Magyar Szó, 1901. október (2. évfolyam, 231-257. szám)
1901-10-01 / 231. szám
a 231. szám, MAGYAR SZZ Október 1. elhatározás, hogy tovább is fentartsuk! És itt jutottam el ahoz a ponthoz, hol beáll a meggondolás elkerülhetetlensége. Megcsinálni az önálló vámterületet és azután kudarczot vallani vele, vagy azután hamarosan visszacsinálni: ez az a sötétbe való ugrás, amit megtennünk nem szabad. Az önálló vámterület gyökeresen meg fogja változtatni egész gazdasági életünket és új alapok felkeresésére fogja késztetni összes gazdasági tényezőinket. Életbeléptetéséhez merész elhatározás kell, de a politikában nem elég magában a merész koncepció, elhatározás előtt gondosan számba kell venni a rendelkezésünkre álló anyagi erőket, ezek szabják meg azt, hogy mernünk mit, mennyit és mikor szabad! Ezek nyomán pedig nyilatkozatomat a kérdésről ebben foglalom össze: önálló vámterület ipari védvámmal, ha, és mihelyt lehet; vámszövetség, de minden jogtalan kinövésének eltávolításával, ha és ameddig kénytelenek vagyunk vele! Állandó és alapos panaszok tárgyát képezi kisiparunk helyzete. Kisiparunk bajai részint olyan általános okok folyományai, melyek az általában kedvezőtlen gazdasági helyzettel kapcsolatosak, melyeket tehát külön orvosolni nem lehet és melyek csak az általános helyzet javulásával szűnhetnek meg. De vannak a kisiparnak saját betegségei is, melyekkel megküzdenie nagyon nehéz. Általában és mindenütt, hol a gyáripar fejlődik, annak versenye természetszerűleg szűkíti azt a tért, melyet a kisipar sikeresen megtarthat ; csakhogy ott, hol a gyáripar sűrűn állítja egymás mellé az ő telepeit, valamint egyrészt versenyével nyomja a kisipart, úgy másrészről ő maga teremt új és új foglalkozást a szomszédjában dolgozó kisiparosnak. Ámde minálunk azok a gyárak, melyeknek versenye eltereli a fogyasztót a kisiparostól, nagyrészt nem az országban székelnek és így abból a foglalkoztatásból, mellyel ők látják el székhelyeik kisiparosait, mi sem jut a magyarországi kisiparosoknak. Palliatív eszközök csak ideiglenes és szórványos segítséget nyújthatnak. Kell, hogy az állam rendszeres szervezéssel biztosítsa a kisipar életképes ágainak létfeltételeit. Alaposabb kiképzés állami intézetekben és ingyenesen, nagyobb mérvű kultiválása a műiparnak és azoknak az iparágaknak, melyekben a gyáripar versenye leküzdhető, olcsó hitelnek biztosítása, munkagépek és hajtóerő beszerzésének könnyítése legyenek azok az alapok, melyeken a rendszeresen szervezendő és állandóan működő államsegélynek fel kell épülnie. Némi könnyebbséget fog hozni a kisiparosnak az adóreform és nagy előnyére válhatnék a kisiparnak a szövetkezeti intézmény is, ha kellő óvatossággal vétetik igénybe. Szövetkezeti törvényünk alapos reformot igényel, hogy megfeleljen azoknak a gyakorlati czéloknak, melyeknek szolgálni hivatva lesz. Óvakodni kell azonban azoktól a túlhajtásoktól, melyekkel a szövetkezetek dolgában újabb időben találkozunk; nem kell gondolni, hogy a szövetkezeti intézmény olyan kuruzslószer, mely minden betegség ellen egyformán jó . Különösen a fogyasztási szövetkezetek propagálásánál ne menjünk odáig, hogy az formális expropriáló hadjárattá váljék a kiskereskedővel szemben. Ennek az osztálynak a nemzetek háztartásában fontos feladata van, a termelő és fogyasztó között ő az utolsó közvetítő, és az a mérsékelt polgári haszon, melyet munkája és az általa vállalt koczkázat fejében szerez, éppen nem jellemezhető úgy, amint azt hangzatos frázisként gyakran hirdetik, mintha az akár a termelőnek, akár a fogyasztónak kára volna. A kiskereskedő nélkülözhetetlen