Magyar Szó, 1902. január (3. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

He. Előfizetési ár: Fpííz évTe _ 28 kor. — SÍI >-­el­érre_ _ 1­* „ — ,, NegyedéVTO— 7 „ — Egy Hónap-a 2 „ 40 ,, Styes szám___ _ 3 Már. Vidéken------------10 „ Szerk­esztőség: VI. Teréz-körut 62. Budapest, 1902. !>£ HARMADIK ÉVFOLYAM. I. s*ám­. Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr PÁX.T1 EDE ▲préiuxtiftweci: au* . Egy szó .... ... _ i fii’A? Tristacable b: tövei _ 8 ffiKf Hirdetések szerint. Megjelen minden nap. Kiadó hiva­tal: VIM Teréz-körút 62 Szerda, Január 1. A lovagi becsület becstelensége. Budapest, deczember 31. Megmondotttuk többször és megmondjuk ajra, hogy amit lovagi becsületnek nevez­nek Európa némely országában, az volta­képp becstelenség. E lovagias becsületet s az ezt védő párbajintézményt a nagy Schopen­hauer a legcsufább betegséghez, a bujakór­­hoz hasonlította, mondván, hogy e két nyavalya kiirtása az emberiség két fő fel­­adata. Mi a lovagias becsület kórságát inkább az elmebajok közé számitanók, — egy kü­lönös és ragályos elmebajnak tekintjük, mely járványszerüen lép fel s másképp egészen józan emberek közt szedi áldozatait. Hiszen e lovagi becsület szerint, ha pél­dául Stenker úr elég neveletlen és műve­letlen, s megsérti Polgár urat, nem Stenker urra esik a gyalázat, hanem Polgár urra aki semmi hibát se követett el. Nem a ne­veletlen sértegetőnek kell magát tisztáznia, hanem az ártatlan sértettnek. S ha ez nem tisztázza magát, vagyis nem vág vissza még nagyobb inzultust, avagy nem kér elégté­telt, úgy elveszti becsületét. Holott éppen annak kellene becsületét elvesztenie, aki neveletlen módon sértegetett. Látható ebből, hogy a lovagi becsület uralma korában azé a becsület, aki neveletlenebb, vakmerőbb és gonoszabb, — míg a tisztességes, békesze­­rető, munkás ember, aki szelidlelkü és emberséges, s vezekelni nem szokott, ki van téve annak, hogy tisztességgel, tehet­séggel, tudassal kivívott, igazi becsületét bármely haszontalan egyén bármely pilla­natban elveheti. Józan ész, becsület, polgári erkölcs és emberség mind azt mondja, hogy véget kell vetni a becstelen lovagiasságnak. S szerencsésen meg is indult nálunk a mozgalom e sajátos elmebaj gyógyítására. Mindenki érzi, hogy gyógyszert kell keresni, s mindenki más-más gyógyszert ajánl. S az orvosok mellett föllépnek a kuruzslók is. Sőt föllépnek oly orvosok is, akiknek nem czél­­juk a gyógyítás, hanem ellenkezőleg: a be­tegségnek minél hosszabb időre való nyúj­tása. Hisz tudjuk, vannak orvosok, akik egy-egy nyavalyát arra használnak fel, hogy ők minél tovább kezelhessék a beteget Még növelik a kórságot, hogy a beteg valahogy fel ne gyógyuljon. Még azt értem, ha Stenker úr előáll, s így szól : «Ragaszkodom a lovagi becsülethez s párbajhoz. Ragaszkodom, mert ez a neve­letlen és erőszakos egyének uralmát bizto­sítja. S aki ez ellen mer szólni, azt inzul­­tálom. S ha nem verekszik, becstelennek nyilvánítom. Mert uralkodni akarok, s szám, öklöm, kardom, pisztolyom elég nekem, hogy a társadalmat terrorizáljam, megfélem­­lítsem jó. Ha igy szól, vagy igy szólna Stenker úr, ezt­­ nem értenők. Ez legalább őszinte beszéd lenne. De annak már semmi értelme se lenne, ha Stenker úr beállna a párbaj ellen kiál­tozók soraiba, s így szólna: «Elitélem a párbajt Botrányos intézmény. Szüntessük meg". Ámde (hogy mindig akad ily ámde!) a társadalom még hisz ez intéz­ményben. Nagyon elterjedt, köztévely, meg­rögzött babona tartja fenn. Tehát egyelőre csak olyat kívánjunk, ami megvalósítható. Alkudjunk meg a sajátos elmekórral. Bizo­nyos esetekben nemcsak engedjük meg a párbajt, hanem tegyük kötelező, ó. Rendez­zük úgy, hogy minden inczi-finéz üdvből ne támadjon párbaj, de ha egyszer párbajra kerül a sor, legyen az komoly. Legalább egy-két fül vagy orr maradjon a csatatéren, avagy golyó juss­on valamelyik fél gyom­rába.» Még kevesebb értelme lenne annak, ha egy másik párbajhős így szólna: «Ves­szen a párbaj, … hogy ves­szen, alakítsunk állandó becsületbíróságot, amely kimondja, kell-e párbajozni, vagy sem !» Ez aztán furcsa gyógyszer lenne. Min­denekelőtt egy uj s állandó bírósági intéz­ményt teremtene, «b­ír. lovagi törvényszéket.» Ez ítélne becsületbeli ügyekben. A bírói kvalifikácziót ehez a különös törvényszékhez a kaszinókban töltött sok évi éjszakázás és számos orrnak és fülnek szerencsés le­vágása, emberélet kioltása adná meg. E kir. lovagi bíróság külföldi nyelvekből fordított, összetákolt, összeollózott vagy éppen önállón szerkesztett párbajkódexek alapján ítélne. Az ország törvényhozása e kódexeket a törvénytárba iktatná. De legkülönösebb lenne a dologban, hogy a bíróság mondaná ki, hogy sértettnek érezheti-e magát valaki8 Így kaphat-e lova­glás elégtételt Ez intézmény tehát magát — ----- -------------------------------------— ■--- - A farkas. