasszon meg a kormánypárt a kerületemben! És Bartha Miklós kacsintott, Széll Kálmán pedig — Istenem, milyenek a férfiak! — úgy látszik, ellágyult, s mint a jelek mutatják, hajlandónak mutatko­zik rá, hogy Gyulán, ahol úgyszólván az egész kerület egy szívvel, egy lélek­kel utálja Barthát, ismét megválasztassa ezt a változatos múltú politikai «delnőt». A dolognak ugyan meg­van az a bibije, hogy éppen Gyulán, tehát éppen Bartha Miklós, az Ugron-csapat kapitánya, vagy elnöke ellen lépteti föl jelöltjét, a másik, a szabadelvű függetlenségi párt, a Kos­­suth-párt, Herntaller Lajosnak, ennek a noha a mai viszonyokhoz képest túlzó, de legalább minden izében magyar kép­viselőnek a személyében, akinek meg­választására igen valószínű és nyomós kilátások vannak. Jó is, helyes is, örü­lünk is neki, hogy a gyulai választó­­kerületben így kiélesedik az elsimítha­­tatlan ellentét a valódi és az ál-függet­lenségi párt, Magyarország függetlenségi eszméjének zászlóhordozói és Ugronék sötét lovagjai között, hadd lássa meg minden magyar ember, hogy mi a kü­lönbség a tiszta lobogó és a kaszinói uraságoktól levetett rongy között, hadd lássa meg az ország, hogy aki Gyulán Kossutnak a pártja ellen, ajjcán függet­lenségi frázisokkal füll minő őszinte, igazi függetlenségi lehetős milyen «nagy» czéljai lehetnek annak a «függetlenségi» góval, melyet Kossuth Lajos zászlaja ellen visz a mezőre. Mert méltóztassók jól megérteni. A magyar nemzetnek, mint életképes nem­zetnek, szüksége van rá, hogy a füg­getlenség eszméjét ápolja, megbecsülje és szent talizmán gyanánt őrizze, mert amely népből ehhez a magasztos esz­méhez való szívós ragaszkodás és en­nek az eszmének a megvalósítására való kiolthatatlan szomjhoz hasonló, soha nem apadó vágy kiveszett, az a nemzet nem érdemli meg, hogy a szabadgon­­dolkozású népek között nemzetnek ne­veztessék. Annak szükségkép ki kell törlődnie a létjogosultságú országok tér­képéről. Nekünk magyaroknak is tehát féltett kincs gyanánt kell őriznünk a független Magyarország nagy hagyomá­nyait s bár mai viszonyaink között az ország teljes független állását sürgetni és kierőszakolni akarni politikailag és a higgadt megfontolás esélyei szerint is egyaránt elhamarkodott dolog, mégis szükséges, hogy ennek az eszmének, mint a Vesta-tüzének, meg legyenek a maguk őrei, akik, mint Vesta-templomá­­ban is, soha ki ne hagyják aludni a szent lángot. Igen ám, hanem ezek a Vesta-szüzek ne politikai maitresse-ek legyenek, mint Bartha Miklós, aki — bizonyára nemes ambiczióból — lefőzi az «Ich kenne kennen König, ich kenne nur einen Kaiser» Rakovszkyt, és, mikor a ka­tonabanda rákezdi a Gotterhalte-t eléggé vakmerő arra, hogy, mint egy u. n. függetlenségi párt elnöke, mint magyar állampolgár és a magyar ország­gyűlés «véres szájú» tagja, tüntetőleg egyedül — mert ugyan melyik magyar ember mert volna ilyesmire vetemedni­? —­ levett kalappal hallgassa végig az osztrák császári hymnust. Hanem ez csak most, a legutóbbi napokban tör­tént, de vannak Bartha úrnak régebbi «stiklijei» is a rováson. Emlékeznek még önök «Ocskay brigadéros»-ra? A­kik ott voltak a Vigszinház bemutató­ján, saját szemekkel látták, hogy Bartha Miklós, a nagy függetlenségi vezér, elő­adás alatt kivette a zsebkendőjét és úgy törülgette a szeméből a potyogó kényeket, melyeket a meghatottság csalt ki belőlük. A ki ekkor látta a nemes urat, merte volna-e csak álmá­ban gondolni, hogy ugyanez a Bartha Miklós harmadnapra rá már gyilkos vezérczikkben nyilvánosan hazaárulónak bélyegzi Herczeg Ferenczet, — miért? Mert Bartha az «Ocskay brigadéros» bemutatóján még nem tudta, hogy a Nemzeti kaszinóban másnap a gróf Károlyiak majd odafüttyentik magukhoz, hogy : — Ksz, te Bartha, ez a Herczeg kompromittálja a Károlyi családot. Gyorsan, üsd agyon ezt a skriblert! Ugyanez a Bartha Miklós volt az, aki, mikor Pikter Gyula egyetemi tanár­ról napnál világosabban bebizonyosodott, hogy tanaiban, — melyek miatt a nép­párt (a­ «néppárt!») hazaárulással vá­dolta — semmi egyebet nem állít, mint, ami szinigazság, hogy az arisztokráczia mágnások nagy vagyona révén jutott főúri méltóságaihoz: nem röstelte, nem átallotta, hogy lapjában még akkor is dühös gyalázkodásokkal rontson a bu­dapesti tudományegyetemnek ez ellen a puritán lelkű s fenkölt gondolkozású tudósa ellen, akinek igenis nem csupán annyit kellett volna tanítania, amit tényleg tanított, hogy főuraink a pénzük révén lettek főnemesekké, hanem azt is, hogy igenis a mai magyar mágnások elei, sajnos, számosan egyenest haza­árulással tették magukat érdemessé a bécsi udvar kegyeire és a hót, kilencz, meg tizenegy ágú koronára. Pedig tel­jesen igy van. Az igazi nemesek, igazi magyarok, akik valóban tettek és ál­doztak a hazáért, hová tűntek ? Elsze­gényedtek, ivadékaik kipusztultak, míg elharácsolt birtokaikba hazaáruló főurak ültek. De, teremtő Atyám, mi történt volna Piklerrel, ha ezt is tanította volna? ! Hiszen a mágnások kiszúrták volna a szemét, forró olajat öntöttek volna a fülébe és, tudja Isten, talán má °r tüzes

Next