tényezője a gazdasági életnek helyzete nálunk rosszabb, mint egyebütt társadalmunk azon rossz szokásánál fogva, hogy hitelintézetnek nézi a kereskedőt. Nálunk a közönség csak kivételképpen végzi bevásárlásait készpénzfizetés mellett és fizetési határidőket sem igen ismer ebben a viszonylatban. Hogy visszatérjek a fogyasztási szövetkezetekre, nyilvánvaló, hogy a szövetkezetek ügykezelése és ezen ügykezelés ellenőrzése, ha a kellő formákat meg akarják tartani, munkát és szakismereteket igényel, minek költségeit el nem bírhatja az olyan szövetkezet, melynek nem elég nagy a forgalma, és melynek tagjai csekély mérvű fogyasztási és vásárlási erő felett rendelkeznek. Szövetkezetek, melyek értelmi vagy anyagi erő hiányán vagy nem képesek megfelelő adminisztrácziót és ellenőrzést szervezni, vagy nem bírják ennek költségét fedezni, nem használnak a fogyasztónak, ártanak a kereskedőknek, és végeredményben csak kompromittálhatják a különben üdvös szövetkezeti eszmét. Nem vonatkozik ez természetesen azokra a nagyobb állami, vagy magánüzemek keretében alakuló szövetkezetekre, melyeknél maguk a tagok bírnak megfelelő szakismeretekkel, vagy pedig az üzem látja, vagy láttatja el az ügykezelést. A kereskedelmi kormány törvény útján kívánja szabályozni a kereskedők és alkalmazottjaik közötti jogviszonyt. Figyelemmel kísértem azokat a tanácskozásokat, melyek e tárgyban úgy a munkaadók, mint az alkalmazottak körében folytak és azt a benyomást nyertem, hogy kölcsönös méltányosság ,és a mérséklet határainak megtartása melett a két érdekkör között nem lesz át nem hidalható ellentét! Nyugdíjterhet, aggkori ellátást nem lehet a kereskedőkre hárítani; ezt egyesülési úton lehet csak megvalósítani; ellenben a felmondási idő megállapítása és a munkaidő szabályozása, a gyakorlati igények figyelembe vétele melett és ha kellő tekintet lesz az üzleti viszonyok különböző volta által indokolt eltérésekre, nem okozhatnak leküzdhetetlen nehézségeket. Milyen lesz a tervezett javaslat végleges alakjában, nem tudhatom, de kizárandónak tartok belőle minden korlátozást azokban a kérdésekben, melyeket a szabad megegyezésnek kell fenhagyni és minden intézkedést, mely az önálló kereskedőt fegyelmi hatóság alá helyezné. Az önálló kereskedő felett ítél a bíró vagy hatósági közeg bírói hatáskörben, de fegyelmi hatósága nem lehet. A jövő országgyűlés nem fog elzárkózhatni az elől, hogy a szociális kérdéssel komolyan foglalkozzék. Nem lehet egyszerűen napirendre térni azon millióknak panaszai felett, akiket a munka tesz a haza értékes és tiszteletreméltó polgáraivá. A nemzetek gazdasági életében mindig a legértékesebb tényező az emberi munka , ami tőke és vagyon halmozódik fel valamely nemzet birtokában, ami kincset a természet nyújt, az folyó értékké csak az emberi munka útján válik, jövedelmet csak az emberi munka révén hajt. És ha összemérjük az egyes értéktényezőket, arra az eredményre fogunk jutni, hogy — nálunk bizonyosan — legnagyobb értéket az emberi munkaerő képvisel. A politikában is ezért a dolgozó polgár az, kit legnagyobb mértékben illet meg az állam gondoskodása ; — ez az a nemzeti kincs, melyet legnagyobb mértékben félteni, őrizni, kímélni, szaporítani kell. A munkáskérdés gazdasági részének helyes megoldása még eddig sehol sincsen megtalálva ; az emberi nem legfenköltebb szellemeihez méltó feladat az, hogy életüket ennek a problémának szenteljék. De hozzászólhatok ma azokhoz a politikai természetű kívánságokhoz, melyeket a munkáskörök nálunk sűrűn hangoztatnak. Első ezen kívánságaik sorában az általános választói jog és a titkos