Magyar Szó, 1901. október (2. évfolyam, 231-257. szám)

1901-10-01 / 231. szám

a 231. szám­, MAGYAR SZZ Október 1. elhatározás, hogy tovább is fentartsuk! És itt ju­tottam el ahoz a ponthoz, hol beáll a meggondolás elkerülhetetlensége. Megcsinálni az önálló vámterü­letet és azután kudarczot vallani vele, vagy azután hamarosan visszacsinálni: ez az a sötétbe való ugrás, amit megtennünk nem szabad. Az önálló vámterület gyökeresen meg fogja vál­toztatni egész gazdasági életünket és új alapok fel­keresésére fogja késztetni összes gazdasági tényező­inket. Életbeléptetéséhez merész elhatározás kell, de a politikában nem elég magában a merész kon­­c­epc­ió, elhatározás előtt gondosan számba kell venni a rendelkezésünkre álló anyagi erőket, ezek szabják meg azt, hogy mernünk mit, mennyit és mikor szabad! Ezek nyomán pedig nyilatkozatomat a kérdésről ebben foglalom össze: önálló vámterület ipari védvámmal, ha, és mihelyt lehet; vámszövet­ség, de minden jogtalan kinövésének eltávolításával, ha és ameddig kénytelenek vagyunk vele! Állandó és alapos panaszok tárgyát képezi kisiparunk hely­zete. Kisiparunk bajai részint olyan általános okok folyományai, melyek az általában kedvezőtlen gaz­dasági helyzettel kapcsolatosak, melyeket tehát külön orvosolni nem lehet és melyek csak az általános helyzet javulásával szűnhetnek meg. De vannak a kisiparnak saját betegségei is, me­lyekkel megküzdenie nagyon nehéz. Általában és mindenütt, hol a gyáripar fejlődik, annak versenye természetszerűleg szűkíti azt a tért, melyet a kis­ipar sikeresen megtarthat ; csakhogy ott, hol a gyáripar sűrűn állítja egymás mellé az ő telepeit, valamint egyrészt versenyével nyomja a kisipart, úgy másrészről ő maga teremt új és új foglalkozást a szomszédjában dolgozó kisiparosnak. Ámde mi­­nálunk azok a gyárak, melyeknek versenye eltereli a fogyasztót a kisiparostól, nagyrészt nem az ország­ban székelnek és így abból a foglalkoztatásból, mel­lyel ők látják el székhelyeik kisiparosait, mi sem jut a magyarországi kisiparosoknak. Palliatív eszközök csak ideiglenes és szórványos segítséget nyújthatnak. Kell, hogy az állam rendszeres szer­vezéssel biztosítsa a kisipar életképes ágainak lét­feltételeit. Alaposabb kiképzés állami intézetekben és ingye­nesen, nagyobb mérvű kultiválása a műiparnak és azoknak az iparágaknak, melyekben a gyáripar ver­senye leküzdhető, olcsó hitelnek biztosítása, munka­gépek és hajtóerő beszerzésének könnyítése legye­nek azok az alapok, melyeken a rendszeresen szervezendő és állandóan működő államsegélynek fel kell épülnie. Némi könnyebbséget fog hozni a kisiparosnak az adóreform és nagy előnyére válhat­nék a kisiparnak a szövetkezeti intézmény is, ha kellő óvatossággal vétetik igénybe. Szövetkezeti tör­vényünk alapos reformot igényel, hogy megfeleljen azoknak a gyakorlati czéloknak, melyeknek szol­gálni hivatva lesz. Óvakodni kell azonban azoktól a túlhajt­ásoktól, melyekkel a szövetkezetek dolgában újabb időben találkozunk; nem kell gondolni, hogy a szövetkezeti intézmény olyan kuruzsló­szer, mely minden beteg­ség ellen egyformán jó . Különösen a fogyasztási szövetkezetek propagálásánál ne menjünk odáig, hogy az formális expropriáló hadjárattá váljék a kiskereskedővel szemben. Ennek az osztálynak a nemzetek háztartásában fontos feladata van, a ter­melő és fogyasztó között ő az utolsó közvetítő, és az a mérsékelt polgári haszon, melyet munkája és az általa vállalt koczkázat fejében szerez, éppen nem jellemezhető úgy, amint azt hangzatos frázis­ként gyakran hirdetik, mintha az akár a termelő­nek, akár a fogyasztónak kára volna. A kiskeres­kedő nélkülözhetetlen