Magyar Szó, 1902. január (3. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

4­1. szám. MAGYAR SZÓ nem lehetett. Hiányzott az 1867. XII. tör­­vényczikk egyik alapfeltétele, hiányzott az alkotmányos kormányzás Ausztriában. A nemzet felsóhajtott. Végre meghozta a véletlen azt, amiről könnyelműen, önszán­tából 67-ben lemondott. Visszanyerte sza­badságát, újra szabadkezet nyert sorsa in­tézésében. Létrejött az 1898. évi I. törvényczikk. S ez csak látszólag engedte megvalósulni a re­ményt. «Szabadkezet» nyert az ország; ön­álló lett, de csak — jogilag. Újból — mint annyi sokszor — adtuk a nagylelkűt, a lo­­vagiast Egy lépéssel azonban már ezzel is előbbre voltunk , mert végre is az az egy esztendő, amelyre haladékot adtunk Ausz­triának, hogy dolgait a 67-es törvény szel­lemében helyrehozza, — nem a világ, to­vább is reméltünk. Ausztriában a zűrzavar, ahelyett, hogy elült volna, még inkább fokozódott. Szó sem lehetett arról, hogy betarthassák a 67. évi XII. törvényczikket. Ezzel megdőlt az 1867. XII. törvényczikk úgy is, mint törvény, úgy is, mint a mi osztrák gondolkozásu és Bécs felé kacsint­gató közjogászaink által világgá kürtött alaptörvény. Az 1899. évi XXX. törvény­czikk már módosítása és pedig Bécsre ked­vező módosítása volt az 1867. évi XII. tör­­vényczikknek. Ez a híres törvényczikk megkerülte az 1867 : XII. törvényczikket azzal a semmit­mondó, végeredményében mit sem érő akadémikus kijelentéssel, hogy «az önren­delkezési jog alapján», egyoldalulag intézte el az Ausztria és Magyarország között füg­gőben levő gazdasági ügyeket, melyeket pedig az 1867 : XII. törvényczikk Magyar­­ország és Ausztria alkotmányos törvény­­hozásának tesz feladatává. Szóval az 1899. évi XXX. törvényczikk kimondja, hogy amennyiben az Ausztriával való kiegyezés, a két állam által megálla­pított autonóm vámtarifa 1903-ig létre nem jönne, úgy ez a mostani, Magyarország ré­széről egyoldalúlag törvénybe iktatott közös állapot fenmarad 1907-ig. Kétségtelen, hogy ez a Bécsből irányított intézkedés a legkardinálisabb pontjaiban nu­lifikálja az 1867. évi XII. törvényczikket, de még bizonyosabb az, hogy első­sorban tőrbeejtése a nemzetnek, hogy ne élhessen a törvényben biztosított jogaival: a szabad elhatározással és az önálló rendelkezéssel. A véletlen szerencse azonban — úgy lát­szik — sokkal jobb barátja a magyar nem­zetnek, mint a magyar törvényhozás ténye­zői. Mert odaát Ausztriában éppen nem olyanok a viszonyok, hogy még az 1899. évi XXX. törvényczikkben engedélyezett időn belül is helyreálljon az alkotmányos kormányzás. Ebben a kétségtelenül való­színű esetben pedig, bármennyire nem kí­vánják is azt Bécsre való tekintettel a mi politikusaink, de kénytelenek volnának ér­vényt szerezni az 1907-re szabadkezet és önállóságot biztositó 1899. évi XXX. tör­­vényczikknek. De csak úgy, ha az 1899. évi XXX. törvényczikk épségben fenmarad s egy ujabbi törvény nem intézkedik egyéb­ként. Azonban a mi Bécs érdekei által dirigált kormányférfiaink és politikusaink éppen azt akarják már jó előre kikerülni, hogy 1903- ban, illetve 1907-ben érvényt kelljen sze­rezni az 1899. évi XXX. törvényczikknek. A kormány félhivatalosa azzal a kará­csonyi ajándékkal kedveskedett a nemzet­nek, hogy az osztrák alkotmányosságnak «átmeneti és ideiglenes» szünetelésére való tekintetből és a közös ügyek «kezelése» szempontjából «szükségtörvényről» gondosko­dik a kormány, hogy a «viszonyok számba­­vételével» a «monarchia nagy érdekei» megvé­dő­: lesiessenek. I í­ iralevő dolog, hogy az osztrák alkot­. Hiányosság hiányát a legnagyobb jóakarat­tal sem­ lehet «átmenetinek és ideiglenes­nek,» nevezni, amennyiben 1897 től kezdve — tehát már több mint négy év óta — ab­szolúte nincs alkotmányos kormányzás Ausz­triában. Afelett sem lehet