szavazás. A folyó évi költségvetés tárgyalásánál vettem rá alkalmat, hogy erről a kérdésről véleményemet a képviselőházban elmondjam. Megmondtam akkor, megmondom most is, hogy én ezt a követelést igazságosnak tartom. Választási törvényünk 1848-ból származik; történt azóta rajta többszörös változtatás, mindig csak részletek tekintetében, a választások végrehajtásának módjára nézve. De ami az elvi alapkérdést illeti, a választói jog kiterjesztéséhez, hozzányúlni nem mertünk. Van a törvényünkben vagyoni czenzus, mely a gyökeresen megváltozott gazdasági viszonyokkal összhangzásban nincsen, és éppen nem felelhet meg annak, ami minden vagyoni czenzusnak egyedül lehet értelme, t. i. hogy a választók függetlenségének legyen biztosítéka; ennek a czenzusnak föntartása, véleményem szerint, semmi értékkel nem bír. Méltánylom ellenben azokat az aggodalmakat, melyek, tekintettel az ország nemzetiségi viszonyaira, tartóztatják vissza az általános választói jog elfogadásától a magyar politikusokat, de ebből kifolyólag magamévá teszem azt az álláspontot, hogy a vagyoni czenzust helyettesítsük értelmiségi czenzussal, és legyen választó minden húszéves állampolgár, ki magyarul olvasni és írni tud; hozzátettem, hogy a városi kerületekben az általános választói jog és a titkos szavazás, minden aggodalom nélkül azonnal be volna hozható. Én úgy vagyok meggyőződve, az igazságnak, a jogegyenlőségnek követelménye az, hogy nyissuk meg valahára a magyar törvényhozás kapuit népünk ama széles rétegei előtt, melyek abból addig ki vannak zárva. Hitem és meggyőződésem az, hogy ha ezek beküldik képviselőiket a magyar parlamentbe, a képviselőháznak sem szabadelvűsége, sem hazafisága, sem erkölcsi és értelmi színvonala ezért csorbát szenvedni nem fog! Másik, épp oly sűrűn hangoztatott kívánság: a progresszív adórendszer megalkotása. Ezzel azt hiszem, nyitott ajtót döngetnek. Semmi kétség benne, hogy a régóta ígért adóreform, mely most már soká nem késhetik, meg fogja hozni a progresszív adókulcsot, mégpedig a bármely forrásból eredő és összesített jövedelmek tekintetében. Saját véleményemet erről a kérdésről ismételten elmondani bizonyára felesleges. Mindnyájan tudják, hogy mióta tagjává lettem a magyar képviselőháznak, nem szűntem meg sürgetni az adóreformot éspedig progresszív adókulcs és adómentes létminimum alapján. Az állami tisztviselők körében megindult országos mozgalom kötelességemmé teszi, hogy erről a kérdésről is nyilatkozzam, mert az a meggyőződésem, hogy az állami tisztviselők mozgalmát agyonhallgatni nem lehet, kívánságaik igazságos elintézését elodázni nem szabad. A kérdés érdemére nézve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell újat mondanom. Egyszerűen ismételhetem azt, amit 1892. évi deczember 11-én mondottam, amidőn először állottam e teremben önök előtt. Akkor nem volt a kérdés országos mozgalomnak tárgya, mégis felvettem azt programmbeszédembe, mert az ügy igazságos volta késztetett reá. Akkor ezt mondtam: «Ami az állami tisztviselők fizetésének szabályozását illeti, ezen kerület polgársága igen könnyen alkothatta meg a maga véleményét. Ha összehasonlítják önök az állami tisztviselők fizetését a nagyobb kereskedelmi és iparvállalatok alkalmazottjainak díjazásával, lehetetlen fel nem ismerni azon aránytalanságot, mely a kettő között fönforog. Régi tapasztalat az, hogy az olcsó munka rendszerint rossz munka és hogy nem követelhet jó és sok munkát az a munkaadó, ki viszont nem gondoskodik arról, hogy munkása családját tisztességesen eltarthassa, s a megélhetés gondjától menten teljesíthesse