Magyar Szó, 1901. december (2. évfolyam, 284-306. szám)

1901-12-01 / 284. szám

2284. szám. MAGYAR SZÓ Deczember 1. nak árnyékával bevonni akarni s ebben a genreben egész a fenegyerekeskedésig, az enfant terribleig menni: hát mindez semmi esetre sem szolgáltat tiszta erkölcsi alapot még a machiavellizmusban sem, mert a magyar néppárt a művészetnek arra a fokára nem emelkedett, hogy igaznak tüntesse fel a hamisságot, világosságnak a sötétséget. A felirati vita ott a törvényhozás házában egy politikai pártnak az erkölcsi halálát idézte elő. A vesszőfutás után a ruha lerongyolódott, a végtagok megcsonkultak, az egész test pedig vonaglásba esett. Az igazság erejének győzelme ez a hamisság felett, az újkori szellem diadala a középkor felett, a liberalizmus fényének ragyogása az ultramontanizmus sötetsége felett. Elég jókor, elég korán! ! Lehet, hogy tetemrehívást fognak rendezni a vesszőcsapások alatt vonaglásba esettek, s lehet, hogy mint egykor az uj-platonizmussal még egyszer lángra lobbant a posányság, — úgy a néppártnak is lesz még egy fellobbanása, de hát az csak végjobbot vetése lesz annak az ádáz tusát előidéző lelkiállapotnak, amelyet gyülöletnel nevezünk. Az erkölcsileg halottá vált néppárt fölött hadd hangozzék a közmegnyugvást kifejező ének: «Requiescat in pace..» Na lesz még dolgunk ezzel a politikai párttal, az a foglalkozás csak az erkölcsileg elmerültekkel való bajlódás munkája lesz. Azt nem akarom mondani, amit a néppárti sajtó a liberalizmustól tart, hogy az csak «cadaver», hogy India, — nem, mert az erkölcsileg halálta váltnak éppen ott az ultramontanizmusnál még csak tetemje sincsen, amely tisztességes eltakarításban volna részesítendő. No, hát én hullával nem nevezem, de a végtisztességet sem tagadtam meg a párttól, az erkölcsileg meghalt néppárttól. Budapest, november 30. Széll Kálmán bécsi útja. A Bud. Tud. jelenti: az a kombináczió, mintha Széll Kállmán miniszterelnök Apponyi Abertnek, a képviselőház elnökének titkos tanácsosi eskütétele alkalmából utazott volna Bécsbe, nem felel meg a tényeknek, mert amellett, hogy a titkos tanácsosi eskütételnél a magyar miniszterelnöknek semmi funkciója nincsen, Széll Kálmán miniszterelnök már a legközelebbi napokban visszatér Budapestre, holott gróf Apponyi Albert csak jövő szerdán utazik Bécsbe, hogy ott csütörtökön a titkos tanácsosi esküt ő felsége kezébe letegye. Ebből az alkalomból Apponyi Albert magánkihallgatáson is megjelenik ő felségénél. Továbbá jelentik; Széll Kálmán bécsi utjával kapcsolatban: Már tegnap Bécsbe érkezett Lukács László pénzügyminiszter is, míg báró Pejerváry Géza honvédelmi minisztert tegnap a király báró Beck vezérkari főnökkel együtt kihallgason fogadta. A magyar miniszterek bécsi utazásának oka az, hogy Bécsben közös miniszteri tanácskozás volt, melyen a megye miniszterelnök, pénzügyminiszter és honvédelmi miniszteren kívül gróf Gombovszki külügyminiszter, báró Krieghammer hadügyminiszter, Kalinov közös pénzügyminiszter, báró Spaun tengerészeti parancsnok, Körber osztrák miniszterelnök, Bömh-Bawerk oszrák pénzügyminiszter és WeU*sersheimb osztrák honvédelmi miniszter vettek részt. A közös miniszteri tanácskozás tárgyát, hír szerint, elsősorban azok a katonai kérdések képezték, melyek a közeljövőben megoldandók és a hadsereg reform árak előkészítésével függnek össze. E kérdések között még legkisebb gondot okoz most a katonai büntető eljárás reformja, melynek