Magyar Szó, 1903. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)
1903-09-01 / 206. szám
» 206. szám? MAGYaRs 2<3. Szeptember 11 dobálták meg Wellington herczeget, Anglia legdicsőbb hadvezérét, aki talán Angliának többet jelentett, mint amit jelent Magyarországnak Tisza Kálmán. Kétségtelen, hogy ez helytelenül történt. De jut-e valakinek eszébe ezért a választási reformot keresztülvitt Greynek, Bronghamnak, lord Russelnek dicsőségét kisebbíteni? Később, 1867-ben, midőn Disraeli miniszterelnök választási reformja készült, a londoni tömeg a Hyda-parkban a vasrácsozatot szétbontotta és azzal fölfegyverkezve veszélyeztette a közbiztonságot. Vajjon jutott-e azért eszébe a kormányférfiaknak azt mondani: most azért sem visszük keresztül a reformot! És jutott-e valakinek eszébe, hogy e vívmányok dicsőségét el akarja homályosítani azért, mert a politikai vezérek akarata ellenére és tudtán kívül oly tünetek merültek fel, melyek, sajnos, minden mélyreható mozgalomtól, minden nagy nemzeti felindulástól elválaszthatatlanok, még ott is, hol az alkotmányosságot becsületesen és lojálisan, kezelik. Hát még oly országokban, mint nálunk, hol a hit abban, hogy a népakaratot törvényes úton, a hivatalos presszóéval és korrupczióval szemben érvényesíteni lehessen, a fagypontra szállott!? Gyermekes felfogásra, vagy gyenge idegrendszerre számít az a kísérlet, mely oda irányul, hogy az ellenzék dicsőségét a múlt téli hadjáratban előforduló zavargások miatt kisebbítse, és mely ez által a figyelmet el akarja terelni attól, ami tulajdonképpen ég egyedül a főkérdés, hogy t. i. ama vita tárgyára nézve kinek volt igaza: a kormánynak-e vagy az ellenzéknek ?» És így folytatá ugyanazon beszédben Apponyi Albert gróf: «Igen, én is akarom a jó egyetértést a nemzet és a hadsereg között. Igen is akarom ezt, ha nem azon az áron, melyet a magyar nemzet reménylem megfizetni soha . .sem fog, belenyugodván abba, hogy e nemzet közintézményei közjogi állása, nemzeti egyénisége ne részesüljön teljes tiszteletben! Állandó alapokra akarom fektetni a jó egyetértést a hadsereg és a nemzet között, erre törekszünk már évek óta, és ezt érvényesítettük minden alkalommal, gondolom, megmaradva a mérséklet határai közt, sőt meg vagyok győződve arról, megmaradva a hatvanhetediki kiegyezés által szabott határok között. Mi ezt az egyetértést arra akarjuk alapítani, hogy távolíttassék el mindaz, ami még ma hadseregünk intézményeiben Magyarország közjogi állásával teljesen össze nem egyeztethető, a magyar nemzeti önérzetet sérti s a hadseregnek a magyar nemzettel való identifikáczióját megakadályozza, vagy megnehezíti!» Igyen beszélt 1889-ben gróf Apponyi Albert annak a tekintélyes pártnak az élén állva, mely ma, mint szabadelvű párt, elitéli a függetlenségi pártnak küzdelmét, mely a legkíméletlenebb kifejezésekkel illette és illeti a nemzet közvéleményének ama megnyilatkozását, melynek felkeltése és ébrentartására gróf Apponyi Albert és volt ellenzéki pártjának úgynevezett «nemzeti aspirácziói» voltak legnagyobb befolyással. Hja, a hatalom polczán megszédül még az olyan nagy ember is, amilyen gróf Apponyi Albert! Huszonöt éven át utazott a vidékre izgatni nemzeti irányban, fenn a parlamentben ragyogó szónoki tehetséggel ápolta a nemzetben a nemzeti követelések és aspirácziók megvalósítása iránti hitet, és midőn a nemzetben — még a szabadelvű pártiak részéről is — feltámadt az ezen aspirácziók