tényezője a gazdasági élet­nek­ helyzete nálunk rosszabb, mint egyebütt tár­sadalmunk azon rossz szokásánál fogva, hogy hitel­­intézetnek nézi a kereskedőt. Nálunk a közönség csak kivételképpen végzi be­vásárlásait készpénzfizetés mellett és fizetési határ­időket sem igen ismer ebben a viszonylatban. Hogy visszatérjek a fogyasztási szövetkezetekre, nyilván­való, hogy a szövetkezetek ügykezelése és ezen ügykezelés ellenőrzése, ha a kellő formákat meg akarják tartani, munkát és szakismereteket igényel, minek költségeit el nem bírhatja az olyan szövet­kezet, melynek nem elég nagy a forgalma, és melynek tagjai csekély mérvű fogyasztási és vásár­lási erő felett rendelkeznek. Szövetkezetek, melyek értelmi vagy anyagi erő hiányán vagy nem képe­­­­sek megfelelő adminisztrácziót és ellenőrzést szer­vezni, vagy nem bírják ennek költségét fedezni, nem használnak a fogyasztónak, ártanak a kereskedőknek, és végeredményben csak kompromittálhatják a kü­lönben üdvös szövetkezeti eszmét. Nem vonatkozik ez természetesen azokra a nagyobb állami, vagy magánüzemek keretében alakuló szövetkezetekre, melyeknél maguk a tagok bírnak megfelelő szak­ismeretekkel, vagy pedig az üzem látja, vagy lát­tatja el az ügykezelést. A kereskedelmi kormány törvény útján kívánja szabályozni a kereskedők és alkalmazottjaik közötti jogviszonyt. Figyelemmel kísértem azokat a tanács­kozásokat, melyek e tárgyban úgy a munkaadók, mint az alkalmazottak körében folytak és azt a be­nyomást nyertem, hogy­ kölcsönös­­ méltányosság ,és a mérséklet határainak megtartása melett a két érdekkör között nem lesz át nem hidalható ellentét! Nyugdíjterhet, aggkori ellátást nem lehet a keres­kedőkre hárítani; ezt egyesülési úton lehet csak megvalósítani; ellenben a felmondási idő megállapí­tása és a munkaidő szabályozása, a gyakorlati igé­nyek figyelembe vétele melett és ha kellő tekintet lesz az üzleti viszonyok különböző volta által indo­kolt eltérésekre, nem okozhatnak leküzdhetetlen ne­hézségeket. Milyen lesz a tervezett javaslat végleges alakjában, nem tudhatom, de kizárandónak tartok belőle minden korlátozást azokban a kérdésekben, melyeket a szabad megegyezésnek kell fenhagyni és minden intézkedést, mely az önálló kereskedőt fegyelmi hatóság alá helyezné. Az önálló kereskedő felett ítél a bíró vagy hatósági közeg bírói hatás­körben, de fegyelmi hatósága nem lehet. A jövő országgyűlés nem fog elzárkózhatni az elől, hogy a szoc­iális kérdéssel komolyan foglalkoz­zék. Nem lehet egyszerűen napirendre térni azon millióknak panaszai felett, akiket a munka tesz a haza értékes és tiszteletreméltó polgáraivá. A nem­zetek gazdasági életében mindig a legértékesebb tényező az emberi munka , ami tőke és vagyon halmozódik fel valamely nemzet birtokában, ami kincset a természet nyújt, az folyó értékké csak az emberi munka útján válik, jövedelmet csak az emberi munka révén hajt. És ha összemérjük az egyes értéktényezőket, arra az eredményre fogunk jutni, hogy — nálunk bizonyosan — legnagyobb értéket az emberi munkaerő képvisel. A politikában is ezért a dolgozó polgár az, kit legnagyobb mér­tékben illet meg az állam gondoskodása ; — ez az a nemzeti kincs, melyet legnagyobb mértékben fél­teni, őrizni, kímélni, szaporítani kell. A munkás­kérdés gazdasági részének helyes megoldása még eddig sehol sincsen megtalálva ; az emberi nem legfenköltebb szellemeihez méltó feladat az, hogy életüket ennek a problémának szenteljék. De hozzászólhatok ma azokhoz a politikai termé­szetű kívánságokhoz, melyeket a munkáskörök ná­lunk sűrűn hangoztatnak. Első ezen kívánságaik so­rában az általános választói jog és a titkos