Magyar Szó, 1901. július (2. évfolyam, 154-179. szám)
1901-07-02 / 154. szám
Előfizetési év: Egész évre _ 28 kor. — fll. Fél évre _ _ 14 „ — „ Negyedévre. 7 „ — „ Egy hónapra 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ 8 fillér. Vidéken— _ _ — 10 a rkesztőség: IV., Sarantyús-ntcza 3. Budapest, 1901. MÁSODIK ÉVFOLYAM. 154. száz» Felelős szerkesztő Dr. PÁLYI EDE Apróhirdetések óra Egy sz.5 . _ — _ 4 fillér Vastagabb betűvel _ 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint, minden nap. Hi adóhivatal: Sárántyús-utcza 3 Kedd, Julius 2. A MAGYAR SZÓ KÖZMŰVELŐDÉSI ELVEI. Budapest, julius 1. Amióta a Magyar Szó fennáll, e sorok írója állandó figyelemmel kisérte e lapot s meggyőződött arról, hogy egy a maga nemében egyedülálló irányt követ. Hogy mi a lap politikai elve, arról — azt hiszem — nem kell bővebben nyilatkoznom, hisz e lap iránya minden nap nyíltan áll a közönség előtt. De már azért sem írok erről, mert — bevallom itt ezen, a politika számára fentartott helyen is — hogy nem lelkesedem a napi politikáért s mint az irodalom egyik szerény munkása, a napi politikánál fontosabbat is ismerek. Csak arról akarok beszélni, ami engem érdekel s amiről az a véleményem, hogy kitűzésével a Magyar Szó korszakos érdemet szerzett magának már eddig is és fog szerezni — remélem — ezután is. Ez pedig az önálló művelődés elve. Szabadjon itt pár szóval indokolnom, mert tartom én a művelődési kérdést a politikánál fontosabbnak. Magyarország kényszer frigyet kötött Ausztriával. Szülők vagy gyámok, sógorok vagy nagynénik kényszerítettek-e bennünket az érdekházasságra? nem kutatom. Talán a kishitűség, talán a sorscsapás, talán az érdek vitt minket e frigybe, — mellékes. Jobban jártunk volna-e, ha tovább várunk ? Tönkrementünk volna-e, ha a házasságot nem kötjük meg? Vagy kellett-e azt megkötnünk? Az se fontos. A tény az, hogy kényszerházasságban élünk Ausztriával, vagy más képpel, siami ikerviszonyban. Ez oly helyzet, hogy ezen ez idő szerint változtatni nem tudunk, vagy nem akarunk. Ebben a helyzetben politikánk útja meg van határozva, kényszerítő erővel megállapítva. Még a függetlenségi párt is csak a jövő számára akarja az elveket fentartani. A jelenen az sem tud, vagy nem akar változtatni. Mienk ugyan a jog, de a hatalom nem a mienk. Hadseregünk nem a mienk, közgazdaságilag más ország zsákmányol ki. A politikában tehát kötött «marsruttával» haladunk. Ezért nagy idő óta nem érdekes a magyar politika. Csak rengés-lengés, simulás, alkalmazkodás, leplezése a függésnek, palástolása az önállótlanságnak. Tánczolunk, ahogy más húzza. De hogy ezt észre ne vegyék, úgy viselkedünk, mintha a mi nótánkat húznák. Erre igazán találó a német példaszó: «Wir machen gute Miene zum bösen Spiel.» (Jó arczot vágunk a rossz játékhoz.) Természetes, hogy ily viszonyok közt egyik kormány sem lehet sokkal jobb a másiknál. Rosszabb lehet, de jobb alig. Mert mindegyiknek megszabták, meddig mehet. Hát a napi politikától nem remélek sokat. S nem remél sokat az egész nemzet, hisz igazán közömbössé lett a napi politika iránt. Van azonban egy terület, amelyen szabadon, függetlenül érvényesíthetjük minden erőnket. Ez a terület a művelődési. Hosszú évszázadok óta most van először a magyar nemzet abban a helyzetben, hogy békés viszonyok közt, bizonyos belső szabadságot élvezve, önálló művelődést fejthet ki. Immár több mint harminc év óta tart e helyzet, de — fájdalom— nemzetünk ez időt nem használta ki eléggé. Ki tudja, meddig tart ez így, s ki tudja, mikor lesz ismét ily korszak ? Drága minden perez, de mi nem használtuk ki még eléggé. Sokat tettünk ugyan, sőt bizonyos tekintetben többet, mint kellett volna, más tekintetben még kevesebbet, mint ami kívánatos volt. Nem követtük híven a Széchenyi-féle vezérgondolatot. Széchenyinek bizonyára voltak politikai hibái , egyéni