Magyar Szó, 1904. március (5. évfolyam, 52-78. szám)

1904-03-01 / 52. szám

2­52. szám­. MAGYAR SZÓ.­ ­ 1904. má­rczius 1. volt annak, hogy az igazán kiváló szellemű, magas látókörrel bíró hadügy­miniszter méltányolta főszerkesztőnk indokait. Az interview általános feltű­nést keltett. Közös hadügyminiszter még soha sem beszélt ilyen hangon. Pitreich politikája később sem ha­zudtolta meg az első nyilatkozatban le­fektetett elveket. Az események logikája pedig fényesen valósággá változtatta mindazokat, amiket főszerkesztőnk első beszélgetésük alkalmával megjósolt neki. A közös vezetőség s a nemzet­közi napirenden volt ideges érzékenykedés, kölcsönös meg nem értés tünedezőfél­­ben. A közvélemény a hadügyminiszter személyével rokonszenvezik, ennek nyo­ma meglátszik az egész magyar sajtó­ban. A delegáczióban ellenzéki képvise­lők, mint Apponyi, Ugrón lojálisan elis­merték érdemeit. S mindenek felett a királynak ma tökéletesebb kegyét bírja, mint valaha, bizonyságául annak, hogy a dinasztia részéről is méltányolják ér­demeit, mikor a magyar nemzettel való megértés útját keresi. A királyi kitüntetés teljessé fogja tenni Pitreichnak, mint a jogos magyar érdekek védőjének népszerűségét s töké­letesen igazolni fog bennünket. Megszok­­tuk, hogy a tömeg ítélkezésével szemben gyakran népszerűtlen s idegenkedést keltő eszméket hangoztassunk. A nép­szerűtlenségből az eszmék czímén nem egyszer kijutott nekünk is, a mostani si­ker azonban biztatónk lesz, hogy ezután is híven kitartsunk utunkon, ha azt jó­nak és helyesnek találjuk. Pitreichről írott véleményünket ha­marosan jóváhagyó pecséttel látta el az élet. Más eszménkkel nem voltunk en­­­nyire szerencsések. Nem felejtjük el pél­dául azt, hogy a trónörökös és a nemzet közt levő kölcsönös együttérzés és meg­értés helyreállítása mindezideig hiú kí­sérletünk maradt. Bizonyosak vagyunk azonban ben­ne, hogy a jövő itt is igazol bennünket. Ismételjük, a nemzetet és a dinasztiát a viszonyok kényszerűsége utalja egy­másra,, mind a ketten csak egymást tá­mogatva maradhatnak fenn. Ezt végre meg kell értenie a nemzetnek is, a di­nasztiának is. Most, amikor a nemzet már méltá­nyolni tudja egy közös hadügyminiszter jóindulatát, a király pedig magyar érde­kek védelmezéséért tünteti ki egyik leg­főbb miniszterét, nyoma látszik annak, hogy ez az idő talán nincsen is messze. Budapest, február 29. hogy e kijelentést az összegyűltek előtt felol­vassa. Budapest, 1904. február 28-án. Ludwigh miniszteri tanácsos, elnök.“ A gyűlés nagy lelkesedéssel vette tudomá­­sul az örvendetes levelet s nyomban üdvözlő táviratot küldtek a királynak és Hieronymi mi­niszternek. Ez csak azt jelenti, hogy a vasuta­sok a legteljesebb bizalommal viseltetnek a kereskedelmi miniszter iránt. És hogy ez a bi­zalom teljesen jogos és alapos, azt a miniszter a fenti levél tanúsága szerint ma is bebizonyí­totta és a jövőben is bizonyára be fogja bizonyí­tani a vasutasok ügyének meleg istápolásával. Szekularizáczió. Valahányszor mi a 18. XX-n emlegetjük, mindannyiszor a klerikális lapok dühöngve kiabáják, hogy mi a szekularizácziót akarjuk. Most például az Alkotmány tette ezt. Hogy az ő szempontjukból, az ő érdekeltségük­re nézve hasznos és tanácsos-e folytonosan a szekularizácziót emlegetni, azt legföljebb kér­­dezzük, de nem döntjük el. Csak annyit kon­statálunk, hogy