Szabad Vajdaság, 1945. május (2. évfolyam, 97-120. szám)
1945-05-01 / 97. szám
a oldaloA * Mamim Gorkij: A nap egtre magasabbra hágott és árasztotta a meleget az erős, friss tavaszi jégbe- A felhők lassan szállongtak, árnyékuk egyre ritkább lett- Lágyan vonultak az utcák, az emberek fölött és megtisztították a várost Lemosták a port és szennyet a tetőkről és letörölték az unottságot és keserűséget az arcokról. Az utca vidám lett, az emberek hangosakká váltak és túlkiabálták a gépek távolodó zakatolását és a gyár zaját. Az ablakokból, udvarokból, mindenfelől hallani lehet kellemetlen, nyugtalan, vidám, biztató szavakat. És az anya úgy érezte, hogy felelnie kell rájuk, megköszönni a jókat és el kell merülnie a nap szokatlan tarkaságában. Az egyik utcasarkon mintegy ,száz főnyi tömeg csoportosult, középen Vjeszovcsikov állott és harsogta: — Kiszívják a vérünket! — Úgy van! —- válaszolta a tömegkórusban.*• A gyerek* úgy látszik munkában van! — mondta a kisorosz. — No, majd segítek neki. Átfurakodott a tömegen és mielőtt még Pável visszatarthatta volna, már felzendült mély, éneklő hangja:T Elvtársak! Azt mondták, hogy a földön különböző emberek élnek: oroszok, németek, angolok, tatárok- Hát ez nem egészen van így! Az emberek különféleképpen öltözködnek, beszélnek, de nézzétek csak meg, hogy a gazdagok, akár franciák, akár németek, egyformán bánnak a munkásaikkal! Éppen úgy láthatjátok, hogy a munkások is mindenütt egyformák — amazoknak ellenségei ... És azt is látjuk, hogy a francia éstörök munkásoknak az élete apoly nyomorúságos, mint a mienk • • . A környező utcákból egyre* több ember sereglett össze és figyelmesen hallgatták a szónokot. Andrej felemelte a hangját: ~~ A külföldi munkások már megértették ezt az igazságot és ma, a gyönyörű május elsején ... — Rendőrök! — kiáltott valaki-Az egyik utcából kancsukás lovasrendőrök törtek elő és a tömegnek lovagolva kiabálták:*■ Oszolni! Azonnal! Ki mer itt beszélni! , Az emberek sötét arccal, nehézkesen engedtek utat a lovaknak. Néhányan felmásztak a kerítésekre, mások gúnyosan kiáltoztak a rendőrök felé- A kisorosz megállt az utca közepén. Egyedül volt. Két rendőr tartott felé. Félrehúzódott a lovak elől. Az anya rohant hozzá és szemrehányóan suttogta: — Megígérted, hogy Pávellel leszel mindig és most te magad megy neki fejjel a falnak. — Ne haragudj — kérte a kisorosz Pávelhez fordulva — Hej, ezek a rendőrök! —• Jól van már nő, — zsörtölődött az anya. Hirtelen nyomasztó fáradtság fogta el, feje elnehezült és szivében szorongás ütött tanyát. Bárcsak már delet fújna a gyári sziréna gondolta sóhajtva.— Odaértek a templomtérre. A templom körül söra néptömeg állt, voltak vagy ötszázan. Vidám fiatalok és gondterhelt asszonyok, a tömeg ide-oda hullámzott, az emberek nyugtalanul tekintgettek jobbra-balra, de a hangulat emelkedett volt. Egyesek értelmetlenül bámészkodtak, mások szemében bizakodás tükröződött- Halk női hangok hallatszottak, majd bosszús férfibeszédek. Olykor-olykor elfojtott szitkok is felszálltak a tömegből Határozottság és remény verekedteka tanácstalansággal és félelemmel — Mitjat — hallatszott egy finom női hang — legyen magadhoz való eszed! — Hagyj békén! — hangzott a válasz. A higgadt Sziszov nyugodt, meggyőző hangon szónokolt: — Nem szabad cserben hagynunk a fiatalokat! Több eszük van azoknak, mint nekünk. És bátrabbak, jóval bátrabbak- Ki mentett meg bennünket a mocsáradófől? Ok! Ezt nem szabad elfelejtenünk- 4 börtönbe mentek miatta. Nekünk meg hasznunk lett