vitatkozni, mint­hogy az 1867. évi XII. törvényezik ex­ pressis verbis szól, hogy a közös ügyek kezelésénél is ugyanazok az irányelvek és feltételek szükségesek, mint magánál a közös ügyek törvény szerinti megállapításánál. Vagyis a kezelés tekintetében is szükséges az alkot­mányos kormányzás mindkét részről. Nagy veszélyt rejt tehát magában a fél­­hivatalosnak a «szükségtörvényről» szóló híre. Mert e törvén­nyel Bécs azt akarná kimondatni nálunk, hogy a két állam meg­egyezéséhez nem feltétlenül szükséges kel­lék a mindkét részről való alkotmányos kormányzás, elég az is, ha Magyarország — «önállóságának­ kidomborításával», s tekintet nélkül Ausztriára, a maga részéről fentartja és törvényben kimondja a közösséget, azzal azonban nem törődik, hogy odaát császári rendelettel, alkotmányosság híjával monda­tik ki a megállapodásokhoz való hozzá­járulás. Ha a kormánynak sikerülne keresztül­vinni a tervezett «szükségtörvényt», akkor előállana az az eset, hogy mig az 1899. évi XXX. törvényczikk szerint 1907-ben, mint legvégső dátumon, úgy az Ausztriával, mint a külfölddel való vám- és kereskedelmi szer­ződéseink megkötésében teljesen szabad­kezet nyernénk, addig a «szükségtörvény» létrejötte esetén 1903-ig, vagyis a 1899. évi XXX. törvényczikk első terminusáig, a «szük­ségtörvénye alapján újabb tíz évre, tehát 1913-ig megkötnénk az Ausztriával való ki­egyezést és ezzel kényszerítve volnánk arra is, hogy az 1907-ben lejáró külföldi szerző­déseket is újabbi tíz évre, vagyis 1917-ig meghosszabbítsuk. Ezzel pedig Bécs azt nyerné meg, hogy mi soha többé tőle szabadulni nem tudunk. Mert egyrészről biztosítja a maga részére azt, hogy bármily formában is történjék a kormányzás Ausztriában, a Magyarországgal való kiegyezésnek időtlen­ időkig, minden esetben létre kell jönnie, de másrészről ezzel előidézi azt a zavart, hogy az Ausztriával való kiegyezésünk és a külfölddel való kereske­delmi és vámszerződésünk határideje sohasem esik egybe és ezzel is kényszerít bennünket a közös­ség fentartására. E kérdések megoldása, illetve a «szük­ségtörvény» létrejöttének megakasztása ké­pezi a parlament új esztendőben való mun­kásságának fő feladatát. Egész jövőnk függ e kérdéseknek ránk nézve kedvező módon való megoldásától. Szívszorongva kérdezhetjük, leshetjük tehát: mit hoz vájjon az újév? Lesz-e a parla­mentnek annyi ereje, hogy meg fogja tudni védeni a nemzet érdekeit? Lesz-e függet­lenségi párt, de igaz értelemben, amely nem csupán beszélni, — azt is post festa — hanem tenni is fog akkor, amikor arról lesz szó, hogy ezek a mi Bécsből, láthatat­lan kezek által rángatott politikusaink — csakhogy Bécs kedvében járhassanak — örökös igába nyomják a nemzet nyakát ? ! Mindenesetre boldog újévet kívánunk nemzetünknek ! Január 1. Egy válasz: Budapest, deczember 31. Dr. Kazaly Imre esperes úr közleményére kívánok néhány megjegyzést tenni, tárgyilagos hangon. Mindjárt kijelentem, hogy főtisztelendő urat soraiból humánus gondolkodásúnak, embertársai tiszteletére érdemesnek képzelem, ki egyházának is dísze. Meg vagyok győződve, hogy dr. Kazaly ur ok nélkül védi vallása hitágazatait, melyeket a Magyar Szó sohasem támadott. Ha ultramontánok nem volná­nak, akkor a felekezeti életben csendes volna min­den. Mozgalmasságot éppen azok idéznek elő, akiket dr. Kazaly ur a jó katolikusokkal azonosít, s csak sajnálnunk lehet, hogy oly hazafiui gondolkodású férfi ut is megtéveszthet azok lármája. Az esperes ur a katolikus vallás szépségéről be­­szé , s csodálkozik, hogy­ annak ellenségei vannak. Onnan van ez — mondja hogy nem foglalkoznak vele behatóan. Hát kérem szépen, itt semmiféle hí­rel­vekről nincs szó. Itt emberekről van szó csupán. Egy . 