kivívása iránti szükségérzet, — akkor ő és volt pártja ült reá a nemzeti aspirácziók szerepére! Hol van a régi gróf Apponyi Albert és hol van a hatalmas mérsékelt ellenzéki, később nemzeti párt? Hol vannak a nemzeti aspirációik?. Együtt ülnek azokkal, akiket 25 éven át, szolgalelkü hadnak, korrupt, jogfeladó, talpnyaló, hazafiatalan, viczinálista, sápista, bankista stb. elemeknek neveztek; mig aspiráczióikat Szent János mennyei jelenésének felbonthatlan hét pecsétjével zárták le mindörökre* *. Vakulj magyar! Az a gróf Apponyi Albert, aki mint ellenzéki vezér, beszaladta a választások előtt Bácskát, Torontált, Temest, stb., hogy ékes német nyelven tömörítse az ellenzéket a kormány ellen, most hasonló buzgalommal keresi föl az ellenzék vezér és kevésbé vezér férfiak, hogy hagyják abba azoknak a nemzeti aspiráczióknak a követelését, melyeknek megvalósításáért 25 éven át gróf Apponyi Albert küzdött. Hja, hogy ha az ember azt akarja, hogy az udvari bálon észrevegyék, akkor érdemeket kell szerezni az udvar előtt! Hát hogyha még az ember miniszterelnök akar lenni? No, akkor meg még nagyobb érdemeket kell szerezni Bécs előtt s meg kell tagadni, sőt kell feledtetni a múltat. Pedig néha még tulságokba is átcsapott gróf Apponyi Albert bátorsága. így emlékezünk 1887-ik év junius havában a vidéken 4000 Tómet és pár ezer román és szerb ember előtt német nyelven tartott beszédjére: «Mielőtt beszédemet befejezném, — monda gróf1 Appolyi Albert — el kell még önöknek valamit mondanom. Volt egyszer egy hatalmas zsarnok, akit Tatai mi önkénye és dölyfe annyira vitt, hogy nem elégedett meg többé a földön épített palotával; a tengeren akart magának palotát építtetik Kiküldé rabszolgáit, s ezek az apály idejét fölhasználva, lerakták az alapot. Ám jött a dagály, mely megsemmisítő az alapokat. Ezen a bősz csarnok, aki nem szokta meg, hogy parancsai tégre ne hajtassanak, vad haragra gyuladt, s meghagyd rabszolgáinak, hogy vesszőzzék meg a tengert. Parancsát a rabszolgák végrehajtották. Ám a tenger ezen megaláztatás fölött szintén vad haragra gerjedt, s haragja, és hatalmának fölkorbácsolt habjai és hullámaival egy pillanat alatt elsöpörte a rabszolgákat, vesszőjükkel és zsarnokukkal együtt! Ilyen hatalmas tenger vagy te nép! Csak egyszer ébredj erőd és hatalmad , tudatára, haragod és hatalmad hullámai és erejével, el fogod söpörni mindazokat, kik most fölötted zsarnokoskodnak!» Igyen beszélt gróf Apponyi Albert, mint ellenzéki vezér, aki aztán mint képviselőházi elnök, amikor az udvari bálon észrevéve nem lett,leesett állal s az általa viselt magas álláshoz nem méltó megszontyorodással panaszkodott Széll Kálmánnak, hogy reparálja a dolgot, mert hiszen ő már lepecsételte a nemzeti aspirácziókat. No, hát Szilágyi Dezső nem ment volna panaszkodni a miniszterelnökhöz, hanem tette volna azt, amivel a nemzet bizalma nyújtotta állás tekintélyének a képviselőház elnöke tartozik. Mint miniszterelnök még többre viszi,mert hiszen a politikusok olyanok, mint a Convertiták, akik az odahagyott felekezet kisebbítése és gyalázásával igyekeznek uj fele- A gyújtogató. . . A «Magyar Szó» eredeti tározója. — írta: Vojtkó Pál. A felolvasás véget ért és a kis szalon egyszerre felszabadult a nyomasztó csönd alól. A pelyhes állapotát, ki még az imént felolvasott verseinek hatása alatt állott, nyomban elfogta egy kaczér, fiatal özvegy: — Fessen ir, lelkem... — Öh, kérem.. . A sovány