Szabad Vajdaság, 1945. május (2. évfolyam, 97-120. szám)

1945-05-01 / 97. szám

a oldal­oA­­ * Mamim Gorkij: A nap egtre magasabbra hágott és árasztotta a meleget az erős, friss tava­szi jégbe- A felhők lassan szállongtak, ár­nyékuk egyre ritkább lett- Lágyan vonul­tak az utcák, az emberek fölött és meg­tisztították a várost Lemosták a port és szennyet a tetőkről és letörölték az unottságot és keserűséget az arcokról. Az utca vidám lett, az emberek hangosakká váltak és túlkiabálták a gépek távolodó zakatolását és a gyár zaját. Az ablakokból, udvarokból, mindenfe­lől hallani lehet kellemetlen, nyugtalan, vidám, biztató szavakat. És az anya úgy érezte, hogy felelnie kell rájuk, megkö­szönni a jókat és el kell merülnie a nap szokatlan tarkaságában. Az egyik utcasarkon mintegy ,száz fő­nyi tömeg csoportosult, középen Vjeszov­­csikov állott és harsogta: — Kiszívják a vérünket! — Úgy van! —- válaszolta a tömeg­kórusban.­­*• A gyerek* úgy látszik munkában van! — mondta a kisorosz. — No, majd segítek neki. Átfurakodott a tömegen és mielőtt még Pável visszatarthatta volna, már fel­­zendült mély, éneklő hangja:­­T Elvtársak! Azt mondták, hogy a földön különböző emberek élnek: oro­szok, németek, angolok, tatárok- Hát ez nem egészen van így! Az emberek kü­lönféleképpen öltözködnek, beszélnek, de­ nézzétek csak meg, hogy a gazdagok,­­ akár franciák, akár németek, egyformán bánnak a munkásaikkal! Éppen úgy lát­hatjátok, hogy a munkások is mindenütt egyformák — amazoknak ellenségei ... És azt is­ látjuk, hogy a francia és­­török munkásoknak az élete apoly nyomorúsá­gos, mint a mienk • • . A környező utcákból egyre* több em­ber sereglett össze és figyelmesen hall­gatták a szónokot. Andrej felemelte a hangját: ~~ A külföldi munkások már megértet­ték ezt az igazságot és ma, a gyönyörű május elsején ... — Rendőrök! — kiáltott valaki-Az egyik utcából kancsukás lovasrend­őrök törtek elő és a tömegnek lovagol­va kiabálták:­­*■ Oszolni! Azonnal! Ki mer itt be­szélni! , Az emberek sötét arccal, nehézkesen engedtek utat a lovaknak. Néhányan fel­másztak a kerítésekre, mások gúnyosan kiáltoztak a rendőrök felé- A kisorosz megállt az utca közepén. Egyedül volt. Két rendőr tartott felé. Félrehúzódott a lovak elől. Az anya ro­hant hozzá és szemrehányóan suttogta: — Megígérted, hogy Pávellel leszel mindig és most te magad megy neki fej­jel a falnak. — Ne haragudj — kérte a kisorosz Pávelhez fordulva­ — Hej, ezek a rend­őrök! —• Jól van már nő, — zsörtölődött az anya. Hirtelen nyomasztó fáradtság fogta el, feje elnehezült és szivében szorongás ütött tanyát. Bárcsak már delet fújna a gyári sziréna gondolta sóhajtva.— Odaértek a templomtérre. A templom körül söra néptömeg állt, voltak vagy ötszázan. Vidám fiatalok és gondterhelt asszonyok, a tömeg ide-oda hullámzott, a­z emberek nyugtalanul tekintgettek j­obbra-balra, de a hangulat emelkedett volt. Egyesek értelmetlenül bámészkod­tak, mások szemében bizakodás tükrö­ződött- Halk női hangok hallatszottak, majd bosszús férfibeszédek. Olykor-oly­kor elfojtott szitkok is felszálltak a tö­megből Határozottság és remény vere­kedtek­­a tanácstalansággal és félelem­mel —­ Mitjat — hallatszott egy finom női hang — legyen magadhoz való eszed! — Hagyj békén! — hangzott a válasz. A higgadt Sziszov nyugodt, meggyő­ző hangon szónokolt: — Nem szabad cserben hagynunk a fiatalokat! Több eszük van azoknak, mint nekünk. És bátrabbak, jóval bátrabbak- Ki mentett meg bennünket a mocsáradó­fől? Ok! Ezt nem szabad elfelejtenünk- 4 börtönbe mentek miatta. Nekünk meg hasznunk lett