belőle! Most felbőgött a sziréna és sötét hangja elnyomta az emberek zajongását. A röntegen borzongás irtott végig, a földön tres ■ MWfin Az an ülök felkeltek és egy pillanatig mereven, várakozásteljesen álltak. Sokak arca elsápadt —* Elvtársak! — hangzott fel Pável csengő, határozott hangja Száraz, forró köd borult az anya szemére és erőre kapott teste hirtelen mozdulatával fia háta mögé húzódott. Mindenki Pável felé fordult, úgy vonzódtak felé, mint mágneses patkóhoz az apró vasdarabok. — Testvérek! Ütött az óra, amikor a mi sötétséggel, szomorúsággal és bajjal teli életünktől, ettől a ránk erőszakolt, kegyetlen, nem emberi élettől megszabadulhatunk. Szünetet tartott és a törtreg némán egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá. Az anya fia arcába nézett és csak a büszkeségtől és bátorságtól villogó szemeit látta— Elvtársak! Elhatároztuk, hogy a mai napon nyíltan kimondjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Kibontjuk a zászlónkat, az értelem, igazság és szabadság lobogóját ... Hosszú, fehér zászlónyél villant meg a levegőben, nyomában pedig felröppent a munkászászló széles vászna, mint vörös madár emelkedett a magasba a nézők feje fölött . . . Pável felemelte kezét, a zászlónyél jobbra-balra hajlongott. Egy cserpő kéz emelkedett a magasba a sima fa után, köztük az anya keze is— Éljen a munkásság! — kiáltotta. Ezernyi Hang ismételte tompa zúgással: — Éljen a szociáldemokrata párt! A tömeg megmozdult. Akik felismerték a zászlóbontás jelentőségét, azok odasiettek. Pável mellett álltak Masin, Szamojlov, a két Guszev. Nikoláj és még több, az anya előtt ismeretlen, csillogó szemű, fiatal munkás. — Éljenek a világ munkásai! — kiáltotta Pável. Hatalmas, ezerhangú visszhang felelt, melynek dörgése megrendítette az emberek lelkét. Az anya megragadta Nikoláj kezét és görcsösen, könnyek nélkül sirt- Lábai remegtek és ajka reszketve dadogta: — Testvérek - , ez az igazság. Nikoláj himlőhelyes arcán széles mosoly terült el. Kezével hadonászott és valamit kiabált. Aztán hirtelen az anya nyakába borult, megcsókolta és harsányan nevetni kezdett — Elvtársak! — hangzott most fel a kisorosz éneklő hangja, túlharsogva a tömeg lármáját. — Az új istennek, a világosság, igazság, ész és jóság istenének nevében bontottuk ki zászlónkat- Elvtársak! Nehéz út vár ránk Nehéz és fájdalmas az út, távol, messzeségben van a cél, amelyet el akarunk érni. Aki nem hisz az igazság győzelmes erejében, aki fél, hogy mindhalálig küzdjön érte, aki nem vállalja a szenvedést, az ne maradjon sorainkban. Azokhoz beszélünk, akik hisznek a mi győzelmünkben. Akik nem értik meg céljainkat, azok ne tartsanak velünk, mert csak gond és bánat vár rájuk. Előre, elvtársak! Éljen a szabad emberek ünnepe — május elseje! A tömeg összeszorult. Pável meglendítette a zászlót, mely széles ívet írt le a levegőben és a ragyogó napban, vörösen, mosolyogva indult előre. — Nem lesz a tőke úr mirajtunk ! ... — kezdte énekelni Fedja Masi csengő hangon és száz megszáz alak csatlakozott hozzá Az anya bensőséges mosollyal haladt Masin mögött és csak a fiát és a zászlót nézte. Körülötte mindenütt örömtől ragyog, arcok, csillogó szemek. Legelői haladt Pável és Andrej. Andrej lágy hangja, egybeölelkezett fia mély, komor basszusával: Fel dalra társak, zengte ajkunk... A munka bús, de szent dalát... Az emberek, akik szembetalálták magukat a menettel, örömkiáltással csatlakoztak a lassan előre haladó tömeghez. Kiáltásuk elhalt a dal zúgásában. Ismerték e dalt