tanácselnökné, ki a felolvasás alatt egy londoni képeslap karácsonyi számát nézegette, a mellette ülő orvos tanárral az az angol metszetek utólérhetetlenségéről kezdett beszélni; nemsokára áttértek a holland iskola magasztalására, a laikus műbírálók ez elcsépelt témájára. Távolabb, az ablakfülkébe húzódva a tábornok magyarázta egy újságírónak a zsurnalisztika szerepét a hetvenes évi német-franczia háborúban. A fiatalok a mellékszobába szökdöstek, éppen élőképek rögtönzése járta s a sikerültebb jelenetek után fel-felhangzott jókedvű kaczagásuk, lármájuk. Az özvegy, ki a hallgatag természetű poétát már alig győzte szóval, felugrott és csintalan mosollyal szólt: — Nézzük meg a fiatalokat!... Nem jön? — Éppen jókor! — kiáltozzák ott künn s a költő kezébe legott söprőt nyomtak. A rendező, egy ügyes és mozgékony joggyakornok, halk hangon magyarázni kezdett: Tablókat rendezünk kérem, magyar népdalok nyomán ... «Söprik a pápai utczát»... tessék söpörni... És kikiáltott az odakint váróknak: Ebben a perczben... egy kevés türelmet... — A regementén leszek — hajlongott egy karcsú huszárhadnagy. — Hát a szőke kis leány? Hamar egy tizenhatesztendős szőke kis leányt! — Nem rósz,— nevetett az ötleten az agg legénységnek indulói megyei főjegyző. Pályázik? — kérdezte mosolyogva az özvegytől. — Hogyne! Czédillákkal!... Egyet a fejemre, hogy «szőke», egyet a hátamra, hogy «tizenhat esztendős».Ezen aztán nevettek. — Tudja-e, hogy őszi szálat találtam a hajamba? — fordult az asszony a söprőt tartó poétához. És mosolygott, a szemei ragyogtak s dús, fekete fonatai meleg fénnyel simultak egymásra. — Szerencseszál lehetett... Hihetetlen... vélte a költő szerényen. — Mit? Hihetetlen? No, nézze... Egészen odaállt a fiatal ember mellé, háttal a világosságnak, a fejét félrebicczentette, hogy a függőlámpa fénye éppen a hófehér, remek nyakra esett... — Ebben a fonatban. Látja? — Látom — akadozott a költő fülig pirulva, a hajnak meleg illata fejébe szállt, megszedhette a vakító alabástrom. Az asszony ránézett kerek, nyílt szeműkkel, mint egy ártatlan baba. — Mi lette? Aztán, mintha semmi se történt volna, megfenyegette a közelében álló hadnagyot, aki elég csintalanul azt a nótát találta a követekező jelenet tárgyául ajánlani, hogy «Vékony deszka kerítés, f Átlátszik az ölelés»... — Mi kifogása van ellene? — Tudja, nagyon kantinszagu ... majd meg oda súgta neki komolykodva: vigyázzon, leányok is vannak köztünk... A poéta savószinü szemei megvillantak erre a bizalmaskodásra s eddig ismeretlen keserűség öntötte el szivét. A söprőt oda támasztotta a falhoz, ő maga pedig egy sötét zugba húzódott.. Féltékeny volt! Egy asszonyra! Hallatlan merészség. S győzedelmeskedett benne az eredeti szerénysége; a szelíd hajlamok, jámborság, félénkség felülkerekedtek s a pillanatra felébredt szenvedélyt csöndes rezignálczió váltotta fel. Csak ült s azon gondolkozott, hogy verset kellene írnia a lemondásról... * A képek iránt, úgy látszik, megenyhült az érdeklődés. A szereplők fecsegtek s a rendező nem győzött lármázni: «Csendet kérek... már megint elhagyták a helyüket»... Csoportok verődtek össze a szoba egyes részeiben, az ajtóban megjelent a tábornok világoskék uniformisa s a szalonbeli zongorán valaki andalító lassúba kezdett. A joggyakornok fölkapta a házikisasszonyt. A hadnagy könnyedén meghajlott az özvegy előtt. Ez húzódva, lassan emelkedett. — Táncoljunk ? : kérdés már félig rengett.,' ,