Magyar Szó, 1904. április (5. évfolyam, 80-103. szám)
1904-04-02 / 80. szám
Előfizetési ár : Egész évre — 2. kor. — fill Fél évre — — 1 . —. . Negrad évre — 7 . — , Egy hónapié — 2 . 40 . Egyes szám — ~ — S fillér. Vidéken-------— — 10 » Szerkesztőség: VI.. Andrássy-út 48. Budapest, 1904. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 80. szám. Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. SZÓ Apró hirdetések ára: Egy szó —-----------4 fillér. Vastagabb lisztivel — 8 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássyi út 48. Péntek, Április 2. Az inframaradás szervezése. A mi részvétet érdemlő sorsunk az, hogy sokszor kell a dicsekvés mázát magunkra vennünk, a szerénytelenség látszatát felkeltenünk, mikor lényegében is igazán panaszkodunk. A Széll-féle kivándorlási törvényjavaslatnak mi voltunk legelső és legerősebb ellenzői. Már akkor, amidőn Széll Kálmán ezt a javaslatot a képviselőházbán benyújtotta. Már akkor, amidőn a sajtóban, a közvéleményben még egyedül álltunk. Megmondtuk rögtön legelsőkül, hogy ez a törvény elhibázott politika. Nem a kivándorlást kell államilag szervezni, hanem az itthonmaradást. Nem az a fontos, hogy az ember-kivitelüzlet államilag támogatott, anyagi hasznát gyarapítsa, hanem az, hogy a kivándorlás okai megszűnjenek és sem német hajón, nem angol hajón, sem Brémából, sem Fiuméból ne legyen kivándorlás. Az ellenérv ezzel szemben komoly és tiszteletreméltó. Akik így is, úgy is kimennek a hazából, ne legyenek idegen hajósok kapzsiságának, véletlen viszonyok szeszélyének játékai. Kísérje őket a tengerentúlra is a magyar államiság védőhatalma. Ez az összefüggés idő múltával talán visza is hozza őket . Idegenben meggazdagodva , megerősödve hozhatja vissza őket a szerencsés sors. Ez azonban nem gyengíti meg a mi igazságunkat, mely azt mondja, hogy nem az eltávozók gondozása, hanem az itthon levők megtartása az első állami teendő. A kivándorlás megszüntetése és nem a kivándorlás irányítása. A mérges gyümölcsöt hiába hintik be czukorral, az mérges marad. A fát kell gyökerestől kiirtani, mely mérges gyümölcsöket termel. Mi ezt kezdettől fogva hangoztattuk. És ime, ma az történik, ami megesett már velünk máskor is: a közvélemény utólagosan igazat ad nekünk. Kezdik az emberek mérlegelni a dologfontosságát. Kezdik belátni, hogy a Széll-féle kivándorlási politika czélját tévesztett, veszedelmes politika. Ez, amit itt mondunk, olyanformán hangzik, mintha dicsekedés volna. Holott nem az, hanem panaszkodás. Mert a közvélemény ilyen irányba terelésének dicsősége bennünket nem illet, az a kétes dicsőség most annak a csoportnak az érdeme, mely a német hajóstársaságok szolgálatában dühöng és toporzékol, nem azért, hogy a kivándorlás állami szervezését megszüntesse és az itthon maradás szervezését követelje, hanem amiatt, mert a kivándorlási törvény a német hajóstársaságok gellértjét rontja. A mi nagy érveink jóideig süket fülekre találtak. Az ő,hangos handabandázásuk ellenben gyorsan lett népszerű. kicsinyes szempontokat, sorolnak fel. Olyasmivel érvelnek, hogy a Fiumén keresztül vezető út hoszabb. A német hajók jobbak, mint az angol hajók, a kihajók nagyobbak, mint az angol hajók, a német fedélzet szebben van kapingálva, mint az angol. Mikor arról van szó, hogy az ország pusztul, hogy Magyarhonból csak a szabályszerű útlevéllel távozók száma évenként felülhaladja a százezret, nemszámítva azokat, akik titkon szökdösnek meg hazájukból, mikor a nemzet sorvadására kell gyors orvosságot találni, ezek az emberek nem ismernek fontosabb kérdést, magasabb érdeket, mint azt, hogy az emberszállítmányért járó nyereséget német vagy angol társaság vágja-e zsebre? Dühöngőn folytatják az izgatást, ügynökökkel árasztják el a népet s mindennek a czélja, az, hogy még mielőtt a kivándorlási törvény érvénybe lép, minél szélesebb körbe beléje gyökerezzék az a tudat, hogy az államilag támogatott angol társaság rossz társaság, hogy az emberek a törvény daczára is a német hajóikon szökjenek ki a külföldre és igy a hasznot még sem az angol vállalat, hanem a brémai német hajósok zsebeljék be. Szomorú dolog ez, így válik látszólagos dicsekvésünk panaszkodássá. Panaszkodunk, kétségbe vagyunk esve. Mert gyászos jövőjű ország ez, ahol a közérdek szavát nincs aki meghallgassa. Ellenben a magánérdekek tolakodása, meg tudja mozgatni a közvéleményt, És panaszkodunk, mert immár a mi helyzetünk is nehézzé lett téve. Ha