már, sokan. Hiszen a fiatalok otthon halkan, titokban dúdolták, de most az utcán egészen máskép hangzott, valami legyőzhetetlen erő rejlett benne. Acélos férfiasság csendült ki belőle és hívogatta az embereket, hogy lépjenek a messzi jövő nehéz, akadállyal teli, de bíztató és reményteljes, diadalmas útjára. A dal magasra csapódó, hatalmas lángjában elégtek a múlt foszlányai, eltűntek a közönséges érzelmek és hamuvá esett össze az ismeretlentől való megátkozott félelem-Éhség, nyomor velünk. De mind, mind fölkelünk... zengett tovább a dal. Ismeretlen, rémült arc tűnt fel az anya előtt és remegő hang sikoltotta: — Mitja! Hová mégy? — Engedd, hadd menjen... Ne félj • * . Én is féltem kezdetben . ... És most, ott legelős, aki a zászlót viszi . • • az én fiam. Látod? — Rablók! Mit akartok? Katonák állnak ott! A magas sovány asszony hirtelen megragadta az anya kezét és felkiáltott: — Hogy énekelnek és az én Mitjám is velük énekel . . . — Ne törődj vele — mormogta az anya. — Örülj inkább neki. Szent dolog ez . . . Arra gondolj, hogy nem volna Krisztus, ha az emberek nem haltak volna meg érte ...Ez a gondolat hirtelen lángolt fel az agyában és egyszerű, világos igazsága elragadta. Megszorította az asszony kezét és csodálkozva, mosolyogva ismételte : — Nem volna Krisztus, ha az emberek érte, az istenért nem haltak volna meg. Sziszov haladt mellette Sapkáját a kezében a dal ütemére fóbázta és halkan morfondírozott: — Látod, anyuska, hogy mennek az emberek? És hogy dalolnak. Nem félnek semmitől ... És az én fiam a sírban nyugszik ... A gyár tette tönkre A gyár. Az anya szive erősen vert, kénytelen volt megállni. Félrelökték az útból és a sűrü emberáradat elvonult előtte. Ó, mily sokan voltak, ó, mennyire örült ettől a szive. Fel dalra társak, zengje ajkunk... Mintha roppant trombita harsogott volna, hogy felébressze az embereket. Harci készséget, bizonytalan örömet, új, lángoló, ismeretlen sejtelmeket keltegetett ez a hang- Egyikben szomorú reményt ébresztett, a másikban éveken át összegyűlt dühkitöréseknek nyitott utat. Mindnyájan előre néztek, oda, ahol a levegőben méltóságos zengéssel úszott a vörös zászló 1945 május 1 Földraj. »A földrajz, az a tudomány, amely a Földdel, mint égitesttel és mint ember lakóhelyével foglalkozik.« Az elemi és középiskolai osztályokban, mi is foglalkoztunk a földrajzzal, mint az ember lakóhelyének tudományával- Megtanultuk, levizsgáztunk és elfelejtettük. Aztán, jóval később, egy másik földrajzzal ismerkedtünk meg: az elpusztított ember lakóhelyek tudományával Ezt a másik földrajzot jól megtanultuk, nem fogjuk elfelejteni- Megváltozott a rendszer, szemléltető oktatást kaptunk belőle- Tudjuk például, hogy Spanyolországban, Teruel városában van egy halpiac. Ott hatszáz asszonyt bombáztak halálra Hitler gépmadarai- Madridot is jól ismerjük. Szinte látjuk felvonulni utcáin »az ezernyelvű és egyszivü brigád« munkáshőseit. És ismerjük Maladettát, az »Átkozott-hegyet« amelynek havas, jeges útjain menekültek a szabadság olasz és német fasisztáktól megtiport hősei a francia internálótáborok felé. Magasabb osztályba kerültünk később és átismételtük Afrika földrajzát és azt, hogy Asmarában, Harrarban és Addis-Abebában hogyan diadalmaskodtak a fasizmus tankjai, repülőgépei és ágyúi az elöltöltő puskával »felfegyverzett« etiópiai félbarbárok felett.Az érettségit Európában tettük le Megtanultuk, hogy hol van a szudéta-vidék és hogyan lehet földdel egyenlővé tenni Európa kellős közepén, virágzó és kulturált csehszlovák