Magyar Szó, 1922. május (1. évfolyam, 76-99. szám)

1922-05-14 / 86. szám

A Hevesmepi Földmives­ Szövetség hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Egri Nyomda R.-t. (Eger, Gimnázium­ u. 3. szám) POLITIKAI NAPILAP LA­PVEZÉR: MAYER jSJNOS ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 660 K, félévre 330 K, negyedévre 170 K. Egyes szám hétköznap 3 K, vasár- és ünnepnap 5 K. illegitim legitimizmus. Nem akarunk okulni a múltból és megfeledkezünk nemzetünk jövőjé­ről, mikor újból Habsburgi embert, osztrák császárt akarunk Magyar­­ország trónjára emelni. Eltekintve attól, hogy a király­­kérdés fölszínre hozása egyenlőre idő­szerűtlen és veszedelmes, mert éles ellentéteket támaszt a polgárok so­raiban éppen most, m­ikor a legna­gyobb egységre és egyetértésre volna szükség. Ma törvényünk van arról, hogy Habsburg nem lehet magyar király többé. Aki pedig a törvényt tiszte­letben nem tartja, az ellen izgat, az ellen tör, az­ ellen puccsozik, azzal — akárki legyen is az — ennek a törvénynek a szigorát kell az ál­lamnak éreztetnie. Elég volt a kormány türelméből! Azok a megkótyagosodott fejű király­­puccsozók különben nem­ átallják újból veszedelembe és polgárhábo­rúba sodorni ezt az országot. Még egy ilyen puccs­kísérletbe pedig könnyen, mindannyian belepusztul­hatnánk és elvinnék talpunk alól ezt a megmaradt kis földet is. A kormánynak meg­van a maga józan álláspontja a királykérdésben. Ezt a haladás és korszerűség szelle­mében gondolkozó minden polgár elfogadhatja. Ebben a kérdésben ugyanis, mielőtt bárkinek a személyét is te­kintetbe vennék, tisztáznunk kell az alkotmány ügyét. Mert nem lehet az, hogy mint azelőtt, oly nagy fontos­­ságú kérdések fölött, mint háború és béke, egy ember saját belátása szerint döntsön. Ilyen fenségjogokat nem hagyhatunk többé egy személy kezében. A háborúban a nemzet vérzik. Mi, fiaink, testvéreink, apáink hullnak el. Illik tehát a nemzetet is, bennünket is megkérdezni, hogy akarjuk-e vérünket és életünket adni, vagy sem. Akik ma ebben a kis országban legitimistáknak nevezik magukat, akik a rájuk bízott királyi vagyont is elpuccsolták­ — és ezért szegény, a volt királyi család — azok ezután is úgy akarják, hogy a nemzetet elsősorban érintő minden fontos kérdésben, még akkor is, mikor a nép vérbontásáról van szó, csak azok a hatalmasok döntsenek, akik a há­borúban soha nem véreznek, hanem csak híznak és gazdagodnak. Az ilyen legitimizmus nem a ma­gyar népből fakad. Ez a törvényte­len, azaz illegitim legitimizmus csak egynéhány magyar és sok nem is magyar mágnás legitimiz­musa, sárgafekete cafrang, melyet szét kell tépnünk. Nemhogy sajnál­nék, hogy meg kellett tőle válnunk, hanem még ebben a nagy nyomo­rúságban is fényes, h­álaadó isten­tiszteletet kellene tartanunk. Te Deumot énekelnünk, hogy végre annyi küzdelem után nem Habsbur­­­­gok vazallusa a magyar nemzet. Tanuljunk és haladjunk a korral. Miért ne lehetne a magyar királyság olyan alkotmánya, mint az angol. Uralkodjon, nálunk is épp­­úgy a jövendőbeli, szabadon, a nép által választott magyar király, de kormá­nyozni, kormányozzon maga a ma­gyar nemzet. Azokat az ócska jogi könyveket, melyeknek penészes paragrafusai osz­­­­trák szolgává akarják újból avatni a magyar legényeket, hiába csapkod­ják asztalhoz, hiába verik azokat, nem érvek, csak a penész hull belőlük. Azokban a legitimista kódexekben van-e valami, ami lemoshatja a Habsburg-házról a Zrínyiek, a Fran­­gepánok vérét? A legitimista biblia talán hálára kötelez bennünket Rá­kóczi bebörtönzéséért, a bujdosó ku­rucok honta­lanságáért. Talán imád­kozzunk 400 év gyönyörűségéért, mikor az osztrák császárok el akar­ták tiporni fajtánkat, belénk akarták fojtani nyelvünket s nyakunkra sza­badítottak osztrákot, csehet, horvátot, oláht. Az ő emlékeiket dicséri talán az 1848—49 es szabadságharc, mikor Windischgraetz hercegek és Haynau hóhérok százszámra akasztották, lőt­ték a jussát védő magyart, melyet orosz zsoldosok hátbatámadással tud­tak csak letiporni. Láttak-e már ezek a szerencsétlen legitimisták magyar falvakat, magyar házakat, hol az utolsó 50 éven át szentképek helyett a 13 aradi vér­tanú képei függtek a falakon és a ládafiában a budapesti Newgebeude­­ban kivégzett áldozatok története ? Vér, vér, négyszáz év alatt folyton ontott magyar vér pirosítja a Habs­burgok emlékét. Az utolsó világháborúban, mikor a monarchiában a magyar baka hul­lott legnagyobb arányszám­ban a frontokon, az is csak az osztrák csá­szárok