Magyar Szó, 1902. március (3. évfolyam, 53-77. szám)

1902-03-02 / 53. szám

£ kö­zetési ár. Egész évre _ 28 kor. — fill Kél évre_ _ H „­­ Negyedévre _ 7 ,, — „ £*y á6nar-í 2 „ 40 „ Egyes szám... _ _ 8 fiilex. -------- - 10 „ Budapest, 1902. HARMADIK ÉVFOLYAM. 53. szám. Szartoasztöne^; VI. Teréz-korus 63.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr FALVI EDE A próbirdetések ára ! Egy szó ... 4 fillér Vastagabb betűvel.. 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap, Kiadóhivatal­ VI., Tarós-kerdt 63. Vasárnap, márczius 2. Az uj országház. Budapest, márczius 1. E sorok írója évekkel előtt, midőn az uj országház gipszmintáját az írók­nak először megmutatták, az akkori írókkal együtt szintén megjelent az or­szágháznak akkor még puszta telkén, s megszemlélvén a mintát, azt a kérdést ■ intézte a jelenvolt Steindl Imre műépí­tészhez, a terv készítőjéhez: — Ugyan szabad kérdeznem, hogy honnan lesz majd ez épület látható ? — A Duna felől. — De hiszen az épület közvetlenül a Dunapart mellett fog emelkedni. S aki meg akarja nézni, aki az épület össz­benyomását akarja majd élvezni, annak hajóra kell szállani. Arra már­­ nem emlékszünk, mit felelt akkor a hírneves építész. De most, ol­vasva Bartha Miklósnak a képviselőház tegnapi ülésén mondott beszédét, amely­ben többek közt kifogásolta, hogy az épület, bárhonnan nézzük is, művészi hatást nem gyakorolhat, s csak a Duna felől tekinthető át a maga teljességé­ben, eszünkbe jut régi megjegyzésünk. Valóban, az új országházat is a Du­nán Budapestre ránduló idegenek gyö­nyörködtetésére emeltük? Ez is, mint sok más intézmény, csak a külső lát­szat, a kifelé való mutatás, vakítás, el­­kápráztatás czéljából emeltetett. Ez a képviselőház márványkövekkel, oszlopokkal és csúcsokkal fejezi ki az ismert példabeszédet: «Fenn az ernyő, nincsen kas». Bár kövei némák, mégis hangosan szólnak a nemzethez, s az fitogtatás, urhatnámság vádját zúdítják e nemzetre. Ezt az uj országházat szemlélve, egy pillanatra elénk ötlik a bécsi országház palotájának képe. Csodás, szép épület ez, a művészet remeke, s mily impo­záns ! A mi országházunk 35 millióba kerül, s csak úgy szégyenkezik a bécsi parlamenti palota mellett. Mint egy kel­lemetlen sötét árny a csodás világosság m­ellett. Művészi értéke a mi országhá­zunknak nincs, s mégis mennyi millióba került. Külseje nem szép, belseje czél­­szerűtlen, jellege nem magyar, idomta­­lan tömeg, mely kolosszális méreteivel akar hatást kelteni. Az osztrák országházat látva, önkén­telenül is fölmerül lelkünkben a meg­jegyzés: —­ Hogy ebben a klasszikus szép­ségű épületben, a külsőleg oly páratla­nul impozáns palotában, mily satnya alkotmányosság uralkodik! A magyar országházat látva, ez a gondolat merül fel: — Hogy ebben a szegény országban harminczöt milliót ölnek ily idomtalan rém-épü­letre. Harminczöt millió egy épületre sok, nagyon sok, oly sok, hogy nem ily sze­gény ország, de hatalmas világbiroda­lom sem költhetne ma többet. Hány kivándorlót lehetne e pénzen szeren­cséssé tenni! Hány község kaphatna e pénzen iskolát! Hány szegény gazdát lehetne a végrehajtástól megmenteni. S hány család holmiját kellett elárve­rezni, hogy e pénz egy­begyüljön! Vala­hán­yszor ez idomtalan kő­szörnyeteget látjuk, ezerszeres visszhanggal véljük hallani a dobszót, mely országszerte hangzott. De hát szükségünk volt új ország­házra, impozáns palotára. Mintha egy­szerűbb hajlékban nem lehetne jó tör­vényeket hozni. Mintha a külső méret, a hivalgó nagyság, a kőtömeg adná meg az országház jelentőségét! Mintha jellem­nagyság, bölcseség, hazafiság nem nyi­latkozhatnék meg olcsóbb házban is. Vagy tán ma már a belső érték hiányát külsővel kell pótolni ? Az országház lelke kicsinyes, alantas, és pótolja hát a kövek sokasága a szellemet. Ha nem imponál a szellem, imponáljon az anyag. S szükségünk van sok, minél több ily kőszörnyetegre. Élő kő, márvány, élő oszlop és kupola, hadd lássa a világ a nemzet nagyságát, fényét. De szomorú képek tárulnak elénk. Ismerünk egy szegénységbe sülyedt, elhanyagolt kis várost, zsúptetőkkel, ínséges néppel. S a város közepén áll egy hatalmas háromemeletes palota, a legújabb kor igényei szerint berendezve, éttermekkel és fürdőszobákkal. E palo­tát az