Magyar Szó, 1902. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1902-04-02 / 78. szám

2­78. szám. MAGYAR SZÓ Április 2 sírház-tervet, átnyújtotta a fővárosnak. Bol­doguljon vele, ahogy tud. A főváros a kacsát spirituszba tette. Gondolta, ott van helye a ritkasági múzeumban. Ekkor mi felhívtuk a függetlenségi párt figyelmét arra, hogy tút méltatlanság tör­ténik Kossuth halhatatlan emlékével. A füg­getlenségi párt a képviselőházban a három­­csőrü kacsát átadta a kormánynak. «A ka­csámon túladtam.» Kormány, te vagy a felelős, nálad van az ügy. Te neked kell gondját viselned. A kormány erre szépen visszaadta a fővárosnak. Most már ismét a fővárosé lett volna. Ámde ekkor Polónyi Géza kirántotta a fővárost szorult helyzeté­ből. Felkérette az országgyűlést, hogy járul­jon a költségekhez. A háromcsőrü kacsa most ismét ott van a kormánynál. Vajjon minő furfanggal fog ez magán segíteni, hogy az ügyet tovább adja?! Mert annyi bizonyos, hogy a kormány nem fog a Kossuth-szobor költségeihez já­rulni. Az is valószínű, hogy nem fogja egész egyenesen a költségeket megtagadni. Ha­nem valami ügyes módot fog keresni, hogy a veszedelmes szárnyason túladjon. Íme, így adjuk kézről-kézre a legszentebb ügyet, így hárítja egyik a másikra az elin­tézést és a felelősséget. így bujkálnak a holt Kossuth elől azok, akik mindenüket, szabadságaikat, jogaikat, állásaikat az élő Kossuth régi küzdelmeinek köszönhetik. Bánffy és a lipótvárosi kaszinó. A hálátlanság fentebb említett nagy pél­dája eszünkbe juttat egy legújabb keletű ügyet, mely ugyan nem bír valami fontos­sággal, de élesen jellemzi a mai kort. Ugyanis szóba került, hogy a lipótvárosi kaszinó báró Bánffy Dezsőt választja elnö­kévé. Nem ismerjük sem a kaszinó intézői­nek ez iránti felfogását, báró Bánffy Dezső álláspontjáról sem lehet semmi sejtelmünk. Csak a magunk nézetét tolmácsoljuk tehát, midőn ama véleményünknek adunk kifeje­zést, hogy Bánffy, ha e terv komolyan föl­merül, csak a leghatározottabb visszautasí­tással fejezheti ki megütközését. Tudvalevő, hogy Bánffynak mennyi hálá­val tartoznak a lipótvárosi körök, s az ő szabadelvűsége nem ismert felekezeti türel­metlenséget. Mégis, mikor Bánffy távozott a kormányszékből, bizonyos lipótvárosi körök voltak azok, akik legelőbb siettek a vele való közösséget megtagadni. Most «heccz» czéljából ugyan hiába rántanák elő Bánffy személyét. Nem szeretnők, ha szavainkat félreérte­nék. Azokról a körökről beszélünk, akik az állammal üzleteket kötnek, akik minden kormány­­ szekerét tolják s készek lennének egy klerikális rendszert is támogatni, csak­hogy haszonban részesedjenek. Ezek az élel­mes izraeliták, azaz hogy izraeliták, nem képviselik igazán a zsidó hitfelekezetet, csak a maguk hasznát. Ezek pénzük révén a zsidó hitfelekezet értelmiségének, komoly rétegének, magyar érzelmű és magyar lelkű földbirtokos ré­szének, valamint szellemi foglalkozást űző osztályának fölébe kerekedtek s a zsidó ér­dekeket is készek bármikor eladni. Meg­győződhetett erről annak idején a zsidó hitfelekezet is, midőn pénzes vezérei gróf Szapáry miniszterelnöknek készek voltak a zsidó vallás ügyében indított mozgalmat is eladni, csakhogy néhány vállalkozó