magyar gyűlölő, tehetségtelen, gőgös osztrák generálisainak kö­szönhető. És van valaki, akinek ez a sárga­fekete uralom újból tetszenék? An­nak a vértanuk kiöntött vére is tet­szik ! (Cl.) Tojástánc és díjbirkózás a mandátumok körül. A képviselőválasztások és általá­ban a választások eseményszámba mentek nálunk mindig. A boldog időkben tyúkot, kalácsot, bort, pénzt, nyakkendős szivart, meleg parolázást jelentett, tehát kiváltotta a vágyako­zásnak, a lelkesedésnek példátlanul magas fokát. Azért jöttek is a vá­lasztások megrendelésre és megren­delésen kívül bőségesen. Hadd le­gyen jó napja a magyarnak minél sűrűbben. A választások utáni ra­jongás ekkép befészkelődött a társa­dalom minden rétegébe és kiterjedt kisebb jelentőségű mozzanatokra is, ugyannyira, hogy végtére már a falusi bakterválasztást is rezesbanda és napokig tartó eszem-iazom mel­lett ejtették meg. Ezt az állapotot csak annyiban tarthattuk betegesnek, amennyiben a jelölt urak és korteseik olyan jel­szavakkal és eszközökkel dolgoztak, melyek semmikép sem szolgáltak a haza üdvére. Például: s programm­­beszédekből sohasem maradt ki az ,,átkos kormány“ gyalázása, műkö­désének igaztalan, sötét színekkel való kifestése. Megértés helyett gyű­­lölséget hirdettek. A tekintélyt lejá­ratták. Az agyon itatott, pénzzel megvásárolt szavazók jellemében helyrehozhatatlan károkat ejtettek. A cécó, mulatság és miegyéb más csak hagyján. Elvégre: „Nem lehet az ember fából.“ De a szertelen­ségre, a rontásra és rombolásra már nem lehetett felmentő szavunk a múltban, nem lehet ma sem. Sőt a a mai kétségbeejtő helyzetünkben a súlyos kilengéseket egyenesen kár­­hozatosnak és hazafiatlannak minő­sítjük. Mert nézzünk szét kissé és mérlegeljük józanul, hogyan is ál­lunk, mit szabad és mit nem szabad tennünk? A reánk szakadt nehéz idők terhe miatt lesújtva, lerongyolva állunk testben, lélekben egyaránt. A haza földje kétharmadrészben ellenség ke­zén van. Megfosztottak a normális élet és megélhetés minden lehetősé­gétől. A megmaradt országrész ret­tenetes pénzügyi zavarok miatt összeomlás előtt áll. A lelkekben forradalmi hangulat dühöng állan­dóan a nyomor és extravagáns áram­latok következtében. Bajaink megszámíthatatlan soka­sága közepette nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, melyet a boldog időkben is helytelenül űz­tünk — még vonatkozásban sem. És mégis mit látunk? Pártoskodást nagyot, észbontót. Az ország poli­tikusai és politikus jelöltjei legalább tízféle pártárnyalatra tagozódva ütik a nagydobot „elveik“ mellett, ígérnek fűt-fát. Rettentő pózzal esnek a kor­mánynak a csak úgy, mint a bol­dog időkben tették. Mérföldes hosszú beszédekben lehúzzák a sároaföldig. Maró szatírák és kritikák özöne röppen szét a levegőben, mintha csak a paradicsom boldogság osz­tályossal lennénk . .. Nincs pardon, nincs kivétel, pedig hát az egészen bizonyos, hogyha a nagyhangú tör­tetők a hatalom birtokába juttatná­nak, egy jottányival sem tudnák jobban, különben előbbre vinni az ország kátyúba jutott szekerét, mint a mostani „átkos kormány.“ Ahelyett, hogy „egy akol, egy pásztor" kívá­natos égisze alá tömörülnének, a „szent, csalhatatlan elvek“ palástjába burkolóznak és azt hiszik, hogyha azok az „elvek“ diadalt aratnak, mindjárt lesz kenyér, pénz, integri­tás boldogság, minden. Nem és százszor is nem! A talaj inog a lábunk alatt. Fertőzött leve­gőben élünk. Sorsunk felett a bi­zonytalanság örvénye kavarog. Je­lenünk kietlen és sivár, jövőnk re­ménytelen. Ez a valóság! Nos, hát csak elvekért kell nekünk ma har­colnunk? ... A lábunk alatti ingó talajt kell alátámasztanunk. A levegőt kell megtisztítanunk a fertőzést okozó miazmáktól. A bizonytalan helyzetet igyekezzünk valamikép szanálni és némikép elviselhetőbbé tenni a je­lent és biztosabbá a jövőt, még pedig minden más egyéb előtt. Éhez kérünk munkásokat, minél többet. Azután félre az igazságtalan és el­fogult kritikákkal. Ezek helyett nyújt­sunk inkább segítő kezet, legyünk erős támaszai azoknak a férfiaknak, akiknek nem lehet valami nagy gyö­nyörűségük ma a kormányzás, a ha­talom birtoklása. Az egységre való törekvés vétkes kigúnyolása, az erők gyöngítése, a tekintély lejáratása helyett jó lesz visszaemlékszni a nem is oly régmúlt időkre, amikor éppen a nagyhangú frázisok, a züllesztő aknamunkák miatt jutottunk abba a (**"• Szerkesztőség, igazgatóság, kiadóhivatal és nyomda, hová az előfizetési pénzek, hirdetések és közlemények küldendők: Eger, Gimnázium­ u. 3. sz.

Next