Magyar Szó, 1947. május (4. évfolyam, 111-135. szám)

1947-05-11 / 118. szám

Új népi írók szerzői estje a szuboticai Magyar Népkörben A szuboticai Magyar Népkör nép­egyetemi előadásai sok értékes is­merethez juttatták már hozzá a kul­­túraszerető közönséget. Ez­ a kö­zönség többé- kevésbé minden elő­adás alkalmával meg is töltötte a Népkör színháztermét, ami termé­szetesen a jól megváltozott témák­nak, a különböző irodalmi és poli­tikai problémák felvetésének és he­lyes megvilágításának eredménye. Május 7-én, a Népegyetemi elő­adások keretében „szerzői estet"­ rendezett a Magyar Népkör nép­­egyetemi bizottsága. Három népi tehetség lépett a közönség elé mű­veivel. Három népből jött ember, három dolgozó, akiket népi társa­dalmunk új és egészséges fejlődése vetett felszínre. Lukács Gyula ipa­ri munkás, Csépi Imre a magyar népszínház kultikus munkásból lett tagja és Markovics János fiatal ze­neoktató. Fiatal, de nagyon tehet­séges írók és költők, akik megta­lálták helyüket a dolgozó nép tár­sadalmában, a dolgozó nép életé­ben és szép helyet kaptak a jugo­szláviai magyarság népi sajtójában irodalmában. Lampe Imre a kishegyesi magyar költő lépett először a dobogóra. Egyszerű pa­raszti ember. A föld robotosai kö­zül is a legjobbban kihasznált, a legnehezebb munkát végző ember­ kubikus volt... Ott, a legnehezebb munkák közepette, amikor kihasz­nált munkásverejtéke végig csör­gött homlokán és a felszálló föld pora sárrá dagadt az arcán, akkor öltek meg benne a legkeserűbb, de mégis legszebb gondolatok. Csépe Imre kultikus költővé érett az elnyo­más és a legnehezebb munka köze­pette. A „Híd”-ban leközölt versei is­mertté tették nevét a vajdasági ma­gyarság előtt Az új zamatu és sú­lyos mondanivalójú szavak egyszerű szépsége megkapja az embert. Kü­lönösen most, ahogy ő maga, a ku­ltikusból lett költő adta elő, hatot­tak kétszeres erővel a „Harc az ár­ral” szavai, amelyben elnyomott éle­te és sorsa elleni küzdelmét írja le-Élő életem kezdetén A sors medrébe bátran léptem én. Felettem borús volt az ég, Körülöttem sodort az ár S tudtam, hogy harcszomjuk rám is vár De merész voltam, győzni vágyó, elszánt, Ki többre becsüli a célt, mint sa­ját magát. Homlokomra kiült a dac, Szememben fénylett a remény, Testemben duzzadt az erő. Agyamban élt a cél. Éreztem testem herkules erejét, Éreztem vas akaratát. Égjen bár előttem lánggal a ten­ger. Mégis rajta kelek át. Ugyanez az erő és magabiztossá­ga érzik a többi versein is, amelyek közül még a „Márciusi pókok” emel­kedik ki, amelyben az elnyomókat, az éhes, zsákmányra leső márciusi pékhez hasonlítja. „A béres lakás belseje” c. versében rendkívüli éles meglátású szavakkal adja vissza a béreslakás nyomorszülte, nyomor festette képeit. Virágot mintáz a piszok, Penészbe mártja a keféit A béres lakás falára Úgy rakja nyomor a díszeit. Csépe Imre, ha élménnyé tudja gyúrni mindazt, amit a felszabadí­tott munka adott hazánk népeinek és azt a hatalmas építő lendületet, amellyel népeink dolgoznak hazá­juk felépítésén, akkor majd még jobb és még szebb verseket adhat népének. Annál is inkább, mert er­re a kultikusból lett költőnek, te­hetségénél fogva minden adottsága megvan. Lukács Gyula a HÍD hasábjain adott hírt készülő regényéről és magáról is. A bács­kai magyar és szláv szabadságharco­sok harcát és golgotáját h­isz meg éles meglátásokkal és hűt ábrázolá­sokkal teli riport-regényében. Lu­kács Gyula részese volt ennek a harcnak és átélője a rázúdított bor­zalmaknak. Megjárta a „Sárga ház­tól a Vörös Csillagig”, az utat és riportjában ez az út, a dolgozó­k ép harcosainak útja, kap eleven színeket. Szerda esti felolvasásából megismerkedtünk a hírhedt „Sárga Ház” borzalmaival. Vukovics Mat­­kó, a szuboticai dolgozók hősének gyalázatos agyonveretésétől az uk­rajnai hadszíntérre dobott büntető századok meghurcolt életéig. Való­­ságízű képeket kaptunk a Don-ka­­nyarban vergődő és nagy felismeré­sekre érő magyar katonák