Magyar Szó, 1902. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1902-04-02 / 78. szám
278. szám. MAGYAR SZÓ Április 2 sírház-tervet, átnyújtotta a fővárosnak. Boldoguljon vele, ahogy tud. A főváros a kacsát spirituszba tette. Gondolta, ott van helye a ritkasági múzeumban. Ekkor mi felhívtuk a függetlenségi párt figyelmét arra, hogy tút méltatlanság történik Kossuth halhatatlan emlékével. A függetlenségi párt a képviselőházban a háromcsőrü kacsát átadta a kormánynak. «A kacsámon túladtam.» Kormány, te vagy a felelős, nálad van az ügy. Te neked kell gondját viselned. A kormány erre szépen visszaadta a fővárosnak. Most már ismét a fővárosé lett volna. Ámde ekkor Polónyi Géza kirántotta a fővárost szorult helyzetéből. Felkérette az országgyűlést, hogy járuljon a költségekhez. A háromcsőrü kacsa most ismét ott van a kormánynál. Vajjon minő furfanggal fog ez magán segíteni, hogy az ügyet tovább adja?! Mert annyi bizonyos, hogy a kormány nem fog a Kossuth-szobor költségeihez járulni. Az is valószínű, hogy nem fogja egész egyenesen a költségeket megtagadni. Hanem valami ügyes módot fog keresni, hogy a veszedelmes szárnyason túladjon. Íme, így adjuk kézről-kézre a legszentebb ügyet, így hárítja egyik a másikra az elintézést és a felelősséget. így bujkálnak a holt Kossuth elől azok, akik mindenüket, szabadságaikat, jogaikat, állásaikat az élő Kossuth régi küzdelmeinek köszönhetik. Bánffy és a lipótvárosi kaszinó. A hálátlanság fentebb említett nagy példája eszünkbe juttat egy legújabb keletű ügyet, mely ugyan nem bír valami fontossággal, de élesen jellemzi a mai kort. Ugyanis szóba került, hogy a lipótvárosi kaszinó báró Bánffy Dezsőt választja elnökévé. Nem ismerjük sem a kaszinó intézőinek ez iránti felfogását, báró Bánffy Dezső álláspontjáról sem lehet semmi sejtelmünk. Csak a magunk nézetét tolmácsoljuk tehát, midőn ama véleményünknek adunk kifejezést, hogy Bánffy, ha e terv komolyan fölmerül, csak a leghatározottabb visszautasítással fejezheti ki megütközését. Tudvalevő, hogy Bánffynak mennyi hálával tartoznak a lipótvárosi körök, s az ő szabadelvűsége nem ismert felekezeti türelmetlenséget. Mégis, mikor Bánffy távozott a kormányszékből, bizonyos lipótvárosi körök voltak azok, akik legelőbb siettek a vele való közösséget megtagadni. Most «heccz» czéljából ugyan hiába rántanák elő Bánffy személyét. Nem szeretnők, ha szavainkat félreértenék. Azokról a körökről beszélünk, akik az állammal üzleteket kötnek, akik minden kormány szekerét tolják s készek lennének egy klerikális rendszert is támogatni, csakhogy haszonban részesedjenek. Ezek az élelmes izraeliták, azaz hogy izraeliták, nem képviselik igazán a zsidó hitfelekezetet, csak a maguk hasznát. Ezek pénzük révén a zsidó hitfelekezet értelmiségének, komoly rétegének, magyar érzelmű és magyar lelkű földbirtokos részének, valamint szellemi foglalkozást űző osztályának fölébe kerekedtek s a zsidó érdekeket is készek bármikor eladni. Meggyőződhetett erről annak idején a zsidó hitfelekezet is, midőn pénzes vezérei gróf Szapáry miniszterelnöknek készek voltak a zsidó vallás ügyében indított mozgalmat is eladni, csakhogy néhány vállalkozó zsákmányhoz jusson. Amíg ilyen emberek játszanak vezérszerepet a Lipótvárosban s amíg nem érvényesül a független szellemű értelmiség az élelmes alkuszokkal szemben, addig a zsidó hitfelekezet mindig meg fogja sínyleni néhány kapzsi vállalkozó önzését. Büvészi ügyek. Művészi ügyek is merültek fel az elmúlt napokban, melyekkel érdemes e helyen foglalkozni. A Dalszínház — mivelhogy az ország pénzén tartatik fenn — különben is országos ügy. Nos hát legújabb eseménye, hogy egyik énekesnője — Vasquez grófné — 40,000 korona évi fizetést kíván, holott az intendáns csak potom 32,000 koronát kínál neki. S az énekesnő emiatt el akar menni tőlünk. Hát isten vele ! Szerencsét kívánunk neki a külföldön. Már többször utaltunk azokra a botrányos állapotokra, hogy nálunk egyes cápák a művészetben mily telhetetlenek s mennyire szeretnének jövedelmekben habzsolni. Hogy a Népszínházban egy színésznőnek mintegy ötvenezer korona fizetése van, — ez még hagyján. Hisz a népszínházat magánvállalatnak mondják. Habár mi nyilvános színházat sohasem fogunk magánüzletnek tekinteni, ahol minden szabad, s ahol egy hölgy kedvéért az összes személyzetet elnyomni lehet. De az már mégis csak sok, hogy az állam negyvenezer koronát fizessen egy énekesnőnek, holott egy miniszternek huszonnégyezer korona fizetése van. Merjük állítani, hogy egy hivatását méltón betöltő néptanítóra (nyolczszáz korona fizetéssel) legalább annyi szüksége van az országnak, mint a Dalszínház valamely tagjára. Ha a főurak és és pénzes emberek mulatni akarnak, ne az országgal fizettessék meg az árát. Különben