hallgatunk, egy hibás törvénnyel szemben hunyunk szemet. Ha folytatjuk a megkezdett akcziót, a brémai hajósok és érdektársaik szemérmetlen embervadász gesejtjét segítjük elő. Holott mi tőlünk mind a kettőnek szándéka:távol áll egy híres házassági per, in. Mintha azt a kemény önérzetet, mely a ’Radvánszky János leveleiben megcsillan, valahányszor a vicariusról ír, a kényszerűség kiölte volna, ezután jó ideig nincs szó ellenségük törekvésének meghiúsításáról, hanem egyezkednek és kegyét keresik annak az embernek, aki őket megsértette és akiről eddig nem is akartak tudni. De hiába! A vicarius mégsem enged. Az igaz, hogy Radvánszky János sem enged meggyőződéséből és bár a vicarius iránt figyelmes, előzékeny, — de kívánságait mégsem teljesíti. Mikor június 1-én a zólyomi plebanus harmadszor is megidézte őket, Radvánszky László Bohus Istvánnal elment ugyan a vicariushoz, kérvényt is adott be a szentszékhez, de abban nem volt szó sem engedményekről, sem valami nagyobb megalázkodásról. Egyszerűen előadja, hogy meggyőződve arról, hogy protestáns nem nyerhet dispensation azért a királyhoz fordult, minthogy úgy sem volt szüksége egyházi dispensatióra. Mellékeli a nyert királyi engedélyt, amelynek megsértése nélkül ellenük sem egyházi, sem világi bíróság nem indíhat pert kéri a szentszéket, hogy a király iránt, való hódolattal alkalmazkodjék ahhoz, annyival is inkább, mert nincs törvény, mely a protestánsokat a szentszékek abt rendelné. * j ! : A Elégtételül bocsánatot kér azért, hogy az indultumot előbb nemi mutatta be. Ennyi, amivel közeledhetnek a sanstszekbe*.'“' ' ’ 1 ■ - j . A consistorium tárgyalni kezdette a kérvényt és sok ideig tanácskozott fölötte, de tökéletesen érthető okokból a perre új alapot keresett és talált is természetesen. Mikroskopikus vizsgálat alá vették az indultumot és ah csodák csodája, abból is csak azt sütötték ki, hogy a király csak a hazai (tehát világi) törvények szerint indítható pert tiltja be. Ámde a királyi rendeletet egész figyelmen kívül hagyni mégse meri a consistorium és azért nem akarja a bűnösök büntetését, ha megmentheti az elvet, ha jóvá teszik hibájukat. Egyelőre nem szünteti meg a pert, tovább is tiltja együttélésüket, de mindent megbocsát, sőt teljes erejéből segítségét ígéri, ha a pápától kérnek dispensatiót. Kérésükig azonban a jul. 19-re kitűzött határnap megmarad, de a vicárius szóval megígérte Lászlónak, hogy a terminust felfüggeszti, ha dispensatioért folyamodnak. Radvánszkyék majd három hétig egy lépést sem tesznek ez ügyben, de végre is László, bátyja nevében udvariasan válaszol a vicariusnak, de a levéllel csak időt akarnak nyerni, hogy néhány jelesebb férfi tanácsát is kikérjék. Bél Mátyás, a kor legnagyobb, legtiszteltebb magyar tudósa azt tanácsolta Radvánszkynak, hogy addig Rómából ne kérjenek dispensation, amíg nem tudják, hogy tulajdonképpen mit akar a király és hogy a július 19. terminusra az illetékesség elleni tiltakozódással jelenjenek meg, így az indultumtól nem állanak el ék, nagyobb büntetéssel ma sújtják. Kiátkozhatják őket, de hiszen ugy sem élnek a katholikust egyház kebelében,sújthatnák pénzbírsággal, de senki nem hajthatja be rajtuk az induljon ellenére. Egy hét van még a terminusig, de a vádlottak látszólag még nem határoztak semmit, nem is tesznek semmit. Készületlenül, bizonytalanul néznek a közelgő veszély elébe. Révay Mihály ír ugyan egy hosszú levelet a vikáriushoz, de foganatja ennek sem volt. A szentszék azonban hosszas utánjárás után mégis megengedte, hogy a pör szeptember 30-áig halasztassék el. Ebben a halasztóban valószínűleg része van a kancellárnak is,, aki megszente a virilidusnak, hogy az ügyet csendesen és feltűnés nélkül rendezze. Bél a terminus felfüggesztése után azon töri fejét, hogy kiegyeztesse az indultumot az egyházi dissjensatioval. Bizonyos, hogy ő első sorban egyháza és nem a Randvánszkyak érdekében teszi meg azt, amit tehetett. Hiszen ha csak arról van szó, hogy a por megszűnjék, az új házasokat ne háborgassák, könnyű lett volna áttéréssel elhárítani, de nem Radvánszky György nyugalmáért, hanem a lutheránus Radvanszkyakért küzd, akik elvet képviselnek. Bélnek, miután, nem hihette, hogy a kancellár befolyásával szemben az induljon erejét érvényesíteni tudják, kezd azoknak véleménye tetszeni neki, akik azt tartják a leghelyesebbnek, pensatiót, hanem a dispensáló ii^ áttérés feltétele, vagy reményi nélküli megerősítését kell kért