ez mindenesetre furcsa taktika amely bizonyára sokkal alkalmasabb arra, hogy a szekularizáczió kérdését napirendre hozza, mint a 48: XX. végrehajtásának az a módja, amelyet mi sürgettünk s a Tisza-kormány meg­ígért­. A mi álláspontunk e kérdésben eléggé is­meretes. Mi szekularácziót soha sem említet­­tünk. Mi a 48: XX. végrehajtását követeljük — békés után. Úgy, hogy az a nemzetet egy vallási béke áldásaihoz vezesse, s nem úgy, hogy vallási háborúskodást idézzen elő. De még ha mi a 48: XX. végrehajtása alatt a szekulari­­zácziót értenék is, ez még korántsem jelenthetni azt, hogy gróf Tisza István is azt érti alatta. Elvégre a mi gondolatunk nem a miniszterelnök gondolata. A miniszterelnök gondolata pedig nem a mienk. S ha kettőnk közül valamelyik csakugyan gondol is a szekularzáczióra, — a mint hogy igazában nem gondol egyik sem, —­ akkor talán még az Alkotmány is elhiszi, hogy mi volnánk azok, nem pedig gróf Tisza István, akiről ezt még föltenni sem lehet. A LEOMLOTT FAL Irta: Váradi Ilona,­ ­ Az eső zuhog. Délután fél négy lehet és olyan sötét van, hogy az ember alig jár. A kis szalonban minden bútor rózsaszínű és apró. A világos kályhában barátságosan pattog a tűz és misztikus vöröses fén­nyel világtja meg a szo­bát. A hosszúnyakú vázában, melyen egy so­vány, félig öltözetlen szec­essziós kisasszony nyújtózkodik, egy csomó fehér virág illatozik. A falon néhány modern, lilás-sárga „alkonyat“ ejti kétségbe az ilyen színpompához nem szo­kott kedélyeket. Egy nagyon furcsa formájú, kényelmet­len kis díványon ül Olga. Hosszú, bő, puha­­szövetű pongyola van rajta, melynek tompa fehér színe gyönyörűen illik fekete hajához. Az asszony töpreng, ásítozik, nyújtózkodik és ret­tenetesen unatkozik. A szomszéd szobában ül György, a férj. Az újságja mellette hever a földön, ő maga ta­nácstalanul nézi az egyforma ólmos esőt. Aztán egyet gondol s bemegy a feleségéhez. — Kedves Olga, nekem volna egy életre való eszmém. Beszélgessünk, ha nincs kifogása ellene. Egy hónapja elmúlt, hogy alig hallottuk egymás szavát. Elviseltük derekasan mind a ketten. Ma azonban ez a hallgatás szomorú, szinte fáj. Mindkettőnk lelkét lenyűgözi egy rettenetes, halálszagú rím: aa unalom. Ajb eső satut ® kísértetiesen zuhog. Beneőlgoesünk­ Maga i szellemes asszony és megárt engem. Ma meg­­­­szólalunk, elviselhetővé tesszük egymásnak ezt ! Vasutasok fizetésrendezése. Jelentettük már, hogy az ország államvasúti tisztviselői széles­körű mozgalmat indítottak, hogy az állami tisztviselőkkel egyidejűleg az ő fizetésük is ren­­deztessék. A mozgalom annál is inkább ter­jedt, mert a vasutasok jól tudták, hogy a ke­reskedelmi kormány élén most olyan ember áll, aki ismeri a vasúti alkalmazottak viszonyait, méltányolja a helyzetüket és szívén viseli az ügyüket. A fizetésrendezés érdekében a vasúti tisztviselők vasárnap délután impozáns gyilést, tartottak a Tattersaal nagy csarnokában. Azon­ban érdemleges határozatukat megelőzte Lud­­vigh Gyula államvasuti elnökigazgató levele, melyben tudatja a vasutasokkal, hogy érdekük­ben már megtörtént a döntés. A levél így hang­zik: „Tisztelt Elnökség! Ámbár tudomásom volt róla, hogy az államvasúti alkalmazottak fizetésrendezésének már hónapok előtt folya­matba tett ügye annyira előkészült, hogy a fizetésrendezés legrövidebb idő alatt életbe léptethető