belőle! Most felbőgött a sziréna és sötét hang­ja elnyomta az emberek zajongását. A röntegen borzongás irtott végig, a földön ­­tres­ ■­­ MWfi­n Az an ülök felkeltek és egy pillanatig mereven, várakozásteljesen álltak. Sokak arca el­sápadt —* Elvtársak! — hangzott fel Pável csengő, határozott hangja­ Száraz, forró köd borult az anya sze­mére és erőre kapott teste hirtelen moz­dulatával fia háta mögé húzódott. Min­denki Pável felé fordult, úgy vonzódtak felé, mint mágneses patkóhoz az a­pró vasdarabok. — Testvérek! Ütött az óra, amikor a mi sötétséggel, szomorúsággal és bajjal teli életünktől, ettől a ránk erőszakolt, kegyetlen, nem emberi élettől megszaba­dulhatunk. Szünetet tartott és a törtreg némán egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá. Az anya fia arcába nézett és csak a büszkeségtől és bátorságtól villogó sze­meit látta­— Elvtársak! Elhatároztuk, hogy a mai napon nyíltan kimondjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Kibontjuk a zászlónkat, az értelem, igazság és sza­badság lobogóját ... Hosszú, fehér zászlónyél villant meg a levegőben, nyomában pedig felröppent a munkászászló széles vászna, mint vörös madár emelkedett a magasba a nézők feje fölött . . . Pável felemelte kezét, a zászlónyél jobbra-balra hajlongott. Egy cserpő kéz emelkedett a magasba a sima fa után, köztük az anya keze is­— Éljen a munkásság! — kiáltotta. Ezernyi Hang ismételte tompa zúgás­sal: — Éljen a szociáldemokrata párt! A tömeg megmozdult. Akik felismerték a zászlóbontás jelentőségét, azok oda­siettek. Pável mellett álltak Masi­n, Sza­­mojlov, a két Guszev. Nikoláj és még­­ tö­bb, az anya előtt ismeretlen, csillogó szemű, fiatal munkás. — Éljenek a világ munkásai! — kiál­totta Pável. Hatalmas, ezerhangú vissz­hang felelt, melynek dörgése megrendí­tette az emberek lelkét. Az anya meg­ragadta Nikoláj kezét és görcsösen, könnyek nélkül sirt- Lábai remegtek és ajka reszketve dadogta: — Testvérek­­ - , ez az igazság. Nikoláj himlőhelyes arcán széles mo­soly terült el. Kezével hadonászott és valamit kiabált. Aztán hirtelen az anya nyakába borult, megcsókolta és harsá­nyan nevetni kezdett­ — Elvtársak! — hangzott most fel a kisorosz éneklő hangja, túlharsogva a tö­meg lármáját. — Az új istennek, a vi­lágosság, igazság, ész és jóság istenének nevében bontottuk ki zászlónkat- Elv­társak! Nehéz út vár ránk Nehéz és fáj­dalmas az út, távol, messzeségben van a cél, amelyet el akarunk érni. Aki nem hisz az igazság győzelmes erejében, aki fél, hogy mindhalálig küzdjön érte, aki nem vállalja a szenvedést, az ne marad­jon sorainkban. Azokhoz beszélünk, akik hisznek a mi győzelmünkben. Akik nem értik meg céljainkat, azok­ ne tartsanak velünk, mert csak gond és bánat vár rá­juk. Előre, elvtársak! Éljen a szabad em­berek ünnepe — május elseje! A tömeg összeszorult. Pável meglen­dítette a zászlót, mely széles ívet írt le a levegőben és a ragyogó napban, vörö­sen, mosolyogva indult előre. — Nem lesz a tőke úr mirajtunk ! ... —­ kezdte énekelni Fedja Masi csengő hangon és száz meg­­száz alak csatla­kozott hozzá­ Az­ anya bensőséges mosollyal haladt Mas­in mögött és csak a­ fiát és a zászlót nézte. Körülötte mindenütt örömtől ra­gyog,­ arcok, csillogó szemek. Legelői haladt Pável és Andrej. Andrej lágy hangja, egybeölelkezett fia mély, komor basszusával: Fel dalra társak, zengte ajkunk... A munka bús, de szent dalát... Az emberek, akik szembetalálták ma­gukat­­ a menettel, örömkiáltással csatla­koztak a lassan előre haladó tömeghez. Kiáltásuk elhalt a dal zúgásában. Ismer­ték e dalt