Magyar Szó, 1903. október (4. évfolyam, 232-258. szám)
1903-10-01 / 232. szám
Eröltetési ár: Egész erre_28 kor. — EH. Felérne... _ 14 „ — „ Negyedévre... 7 , — „ Egy hónapra 2 „ 40 - es szám ,------8 fillérben— -------10 * Budapest, 1903. NEGYEDIK ÉVFOLYAM 833. szám. Szerkesztőség: VI.. Andrássy-út 48.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr. PÁL SI EDE. Apró 'iJfízetés_f< ír«: Egy szó _______ ' filér Vastagabb betűvel _ r fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: V., Andrássy út 43. Csütörtök, október 1. Eötvös Károly. Budapest, szeptember 30. A magyar alkotmányosság újabb történetében páratlan, egyedülálló magaslatra emelkedett a képviselőház tegnapi ülése, amely példa gyanánt fog a nemzedék előtt állani. A nemzet — mert tegnap az egész nemzet szólalt meg — egységesen, egyértelműen tiltakozott Ausztria vakmerő és bátor eljárása ellen s minden párt, minden árnyalat, jóformán kivétel nélkül, leszavazta, megbuktatta a siralmasan vergődő, ide-oda bukdácsoló, nemzeti önérzet nélküli kormányt. Az a néhány képviselő, aki megmaradt a kormány védelmében, teljesen elenyészett, eltűnt a nagy és egységes nemzeti akarattal szemben. Bizonyos, hogy a régi magyar hazafiság magasztos fellohanása ihlette meg az összes pártok lelkét. Bizonyos, hogy az ezeréves közlélek szállta meg egy pillanatra a honfiak szívét. De ha keressük a közvetlen előzményt,az egész nagy hevülés lángra gyújtóját: — megtaláljuk azt a döntő jelenet előtt elhangzott szónoklatok egyikében. Semmi kétség, hogy ily hatás eléréséhez nem elég a legfényesebb lángelme, ha a talaj, a helyzet, a közfelfogás nem alkalmas a hatás befogadására. Mint ahogy a szerelmes szív hiába lobog, ha egy másik szívben nem szunyad ugyanaz a láng , — úgy az egyes szónok minden hevülése hasztalan, ha nem találkozik a hallgatóság érzelmeivel. De éppen az teszi a tegnapi nap hősének, Eötvös Károlynak, szónoki művét oly nevezetessé, hogy a kellő eszme a kellő pillanatban hangzott el, s a megértés, az eszme- és érzelemközösség pillanatában találkozott szónok és hallgatóság lelkülete. A nemzetek lélekbúvára kutathatja, hogy melyik tényező ihlette meg a másikat: a szónok ébresztette-e fel az egységes közvélemény föllángolását, vagy a föllángolni kész közvélemény suggalt-e méltó szavakat a szónoknak ? Mi e kérdés vitatását meddőnek tartjuk. Mireánk csak annak a ténynek megállapítása tartozik, hogy Eötvös Károly tegnapi egységes akaratra lelkesítő beszéde nyomán az egész országgyűlés egy akaratban egyesült. Ez a legnagyobb siker, amely szervezett pártokból álló gyülekezetben elérhető.Azt ugyan könnyebben érheti el szónok, hogy beszéde szépsége megragadjon minden pártot s ellenfelei is magukban, hallgatag elismerjék a szónoklat szépségét, — de vájjon hány szónok mondhatja magáról az újkori országgyűlésekben, hogy hatása nem csak hallgatag tetszésben, hanem cselekvésben, egyértelmű elhatározásban is nyilatkozott ? S hogy nyomában ledőlt minden pártkorlát és pártfegyelem? S elérte e hatást Eötvös Károly szónoklata azzal, hogy amily ősi hazafias tűz hatotta át, oly nyugodt, bölcs és körültekintő volt. Nem mint gyűlölő ellenség fordult a szabadelvűpárt ellen, nem a fékevesztett pártgyűlölség mérgezett nyilait lövöldözte az ellenfélre. — Mint magyar beszélt a magyarokhoz. Feddés, dorgálás, kemény leczke, sújtó bírálat ugyan bőven jutott a szabadelvű pártnak, — de minden szaván megérzett, hogy nem a gyűlölet ad neki erőt, hanem a nemzet iránti szeretet. Olvassuk csak el a beszéd ama hatalmas részét, amelyet a kormánypárthoz intézett. Szemrehányás, vád, fájdalom, igazság hangzott minden szóból. Hogy a párt tétlen volt. Hogy a nemzetet bántalmazni hagyta. Hogy eltűrt minden lealázást. Hogy egyéni versenygésben merítette ki erejét. S olvassák el a hatalmas befejezést: Ez idő szerint, fájdalom, a többségben a nemzetnek vezére nincs. (Úgy van a szélsőbaloldalon.) Fájdalom, hiszen nem minden kor szüli meg azt a nagy férfiút, amelyre minden kornak szüksége volna nálunk. Ma a kor éppen nagyon meddő volt e tekintetben, mert a többségben a nemzetnek vezérférfiai nincsenek. (Úgy van a szélsőbaloldalon.) De ezt a hiányt meglehetősen lehetne pótolni, ha a többség férfiai nem az egymás ellen való küzdelemben emésztenék erejüket. (Úgy van a szélsőbaloldalon.) ha a többség férfiai minden személyes érdeket és hatalmi vágyat leküzdve, találnának legalább egyetlenegy eszmét, egyetemegy érzést, amelyben maguk közt is, de velünk is találkoznának. