Magyar Szó, 1904. március (5. évfolyam, 52-78. szám)
1904-03-01 / 52. szám
252. szám. MAGYAR SZÓ. 1904. márczius 1. volt annak, hogy az igazán kiváló szellemű, magas látókörrel bíró hadügyminiszter méltányolta főszerkesztőnk indokait. Az interview általános feltűnést keltett. Közös hadügyminiszter még soha sem beszélt ilyen hangon. Pitreich politikája később sem hazudtolta meg az első nyilatkozatban lefektetett elveket. Az események logikája pedig fényesen valósággá változtatta mindazokat, amiket főszerkesztőnk első beszélgetésük alkalmával megjósolt neki. A közös vezetőség s a nemzetközi napirenden volt ideges érzékenykedés, kölcsönös meg nem értés tünedezőfélben. A közvélemény a hadügyminiszter személyével rokonszenvezik, ennek nyoma meglátszik az egész magyar sajtóban. A delegáczióban ellenzéki képviselők, mint Apponyi, Ugrón lojálisan elismerték érdemeit. S mindenek felett a királynak ma tökéletesebb kegyét bírja, mint valaha, bizonyságául annak, hogy a dinasztia részéről is méltányolják érdemeit, mikor a magyar nemzettel való megértés útját keresi. A királyi kitüntetés teljessé fogja tenni Pitreichnak, mint a jogos magyar érdekek védőjének népszerűségét s tökéletesen igazolni fog bennünket. Megszoktuk, hogy a tömeg ítélkezésével szemben gyakran népszerűtlen s idegenkedést keltő eszméket hangoztassunk. A népszerűtlenségből az eszmék czímén nem egyszer kijutott nekünk is, a mostani siker azonban biztatónk lesz, hogy ezután is híven kitartsunk utunkon, ha azt jónak és helyesnek találjuk. Pitreichről írott véleményünket hamarosan jóváhagyó pecséttel látta el az élet. Más eszménkkel nem voltunk ennyire szerencsések. Nem felejtjük el például azt, hogy a trónörökös és a nemzet közt levő kölcsönös együttérzés és megértés helyreállítása mindezideig hiú kísérletünk maradt. Bizonyosak vagyunk azonban benne, hogy a jövő itt is igazol bennünket. Ismételjük, a nemzetet és a dinasztiát a viszonyok kényszerűsége utalja egymásra,, mind a ketten csak egymást támogatva maradhatnak fenn. Ezt végre meg kell értenie a nemzetnek is, a dinasztiának is. Most, amikor a nemzet már méltányolni tudja egy közös hadügyminiszter jóindulatát, a király pedig magyar érdekek védelmezéséért tünteti ki egyik legfőbb miniszterét, nyoma látszik annak, hogy ez az idő talán nincsen is messze. Budapest, február 29. hogy e kijelentést az összegyűltek előtt felolvassa. Budapest, 1904. február 28-án. Ludwigh miniszteri tanácsos, elnök.“ A gyűlés nagy lelkesedéssel vette tudomásul az örvendetes levelet s nyomban üdvözlő táviratot küldtek a királynak és Hieronymi miniszternek. Ez csak azt jelenti, hogy a vasutasok a legteljesebb bizalommal viseltetnek a kereskedelmi miniszter iránt. És hogy ez a bizalom teljesen jogos és alapos, azt a miniszter a fenti levél tanúsága szerint ma is bebizonyította és a jövőben is bizonyára be fogja bizonyítani a vasutasok ügyének meleg istápolásával. Szekularizáczió. Valahányszor mi a 18. XX-n emlegetjük, mindannyiszor a klerikális lapok dühöngve kiabáják, hogy mi a szekularizácziót akarjuk. Most például az Alkotmány tette ezt. Hogy az ő szempontjukból, az ő érdekeltségükre nézve hasznos és tanácsos-e folytonosan a szekularizácziót emlegetni, azt legföljebb kérdezzük, de nem döntjük el. Csak annyit konstatálunk, hogy ez