zsák­mányhoz jusson. Amíg ilyen emberek játszanak vezérsze­repet a Lipótvárosban s amíg nem érvé­nyesül a független szellemű értelmiség az élelmes alkuszokkal szemben, addig a zsidó hitfelekezet mindig meg fogja sínyleni né­hány kapzsi vállalkozó önzését. B­üvészi üg­yek. Művészi ügyek is merültek fel az elmúlt napokban, melyekkel érdemes e helyen fog­lalkozni. A Dalszínház — mivelhogy az ország pénzén tartatik fenn — különben is országos ügy. Nos hát legújabb eseménye, hogy egyik énekesnője — Vasquez grófné — 40,000 korona évi fizetést kíván, holott az intendáns csak potom 32,000 koronát kínál neki. S az énekesnő emiatt el akar menni tőlünk. Hát isten vele ! Szerencsét kívánunk neki a külföldön. Már többször utaltunk azokra a botrá­nyos állapotokra, hogy nálunk egyes c­ápák a művészetben mily telhetetlenek s men­­nyire szeretnének jövedelmekben habzsolni. Hogy a Népszínházban egy színésznőnek mintegy ötvenezer korona fizetése van, — ez még hagyján. Hisz a népszínházat magán­vállalatnak mondják. Habár mi nyilvános színházat sohasem fogunk magánüzletnek tekinteni, ahol minden szabad, s ahol egy hölgy kedvéért az összes személyzetet el­nyomni lehet. De az már mégis csak sok, hogy az állam negyvenezer koronát fizessen egy énekes­nőnek, holott egy miniszternek huszonnégy­ezer korona fizetése van. Merjük állítani, hogy egy hivatását méltón betöltő néptaní­tóra (nyolczszáz korona fizetéssel) legalább annyi szüksége van az országnak, mint a Dalszínház valamely tagjára. Ha a főurak és és pénzes emberek mulatni akarnak, ne az országgal fizettessék meg az árát. Különben jellemző országunkra, hogy néhány ballerinára és énekesre majd annyit fizet, mint az ország egész népoktatási ügyére. Ez a fényelgés, hivalgás, nagyúri hóbort érjen már egyszer véget. Sajnáljuk, hogy a Dalszínház 32,000 koronát is ígért énekesnőjének. Ez a szegény állam nem engedhet meg magának ily fényűzést. Urak­ az éhező, kivándorló magyar nép garasaival takarékoskodjanak ! A közügyet érinti az a vitatkozás is, mely az országos szinészegylet szinészfelvétele ügyében két sziniiskola igazgatója közt tá­madt. Az egyik sziniiskola igazgatója, egy­úttal elnöke a szinészegyletnek, mely a má­sik sziniiskola növendékét nem akarta tagul A samaritánus. — Régi, poros jegyzetekből. — — A Magyar Szó eredeti tárczája. — Irta: Szenyéri István. I. Felhős az ég, sötét az éjszaka. A balatoni szél mindig hideg, mindig erőszakos, most különösen az. Hosszú üvöltéssel nyargal végig az utczán. Az alacsony szalmafödeles viskók nyögnek, recsegnek szilaj nyomása alatt. Nem látni se eget, se földet. A szél magával letépett galyákat, megbontott ház­tetőkről szalmaköteget, belepaskolja az utcza porába, azután újra fölkapja, rázza, czibálja, nagyot lódít rajta és odavágja egy szűrös embernek a szeme közé, hogy az még a sötétséget se lássa. Az ember fuldokol, prüsz­köl, köhög; egyik kezével a hasogatvány kerítésbe kapaszkodik, a másikkal meg a szűréért viaskodik a viharral. Amint csilla­podik a szélroham, lerázza magáról a szalma­hulladékot s nesztelen lépésekkel tovább surran a kerítés mellett. — No, ez ítélet egy idő, — mormogja. — Talán egy ház se marad épen a faluban. A