már, sokan. Hiszen a fiatalok otthon halkan, titokban dúdolták, de most az utcán egészen máskép hangzott, va­lami legyőzhetetlen erő rejlett benne. Acélos férfiasság csendült ki belőle és hívogatta az embereket, hogy lépjenek a messzi jövő nehéz, akadállyal teli, de bíztató és­ reményteljes, diadalmas út­jára. A dal magasra csapódó, hatalmas lángjában elégtek a múlt foszlányai, el­tűntek a közönséges érzelmek és hamu­vá esett össze az ismeretlentől való megátkozott félelem-Éhség, nyomor velünk. De mind, mind fölkelünk... zengett tovább a dal. Ismeretlen, rémült arc tűnt fel az anya előtt és remegő hang sikoltotta: — Mitja! Hová mégy? — Engedd, hadd menjen... Ne félj • * . Én is féltem kezdetben . ... És most, ott legelős, aki a zászlót viszi . • • az én fiam. Látod? — Rablók! Mit akartok? Katonák áll­nak ott! A magas sovány asszony hirtelen meg­ragadta az anya kezét és felkiáltott: — Hogy énekelnek és az én Mitjám is velük énekel . . . —­ Ne törődj vele — mormogta az anya. —­ Örülj inkább neki. Szent do­log ez . . . Arra gondolj, hogy nem­ vol­na Krisztus, ha az emberek nem haltak volna meg érte ...­­Ez a gondolat hirtelen lángolt fel az agyában és egyszerű, világos igazsága elragadta. Megszorította az asszony ke­zét és csodálkozva, mosolyogva ismétel­te : — Nem volna Krisztus, ha az embe­rek érte, az­ istenért nem haltak volna meg.­­ Sziszov haladt mellette­ Sapkáját a kezében a dal ütemére fóbázta és hal­kan morfondírozott: — Látod, anyuska, hogy mennek az emberek? És hogy dalolnak. Nem félnek semmitől ... És az én fiam a sírban nyugszik ... A gyár tette tönkre­ A gyár. Az anya szive erősen vert, kénytelen volt megállni. Félrelökték az útból és a sűrü emberáradat elvonult előtte. Ó, mily sokan voltak, ó, mennyire örült et­től a szive. Fel dalra társak, zengje ajkunk... Mintha roppant trombita harsogott vol­na, hogy felébressze az embereket. Har­­ci készséget, bizonytalan örömet, új, lán­goló, ismeretlen sejtelmeket keltegetett ez a hang- Egyikben szomorú reményt­ ébresztett, a másikban éveken át össze­gyűlt dühkitöréseknek nyitott utat. Mind­nyájan előre néztek, oda, ahol a leve­gőben méltóságos zengéssel úszott a vö­rös zászló­ 1945 május 1 Földraj. »A földrajz, az a tudomány, amely a Földdel, mint égitesttel és mint em­ber lakóhelyével foglalkozik.« Az elemi és középiskolai osztályokban, mi is fog­lalkoztunk a földrajzzal, mint az ember lakóhelyének tudom­ányával- Megtanul­tuk, levizsgáztunk és elfelejtettük. Aztán, jóval később, egy másik földrajzzal is­merkedtünk meg: az elpusztított ember­ lakóhelyek tudományával Ezt a másik földrajzot jól megtanul­tuk, nem fogjuk elfelejteni- Megválto­zott a rendszer, szemléltető oktatást kaptunk belőle- Tudjuk például, hogy Spanyolországban, Teruel városában van egy halpiac. Ott hatszáz asszonyt bombáztak halálra Hitler gépmadarai- Madridot is jól ismerjük. Szinte látjuk felvonulni utcáin »az ezernyelvű és egyszivü brigád« munkáshőseit. És is­merjük Maladettát, az »Átkozott-hegyet« amelynek havas, jeges útjain menekül­tek a szabadság olasz és német fasisz­táktól megtiport hősei a francia inter­­nálótáborok felé. Magasabb osztályba kerültünk ké­sőbb és átismételtük Afrika földrajzát és azt, hogy Asmarában, Harrarban és Addis-Abebában hogyan diadalmaskod­tak a fasizmus tankjai, repülőgépei és ágyúi az elöltöltő puskával »felfegy­verzett« etiópiai félbarbárok felett­­.Az érettségit Európában tettük le­ Meg­tanultuk, hogy hol van­ a szudéta-vidék és hogyan lehet földdel egyenlővé tenni Európa kellős közepén, virágzó és kul­turált csehszlovák