mindenesetre furcsa taktika amely bizonyára sokkal alkalmasabb arra, hogy a szekularizáczió kérdését napirendre hozza, mint a 48: XX. végrehajtásának az a módja, amelyet mi sürgettünk s a Tisza-kormány megígért. A mi álláspontunk e kérdésben eléggé ismeretes. Mi szekularácziót soha sem említettünk. Mi a 48: XX. végrehajtását követeljük — békés után. Úgy, hogy az a nemzetet egy vallási béke áldásaihoz vezesse, s nem úgy, hogy vallási háborúskodást idézzen elő. De még ha mi a 48: XX. végrehajtása alatt a szekularizácziót értenék is, ez még korántsem jelenthetni azt, hogy gróf Tisza István is azt érti alatta. Elvégre a mi gondolatunk nem a miniszterelnök gondolata. A miniszterelnök gondolata pedig nem a mienk. S ha kettőnk közül valamelyik csakugyan gondol is a szekularzáczióra, — a mint hogy igazában nem gondol egyik sem, — akkor talán még az Alkotmány is elhiszi, hogy mi volnánk azok, nem pedig gróf Tisza István, akiről ezt még föltenni sem lehet. A LEOMLOTT FAL Irta: Váradi Ilona, Az eső zuhog. Délután fél négy lehet és olyan sötét van, hogy az ember alig jár. A kis szalonban minden bútor rózsaszínű és apró. A világos kályhában barátságosan pattog a tűz és misztikus vöröses fénnyel világtja meg a szobát. A hosszúnyakú vázában, melyen egy sovány, félig öltözetlen szecessziós kisasszony nyújtózkodik, egy csomó fehér virág illatozik. A falon néhány modern, lilás-sárga „alkonyat“ ejti kétségbe az ilyen színpompához nem szokott kedélyeket. Egy nagyon furcsa formájú, kényelmetlen kis díványon ül Olga. Hosszú, bő, puhaszövetű pongyola van rajta, melynek tompa fehér színe gyönyörűen illik fekete hajához. Az asszony töpreng, ásítozik, nyújtózkodik és rettenetesen unatkozik. A szomszéd szobában ül György, a férj. Az újságja mellette hever a földön, ő maga tanácstalanul nézi az egyforma ólmos esőt. Aztán egyet gondol s bemegy a feleségéhez. — Kedves Olga, nekem volna egy életre való eszmém. Beszélgessünk, ha nincs kifogása ellene. Egy hónapja elmúlt, hogy alig hallottuk egymás szavát. Elviseltük derekasan mind a ketten. Ma azonban ez a hallgatás szomorú, szinte fáj. Mindkettőnk lelkét lenyűgözi egy rettenetes, halálszagú rím: aa unalom. Ajb eső satut ® kísértetiesen zuhog. Beneőlgoesünk Maga i szellemes asszony és megárt engem. Ma megszólalunk, elviselhetővé tesszük egymásnak ezt ! Vasutasok fizetésrendezése. Jelentettük már, hogy az ország államvasúti tisztviselői széleskörű mozgalmat indítottak, hogy az állami tisztviselőkkel egyidejűleg az ő fizetésük is rendeztessék. A mozgalom annál is inkább terjedt, mert a vasutasok jól tudták, hogy a kereskedelmi kormány élén most olyan ember áll, aki ismeri a vasúti alkalmazottak viszonyait, méltányolja a helyzetüket és szívén viseli az ügyüket. A fizetésrendezés érdekében a vasúti tisztviselők vasárnap délután impozáns gyilést, tartottak a Tattersaal nagy csarnokában. Azonban érdemleges határozatukat megelőzte Ludvigh Gyula államvasuti elnökigazgató levele, melyben tudatja a vasutasokkal, hogy érdekükben már megtörtént a döntés. A levél így hangzik: „Tisztelt Elnökség! Ámbár tudomásom volt róla, hogy az államvasúti alkalmazottak fizetésrendezésének már hónapok előtt folyamatba tett ügye annyira előkészült, hogy a fizetésrendezés legrövidebb idő alatt életbe léptethető lesz, mégis, hogy