szava­zás. A folyó évi költségvetés tárgyalásánál vettem rá alkalmat, hogy erről a kérdésről véleményemet a képviselőházban elmondjam. Megmondtam akkor, megmondom most is, hogy én ezt a követelést igaz­ságosnak tartom. Választási törvényünk 1848-ból származik; történt azóta rajta többszörös változta­tás, mindig csak részletek tekintetében, a választá­sok végrehajtásának módjára nézve. De ami az elvi alap­kérdést illeti,­­ a választói jog kiterjesztéséhez, hozzányúlni nem mertünk. Van a törvényünkben vagyoni czenzus, mely a gyökeresen megváltozott gazdasági viszonyokkal összhangzásban nincsen, és éppen nem felelhet meg annak, ami minden vagyoni czenzusnak egyedül lehet értelme, t. i. hogy a választók függetlenségé­nek legyen biztosítéka; ennek a czenzusnak fön­­tartása, véleményem szerint, semmi értékkel nem bír. Méltánylom ellenben azokat az aggodalmakat, melyek, tekintettel az ország nemzetiségi viszo­nyaira, tartóztatják vissza az általános választói jog elfogadásától a magyar politikusokat, de ebből ki­folyólag magamévá teszem azt az álláspontot, hogy a vagyoni czenzust helyettesítsük értelmiségi czen­­zussal, és legyen választó minden húszéves állam­polgár, ki magyarul olvasni és írni tud; hozzátet­tem, hogy a városi kerületekben az általános vá­lasztói jog és a titkos szavazás, minden aggodalom nélkül azonnal be volna hozható. Én úgy vagyok meggyőződve, az igazságnak, a jogegyenlőségnek követelménye az, hogy nyissuk meg valahára a magyar törvényhozás kapuit népünk ama széles rétegei előtt, melyek abból addig ki van­nak zárva. Hitem és meggyőződésem az, hogy ha ezek beküldik képviselőiket a magyar parlamentbe, a képviselőháznak sem szabadelvűsége, sem hazafi­­sága, sem erkölcsi és értelmi színvonala ezért csor­bát szenvedni nem fog! Másik, épp oly sűrűn hangoztatott kívánság: a progresszív adórendszer megalkotása. Ezzel azt hiszem, nyitott ajtót döngetnek. Semmi kétség benne, hogy a régóta ígért adóreform, mely most már soká nem késhetik, meg fogja hozni a progresszív adókulcsot, még­pedig a bármely for­rásból eredő és összesített jövedelmek tekintetében. Saját véleményemet erről a kérdésről ismételten elmondani bizonyára felesleges. Mindnyájan tudják, hogy mióta tagjává lettem a magyar képviselő­háznak, nem szűntem meg sürgetni az adóreformot és­pedig progresszív adókulcs és adómentes lét­minimum alapján. Az állami tisztviselők körében megindult országos mozgalom kötelességemmé teszi, hogy erről a kér­désről is nyilatkozzam, mert az a meggyőződésem, hogy az állami tisztviselők mozgalmát agyonhall­gatni nem lehet, kívánságaik igazságos elintézését elodázni nem szabad. A kérdés érdemére nézve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell újat mondanom. Egyszerűen ismételhetem azt, amit 1892. évi de­­czember 11-én mondottam, amidőn először állot­tam e teremben önök előtt. Akkor nem volt a kérdés országos mozgalomnak tárgya, mégis fel­vettem azt programmbeszédembe, mert az ügy igazságos volta késztetett reá. Akkor ezt mondtam: «Ami az állami tisztviselők fizetésének szabályozá­sát illeti, ezen kerület polgársága igen könnyen al­kothatta meg a maga véleményét. Ha összehason­lítják önök az állami tisztviselők fizetését a na­gyobb kereskedelmi és iparvállalatok alkalmazottjai­nak díjazásával, lehetetlen fel nem ismerni azon aránytalanságot, mely a kettő között fönforog. Régi tapasztalat az, hogy az olcsó munka rendszerint rossz munka és hogy nem követelhet jó és sok munkát az a munkaadó, ki viszont nem gondosko­dik arról, hogy munkása családját tisztességesen el­tarthassa, s a megélhetés gondjától menten telje­síthesse kötelességét.» Ez