előkészületei már hosszú idő óta folynak, s amely most abban a stádiumban van, hogy mind a két kormány szakminiszterei megalkotván a tervezetre vonatkozó véleményeiket, ezeket a közös tanácskozás elé terjesztik. Több gondot okoz a hadsereg ama követelménye, mely a létszám fölemelésére és a keretek kiterjesztésére irányul. Ez mind a két államnak fontos érdekeit támadja. Az ily irányú újítást kívánják a közös miniszterek, míg másfelől, különösen magyar részről igen fontos szempontnak tekintik azt, hogy a kiterjesztéssel járó költségeket a mostani kedvezőtlen gazdasági helyzetben az ország nem bírja meg. A közös miniszteri tanácskozásokon ezeken kívül megbeszélik azokat a teendőket, melyek a kiegyezési ügyben és a vámszövetség előkészítésében a két kormányra várrkoznak. A néppárt obstrukcziója. Hogy miképp vélekednek a néppártról magában a katolikus táborban, annak jellemzésére szolgál a Magyar Államnak, e szabadelvű rokonszenvekkel ugyancsak nem vádolható napilapnak legutóbbi vezérczikke, mely többek közt így nyilatkozik: Ma sem tudjuk, vájjon a magyar nemzeti eszmének, vagy a tót nemzetiségi eszmének malmára hajtották a vizet a felvidéki választások. A Magyar Állam ezzel világosan elítéli a néppárt tót nemzetiségi barátkozásait. De teljes határozottsággal szól a nevezett lap ítélete a következő mondatban: Nem lesz csodálatos, ha a vitának a nemzetiségi eszme pártolása és Széll Kálmán kormányának az előző kormányokkal ellentétes viselkedése folytán a támadókról kedvezőtlen ítéletet formál a társadalom íme a néppárti felirati vitát hogy ítélik el a hazafiasságot is szem előtt tartó katolikusok. Jellemzi különben a néppárt aknamunkáját a Pesti Hírlap mai vezérczikke, mely az adja hírül, hogy a néppárt állítólag ottrukczióra készül. «A kulisszák mögött arról beszéln"'''. — írja a nevezett lap — hogy a néppárt eltemetve but, örömet, bajt, szerelmet, arra készülődik, hogy az év hátralevő részét a parlamentben obstrukczióval keserítse meg. A feladat nem látszik nehéznek. Ebben az évben el kell intézni mindenekelőtt az indemnitit, a horvát pénzügyi egyezmény provizóriumát,a bosnyák ügyeket, a szabad hajózásról szóló javaslatot és pár apróbb, de határidőhöz kötött dolgot. A néppárt egymaga képes egyedül az indemniti tárgyalását úgy elnyújtani, hogy január elsejére a kormánynak nem lesz kezében a kiadások fedezésére való felhatalmazás és leáll az ex-lex akár ebben, akár a horvát pénzügyi dolgokban . Tehát ismét ex-lexet akarna a néppárt? Hát ezt komolyan venni nem lehet. Arra már csakugyan satnya ez a párt, hogy az országot törvényen kívüli állapotba kergesse. A fák az égig nem nőhetnek, hát még a csenevész néppárti fácskák. S ha mégis vetemednének ilyen kísérletre, majd megtanulják, hogy a magyar törvényhozás még tud védekezni a tót obstrukczió ellen. estem le én is amaz illúziókból, amelyeket eddig (mert ritkán érintkezvén emberekkel, még nem láttam ilyest) a gyászról, özvegységről és bánatról szőttem, mint hálóját a pók. S hirtelen kiábrándulásomban úgy is éreztem magamat, mint a pók, akit kizavarnak a hálójából, s az egyetlen fonálon, amelyet még ereszthet, menekül. Én is menekültem, Rogyám, oda, ahol menedéket találtam álmaim közé, hogy magyarázatot leljek a talányra: hogy válhatik vidámsággá a bánat ? Nos, Rogyám, álmaim megítlették a talányt Kórházba vezettek, amely rerdesteli volt beteggel. Minden ágyon feküdt, nyögött, nyöszörgött, jajgatott