Magyar Szó, 1901. július (2. évfolyam, 154-179. szám)

1901-07-02 / 154. szám

Előfizetési év: Egész évre _ 28 kor. — fll. Fél évre _ _ 14 „ — „ Negyedévre­. 7 „ — „ Egy hónapra 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ 8 fillér. Vidéken— _ _ — 10 a rkesztőség: IV., Sar­antyús-ntcza 3. Budapest, 1901. MÁSODIK ÉVFOLYAM. 154. száz» Felelős szerkesztő Dr. PÁLYI EDE Apróhirdetések óra Egy sz.5 . _ — _ 4 fillér Vastagabb betűvel _ 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint, minden nap. Hi adóhivatal: S­ár­án­tyús-utcza 3 Kedd, Julius 2. A MAGYAR SZÓ KÖZMŰVELŐDÉSI ELVEI. Budapest, julius 1. Amióta a Magyar Szó fennáll, e sorok írója állandó figyelemmel kisérte e la­pot s meggyőződött arról, hogy egy a maga nemében egyedül­álló irányt követ. Hogy mi a lap politikai elve, arról — azt hiszem — nem kell bővebben nyilatkoznom, hisz e lap iránya minden nap nyíltan áll a közönség előtt. De már azért sem írok erről, mert — be­vallom itt ezen, a politika számára fen­­tartott helyen is — hogy nem lelkese­dem a napi politikáért s mint az iro­dalom egyik szerény munkása, a napi politikánál fontosabbat is ismerek. Csak arról akarok beszélni, ami en­gem érdekel s amiről az a véleményem, hogy kitűzésével a Magyar Szó korsza­kos érdemet szerzett magának már ed­dig is és fog szerezni — remélem — ezután is. Ez pedig az önálló művelődés elve. Szabadjon itt pár szóval indokolnom, mert tartom én a művelődési kérdést a politikánál fontosabbnak. Magyarország kényszer­ frigyet kötött Ausztriával. Szülők vagy gyámok, sógo­rok vagy nagynénik kényszerítettek-e bennünket az érdekházasságra? nem kutatom. Talán a kishitűség, talán a sorscsapás, talán az érdek vitt minket e frigybe, — mellékes. Jobban jártunk volna-e, ha tovább várunk ? Tönkre­mentünk volna-e, ha a házasságot nem kötjük meg? Vagy kellett-e azt meg­kötnünk? Az se fontos. A tény az, hogy kényszer­házasság­ban élünk Ausztriával, vagy más képpel, siami ikerviszonyban. Ez oly helyzet, hogy ezen ez idő szerint változtatni nem tudunk, vagy nem akarunk. Ebben a helyzetben politikánk útja meg van ha­tározva, kényszerítő erővel megállapítva. Még a függetlenségi párt is csak a jövő számára akarja az elveket fentartani. A jelenen az sem tud, vagy nem akar vál­toztatni. Mienk ugyan a jog, de a hatalom nem a mienk. Hadseregünk nem a mienk, közgazdaságilag más ország zsákmányol ki. A politikában tehát kö­tött «marsruttával» haladunk. Ezért nagy idő óta nem érdekes a ma­gyar politika. Csak rengés-lengés, simu­­lás, alkalmazkodás, leplezése a függés­nek, palástolása az önállótlanságnak. Tánczolunk, ahogy más húzza. De hogy ezt észre ne vegyék, úgy viselkedünk, mintha a mi nótánkat húznák. Erre igazán találó a német példaszó: «Wir machen gute Miene zum bösen Spiel.» (Jó arczot vágunk a rossz játékhoz.) Természetes, hogy ily viszonyok közt egyik kormány sem lehet sokkal jobb a m­ásiknál. Rosszabb lehet, de jobb alig. Mert mindegyiknek megszabták, meddig mehet. Hát a napi politikától nem remélek sokat. S nem remél sokat az egész nemzet, hisz igazán közömbössé lett a napi politika iránt. Van azonban­ egy terület, amelyen szabadon, függetlenül érvényesíthetjük minden erőnket. Ez a terület a műve­lődési. Hosszú évszázadok óta most van először a magyar nemzet abban a helyzetben, hogy békés viszonyok közt, bizonyos belső szabad­ságot élvezve, önálló művelődést fejthet ki. Immár több mint harminc­ év óta tart e helyzet, de — fájdalom­­— nemzetünk ez időt nem használta ki eléggé. Ki tudja, meddig tart ez így, s ki tudja, mikor lesz ismét ily korszak ? Drága minden perez, de mi nem hasz­náltuk ki még eléggé. Sokat tettünk ugyan, sőt bizonyos tekintetben többet, mint kellett volna, más tekintetben még kevesebbet, mint ami kívánatos volt. Nem követtük híven a Széchenyi-féle vezérgondolatot. Széchenyinek bizonyára voltak poli­tikai hibái , egyéni