falvakat. Tudomásul vettük, hogy Hitlernek is elege van a földrajztudományból és a szudéta-kérdés »rendezése« után nincsen más követelése Európában. Azt hittük, be is fejeztük tanulmányainkat- Alig pár héttel később új leckét kaptunk: a danzigi korridorról némi felvilágosítást. És ettől kezdve gyorsabban alakult ki az anyag. Megtanultuk Lengyelország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, Franciaország, Albánia, Görögország, Jugoszlávia, Ukrajna és Fehéroroszország Románia és Magyarország hegy- és vízrajzát és sorba jelöltük a térképen, hogy nincsen többé Szmolenszk és Gomej, nincsen Sztálingrád és Székesfehérvár. ... Meggyűlöltük, de megszoktuk ezt az új földrajzot, az elpusztított emberi lakóhelyek tudományát- Azok, akik keserves, véres esztendők hosszú során erre tanítottak, most hallgassák, hogy fejünk a leckét harsogó hangon, örömmel, boldogan: Küstrin, Landsberg Stettin és Berlin ... Berlin? Nem is fogjuk elejteni sohat.. Három május 1914. május elsején rendőrlovak gázoltak a budapesti Petőf-szobor előtt ünnepelő munkástömegekbe. Megvillantak a széles rendőrkardok és Tisza István — akkor még —, félcilinderes, lószőrforgós legényei vérbe fojtották a munka és az emberi jogok legszebb ünnepét. A háború közeledésétől terhes volt már a levegő és öt éven kereszt, csak a szívekben ünnepelhették a munka, a béke és az építés májusát. ★ 1919: Megrongyolt kedvű és kitti tömegek Európa nagy részében. Németországban hullott, egyre hullott a legjobb munkások vére. Liebknecht és Luxemburg nem voltak többé; a német kispolgári szociáldemokrácia megkezdte rövid és szégyenteljes útját a klerikalizmus, a hitlerizmus felé. Az imperialista nagyhatalmak fővárosaiban munka nélkül lézengett a frontokról visszatértmunkásifjúság. Párisban Versailles-en veszekedett a »Tigris«, a »beteg ember« és az »öreg ember«. Magyarországon nagy hatalmi paranccsal állították meg a magyar Vörös Hadsereg diadalmas előretörését. A vörösbe öltözött főváros nem is 1919. május elsejét, az eljövendő májusokat ünnepelte, mert tudta és hitte, hogy eljönnek még a májusok. Csak messzi keleten, Oroszországban ragyogott egyre melegebben a mélmi nap. És most megint itz van az új május, a legszebb hónap minden hónapok között, abban az esztendőben, amely legszebb sem a esztendők során, mint a kezdete mindennek, ami szép. Most mi tank ar, hogy milyenek lesznek az átjövendő májusok. Rajtunk, két kezünk munkáján, agyunk formázó gondolatom és az erőnkön. Most dőlt, hogy érdemes volt-e rendőrkordok aid meneteim munkás őseinknek és, hogy apáink legyel hittek-e az eljövendő májusokban, huszonhat évvel ezelőtt. Most dőld, tudunk-e dolgozni, összefogni, harcolni, teremteni, újjáépíteni. Most dőld, idzsendr-e a földeken és a telkeken az új élet bársonyzöld kalásza. Eljött & május, amely elhozza a gyött fasizmus pusztulását, a győzelme® békét és a győzelmes életet. Az építő május,akkor nem másoknak, de magunknak épitjük mindazt, mait épilnk és amibe szebb, jobb, emberibb delet tehetünk. Nyugatról indult, Amer&ahM, ISSé, máim elsején, amikor vérbeföjtetik a csikágói munkások haénémm tüntetését — Édeiről érkezett, Oroszországból hozta a diadalmas Város Hadsereg és most itt va, a miénk, a mi mémsuki g. ! A Május izgat csipa verefettsyeit S úgy ágyazza, készít! a Jmm* Száz hazugság száz hazug »8r«éMV«. Hagy Héána hasz&tiati jöhet. Május beszél és nekünk mm asl mm* Rendőrileg, fel, meg nem táthatfc Virágozz fa és wütt begyűjzére kis decs! S dolgok, ti igazságot tegyetek, mi