Magyar Szó, 1904. április (5. évfolyam, 80-103. szám)

1904-04-02 / 80. szám

Előfizetési ár : Egész évre — 2. kor. — fill Fél évre — — 1­ . —. . Negrad évre — 7 . — , Egy hónapié — 2 . 40 . Egyes szám — ~ — S fillér. Vidéken-------— — 10 » Szerkesztőség:­ VI.. Andrássy-út 48. Budapest, 1904. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 80. szám. Politikai napilap. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. SZÓ Apró hirdetések ára: Egy szó —-----------4 fillér. Vastagabb lisztivel — 8 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: VI., Andrássyi út 48. Péntek, Április 2. Az inframaradás szervezése. A mi részvétet érdemlő sorsunk az, h­ogy sokszor kell a dicsekvés mázát ma­gunkra vennünk, a szerénytelenség lát­szatát felkeltenünk, mikor lényegében is igazán panaszkodunk. A­ Széll-féle kivándorlási törvény­­javaslatnak mi voltunk legelső és legerő­sebb ellenzői. Már akkor, amidőn Széll Kálmán ezt a javaslatot a képviselőház­b­án benyújtotta. Már akkor, amidőn a sajtóban, a­ közvéleményben még egye­dül álltunk. Megmondtuk rögtön legelső­­kül, hogy ez a törvény elhibázott politi­ka. Nem a kivándorlást kell államilag szervezni, hanem az itthonmarad­ást. Nem az a fontos, hogy az ember-kivitel­­üzlet államilag támogatott, anyagi hasz­nát gyarapítsa, hanem az, hogy a kiván­dorlás okai megszűnjenek és sem német hajón, nem angol hajón, sem Brémából, sem Fiuméból ne legyen kivándorlás. Az ellenérv ezzel szemben komoly és tiszteletreméltó. Akik így is, úgy is kimennek a hazából, ne legyenek idegen hajósok kapzsiságának, véletlen viszo­nyok szeszélyének játékai. Kísérje őket a tengerentúlra­ is a magyar államiság védőhatalma. Ez az összefüggés idő múltával talán visza is hozza őket . Ide­genben meggazdagodva , megerősödve hozhatja vissza őket a­ szerencsés sors. Ez azonban nem gyengíti meg a mi igazságunkat, mely azt mondja, hogy nem az eltávozók gondozása, hanem az itthon levők megtartása az első állami teendő. A kivándorlás megszüntetése és nem a kivándorlás­ irányítása. A mérges gyümölcsöt hiába hintik be czukorral, az mérges marad. A fát kell gyökerestől kiirtani, mely mérges gyümölcsöket termel.­­ Mi ezt kezdettől fogva hangoztat­tuk. És ime, ma az történik, ami megesett már velünk máskor is: a köz­vélemény utólagosan igazat ad nekünk. Kezdik az emberek mérlegelni a dolog­­fontosságát. Kezdik belátni, hogy a Széll-féle kivándorlási politika czélját tévesztett, veszedelmes politika. Ez, amit itt mondunk, olyanformán hangzik, mintha dicsekedés volna. Ho­lott nem az, hanem panaszkodás. Mert a közvélemény ilyen irányba terelésének dicsősége bennünket nem il­let, az a kétes dicsőség most annak a cso­portnak az érdeme, mely a német hajós­­társaságok szolgálatában dühöng és to­­porzékol, nem azért, hogy a kivándorlás­­ állami szervezését megszüntesse és az itt­­hon­ maradás szervezését követelje, ha­nem amiatt, mert a kivándorlási tör­vény a német ha­jós­társaságok gellért­­jét rontja. A mi nagy érveink jóideig sü­ket fülekre találtak. Az ő,hangos handa­­bandázásuk ellenben gyorsan lett nép­szerű. kicsinyes szempontokat, sorolnak fel. Olyasmivel érvelnek, hogy a Fiumén keresztül vezető út hoszabb. A német hajók jobbak, mint az angol hajók, a ki­­hajók nagyobbak, mint az angol hajók, a német fedélzet szebben van kapingál­va, mint az angol. Mikor arról van szó, hogy az or­szág pusztul, hogy Magyarhonból csak a szabályszerű útlevéllel távozók száma évenként felülhaladja a százezret, nem­­számítva azokat, akik titkon szökdös­­nek meg hazájukból, mikor a nemzet­ sorvadására kell gyors orvosságot talál­ni, ezek az emberek nem ismernek fon­tosabb kérdést, magasabb érdeket, mint azt, hogy az ember­szállítmányért járó nyereséget német vagy angol társaság vágja-e zsebre? Dühöngőn folytatják az izgatást, ügynökökkel árasztják el a né­pet s mindennek a czélja, az, hogy még mielőtt a kivándorlási törvény érvény­be lép, minél szélesebb körbe beléje gyökerezzék az a tudat, hogy az állami­lag támogatott angol társaság rossz tár­saság, hogy az emberek a törvény da­czára is a német hajóikon szökjenek ki a­ külföldre és igy a hasznot még sem az angol vállalat, hanem a brémai német hajósok zsebeljék be. Szomorú dolog ez, így válik látszó­lagos dicsekvésünk panaszkodássá. Panaszkodunk, kétségbe vagyunk esve. Mert gyászos jövőjű ország ez, ahol a közérdek szavát nincs aki meg­hallgassa. Ellenben a magánérdekek to­lakodása, meg tudja mozgatni a közvé­leményt, És panaszkodunk, mert immár a mi helyzetünk is nehézzé­­ lett téve. Ha