jellemző országunkra, hogy néhány ballerinára és énekesre majd annyit fizet, mint az ország egész népoktatási ügyére. Ez a fényelgés, hivalgás, nagyúri hóbort érjen már egyszer véget. Sajnáljuk, hogy a Dalszínház 32,000 koronát is ígért énekesnőjének. Ez a szegény állam nem engedhet meg magának ily fényűzést. Urak az éhező, kivándorló magyar nép garasaival takarékoskodjanak ! A közügyet érinti az a vitatkozás is, mely az országos szinészegylet szinészfelvétele ügyében két sziniiskola igazgatója közt támadt. Az egyik sziniiskola igazgatója, egyúttal elnöke a szinészegyletnek, mely a másik sziniiskola növendékét nem akarta tagul A samaritánus. — Régi, poros jegyzetekből. — — A Magyar Szó eredeti tárczája. — Irta: Szenyéri István. I. Felhős az ég, sötét az éjszaka. A balatoni szél mindig hideg, mindig erőszakos, most különösen az. Hosszú üvöltéssel nyargal végig az utczán. Az alacsony szalmafödeles viskók nyögnek, recsegnek szilaj nyomása alatt. Nem látni se eget, se földet. A szél magával letépett galyákat, megbontott háztetőkről szalmaköteget, belepaskolja az utcza porába, azután újra fölkapja, rázza, czibálja, nagyot lódít rajta és odavágja egy szűrös embernek a szeme közé, hogy az még a sötétséget se lássa. Az ember fuldokol, prüszköl, köhög; egyik kezével a hasogatvány kerítésbe kapaszkodik, a másikkal meg a szűréért viaskodik a viharral. Amint csillapodik a szélroham, lerázza magáról a szalmahulladékot s nesztelen lépésekkel tovább surran a kerítés mellett. — No, ez ítélet egy idő, — mormogja. — Talán egy ház se marad épen a faluban. A kálvinista imaház táján befordul egy ház kiskapuján, ott aztán a viharnál is nagyobb ellenségre bukkant. Két dühös kommondor állta útját mérges csaholással, hamarosan lesegitették róla a szart, elvették a botját, odaszoritották a kapu szögletébe, ahonnét se hátrálni, sem előrenyomulni nem tudott. — Hajhuj ! Toportyán férgek .' Le akartok vetkeztetni, azután megrenni? ! Kuss ! Takardsz mindjárt ! Nagyot rugott egyiknek, az orrán. Hanem ebből nagy veszedelem lett. Mindkét komondor beleharapott a bocskorába, egy rántással leteklették a földre, ott aztán nem tudott egyebet tenni, ordítozni , hívta segítségül a házigazdát, meg a szenteket, — amelyiknek a neve az eszébe jutott. Szerencséjére kinyílt az ablak, egy mély, erős hang ráparancsolt az ebekre : — Kormos Bujzer ! Ne bántsátok azt az embert, menjetek a helyetekre! Az ebek kelletlenül bár, de engedelmeskedtek , morogva, egy-egy csahintással vonultak hátrább, nagyokat ásítva heveredtek le a bejárat mellé, onnét nézték a jövevényt, aki nagy buzgalommal, de óvatos körültekintéssel szedegette össze ingóságait. — Mi járatban vagy itt, édes fiam ? — Büntet a jó Isten, mélység fölött állok, nem találok segítséget sehol, hanem ha tiszteletes atyám mentő karjába kapaszkodhatom. — Megismertelek édes fiam a hangodtól. Te a Bodony Márton vagy. — Az vagyok, atyám. Összetört a bánat, a keserűség, — a vétkes cselekedeteim miatt érzett bánat, a bűneim fölött érzett keserűség. Azt hiszem, ha tiszteletes atyám visszafogod kegyelmébe, a jó Isten is elfelejti vétkeimet. — Más bajod is van neked, édes fiam. — Van, atyám. — Kerülj belül, Bodony Márton, édes fiam. A jövevény a fal mellett tapogatva bejut a nyitott folyosóra, onnét az előbbi mély, erős hang hívogatta szelíden, bátorítólag a szobába. Bent is csak olyan sötét volt, mint kívül; a tiszteletes atya nem gyújtott világot. Sok ceremóniával járó mesterség az, minden hijábavalóságért nem érdemes belekapni. Azután meg: jól tudja a tiszteletes atya, hogy ez az ügyes-bajos ember sokkal bátrabban beszél vale így a sötétben, ha nem látja szigorú arczát; még bizony szemrehányást olvasna le arczáról, melyről pedig jóakarat, biztatás sugárzik. — A halál leskelődik a fiam ágya előtt, — tördelte a jövevény zokogva. — Segítsen rajta tiszteletes atyám. Bár én is elmondhatom a pogány százados szavait: nem vagyok arra méltó, mégis kérem, könyörüljön rajtam. A bánatos embernek zokogásba fuladtak szavai. — Elmegyek fiam, a te házadhoz és ha a jó isten is úgy akarja , meggyógyítom a te fiadat. — Oh én sokkal rosszabb vagyok annál a pogány századosnál. A tiszteletes atyám meggyógyította a feleségemet és én rut hálátlansággal fizettem érte. — Én nem vagyok birád, édes fiam. — Én hamis tanuskodással a bíróság kezeibe adtam az én jóltevőmet. — Az Úr végremehetetlen bölcsesége az én hitemet akarja megpróbálni. — Ellenségévé lettem annak, akinek hálával voltam adósa. — És én jót teszek teveled. Ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek , ha csak azokkal teszünk jót, akikhez különben a hála csatol : mi elismerésreméltó van _ a mi cselekedeteinkben ? Szeretni ellenségeinket, jót tenni azokkal, akik a mi elveszté-