valaki, és mindenik beteg a szivét fájlalta : — Jaj, hogy fáj a szivem szegény, jó anyámért, amiért meghalt! — Jaj, drága kis fiam, mért kellett neked meghalnod ?! *— Jaj, az uram, az uram, aki ilyen gyászos özvegységre hagyott! — Meghalok! Meghalok az után a leány után, doktor ur! Ilyen s ezekhez igen hasonló panaszos hamoktól rezgett — mint rezeg a megzavart viz szine — a levegő. A jó öreg «doktor ur» pedig, akihez szavaikat intézték, csak ment sorjában a betegek ágyai között s mindegyik előtt megáldott egy kicsit, mindegyiknek mondott valami aznap történt, érdekes dolgot és mindegyikre mosolygott. Aztán nyájasan biccsentett a fejével, s ezzel a következő valamit, mosolygott és újra tovább ment a következőhöz. De, bámulatos dolog, sem az ütőjét nem fogta meg egyik betegnek sem, sem a homlokára, vagy a szivére nem tette kezét egyiknek sem; sem azt nem kérdezte tőlük: «hogy van ?», sem azt: «no, hogy aludt? Volt-e láza? Van-e étvágya?» De még orvosi rendelményt sem irt egyetlen egynek sem a betegek közül, s még csak egy hideg borogatást, sem rakatott rájuk. Sőt még csak ápolót, vagy ápolónőt is hiába kerestem volna az egész kórházban. Csak, amint említettem, hogyám, jött az orvos, megállt, szólott s mosolyogva tovább ment — Hát miért nem kezeli ez az orvos ezeket a szegény betegeket ? — kérdeztem megütődve az egyik betegtől, akinek éppen az ágya mellett álltam. — Hiszen ezek a betegek szenvednek ! A beteg révetegen pillantott rám a párnái közül. — Nem tudom, — felelte halkan. — A doktor úrnak külön gyógymódja van : ez. És akiket már semmi sem gyógyít meg a világon, azok, kedves uram, mégis mind idejönnek hozzá, s ő valamennyit kigyógyítja. Nem tudom, hogyan, mert sohasem tesz egyebet velünk, mint amit ma ön is látott, hogy teszen , jön, megáll az ágyunk előtt, elmesél valami érdekeset, s mosolyogva megyen tovább. Ez az egész. Igaz, hogy eleinte mindnyájan jajgatunk, siránkozunk, nyögünk és káromkodunk a fájdalomtól, és hogy a doktor még csak orvosságot sem rendel a bajunkra , de meg kell vallanom, uram, hogy : én már ! Most gyöngéden meglökött az apával . — Nézze, uram, az a hölgy ott már egészen fölépült. Arrafelé fordultam, amerre a beteg figyelmeztetett, hogy tekintsek. Hát, Rogyám, ott kelt ki épp abban a pillanatban kórágyából az az özvegyasszony, akiről imént szólottam, hogy meg akart halni az ura után. Szép arczán semmi bánat nyoma nem látszott: üdén, boldogan mosolygott, ahogyan kiszállva a hótiszta ágyból, kezét nyújtotta egy férfinak, aki — úgy látszik — elébe jött a kórházba. Mindkettőjüknek arany karikagyűrű volt az ujján. A nyájas, öreg orvos pedig, aki most is, mint rendesen, egyik ágytól a másikig tipegett a betegek között, megállóit egy pillanatra a távozó özvegy Farkasné előtt. Megállóit, s szerényen meghajtotta magát. — Máskor is bizalommal forduljon hozzám, asszonyom, ha bánata van. Most egyszerre felém fordította arczát az orvos. Merően ránéztem, és — nem tudom, hogyám, az álom tette-e, vagy talán más valami — de ahogyan viharedzett, s mégis jóságos arczát láttam, hirtelen minden világos lett előttem, s megismertem a mindent gyógyító csodadoktort: az idő volt... ...így fejtette meg előttem, kedveském, az álom a talányt, hogy bánatos arczból hogyan lehet vidám, s a seb, amelyet az utszélen leselkedő sors ejt puskájából az embereken, miképp válik elfeledtté? Mert az Idő, Rogyácskám, a «gyógyíthatatlan» sebek orvosa.