kötelességét.» Ez volt nézetem akkor, és ezen nézetem azóta semmiben sem változott. Az 1893 : IV. törvényczikk akart ugyan valamelyest enyhíteni a bajon, de nem segített abban a mértékben, melyet az igazság megkövetel, abban a mértékben, melyet a megdrágult életfeltételek szükségessé tesznek. Alig szükséges külön felemlítenem azt, hogy ez a véleményem vonatkozik azokra a tisztviselőkre is, kik nem a szűkebb értelemben vett állami szolgálatban, hanem a jövedelmező állami üzemek szolgálatában állanak, és akikre nézve az sem áll, hogy az adójövedelmekből nyerik fizetésüket, mert az ő fizetésük «üzemi költség», mely a teljesített munka arányában abból a jövedelemből fedezendő, mely az ő munkájuk révén áll elő. Ha sok más kérdésről, belügyi reformokról, igazságügyi reformokról, pénzügyi reformokról, tanügyünk fejlesztéséről ezúttal nem szólok is, és ezek tekintetében csak beszámolómra hivatkozom, önként értetik mindazonáltal, hogy mindezeket a kérdéseket változatlan érdekkel kísérem. Nézeteim ezekre vonatkozólag önök előtt ismeretesek. Beszédemet bevégeztem és kérem jövőre is nagyrabecsült bizalmukat , de úgy érzem, tisztelt polgártársaim, nem szabad távoznom erről a helyről anélkül, hogy megemlékezzem arról a nagy államférfiúról, kit az ádáz végzet váratlanul ragadott ki körünkből. Magamat illetőleg, — hálátlanság volna, — ezt a kerületet nézve, kegyelethiány volna, ha most nem adnánk kifejezést afelett érzett mély gyászunknak, hogy Szilágyi Dezsőt ma már nem láthatjuk körünkben. Nem volt ennek a kerületnek szülöttje, de ennek a kerületnek volt polgára ; itt élt, itt végezte nagy államférfim alkotásait és a sors itt vetett véget pályájának. Nem lehetett egészen a miénk, mert ő az egész országé volt, de azért élénk érdeklődéssel vett részt helyi mozgalmainkban is, úgy a főváros törvényhatósági üléseiben, mint magánértekezleteinkben is. Nem mondom, hogy ez a helyi környezet befolyással lehetett ennek a szellemóriásnak politikai fejlődésére, de viszont az igenis tény, hogy az a törhetetlen szabadelvűség, melynek ő volt legerősebb harczosa, teljesen áthatotta ennek a kerületnek polgárságát és amikor legragyogóbb alkotását, jelenlegi házassági jogunkat, oly dicsőségesen megvédelmezte, az a rajongó tisztelet, mellyel az egész ország neki adózott, sehol sem volt melegebb, sehol sem volt bensőbb, mint ezen kerület polgárságánál. Felejthetetlen polgártársunkat ettől a kerülettől, otthonától, nem búcsúztathatom el méltóbban, mint azzal az imaszerű óhajtással: vajha hazánkban mindig találkozzanak államférfiak, hozzá hasonlók tudásban és tehetségben; hozzá hasonló támaszai a közszabadságnak; hozzá hasonló megvédelmezői a nemzet jogainak; hozzá hasonló férfiak, kik dicsőséget szereznek a magyar névnek ! A választó közönség perczekig ünnepelte népszerű jelöltjét. A gyűlést Hüttl pártelnök beszéde fejezte be, mely után nagyszámú választó lakásáig kísérte az ünnepelt jelöltet. Választási mozgalmak Budapesten. A VIII. kerületi szabadelvű Berzeviczy-pavk tegnap d. e. 11 órakor tartotta nagygyűlését, a Szetkirályi-utczai Nemzeti Tornacsarnokban. A nagyszámú hallgatóság között ott voltak a kerület vezető emberei is. A gyűlést Császár Jenő pártelnök nyitotta meg, mire ötventagú küldöttséget menesztettek Berzeviczy Albertért. Amíg a küldöttség odajárt, Thék Endre nagyiparos beszélt, majd Havas és Bencsik szólaltak fel. Eközben megérkezett Berzeviczy Albert és Császár Jenő pártelnök üdvözlőszavai után elmondta programmbeszédjét. Megköszönte a bizalmat, majd áttért a lefolyt országgyűlés eseményeire s Széll Kálmán érdemit méltatta,4