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Itt az eszme: Magyarország alkotmányának megvédelmezése. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Itt az érzés: a nemzet becsületének megmentése. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Ha önök még ebben sem tudnak egyetérteni maguk közt, ha önök akkor is, midőn mi ezt a kettőt védelmezzük, velünk szemben ellenkező álláspontra lépnek, akkor ne kárhoztassák önök se Körbert, se Chlopyt,_ akik otthon maradtak, összeverődtek a piacon s az árnyékban beszélgettek, elmondták egymásnak egymás baját, így könnyítettek a lelkükön; egyebet úgy se tehettek; a hangos szó azoké, akiknek tele van a hombárjuk. Amikor Kelemen a piaczról szomorú ábrázattal hazaballagott, az asszony olyan tekintetet vetett rá, hogy az embernek elfacsarodott a szíve. — Mit is csinál kend? Mindenkit fölfogadtak, aki csak köllött? — kérdezte egyszer sirva-riva az asszony. Kelemen komoran válaszolt: — Hát mit csináljak? Nem tudok semmi más mesterséghez; kapa, kasza az én szerszámom, ha az isten se akarja! Azután szótlanul kiment a tornáczra. Ott függött a falon a kasza. Itt-ott már kiütött rajta a rozsda. Csendesen leakasztotta a falról s szomorúan nézegette a szerszámot. Az udvaron csend volt, tikkasztó forróság öntött el mindent, az eperfáról bágyadtan függött le a levél, a kutya, macska, meg az egy pár tyúk is, amik máskor a kis udvaron szaladgáltak, elhúzódtak az árnyékba. Alkonyattal kiállott Kelemen a kiskapuba. Porfelhő borított mindent s a tanyákról, a földekről csak lugy özönlött hazafelé a sok kocsi. Egy-egy kocsi valóságos portengert kavart fel; a lebukó nap vörös füzében olyan volt a porral teli levegő, mintha ég és föld izzó lángban olvadt volna össze. Az utczán keresztül vágtató , kocsikon elégedett arcza* A kasza. '7' . ' A «Magyar Szó» eredeti tárczája. — 1;„ Irta: Pásztor József. Kelemen János vidáman ballagott hazafelé. A városból jött, a vásárosboltból, a szűrő alól kikandikált a vadonatúj kasza hegye. Keresztül ment az alacsony fehér házak között, a csendes utcákon, melyeket elöntött a friss tavaszi levegő. Langyos, tiszta reggel volt. A csendesen, ingó akáczombok felett szelíd felhőszárnyak úsztak keresztül, az ég ragyogó kékségén, könnyen szálló, leheletszerű felhők, melyek mosolygást fakasztanak az emberi lélekben. Kelemen János testét átt meg átjárta az erős tavaszi levegő, az arcza derűs volt, a képzelete arrafelé csatangolt, amerre a fehér felhők repültek: a szép, szabad, erős szántóföld felé, mely megfogja, elbűvöli, minden paraszt ember lelkét. Az asszony a gyerekekkel bajlódott, amikor Kelemen benyitott a kis kapun, csendesen köszönt s lassan előhúzta szűre alól a kaszát. A gyerekek szájtátva bámulták a fényes aczélt, az asszony pedig megtapogatta, a kezébe is vette, s mintha értene hozzá, úgy nézegette. A gyerekeknek tüzet csiholt Kelemen a kaszából, akik örömökben körültánczolták az apjukat, azután pengette nekik a kaszát, az udvaron heverő tégladarabon, a gyerekek pedig némán hallgatták, mintha valami szelíd muzsika bájolta volna el a lelküket. A templom tornyából lágyan, békésen feléjük repült a délelőtti harangszó, egybeolvadt a kasza éles, tiszta pengésével s a kis szürke nádfödeles házat is egészen betöltötte valami vasárnapi öröm. ■— Mi is véna az ember kasza nékül? — szólalt meg Kelemen s egy pillantást vetett a szerszámra. — Mintha lába se véna, — vélekedett az asszony. . ■ — Akár a tehén szőr nékül! — tóldba még hozzá Kelemen. — Hát akinek nincs? — kérdezte az asszony. — Nem is embör mán a’! Csak olyan gyüttment. A katonának a fegyvere, szántóvető embörnek a kasza a böcsülete. — Hát az urak, akik pennával dógoznak? — Az csak hunczutság. A fele is elég róna. A legtöbbje azt firkája: mit lehet még elvonni a szegény embertül. A legelső ember a szántóvető, az veti el, ez aratja le az életét, az szerzi a kenyeret mindenkinek... Eltelt egy néhány hét, a dologidő közeledett; parasztember, aki csak mehetett, mind kint volt már az izzó aranyfényben, az illatos földeken, s aki még ki nem jutott, oda igyekezett. De sok volt olyan, aki otthon maradt. A gépek nagyon elszaporodtak, kevesebb a munka, a munkás ember pedig csak szaporodik, szaporodik, mintha, ezekből állna a világ. Azok,