Magyar Szó, 1903. március (4. évfolyam, 52-77. szám)

1903-03-01 / 52. szám

Előfizetési ár: Elősz crra_28 kor. — fiH. Fél évre.........14 ,, ~ ,, Negyedé»«.. 7 , — ,, Egy hónapra 2 ,, 40 „ Egyes szám ... „ 8 fillér. Vidéken_... ... 10 „ Szerkesztőség;: VI., Andrássy-út 48. NEGYEDIK ÉVFOLYAM 52. szám. Politikai napilap. Budapest, 1903. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. SZÓ Apró hirdetések ára: Egy szó ..._— ... 4 fillér Vastagabb betűvel... 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjeleli minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássy út 48. Vasárnap, márczius 1. A nagy vitához. Irta: Mocsáry Lajos. Budapest, február 28. Teljes elismeréssel vagyok a függetlenségi párt iránt azért a nagy vállalkozásért, melybe fogott. Ennek a közösügyes alkotmányosságnak csorbítatlanul fentartásánál nagyobb érdek annak kieszközlése, ha lehet, hogy múljék el az országból ez a pohár, sőt maga egy minél hangosabb megállj kiáltás is, szemben az eszeveszett nagyhatalmi hóborttal és lelketlen országnyúzással. Hanem azt nem tartom szerencsés gondolatnak, hogy a függetlenségi párt ez alkalommal a törvényesség szempontjából támadja a szőnyegen levő javaslatot, hogy magából az 1867. évi XII. törvényczikkből akarja kikonstruálii az önálló magyar hadsereget. Új dolog ez. Eddig mindig azt mondottuk, hogy ez a törvény semmisítette meg az önálló magyar hadügyet, mely 1848-ban az akkori 3. törvénycikk által megteremtetett, a gyakorlatban is életbe lépett és ez volt egyik fő indok arra, hogy az 187. évi XII. törvényczikkre azt mondjuk : Carthaginem delendam esse censeo. Az 1867. évi XII. törvényczikk 11. §-ban előforduló «magyar hadsereg» kifejezés nem egyéb, mint egy frázis, legfeljebb egy korpusz jurisz-féle jogfentartás, melylyel Deák és Andrássy meg akarták aranyozni a jogfeladás labdacsát. A közös hadsereg tényleg fennálló szervezete, maga az egységes német nyelv, melynek fentartása a fejedelemnél hagyott «belszervezet» körébe tartozik, az 1867. évi XII. törvénycikknek betűjébe nem ütközik, szellemével pedig teljes harmóniában áll. Épen a tényleges állapot a közösügyi kiegyezésnek természetes és szükségszerű folyománya. E tekintetben úgy gróf Andrássy Gyulának, mint gróf Tisza Istvánnak igaza volt. Ezért sajnálom, hogy a nagy vitában a függetlenségi párt álláspontja a közösügyi törvény appreciációja tekintetében egy tarthatatlan, gyönge oldalt mutat. Minden szükség nélkül. Mert a párt változatlanul szorítkozhatnék most is régi közjogi álláspontjára, ami legkevésbé sem akadályozná abban, hogy mindazokat az érveket, melyek a hadsereg létszámának emelése ellen más tekintetekből szólnak, kifejthesse. Sőt azon körülmény, hogy a folyamatban levő vitában a törvényesség’ kérdésének feszegetésével van leginkább elfoglalva, hogy azokra az úgynevezett «nemzeti vívmányokra», a kormány által adandó «ellenértékre» súlyt helyezni látszik, hogy a benyújtott számtalan határozati javaslat beszél, de omnibus rebus et quibusdamaliis, anélkül, hogy a közösügyi törvény eltörlését hangsúlyozná: mindez ,a régi intransigens függetlenségi állásfoglalás bizonyos megrendülésének látszatát idézheti elő. Én meg vagyok győződve afelől, hogy ezen megrendülés a párt tagjainak területétől távol áll, de tartok től, hogy itt egy, sebezhető, gyönge oldalt fog mutatni, melyet az ellenfél kihasználhat. Ehelyett teljes erővel ki kellene aknázni gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István beszédének azon részét, melyekben a függetlenségi párt álláspontjának tesznek nevezetes konczessziót. Gróf Andrássy beszédének utolsó, a gróf Tiszáénak első része kiáltó ellentétben áll beszédeiknek többi részével. Nemcsak kénytelen-kelletlen vallják be, hanem egész animozitással, gróf Andrássy éles kifejezésekkel is, kijelentik, hogy a mostani állapotul nincsenek megelégedve, hogy erkölcsi rugók a nemzeti érzület érvényesülése nélkül a hadseregnek nincs meg igazi harczképessége, de mindebből nem vonják le a természetszerű konzekvencziákat, hanem esküsznek az 1867. évi XII. törvényczikk szent és sérthetlen voltára, amely törvényről épen azt bizonyítják be, és pedig tagadhatatlanul helyesen, hogy annak a mostani állapot teljesen megfelel; változatlanul fenn akarnak tehát tartani egy oly törvényt, melynek az általuk is nem kielégitőnek mondott helyzet természetes folyományát képezi. S mivel akarják ezt a rettenetes ellentmondást eloszlatni és vezéreknek ezen szánalmasan gyönge oldalát fedezni . Azt akarják velünk elhitetni, mit maguk is lehetetlen, hogy