hallgatunk, egy hibás törvén­nyel szemben hunyunk szemet. Ha folytat­juk a megkezdett akcziót, a brémai ha­jósok és érdektársaik szemérmetlen em­bervadász gesejtjét segítjük elő. Holott mi tőlünk mind a kettőnek szándéka:­­tá­vol áll­­ egy híres házassági per, in. Mintha azt a kemény önérzetet, mely a ’Radvánszky János leveleiben megcsillan, vala­hányszor a vicariusról ír, a kényszerűség kiölte volna, ezután jó ideig nincs szó ellenségük tö­rekvésének meghiúsításáról, hanem egyezked­nek és kegyét keresik annak az embernek, a­ki őket megsértette és akiről eddig nem is akartak tudni. De hiába! A vic­arius még­sem enged. Az igaz, hogy Radvánszky J­ános sem enged meggyőződéséből és bár a vicarius iránt figyel­mes, előzékeny, — de kívánságait még­sem tel­jesíti. Mikor június 1-én a zólyomi plebanus harmadszor is megidézte őket, Radvánszky László Bohus Istvánnal elment ugyan a vica­­riushoz, kérvényt is adott be a szentszékhez, de abban nem volt szó sem engedményekről, sem valami nagyobb megalázkodásról. Egyszerűen előadja, hogy meggyőződve arról, hogy protestáns nem nyerhet dispensa­tion azért a királyhoz fordult, minthogy úgy sem volt szüksége egyházi dispensatióra. Mel­lékeli a nyert királyi engedélyt, a­melynek meg­sértése nélkül ellenük sem egyházi, sem világi bíróság nem indíhat pert kéri a szentszéket, hogy a király iránt, való hódolattal alkalmaz­kodjék ahhoz, annyival is inkább, mert nincs törvény, mely a protestánsokat a szentszékek abt rendelné. * j ! : A Elégtételül bocsánatot kér azért, hogy az indultumot előbb nemi mutatta be. Ennyi, a­mivel kö­zeledhetnek a sanst­­s­zekbe*.'“' ' ’ 1 ■ - j­ . A consistorium­­ tárgyalni kezdette a kér­vényt és sok ideig tanácskozott fölötte, de töké­letesen érthető okokból a perre új alapot kere­sett és talált is természetesen. Mikroskopikus vizsgálat alá vették az indultumot és ah csodák csodája, abból is csak azt sütötték ki, hogy a király csak a hazai (tehát világi) törvények szerint­­ indítható pert tiltja be. Ámde a királyi rendeletet egész figyel­men kívül hagyni még­se meri a consistorium és azért nem akarja a bűnösök büntetését, ha megmentheti az elvet, ha jóvá teszik hibá­jukat. Egyelőre nem szünteti meg a pert, to­vább is tiltja együttélésüket­, de mindent meg­bocsát, sőt teljes erejéből segítségét ígéri, ha a pápától kérnek dispensatiót. Kérésükig azonban a jul. 19-re kitűzött határnap megmarad, de a vicárius szóval meg­ígérte Lászlónak, hogy a terminust felfüg­geszti, ha dispensatioért folyamodnak. Radván­szkyék majd három hétig egy lé­pést sem tesznek ez ügyben, de végre is László, bátyja nevében udvariasan válaszol a vicarius­­nak­, de a levéllel csak időt akarnak nyerni, hogy néhány jelesebb férfi tanácsát is kikér­jék.­ Bél Mátyás, a kor legnagyobb, legtisz­­teltebb magyar tudósa azt tanácsolta Rad­­vánszkynak, hogy addig Rómából ne kérjenek dispensation, amíg nem tud­ják, hogy­ tulajdon­képpen mit akar a­ király és hogy a július 19. terminusra az illetékesség elleni t­iltakozódás­­sal­­ jelenjenek meg, így az indultumtól nem állanak el ék, nagyobb büntetéssel ma sújtják. Kiátkozhatják őket, de hiszen ugy sem élnek­ a katholikust egyház kebelében,­­sújthatn­ák pénzbírsággal, de senki nem hajthatja be raj­tuk az induljon ellenére. Egy hét van még a terminusig, de a­ vádlottak­ látszólag még nem határoztak sem­mit, nem is tesznek semmit. Készületlenül, bi­zonytalanul néznek a közelgő veszély elébe. Ré­­vay Mihály ír ugyan egy hosszú levelet a vikáriushoz, de foganatja ennek sem volt. A szentszék azonban hosszas utánjárás után mégis megengedte, hogy a pör szeptem­ber 30-áig h­alasztassék el. Ebben a halasztóban valószínűleg része van a kancellárnak is,, aki megszente a viril­idusnak, hogy az ügyet csendesen és feltűnés nélkül rendezze. Bél a terminus felfüggesztése után azon töri fejét, hogy kiegyeztesse az indultumot az egyházi dissjensatioval. Bizonyos, hogy ő első sorban egyháza és nem a Randvánszkyak érdekében teszi meg azt, a­mit tehetett. Hiszen ha csak arról van szó, hogy a por megszűnjék, az új házasokat ne háborgassák, könnyű lett volna áttéréssel elhá­rítani, de­­ nem Radvánszky György nyugal­máért, hanem a lutheránus R­advanszkyakért küzd, a­kik elvet képviselnek. Bélnek, miután, nem hihette, hogy a kancellár befolyásával szemben az induljon erejét érvényesíteni tud­ják, kezd azoknak véleménye tetszeni neki, a­kik azt tart­ják a leghelyesebbnek, pensatiót, hanem a dispensáló ii^ áttérés feltétele, vagy­ reményi nélküli megerősítését kell kért

Next