Magyar Szó, 1903. október (4. évfolyam, 232-258. szám)

1903-10-01 / 232. szám

Eröltetési ár: Egész erre_28 kor. — EH. Fel­érne... _ 14 „ — „ Negyedévre... 7 , — „ Egy hónapra 2 „ 40 - es szám ,------8 fillér­­b­en— -------10 * Budapest, 1903. NEGYEDIK ÉVFOLYAM 833. szám. Szerkesztőség: VI.. Andrássy-út 48.MAGYAR SZÓ Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr. PÁL SI EDE. Apró 'iJfízetés_f< ír«: Egy szó _______ ' filér Vastagabb betűvel _ r fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: V­., An­drássy­ út 43. Csütörtök, október 1. Eötvös Károly. Budapest, szeptember 30. A magyar alkotmányosság újabb tör­ténetében páratlan, egyedül­álló magas­latra emelkedett a képviselőház tegnapi ülése, amely példa gyanánt fog a nem­zedék előtt állani. A nemzet — mert tegnap az egész nemzet szólalt meg — egységesen, egyértelműen tiltakozott Ausz­tria vakmerő és bátor eljárása ellen s minden párt, minden árnyalat, jóformán kivétel nélkül, leszavazta, megbuktatta a siralmasan vergődő, ide-oda bukdácsoló, nemzeti önérzet nélküli kormányt. Az a néhány képviselő, aki megmaradt a kor­mány védelmében, teljesen elenyészett, eltűnt a nagy és egységes nemzeti aka­rattal szemben. Bizonyos, hogy a régi magyar haza­­fiság magasztos fellohanása ihlette meg az összes pártok lelkét. Bizonyos, hogy az ezeréves közlélek szállta meg egy pillanatra a honfiak szívét. De ha ke­ressük a közvetlen előzményt,az egész nagy hevülés lángra gyújtóját: — megtaláljuk azt a döntő jelenet előtt elhangzott szó­noklatok egyikében. Semmi kétség, hogy ily hatás eléréséhez nem elég a legfénye­sebb lángelme,­­ ha a talaj, a helyzet, a közfelfogás nem alkalmas a hatás befo­gadására. Mint ahogy a szerelmes szív hiába lobog, ha egy másik szívben nem szunyad ugyan­az a láng , — úgy az egyes szónok minden hevülése hasztalan, ha nem találkozik a hallgatóság érzel­meivel. De éppen az teszi a tegnapi nap hősének, Eötvös Károlynak, szónoki mű­vét oly nevezetessé, hogy a kellő eszme a kellő pillanatban hangzott el, s a meg­értés, az eszme- és érzelemközösség pil­lanatában találkozott szónok és hallgató­ság lelkülete. A nemzetek lélekbúvára kutathatja, hogy melyik tényező ihlette meg a má­sikat: a szónok ébresztette-e fel az egy­séges közvélemény föllángolását, vagy a föllángolni kész közvélemény suggalt-e méltó szavakat a szónoknak ? Mi e kér­dés vitatását meddőnek tartjuk. Mireánk csak annak a ténynek megállapítása tar­tozik, hogy Eötvös Károly tegnapi egysé­ges akaratra lelkesítő beszéde nyomán az egész országgyűlés egy akaratban egyesült. Ez a legnagyobb siker, amely szervezett pártokból álló gyü­lekezetben elérhető.­­Azt ugyan könnyebben érheti el szó­nok, hogy beszéde szépsége megragadjon minden pártot s ellenfelei is magukban, hallgatag elismerjék a szónoklat szépsé­gét, — de vájjon hány szónok mond­hatja magáról az újkori országgyűlések­ben, hogy hatása nem csak hallgatag tetszésben, hanem cselekvésben, egyér­telmű elhatározásban is nyilatkozott ? S hogy nyomában ledőlt minden pártkorlát és pártfegyelem? S elérte e hatást Eötvös Károly szónoklata azzal, hogy amily ősi hazafias tűz hatotta át, oly nyugodt, bölcs és körültekintő volt. Nem mint gyűlölő el­lenség fordult­ a szabadelvűpárt ellen, nem a fékevesztett pártgyűlölség mér­gezett nyilait lövöldözte az ellenfélre. — Mint magyar beszélt a ma­gyaro­k­h­o­z. Feddés, dorgálás, ke­mény leczke, sújtó bírálat ugyan bőven jutott a szabadelvű pártnak, — de min­den szaván megérzett, hogy nem a gyű­lölet ad neki erőt, hanem a nemzet iránti szeretet. Olvassuk csak el a beszéd ama ha­talmas részét, amelyet a kormánypárthoz intézett. Szemrehányás, vád, fájdalom, igazság hangzott minden szóból. Hogy a párt tétlen volt. Hogy a nemzetet bán­talmazni hagyta. Hogy eltűrt minden lealázást. Hogy egyéni versenygésben me­rítette ki erejét. S olvassák el a hatalmas befejezést: Ez idő szerint, fájdalom, a többségben a nemzetnek vezére nincs. (Úgy van­ a szélső­baloldalon.) Fájdalom, hiszen nem minden kor szüli meg azt a nagy férfiút, amelyre minden kornak szüksége volna nálunk. Ma a kor éppen nagyon meddő volt e tekintetben, mert a több­ségben a nemzetnek vezérférfiai nincsenek. (Úgy van­ a szélsőbaloldalon.) De ezt a hiányt meg­lehetősen lehetne pótolni, ha a többség férfiai nem az egymás ellen való küzdelemben emész­tenék erejüket. (Úgy van­ a szélsőbaloldalon.) ha a többség férfiai minden személyes érdeket és hatalmi vágyat leküzdve, találnának legalább­­ egyetlenegy­ eszmét, egyetemegy érzést, amely­ben maguk közt is, de velünk is találkoznának. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Itt az eszme: Magyarország alkotmányá­nak megvédelmezése. (Úgy van! a szélső­baloldalon.) Itt az érzés: a nemzet becsü­letének megmentése. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Ha önök még ebben sem tudnak egyetérteni maguk közt, ha önök akkor is, midőn mi ezt a kettőt védelmezzük, velünk szemben ellenkező álláspontra lépnek, akkor ne kárhoztassák önök se Körbert, se Chlopyt,_ akik otthon maradtak, összeverődtek a piac­on s az árnyékban beszélgettek, elmondták egy­másnak egymás baját, így könnyítettek a lel­kükön; egyebet úgy se tehettek; a hangos szó azoké, akiknek tele van a hombárjuk. Amikor Kelemen a piaczról szomorú áb­­rázattal haza­ballagott, az asszony olyan te­kintetet vetett rá, hogy az embernek elfacsa­­rodott a szíve. — Mit is csinál kend? Mindenkit fölfogad­tak, aki csak köllött? — kérdezte egyszer sirva-riva az asszony. Kelemen komoran válaszolt: —­ Hát mit csináljak? Nem tudok semmi más mesterséghez; kapa, kasza az én szer­számom, ha az isten se akarja! Azután szótlanul kiment a tornáczra. Ott függött a falon a kasza. Itt-ott már kiütött rajta a rozsda. Csendesen leakasztotta a fal­ról s szomorúan nézegette a szerszámot. Az udvaron csend volt, tikkasztó forróság öntött el mindent, az eperfáról bágyadtan függött­ le a levél, a kutya, macska, meg az egy pár tyúk is, amik máskor a kis udvaron szalad­gáltak, elhúzódtak az árnyékba. Alkonyattal kiállott Kelemen a kiskapuba. Porfelhő borított mindent s a tanyákról, a földekről csak lugy özönlött hazafelé a sok kocsi. Egy-egy kocsi valóságos portengert ka­vart fel; a lebukó nap vörös füzében olyan volt a porral teli levegő, mintha ég és föld izzó lángban olvadt volna össze. Az utczán keres­zt­ü­l vág­tató , kocsikon elégedett arcza* A kasza. '7' . ' A «Magyar Szó» eredeti tárczája. —­ 1;„­ Irta: Pásztor József. Kelemen János vidáman ballagott haza­felé. A városból jött, a vásáros­boltból, a szűrő alól kikandikált a vadonatúj kasza hegye. Keresztül ment az alacsony fehér házak kö­zött, a csendes utc­ákon, melyeket elöntött a friss tavaszi levegő. Langyos, tiszta reggel volt. A csendesen, ingó akácz­ombok felett szelíd felhőszárnyak úsztak keresztül, az ég ragyogó kékségén, könnyen szálló, leheletszerű felhők, melyek mosolygást fakasztanak az emberi lélekben. Kelemen János testét átt meg átjárta az erős tavaszi levegő, az­ arcza derűs volt, a képzelete arrafelé csatangolt, amerre a fe­hér felhők repültek: a szép, szabad,­­ erős szántóföld felé, mely megfogja, elbűvöli, min­den paraszt ember lelkét. Az asszony a gyerekekkel bajlódott, ami­kor Kelemen benyitott a kis kapun, csende­sen köszönt s lassan előhúzta szűre alól a ka­szát. A gyerekek szájtátva bámulták a fényes aczélt, az asszony pedig megtapogatta, a ke­zébe is vette, s­­ mintha értene hozzá, úgy né­zegette. A gyerekeknek tüzet csiholt Kelemen a kaszából, akik örömökben körültánczolták az apjukat, azután pengette nekik a kaszát, az udvaron heverő tégladarabon, a gyerekek pedig némán hallgatták, mintha valami szelíd mu­zsika bájolta volna el a lelküket. A templom tornyából lágyan, békésen feléjük repült a délelőtti harangszó, egybeolvadt a kasza éles, tiszta pengésével s a kis szürke nádfödeles házat is egészen betöltötte valami vasárnapi öröm. ■— Mi is véna az ember kasza nékül? — szólalt meg Kelemen s egy pillantást vetett a szerszámra. — Mintha lába se véna, — vélekedett az asszony. . ■ — Akár a tehén szőr nékül! — tóldba még hozzá Kelemen. — Hát akinek nincs? — kérdezte az as­­­szony. — Nem is embör mán a’! Csak olyan gyüttment. A katonának a fegyvere, szántó­vető embörnek a kasza a böcsülete. — Hát az urak, akik pennával dógoznak? —­ Az csak hunczutság. A fele is elég róna. A legtöbbje azt firkája: mit lehet még elvonni a szegény embertül. A legelső ember a szántóvető, az veti el, ez aratja le az éle­­tét, az szerzi a kenyeret mindenkinek... Eltelt egy néhány hét, a dologidő közele­dett; paraszt­ember, aki csak mehetett, mind kint volt már az izzó aranyfényben, az illa­tos földeken, s aki még ki nem jutott, oda igyekezett. De sok volt olyan, aki otthon maradt. A gépek nagyon elszaporodtak, kevesebb a munka, a munkás ember pedig csak szaporodik, sza­porodik, mintha, ezekből állna a világ. Azok,

Next