különösségei, de­­ sohasem fog m­úlni az ő nagy dicsősége, hogy amióta ez ország fennáll, ő fejezte ki először világosan, határozottan a mi legfőbb czélunkat. Ő adta a nemzetnek a legnagyobb eszmét. S ez eszme, hogy itt Magyarországon, nyugat és kelet közt egy új, minden eddigitől eltérő eredeti magyar művelődés teremtessék. Nemzetnek csak akkor van joga élni, ha az emberiség művelődését önálló egyediséggel gazdagítja. A magyar nem­zet ezzel nemcsak az emberiségnek tartozik, hanem önmagának is. Önmagának azért, mert csak ha önálló műveltséget te­remt, lehet igazán művelt. A mástól kölcsönzött műveltség: álműveltség. A más eszméinek s intézményeinek vak utánzása: szellemi szolgaság. Önmagá­nak tartozik a nemzet azzal, hogy a maga lelki képességeit kifejtse. Ezzel belső erőt nyer s a megpróbáltatások idejére kifelé tekintélyt, befelé önérze­tet s ellentállási képességet gyűjt. Sőt politikailag önálló is csak akkor lehet a nemzet, ha lelkileg önálló. De nemcsak önmagának, az emberi­ségnek is adósa a magyar nemzet. Európa népei közt egyedül­álló, nyelvi­leg is idegen alakulat. Ily sajátos nem­zet sajátos műveltséget tartozik kifejteni. Istenadta erejét az emberiség nem nél­külözheti. S ha a magyar nemzet nem teremt önálló művelődést, nem tölti be itt helyét, elvonja az ő szellemi tőkéjét az emberiség kincstárából. Parlagon he­verő erő, holt tőke marad, már­pedig nem maradhat az becsületének, létének koczkáztatása nélkül. Széchenyi vezérgondolatával messze századokra előre kijelölte utunkat. Mi a közelmúlt évtizedeket arra használtuk fel, hogy az európai műveltséget itt ter­jesztettük. Nyugati irodalmat, tudományt, művészetet, intézményeket honosítottunk meg itt. Ez mind helyes. De örökké a külföldön nem élősködhetünk. Szellemi és anyagi kölcsönpénzen nem tarthatjuk fenn örökké magunkat. A kitűzött czélt csak egyik irányban közelítettük meg s meg­feledkeztünk a másik irányról. Nem igyekeztünk s nem igyekszünk erede­tiek lenni.­­Ez épp a magyar művelődési politika óriási nehézsége. Egyrészt befogadni a művelt nyugat szellemét, másrészt ugyanakkor ön­álló szellemünket érvényesíteni! Egyrészt elzárkózni a nyugati műveltség beteges ki­növéseitől, másrészt nem esni parlagi ma­­radiságba. Scylla és Charybdis közt kell elvezetnünk művelődésünk hajóját. Elszorult szívvel mondom, hogy ha­jónk hol Scyllába ütközik, hol Charyb­­disbe. Befogadtuk a nyugati műveltség sok káros termékét, túlzásba vittük a külföld utánzását. A­kik pedig ez el­len küzdöttek, többnyire az ellenkező végletbe estek, műmagyarkodásba, ma­­radiságba. A «Magyar Szó» programmja szép és fölemelő. Eredeti magyar műveltség, de magas emberi színvonalon. De hogy ne maradjak általános szó­­­lamoknál, íme, kifejteni igyekszem, hogy miért küzdött eddig e lap s miért kell tovább küzdenie. A nemzet újjáébredését, az igazi klasszikus műveltség megteremtését első­sorban az iskolától várjuk. A magyar iskola legyen tehát ma­gyar, ne csak nyelvben, hanem szel­lemben. Legyen a magyar faj egyéni­ségéhez alkalmazott, a mi természetünk­nek megfelelő. Ma az iskola magyar nyelvű ugyan, de nem magyar. Alig van eredetiség szervezetében, s módszerében. Német, franczia vagy an­gol utánzás, de túlnyomó részt német. Természetes, hogy hosszú évszázadok alatt, amíg élet-halálharczokat­ kellett vívnunk, iskoláinkat külföldi minták szerint rendeztük meg. De immár oda­jutottunk, hogy már a magunk eszével is gondolkodhatnánk. Első­sorban a németek szolgai utánzásától kell meg­szabadulnunk, mert földrajzi s politikai okokból az ő hatásuk a legnagyobb. Hogy iskolarendszerünk csakugyan német, kitűnik az iskolai szervezetből. Ahányféle iskolát a németek csináltak, annyit utánoztunk,­­akár kellett nekünk, akár nem. Ha a németek reáliskolát, polgárit, vagy más iskolanemeket léte­sítettek, mi nyomban utánuk indultunk, így támadt az óriási zűrzavar iskola-,

Next