e tekintetben biztos megnyugtatást nyújthassak, a kereskedelemügyi miniszter úr ő nagyméltóságához fordultam. Őnagyméltósága felhatalmazott engem annak a kijelentésére, hogy a magyar államvasúti alkalmazottak fizetésrendezésének életbeléptetése már néhány hét alatt meg fog történni. Felhatalmazom az elnökséget, a délutánt és holnap — ha tetszik — újra kezdhetjük a hallgatást. Az asszony arczán meglátszott, hogy nincs ellenére ez a beszéd, de azért daczosan felelt: — Nekem nincs mondani valóm. ■— Nekem van. Meghallgatja? — Ha mulatsgos a históriája —• talán. — De még mennyire mulatságos. Egy daczos asszonykáról szól, aki el akarja felejteni a beszédet, a nevelést, a szerelmet, sőt a haragot is és azt hiszi, hogy ez sikerülni is fog neki. — Csak semmi személyeskedés. — Isten őrizz. De kezdem az én mulatóságos históriám. Szerepel benne egy szép asszony, aki egyszer régen talán szerette is az urát — de nem akarta soha mutatni. Aztán van benne egy jó ember, aki egész biztosan nagyon szerette mindig a feleségét — de azt soha se akarták észrevenni. Ez a pár ember azt hitte, hogy okosan éli le az életét, ha kint él az utcán, a színházban, társaságban, szóval mindenütt, ahol tanuk előtt mosolyognak, titokban azonban ásítoznak az emberek. Ez a pár ember azt hitte, hogy okos dolgot követ el, ha csupa közönyösségből, hidegségből és még nem tudom miből valóságos kínai falat emel egymás közé. A fal tetején néha kezet nyújtottak egymásnak — ha mások is látták, — a szemük azonban soha se találkozott, így tartott ez hosszú ideig; a fal mind má sabb lett — már alig láthatták egymást egyszer megjelent egy harmadik alak. **** A vöröshajú bftrőné, ssradfe 1 **** letalfllt kedves Ülgé, a varná*afíi M* róná, aki egészen jóravaló asszonyka. j — És bizonyára neon iuve — a falrendszernek. — Azt igazán nem tudom, hanem mint mondtam, elég kellemes nő volna, ha nem lenne egy óriási hibája: a zöld szemeinek sajátságos sokat mondó tekintete. Ha ez az asszony az embernek azt mondja: kérem adja ide a legyezőmet, azt olyan pillantásokkal kiséri, mintha szive összes érzelmét öntötte volna abba a pár szóba. Ez kissé kellemetelen tulajdonság azok előtt, kik nem ösmerik őt közelebbről. Az elvei — no ne nevessen — elég szilárdak, a mozdulatai azonban kissé féktelenek, túl szabadok. Innen magyarázható, hogy a szép, hideg asszonyka ott a fal mellett egyszerre féltékenykedni kezdett rá. Ez a féltékenység a férj nem tagolahatatlanul jól esett, régi mese lévén, hogy csak az félt, aki szeret. A férj — lelkemre mondom — soha se adott okot a gyanúra, és a bárónő csak a legyezőjét kérte — akármit beszélt is a szeme. Egyszer a férj rásegítette a köpenyét. A bárónő ideges volt, hevesen hátra hajtotta a fejét és egy roppant barátságos tekintettel ezt súgta: halálra unom magam ma este. A fejét hátrább hajtotta egy milliméterrel, mint kellett volna és igy véletlenül . . . — Véletlenül a férj megcsókolta a haját. — Bocsánatot kérek, nem csókolta meg a haját, csak a haja a szájához ért. Kérem e is óriási különbség. Persze, ha valaki az ilyen jelenetet egy szemben sülő tükörből szemléli, neta «eedá, ha" a különbséget nem vesd észr«. Ez az el nem tartani esők sok keséstül 18» mokwröíia. A szegény ifejnek, persze ártatlanul, a megvetés egész skáláját kellett vé-