falvakat. Tudomásul vettük, hogy Hitlernek is elege van a földrajztudományból és a szudéta-kér­­dés »rendezése« után nincsen más kö­vetelése Európában. Azt hittük, be is fejeztük tanulmányainkat- Alig pár hét­tel később új leckét kaptunk: a­ danzigi korridorról némi felvilágosítást. És et­től kezdve gyorsabban alakult ki az anyag. Megtanultuk Lengyelország, Nor­végia, Dánia, Hollandia, Belgium, Fran­ciaország, Albánia, Görögország, Jugo­szlávia, Ukrajna és Fehéroroszország Románia és Magyarország hegy- és vízrajzát és sorba jelöltük a térképen, hogy nincsen többé Szmolenszk és Go­­mej, nincsen Sztálingrád és Székesfe­hérvár. ... Meggyűlöltük, de megszoktuk ezt az új földrajzot, az elpusztított emberi la­kóhelyek tudományát- Azok, akik ke­serves, véres esztendők hosszú során erre tanítottak, most hallgassák, hogy fejünk a leckét harsogó hangon, öröm­mel, boldogan: Küstrin, Landsberg Stettin és Berlin ... Berlin? Nem is fogjuk elejteni sohat­.. Három május 1914. május elsején rendőrlovak gá­zoltak a budapesti Petőf-szobor előtt ünnepelő munkástömegekbe. Megvillan­tak a széles rendőrkardok és Tisza Ist­ván — akkor még —, félcilinderes, ló­­szőrforgós legényei vérbe fojtották a munka és az emberi jogok legszebb ün­nepét. A háború közeledésétől terhes volt már a levegő és öt éven kereszt, csak a szívekben ünnepelhették a mun­ka, a béke és az építés májusát. ★ 1919: Megrongyolt kedvű és kitti tö­megek Európa nagy részében. Németor­szágban hullott, egyre hullott a legjobb munkások vére. Liebknecht és Luxem­burg nem voltak többé; a német kispol­gári szociáldemokrácia megkezdte rövid és szégyenteljes útját a klerikalizmus, a hitlerizmus felé. Az imperialista nagy­hatalmak fővárosaiban munka nélkül lézengett a frontokról visszatért­­mun­­kásifjúság. Párisban Versailles-en vesze­kedett a »Tigris«­, a »beteg ember« és az »öreg ember«. Magyarországon nagy hatalmi paranccsal állították meg a ma­gyar Vörös Hadsereg diadalmas előre­törését. A vörösbe öltözött főváros nem is 1919. május elsejét, az eljövendő má­jusokat ünnepelte, mert tudta és hitte, hogy eljönnek még a májusok. Csak messzi keleten, Oroszországban ragyogott egyre melegebben a mélmi nap. És most megint itz van az új május, a legszebb hónap minden hónapok kö­zött, abban az esztendőben, amely leg­szebb sem a esztendők során, mint a kezdete mindennek, ami szép. Most mi tank ar, hogy milyenek lesznek az át­jövendő májusok. Rajtunk, két kezünk munkáján, agyunk formázó gondolatom és az erőnkön. Most dől­t, hogy érde­mes volt-e rendőrkordok aid meneteim munkás őseinknek és, hogy apáink leg­yel hittek-e az eljövendő májusokban, huszonhat évvel ezelőtt. Most dől­d, tudunk-e dolgozni, összefogni, harcolni, teremteni, újjáépíteni. Most dől­­d, id­­zsendr-e a földeken és a telkeken az új élet bársonyzöld kalásza. Eljött & má­jus, amely elhozza a gy­ött fasizmus pusztulását, a győzelme® békét és a győzelmes életet. Az építő május,­­ak­kor nem másoknak, de magunknak épit­­jük mindazt, mait épilnk és amibe szebb, jobb, emberibb delet tehe­tünk. Nyugatról indult, Amer&ahM, ISSé, máim elsején, amikor vérbeföjtetik a csikágói munkások haénémm tüntetését — Édeiről érkezett, Oroszországból hozta a diadalmas Város Hadsereg és most itt va, a miénk, a mi mémsuki­ g. ! A Május izgat csipa verefettsyeit S úgy ágyazza, készít! a Jmm* Száz hazugság száz hazug »8r«éMV«­. Hagy Héána hasz&tiati jöhet. Május beszél és nekünk mm asl mm* Rendőrileg, fel, meg nem táthatfc Virágozz fa és wütt begyűjzére kis decs! S dolgok, ti igazságot tegyetek, mi

Next