volt nézetem akkor, és ezen nézetem azóta semmiben sem változott. Az 1893 : IV. törvényczikk akart ugyan valamelyest enyhíteni a bajon, de nem segített abban a mértékben, melyet az igazság meg­követel, abban a mértékben, melyet a megdrágult életfeltételek szükségessé tesznek. Alig szükséges külön felemlítenem azt, hogy ez a véleményem vonatkozik azokra a tisztviselőkre is, kik nem a szűkebb értelemben vett állami szolgálat­ban, hanem a jövedelmező állami üzemek szolgála­tában állanak, és akikre nézve az sem áll, hogy az adójövedelmekből nyerik fizetésüket, mert az ő fize­tésük «üzemi költség», mely a teljesített munka arányában abból a jövedelemből fedezendő, mely az ő munkájuk révén áll elő. Ha sok más kérdésről, belügyi reformokról, igaz­ságügyi reformokról, pénzügyi reformokról, tanügyünk fejlesztéséről ezúttal nem szólok is, és ezek tekinte­tében csak beszámolómra hivatkozom, önként értetik mindazonáltal, hogy mindezeket a kérdéseket válto­zatlan érdekkel kísérem. Nézeteim ezekre vonatko­zólag önök előtt ismeretesek.­­ Beszédemet bevégeztem és kérem jövőre is nagyra­­becsült bizalmukat , de úgy érzem, tisztelt polgár­társaim, nem szabad távoznom erről a helyről anél­kül, hogy megemlékezzem arról a nagy állam­­férfiúról, kit az ádáz végzet váratlanul ragadott ki körünkből. Magamat illetőleg, — hálátlanság volna, — ezt a kerületet nézve, kegyelethiány volna, ha most nem adnánk kifejezést afelett érzett mély gyászunknak, hogy Szilágyi Dezsőt ma már nem láthatjuk kö­rünkben. Nem volt ennek a kerületnek szülöttje, de ennek a kerületnek volt polgára ; itt élt, itt végezte nagy államférfim alkotásait és a sors itt vetett véget pályájának. Nem lehetett egészen a miénk, mert ő az egész országé volt, de azért élénk érdeklődéssel vett részt helyi mozgalmainkban is, úgy a főváros törvény­hatósági üléseiben, mint magánértekezleteinkben is. Nem mondom, hogy ez a helyi környezet befolyás­sal lehetett ennek a szellemóriásnak politikai fejlő­désére, de viszont az igenis tény, hogy az a tör­hetetlen szabadelvűség, melynek ő volt legerősebb harczosa, teljesen áthatotta ennek a kerületnek pol­gárságát és amikor legragyogóbb alkotását, jelen­legi házassági jogunkat, oly dicsőségesen meg­védelmezte, az a rajongó tisztelet, mel­lyel az egész ország neki adózott, sehol sem volt melegebb, sehol sem volt bensőbb, mint ezen kerület polgárságánál. Felejthetetlen polgártársunkat ettől a kerülettől, otthonától, nem búcsúztathatom el méltóbban, mint azzal az imaszerű óhajtással: vajha hazánkban min­dig találkozzanak államférfiak, hozzá hasonlók tu­dásban és tehetségben; hozzá hasonló támaszai a közszabadságnak; hozzá hasonló meg­védelmezői a nemzet jogainak; hozzá hasonló férfiak, kik dicsősé­get szereznek a magyar névnek ! A választó közönség perczekig ünnepelte nép­szerű jelöltjét. A gyűlést Hüttl pártelnök beszéde fejezte be, mely után nagyszámú választó lakásáig kísérte az ünnepelt jelöltet. Választási mozgalmak­ Budapesten. A VIII. kerületi szabadelvű Berzeviczy-pavk tegnap d. e. 11 órakor tartotta nagygyűlését, a­ Szetkirályi-utczai Nemzeti Tornacsarnokban. A nagy­számú hallgatóság között ott voltak a kerület vezető emberei is. A gyűlést Császár Jenő pártelnök nyi­totta meg, mire ötventagú küldöttséget menesz­tettek Berzeviczy Albertért. Am­íg a küldöttség oda­járt, Th­ék Endre nagyiparos beszélt, majd Havas és Bencsik szólaltak fel. Eközben megérkezett Ber­zeviczy Albert és Császár Jenő pártelnök üdvözlő­szavai után elmondta programmbeszédjét. Megkö­szönte a bizalmat, majd áttért a lefolyt országgyű­lés eseményeire s Széll Kálmán érdemit méltatta,4

Next