ország emelte. Felsőbb iskola úri kisasszonyoknak. A legnagyobb nyo­mor s elmaradottság közepette — a legtulzottabb igényeket kielégítő palota. Minő visszás kép! Mily paródiája a mi haladásunknak. De ime egy másik kép. Ott van Széphalom, ahol a nagy Ka­zinczy hamvai nyugosznak, s ahol m­ad­szeresen elolvasta s abból azután megtudott mindent. Kleinék azután, amikor hazajöttek s a szegény fiú halálsápadtan faggatni kezdte őket, a többit is elmondták neki, amit tudtak, — sőt azt is elmondták, hogy kinél van férjnél az anyja s — a lakásjegyzék sze­rint — hol találhatja meg, ha akarja. Mert a fiú a fejébe vette, hogy mindenáron talál­koznia kell az igazi anyjával. Perczekig csókolgatta nevelő­anyja kezét, hogy ne haragudjék, ne vegye úgy, mintha ez hálát­lanság, vagy elhidegülés volna tőle, de neki látnia kell, ha csak egyszer is, azt az as­­­szonyt, aki, ha elhagyta, ha másnak adta is, de mégis csak: anyja. Valósággal rögesz­méjévé vált, hogy anyjával találkozzék. Napokig készült hozzá, amig egyszer, egy vasárnap délelőtt, elindult. Levelet sem mert írni neki, mert félt, nehogy a férj, anyjának az ura találja felbontani s valami nagy kellemetlenség, vagy házi botrány származzék belőle. Fölvette tehát szalon­kabátját, fekete nyakkendőt kötött, keztyűt húzott, s feszes, ünnepies tartással, emelt fővel, de bensejében rettentő izgalommal, ment — anyjához. Klein, aki szintén égett az izgalomtól, vele ment, hogy elkísérte a kapuig s aztán megvárja, amíg lejön Föl­tette a fiút, nehogy valami baja történjék. A tanácsosné. — A Magyar Szó eredeti tárczája. — írta: Zsoldos László. Klein, a . . .-féle gyár munkavezetője, nem éppen ügyes, de nagyon tisztességes, tö­rekvő ember volt. Felesége, egy negyven­­negyvenöt éves asszony, szintén igen jólelkű, derék nő volt, s ketten a legszebb, példás egyetértésben megéltek együtt. Volt egy fiuk, Józsi, akit mind a ketten igen szerettek. Azaz, hogy eredetileg nem is az ő fiuk volt, csak úgy nevelték fel örökbe sze­gényt. Egy születésére magyar, de névleg franczia nevelőnő bízta rá húsz évvel ezelőtt Kleinnéra, hogy nevelje, s a fiú azóta Isten hírével rajtuk maradt. Az anya — a nevelőnő — tudniillik, aki eleinte még csak fizetett egy-két forintot a csecsemőért, lassacskán egészen elhagyta a gyermeket, s utóbb úgy elpárolgott Kleinék szeme elől, mint a kám­for. Férjhez ment egy becsületes emberhez, akinek a hivatala mellett még pénzecskéje is volt. A pénzecske ugyan a franczia ne­velőnőből lett asszony hathatós közremű­ködése mellett az idők folyamán las­sacskán elfogyott, de a hivatal nagyobbo­dott. Úgy, hogy Ferenczy — ez volt a ne­velőnő urának a neve — húsz év alatt egészen a miniszteri tanácsosságig fölvitte. A nevelőnő, akinek múltjáról az ura — a férjek rossz szokása szerint — semmit sem tudott, eléggé megbecsülte magát a jó hely­zetben, s — ami nála szokatlan jelenség volt — két törvényes gyermekkel is megajándé­kozta Ferenczy urat. A kis Józsi pedig ezalatt nevelőszüleinél, Kleinéknak házánál nőtt fel, olyan gyöngéd szeretet között, ami nővel egy gyermektelen házaspár a fogadott, nevelt gyermekét csak körülveheti. Úgy szerették, úgy bántak vele, mintha édes gyermekük volna, s a fiúcska akinek külömben sejtelme sem volt homá­lyos származásáról, abban a hitben is élt, hogy Kleinék a szülei Igaz, hogy az ő neve — anyja révén — Lakatos volt, mert Kleinék egyszerűbb emberek voltak annál, sem­hogy hivatalról hivatalra járva, a tényleges örökbefogadást is kieszközölték volna, de a derék házaspár erre is talált kifogást a ser­dülő fiú előtt. Azt hitették el vele, hogy neki, a fiúnak, ők magyarosították meg a nevét Ne hívják Kleinnek, ami zsidós, ha­nem legyen Lakatos. Történt azonban, hogy a gyerek meg­nőtt és húsz esztendős korában sor alá kellett kerülnie. És amint nevelő­szülei, eddig, nem tudom, hogy, hogy nem, el tud­ták titkolni előtte származását, illetőleg ke­resztlevelét, az most egyszerre a maga ret­tentő valóságában tudomására jutott a fiú­nak. Gondolom, a katonaságtól érkezett valami irat, amit — senki sem lévén oda­haza — szerencsétlenségére épp maga a fiú vett át. Minthogy rávonatkozott, termő­ . * Különös adomány, fenséges dicsőség és lesújtó átok az az anyai szeretet. A fiatal

Next