lesz, mégis, hogy e tekintetben biztos megnyugtatást nyújthassak, a kereske­delemügyi miniszter úr ő nagyméltóságához fordultam. Ő­nagyméltósága felhatalmazott engem annak a kijelentésére, hogy a magyar államvasúti alkalmazottak fizetésrendezésé­­nek életbeléptetése már néhány hét alatt meg fog történni. Felhatalmazom az elnökséget, a délutánt és holnap — ha tetszik — újra kezdhetjük a hallgatást. Az asszony arczán meglátszott, hogy nincs ellenére ez a beszéd, de azért daczosan felelt: — Nekem nincs mondani valóm. ■— Nekem van. Meghallgatja? — Ha mulatsgos a históriája —• talán. — De még mennyire mulatságos. Egy daczos asszonykáról szól, aki el akarja felej­teni a beszédet, a nevelést, a szerelmet, sőt a haragot is és azt hiszi, hogy ez sikerülni is fog neki. — Csak semmi személyeskedés. —­ Isten őrizz. De kezdem az én mulató­ságos históriám. Szerepel benne egy szép as­­­szony, aki egyszer régen talán szerette is az urát — de nem akarta soha mutatni. Aztán van benne egy jó ember, aki egész biztosan na­gyon szerette mindig a feleségét — de azt soha se akarták észrevenni. Ez a pár ember azt hitte, hogy okosan éli le az életét, ha kint él az utc­án, a színházban, társaságban, szóval min­denütt, ahol tanuk előtt mosolyognak, titokban azonban ásítoznak az emberek. Ez a pár ember azt hitte, hogy okos dol­got követ el, ha csupa közönyösségből, hidegség­ből és még nem tudom miből valóságos kínai falat emel egymás közé. A fal tetején néha kezet nyújtottak egymásnak — ha mások is lát­ták, — a szemük azonban soha se találkozott, így tartott ez hosszú ideig; a fal mind má sabb lett — már alig láthatták egymást egyszer megjelent egy harmadik alak. **** A vöröshajú bftrőné, ssradfe 1 **** letalfllt kedves Ülgé, a varná*afíi M* róná, aki egészen jóravaló asszonyka. j — És bizonyára neon iuve — a falrend­szernek. — Azt igazán nem tudom, hanem mint mondtam, elég kellemes nő volna, ha nem lenne egy óriási hibája: a zöld szemeinek sajátságos sokat mondó tekintete. Ha ez az asszony az em­bernek azt mondja: kérem adja ide a legyező­met, azt olyan pillantásokkal kiséri, mintha szive összes érzelmét öntötte volna abba a pár szóba. Ez kissé kellem­etelen tulajdonság azok előtt, kik nem ösmerik őt közelebbről. Az elvei — no ne nevessen — elég szilárdak, a mozdu­latai azonban kissé féktelenek, túl szabadok. Innen magyarázható, hogy a szép, hideg as­­szonyka ott a fal mellett egyszerre féltékeny­­kedni kezdett rá. Ez a féltékenység a férj nem tagolahatatlanul jól esett, régi mese lévén, hogy csak az félt, aki szeret. A férj —­ lelkemre mondom — soha se adott okot a gyanúra, és a bárónő csak a legye­zőjét kérte — akármit beszélt is a szeme. Egy­­szer a férj rásegítette a köpenyét. A bárónő ide­ges volt, hevesen hátra hajtotta a fejét és egy roppant barátságos tekintettel ezt súgta: halálra unom magam ma este. A fejét hátrább haj­totta egy milliméterrel, mint kellett volna és igy véletlenül . . . — Véletlenül a férj megcsókolta a haját. — Bocsánatot kérek, nem csókolta meg a haját, csak a haja a szájához ért. Kérem e is óriási különbség. Persze, ha valaki az ilyen je­lenetet egy szemben sü­lő tükörből szemléli, neta «eedá, ha" a különbséget nem vesd észr«. Ez az el nem tartani esők sok keséstül 18» m­okwröíia. A szegény ifejnek, persze ártatlanul, a megvetés egész skáláját kellett vé-

Next