higgjenek, hogy a magyar nemzeti érzület érvényesülése nem lehetetlen a mostani korszakban is. De mondanak egyebet is, mi az imént említett állításunkkal ismét ellenmondásban áll, azt t. i., hogy meg vannak győződve afelől, hogy a dolgok természetes fejlődése s a nagy érdekek ereje el fogja söpörni a még fönnálló akadályokat. Ugyan kérem, micsoda további fejlődést lehet várni az eddig tapasztalt után? Hát hiszen a magyar nemzeti érzületnek elfojtása rendszeresen folyik a közös hadseregnél és honvédségnél és crescendo megy. Hogy is ne érezné magát a hatalom felbátorítva az uralkodóház állandó magatartása, a közösügyi rendszer összhatásának tapasztalása után. Amaz elfojtási műveletet mutat és bámulatos sikereket, a nyájszellem (esprit de traupeau) mindinkább kifejlődik az új nemzet ivadék körében, a névtelen istenek nevével keresztelt honvédeknek nincs már magasabb ambíciójuk, mint az, hogy feketesárgaság dolgában a közös hadseregbelieknél alább valók ne legyenek. Semmi sem történik magától, csak az történik, ami csináltatik. Ha a dolgok fejlődéséből várja gróf Andrássy a helyzet szanálását mint amely le fogja nyirbálni a csúcsokat s el fogja söpörni a még fönnálló akadályokat, akkor ne fizessen ki bennünket, se magát frázisokkal, jámbor óhajtásokkal, hanem ollót és seprőt vegyen a kezébe, segítsen más irányt adni a fejlődésnek, a változatlanul fentartandó alapintézmények mellett természetes fejlődés csak olyan lehet, mint az, amely neki nem tetszik. Ha gróf Tisza István kimutatja, hogy mennyire szükségünk van épen nekünk magyaroknak a nagyhatalmi állásra, ne a létszámgnődésben, hanem a meglevő, sőt nir is túltengésbe ment védelmi erőnek igazi fokozásában keresse hazánk, a monarchia, a dinasztia létérdekeinek biztosítását. A létszámemelés képtelenség, mert nem bírjuk; haszontalan, mert ez a rúd is indigestaque melis annál tehetetlenebbé válik, minél nagyobb árak! Ha most elégtelen s mindenáron fokozni kell a monarchia katonai erejét, annak egyedüli módja abban áll, hogy választassák ketté a hadsereg, szerveztessék önálló magyar hadsereg, olyan létszámmal, amilyet anyagi ereje megbír, de amelyben teljes kifejlődéshez jusson a magyar nemzet harczratermettsége Alább nem adhatjuk. Sok szó esik a mostani nagy vitában azokról az úgynevezett nemzeti követelésekről, a nagyobb anyagi áldozatokért adandó egyenértékről. Ezek aránylag mind hiábavalóságok, melyeket, ha úgy, ahogy megvalósulnának is, elnyelne a fönmaradó rendszer nyomtalanul; az ország gazdasági összeroskadásáért nem létezik egyenérték. Gyökeres rendszerváltozás kell s ez nem lehet más, mint a magyar hadseregnek teljesen önálló szervezése. Aki akarja a czélt, annak akarnia kell az eszközöket, ha gróf Andrássy és gróf Tisza komolyan akarja a változást, ne maradjanak amellett, hogy a viszonyok ellenállhatlan követelésének nyomása alatt elszólták magukat. De hát ők nem akarnak semmit, hallgattak még azokról a nemzeti követelésekről is, arra, hogy miként fogja megbírni az ország az új terheket, egy szóval nyilvánított gondjuk sincs: minden tudományuk abból áll, hogy a közösügyi rendszerhez, az egységes hadsereghez ragaszkodnak rendületlenül. ” Hát mit láthatunk ismét mindezekből? Annak a rettenetes átoknak hatását, mely innen tova négy század óta ránk nehezedik. Gr. Andrássy Gyula indignáczióval utasít vissza az ő hazafiságában való minden kétkedést, gr. Trsza István igazi hazafias indulatot tanúsítva aprecziálja nemzetünknek a XVII. században folytatott küzdelmeit, mindketten tisztán látják, nem is titkolják, mi kellene nekünk, de mikor cselekvésre kerül a dolog, meglapulnak, nem bírnak kilépni a hagyományok circulus viciosusból. Nem vonják le tisztánlátásukból a kellő következtetéseket, kiáltó ellentmondásokba, szánalmasan gyönge érvelésekbe bonyolódnak. Hiúságos fikcziókkal akarják elűzni a kérlelhetlen realitást. Azt hiszik és vallják, hogy az 1867-iki kiegyezésben megfejtettük végre a nagy rejtvényt, eljutottunk a dinasztiával és Ausztriával kölcsönös egymást megértés és kibékülés Kánaán földjére, ezt a nagy vívmányát az időnek sértetlenül megoltalmazni s annak a pártnak, mely ezt létrehozta és fentartja, feltétlen uralmát csorbítatlanul megóvni — ez a legelső és legfontosabb nemzeti feladat. A puszta valóság pedig az, hogy az a nagy kiegyezési mű csütörtököt mondott s mehet abba a lomtárba, melyben a lefolyt századokban egymást felváltva nem sikerült, modus vivendi kísérletek kirhadoznak: a puszta valóság az, hogy az a mampluk dogma erkölcsileg tönkre tette az