kálvinista imaház táján befordul egy ház kiskapuján, ott aztán a viharnál is na­gyobb ellenségre bukkant. Két dühös kom­mondor állta útját mérges csaholással, ha­marosan lesegitették róla a szart, elvették a botját, odaszoritották a kapu szögletébe, ahonnét se hátrálni, sem előrenyomulni nem tudott. — Hajhuj ! Toportyán férgek .' Le akartok vetkeztetni, azután megrenni? ! Kuss ! Taka­rdsz mindjárt ! Nagyot rugott egyiknek, az orrán. Hanem ebből nagy veszedelem lett. Mind­két komondor beleharapott a bocskorába, egy rántással letek­lették a földre, ott aztán nem tudott egyebet tenni, ordítozni , hívta segítségül a házi­gazdát, meg a szenteket, — amelyiknek a neve az eszébe jutott. Szerencséjére kinyílt az ablak, egy mély, erős hang ráparancsolt az ebekre : — Kormos Bujzer ! Ne bántsátok azt az embert, menjetek a helyetekre! Az ebek kelletlenül bár, de engedelmes­kedtek , morogva, egy-egy csahintással vo­nultak hátrább, nagyokat ásítva heveredtek le a bejárat mellé, onnét nézték a jövevényt, aki nagy buzgalommal, de óvatos körülte­kintéssel szedegette össze ingóságait. — Mi járatban vagy itt, édes fiam ? — Büntet a jó Isten, mélység fölött állok, nem találok segítséget sehol, hanem ha tiszteletes atyám mentő karjába kapaszkod­­hatom. — Megismertelek édes fiam a hangodtól. Te a Bodony Márton vagy. — Az vagyok, atyám. Összetört a bánat, a keserűség, — a vétkes cselekedeteim miatt érzett bánat, a bűneim fölött érzett keserűség. Azt hiszem, ha tiszteletes atyám visszafogod kegyelmébe, a jó Isten is elfe­lejti vétkeimet. — Más bajod is van neked, édes fiam. — Van, atyám. — Kerülj belül, Bodony Márton, édes fiam. A jövevény a fal mellett tapogatva bejut a nyitott folyosóra, onnét az előbbi mély, erős hang hívogatta szelíden, bátorítólag a szobába. Bent is csak olyan sötét volt, mint kívül; a tiszteletes atya nem gyújtott világot. Sok c­eremóniával járó mesterség az, minden hijábavalóságért nem érdemes belekapni. Azután meg: jól tudja a tiszteletes atya, hogy ez az ügyes-bajos ember sokkal bát­rabban beszél vale így a sötétben, ha nem látja szigorú arczát; még bizony szemrehá­nyást olvasna le arczáról, melyről pedig jó­akarat, biztatás sugárzik. — A halál leskelődik a fiam ágya előtt, — tördelte a jövevény zokogva. — Segítsen rajta tiszteletes atyám. Bár én is elmondha­tom a pogány százados szavait: nem vagyok arra méltó, mégis kérem, könyörüljön rajtam. A bánatos embernek zoko­gásba fuladtak szavai. — Elmegyek fiam, a te házadhoz és ha a jó isten is úgy akarja , meggyógyítom a te fiadat. — Oh én sokkal rosszabb vagyok annál a pogány századosnál. A tiszteletes atyám meggyógyította a feleségemet és én rut há­látlansággal fizettem érte. — Én nem vagyok birád, édes fiam. — Én hamis tanuskodással a bíróság ke­zeibe adtam az én jóltevőmet. — Az Úr végremehetetlen bölcsesége az én hitemet akarja megpróbálni. — Ellenségévé lettem annak, akinek há­lával voltam adósa. — És én jót teszek teveled. Ha csak azo­kat szeretjük, akik minket is szeretnek , ha csak azokkal teszünk jót, akikhez különben a hála csatol : mi elismerésreméltó van _ a mi cselekedeteinkben ? Szeretni ellenségein­­­ket, jót tenni azokkal, akik a­­ mi elveszté-

Next