különösségei, de sohasem fog múlni az ő nagy dicsősége, hogy amióta ez ország fennáll, ő fejezte ki először világosan, határozottan a mi legfőbb czélunkat. Ő adta a nemzetnek a legnagyobb eszmét. S ez eszme, hogy itt Magyarországon, nyugat és kelet közt egy új, minden eddigitől eltérő eredeti magyar művelődés teremtessék. Nemzetnek csak akkor van joga élni, ha az emberiség művelődését önálló egyediséggel gazdagítja. A magyar nemzet ezzel nemcsak az emberiségnek tartozik, hanem önmagának is. Önmagának azért, mert csak ha önálló műveltséget teremt, lehet igazán művelt. A mástól kölcsönzött műveltség: álműveltség. A más eszméinek s intézményeinek vak utánzása: szellemi szolgaság. Önmagának tartozik a nemzet azzal, hogy a maga lelki képességeit kifejtse. Ezzel belső erőt nyer s a megpróbáltatások idejére kifelé tekintélyt, befelé önérzetet s ellentállási képességet gyűjt. Sőt politikailag önálló is csak akkor lehet a nemzet, ha lelkileg önálló. De nemcsak önmagának, az emberiségnek is adósa a magyar nemzet. Európa népei közt egyedülálló, nyelvileg is idegen alakulat. Ily sajátos nemzet sajátos műveltséget tartozik kifejteni. Istenadta erejét az emberiség nem nélkülözheti. S ha a magyar nemzet nem teremt önálló művelődést, nem tölti be itt helyét, elvonja az ő szellemi tőkéjét az emberiség kincstárából. Parlagon heverő erő, holt tőke marad, márpedig nem maradhat az becsületének, létének koczkáztatása nélkül. Széchenyi vezérgondolatával messze századokra előre kijelölte utunkat. Mi a közelmúlt évtizedeket arra használtuk fel, hogy az európai műveltséget itt terjesztettük. Nyugati irodalmat, tudományt, művészetet, intézményeket honosítottunk meg itt. Ez mind helyes. De örökké a külföldön nem élősködhetünk. Szellemi és anyagi kölcsönpénzen nem tarthatjuk fenn örökké magunkat. A kitűzött czélt csak egyik irányban közelítettük meg s megfeledkeztünk a másik irányról. Nem igyekeztünk s nem igyekszünk eredetiek lenni.Ez épp a magyar művelődési politika óriási nehézsége. Egyrészt befogadni a művelt nyugat szellemét, másrészt ugyanakkor önálló szellemünket érvényesíteni! Egyrészt elzárkózni a nyugati műveltség beteges kinövéseitől, másrészt nem esni parlagi maradiságba. Scylla és Charybdis közt kell elvezetnünk művelődésünk hajóját. Elszorult szívvel mondom, hogy hajónk hol Scyllába ütközik, hol Charybdisbe. Befogadtuk a nyugati műveltség sok káros termékét, túlzásba vittük a külföld utánzását. Akik pedig ez ellen küzdöttek, többnyire az ellenkező végletbe estek, műmagyarkodásba, maradiságba. A «Magyar Szó» programmja szép és fölemelő. Eredeti magyar műveltség, de magas emberi színvonalon. De hogy ne maradjak általános szólamoknál, íme, kifejteni igyekszem, hogy miért küzdött eddig e lap s miért kell tovább küzdenie. A nemzet újjáébredését, az igazi klasszikus műveltség megteremtését elsősorban az iskolától várjuk. A magyar iskola legyen tehát magyar, ne csak nyelvben, hanem szellemben. Legyen a magyar faj egyéniségéhez alkalmazott, a mi természetünknek megfelelő. Ma az iskola magyar nyelvű ugyan, de nem magyar. Alig van eredetiség szervezetében, s módszerében. Német, franczia vagy angol utánzás, de túlnyomó részt német. Természetes, hogy hosszú évszázadok alatt, amíg élet-halálharczokat kellett vívnunk, iskoláinkat külföldi minták szerint rendeztük meg. De immár odajutottunk, hogy már a magunk eszével is gondolkodhatnánk. Elsősorban a németek szolgai utánzásától kell megszabadulnunk, mert földrajzi s politikai okokból az ő hatásuk a legnagyobb. Hogy iskolarendszerünk csakugyan német, kitűnik az iskolai szervezetből. Ahányféle iskolát a németek csináltak, annyit utánoztunk,akár kellett nekünk, akár nem. Ha a németek reáliskolát, polgárit, vagy más iskolanemeket létesítettek, mi nyomban utánuk indultunk, így támadt az óriási zűrzavar iskola-,