4» ugyanazon vallás eszméit »ezer ember ezerféleképpen fogja fel. Dr. Kazaly úr hitelvét a maga nézete szerint értelmezi s aszerint is cselekszik ; mások saját gondolkodásmódjukat, érzelmi világukat magya­rázzák bele az elvekbe s aszerint is cselekszenek ? S ezek a cselekedetek talán kulturális, hazafias szempontból nagyon is kifogástalanok, noha f el­követői mindig a «kát. vallás érdekében* tesznek mindent. Bizonyítani akarok, azért históriai világítás mellett vizsgálom a dolgot. Ez a szempont — ha nem is teológiai, kellemetlen nem lehet az esperes urra, mert — igazság a fő. A klerikalizmus eredetét onnan magyarázom, hogy az emberek a keresztyén vallás tanait egyszerre nem érthették meg, tehát azokhoz idegen elemek is tapadtak. Hiszen tudjuk, hogy megalakulása ide­jén, Róma babonáit is felvette, és keresztyén szem­pontból magyarázta. Sok babonát felvett azután is. Sorsa az új eszméknek, hogy az ellenálló előítéle­tekkel egyesülnek, de az idők folyamán lerázzák azokat. A tévedések, babonák, előítéletek képezik azt a burkot, azt a formát, melybe az eszmék, az igazságok harangját öntik, azután a burok lehámlik. így volt ez a keresztyénség eszméivel is. A legna­gyobb hatást akkor érte el, amikor a hívek megér­tek a tiszta gondolatra, s e forma széthullott. Bizonyos, hogy dr. Kazaly úr nem helyesli pél­dául a középkori egyházférfiaknak a tudomány út­törőivel szemben tanúsított magatartását. Nem égetné el Giordano Brúnót, új eszméivel, nem ül­dözné Galileat stb. Pedig azok az egyházi szent férfiak is azt hitték, úgy vallották, hogy Jézus szellemében cselekszenek. Ugyebár nem minden korban egyformák a felfogások? Hiszen a jótékony­ság is a kár. egyházi formák szétrobbanásával vette kezdetét, noha a jótékonyság alapeszméje a keresz­­tyénségnek. Látszik már ezekből is, hogy nem a hitágazatok szépségeiről kell itt beszélni, hanem az emberekről, kik különképpen fogják fel azokat s különbözőkép­pen is cselekszenek. Miből magyarázhatnánk a középkori egyház sülye­­dését, a papi erkölcsök lazulását, ha nem abból, hogy nem gondolkodtak keresztyén szellemben. Ha mindig helyesen fogták volna fel az eszméket, nem lett volna Szt. Bertalan és sem, s más egyéb sem. Kiket tartunk hát klerikálisoknak ? Akik ma épp oly kerékkötői a szabad fejlődésnek, a szabad esz­méknek, mint a középkoriak, akiket a tiszta eszme nem nemesitett meg. Akik a formához, az idők folyása alatt tapadt salakhoz ragaszkodnak s aka­dályai a tisztulási folyamatnak. Mert nem minden katolikus tud igazán keresztyén lenni. Tessék olvasni a néppárti lapokat, melyek csak úgy dagadoznak a gyűlölettől. Kiabálnak a vallás veszedelmeiről is, mert az ő létük megkívánja, hogy mások is higyje­­nek veszedelmekben. Az a kiabálás csak folytonos megokolása annak, hogy nekik miért kell létezniük. A hiszékeny emberek legbensőbb érzelmeit is fel­dúlják — csupán önérdekből. S ádáz gyűlöletet ter­jesztenek az ország polgárai közt. Nem az eszme közössége az, mely a klerikálisokat az egész kontinensen összeköttetésben tartja. A tévedések közössége az, a szűk agyak közössége, mely gyűlöli a szabadságot. Akik 4—500 évvel el­késtek erről a világról. Cs. J. A boerok szabadságharca Budapest, deczember 31. Nagy a fejetlenség a harcztéren Denet győ­­­zelme óta. Úgy látszik a nem várt támadás teljesen összezavarta Kitchener és Hamilton terveit. S mintha az összes többi csapatok is abbahagyták volna előnyomulásaikat és újabb rendelkezésre várakoznának: semmi hír sem érkezik Dél-Afrikából , az angol seregek moz­dulatairól. Londonban a közvéleményt és a sajtót még mindig nagyon élénken foglalkoztatja a súlyos vereség. A Graphic különösen nagy fontosságot tulajdonít a vesztett ütközetnek, nemcsak azért, mert ez a már úgy is kedvetlen csapatokat még inkább le fogja hangolni, hanem, mert sokan estek el a tisztem­ kögül és azonkívül a boerok

Next