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta Berkes Imre. I. Istenverte egy fészek kegyetlen tél idején a falu. Az utak rosszak, garmadában a hó, a szél garázdálkodik mindenfelé, munka nincs, — valami ősi, viharos, eldugott tanya, ahova ide­gen lábnyom még tévedésből se vetődik. Se kenyér, se munka, asszonyok siránkoznak, az öregek jajgatnak, káromkodik az ifja, — mi­közben hitelre szörpöli, kortyogatja a pálinkát a korcsmában, miglen kitavaszodik lassacskán és a tavas­szal az uj élet kezdődik, ügy ám! Hol van még a tavasz ? A tél hosszú és lusta, lomhán c­ammog előre, miként a bitang medve; szidni se szabad, mert annál bolon­dabb lesz. Köröskörül a vén erdő szunyókál, jól magára húzza a takarót, a hónapos ködö­ket; sokszor olyan, mintha lomha tüzet fogott volna, s csak csinyján, lassacskán eregeti ki magából a sötét füstöket. Majd hirtelen föl­­szis­szen, nyöszörög, föltépázza álmából a vad­állat, az éhes, veszedelmes, vakmerő farkas. Jajgat az erdő s vele jajgat a falu, különösen az apróbb nép. Hohó! Megint itt a farkas! Ez a téli betegség. A városi gyerekek csak mesemondásból ismerik a farkast: itt más a járvány, amiért becsukják az iskolákat; vör­­heny járja, vagy torokgyik küldött egy pár csemetét a másvilágra: nyomban van lótás­­znál, ki a doktort szid'a, másik meg a kajla tanítót, mért engedte ki a gyerekeket az ud­varra hókirályt játszani? A falun a farkas a járvány. Emitten, az arasznyi tanyán iskola nincsen, beljebb kell menni, ott a Lordón, a rezusa mellett, a szomszéd faluba. Ott tanítják a számvetést, meg más sok egyebet. Azon or­dít a farkas, üvölt éhségében czifra nótákat, a gyerek otthon marad a kuczkóban, az em­berek puskával, vasvillával és husánggal üldö­zik a fenevadat. Ez ám a vad mulatság! Szi­­lajabb a muzsikánál, izgatóbb, mint a szerel­mes leányzó lobogó szemei, mámoritóbb, mint a bor. Talpon a falu. Farkast üldözni... Lesz farkaspecsenye ... A bőréből meg prémes, drága bunda. Jó meleg, télire való . . . II. — Kend is elmegy ma estére ? Hát ne csi­náljak vacsorát? — szólott az asszony. — Csinálhat kelmed, idején gyülünk meg. Nyomában vagyunk ... De ha nem is térek haza, elteheti a részemet, mert bizonyára éhes leszek. Így a férj. Sötétszemű, deli legény . . . Vállára veti a puskát, megnézi, jól megtöl­­tötte-e? Több töltényt nem is visz. Egy is elég. Lövése biztos, sohse téveszti el . . . — Hát aztán merre keresik a farkast ? — szólott újra az asszony. — Merre ? mindig csak ott lelkem, ahol jár... — Ez igaz. De mégis . . . Messze innen? ... Közel ? . . . — Emilt üvölt a közelben. De ahogy meg­ay­­atták, hát biztosan odébb inait a bestia. Ránéz az asszonyra, mélyen, szerelmes enyelgéssel. Vadul robo­gnak azok a komor szemek, nem hiába farkasvadászatra indul. Reszket az asszony. Nótába való szép terem­tés. Ingó a járása, csengettyű a hangja, ő maga liliom . . . Patyolat a keble, nézése galambé, szerelme tűzszikra . . . Odasimul a hatalmas emberhez, meg is csókolja, újra megszólalván: — Aztán Istennel járjon kelmed, Vincze .. . Be ne térjen a korcsmába . . . — Istennel járjon kelmed, — viszonozta a férj, — édes Verám. Azzal nagy sietséggel magára hagyta az asszonyt. A kertek alatt, friss csapásokat ver­vén a hóban, loholt tova. Megkerülte a falut, s ott, ahol az ut a városnak görbül, balra, megállt. Ott volt az utolsó viskó. Bekopogott. — Itthon a Ferkó? Egy öreg asszony ténfergett elő a vén kályha mellei. — Pokolba. Farkast üldöz. Nem szégyenli kend magát, hogy a munkától távol marad? Kelmed, Gádor Vincze ... a hires­. . . — A hires, — dörmögte Vincze becsapva az ajtót, s visszafelé tartott. Betért a korcs­mába, ott megivott néhány pohár bort; ráné­zett erősen a korcsmáros lányára, miközben nyugodtan szólott: — Igaz szivére mondja meg Kata lelkem, itt volt-e Tőzsér Ferkó? — Itt, az imént ment odébb. Azt mondta, hogy ma ezudar éjszakája lesz, mert farkasförör» nélkül haza nem jön. / ^yz,EUAj — Én is a’ mondó vagyok. /'L'* Gádor fölpattant. Újra az utczán volt. Egye­nesen hazafelé tartott. De most mp lassabban­ ment, sőt mintha számlálgatta volna a lépéseit,

Next