viszályai­ról „Hitler zöldruhás legényeivel”. Élénk színekkel rajzolta meg a nagy szovjet áttörés után a fogoly­táborok magyar és német lakóinak életét, munkáját és az oroszokhoz való viszonyát. A fasiszta uraitól há­borúba sodort magyar katona itt ismerte meg a nagy szovjetállam dolgozóinak új rendjét és itt is­merték meg a szovjet emberek is a dolgos magyar munkás értékét. Itt ért először dicsérő szóvá a kolhoz agronómusának ajkán:: „Vengerski r­arod, harosiji narodi” Lukács Gyula riport­regényét a szerda esti felolvasás után, még nagyobb türelmetlenséggel várta a magyar olvasó­közönség. Markovics János cigányköltő a „szerzői est” harma­dik résztvevője. „Kalapok” c. po­émájának és „Sárga, Fekete, Vö­rös” című versének szavalata követ­kezett ezután. A „Kalapok"-at Pa­taki László, a magyar népszínház rendezője adta elő, nagyszerűen át­élve a poéma mély mondanivalóját. A „Sárga, Fekete, Vörös” c. verset pedig Sefcsics Mici a Magyar Nép­színház tagja és Damjanov Jad­­ranka adták elő szépen. Markovics János cigányanyától született és az nevelte az élet ne­hézségei között. Születésének körül­ményeit a „Kalapok” c. hosszabb poémájában dolgozta fel drámai erő­vel. Markovics ebben a munkájában nemcsak az anyjával együtt átélt nyomort adta, azon túl megérezni a letűnt tőkés korszak minden szennyét is, a gazdagok kiváltságos helyzetét, amellyel mindent megvá­sárolhattak és megvásároltak. A poéma végén, amikor a dolgo­zó nép a régi társadalom helyán már a maga társadalmát, hazáját építi, boldogan kiált fel. Nincs má­r legelőkön gulyákat te­mető, méregvödrös kút! Csak munkások maradnak! kik téglázzák a mocsarak fenekét, s tunya tetvet ölnek tisztítva a földtekét s parasztok, kik vetnek, aratnak s betűöntők, kik uj, izmos írást csorgatnak a könyvlapokra, s tudást, világosságot vészítek az életszépitő, holnanépitő homlokokra ! Folyók felett hidak zengik partok énekét, s ünneplőjét boldogan ölti magára a munkás, haladó nép .. Sinek kórusa kerekek dalát dü­­börgi.. .­ Hasonló erőktől és színektől dús Fade­jón is volt írástudási vizsga Padejon nagyon nehezen indult meg az írni-olvasni tanulás. A ta­nítói együttes buzdított, nógatott, járt,kelt házról-házra ott, ahol írás­tudatlan volt. Szinte csüggesztő vált az a babonás hit, amivel talál­koztak, hogy »nem lehet már öreg fejjel tanulni«, meg hogy »én már elmúltam 45 éves, én már nem va­­gyok köteles tanulni«, stb. Aztán a sok szégyenlős, aki tanulni rostél, de azt nem rösteli, hogy tudatlan. A régi osztályuralom mennyi mara­dandó babonát ültetett el a népi világosság terjesztése ellen! Most már Padejon is van levizsgá­zott felnőtt írástudó. Új írástudó, aki tudja, bizonyítja, hogy az észt éb­reszteni ész kell, a gyertya gyújtá­sához egy másik égő holmi kell, a világosságot , az értelmi világos­ságot egy másik értelmi világos­­ságtól lehet megszerezni. Hogy az írással a gondolatunkat állítjuk szem elé, Padejon is, mint széles e világban; a betű a tudomány, a tökéletesedés szerény, de biztos szerszáma. Jó lesz ezt megszívlelni azoknak, akik eddig elmaradtak az írás-olva­sás megtanulásától, siessenek pó­tolni. És kérdezzék meg a levizsgázot­­takat boldog érzéseik felől, mit éreztek a vizsga után. Kérdezzék meg, hiszen falubeliek. Kérdezzék meg, miért volt piros az orcájuk, miért dobogott hevesebben, fiatalo­sabban a szívük, miért szorították keblükhöz szerény ábécés könyvü­ket, irkáikat a vizsgán? Kérdezzék meg, miért adnák oda most szer­zett okosságukat? A monda szerint a keleti fejede­­lem, amikor a bölcs bemutatta neki találmányát, az Írást, fejét levá­gatta, a betűket elégettette, ne­hogy az emberek, ha megtanulnak írni, beszélni elfelejtsenek. Dehogy felejtettek el beszélni az Írástudó emberek! Ellenkezőleg, a betűkön át megszólal a hangjuk, amikor katonafiuknak, vasútépítő ifjú társaiknak levelet küldenek, vagy tőlük kapott levelet olvasnak. Betűtudás nélkül nagyon szegények vagyunk. Tito országában ez a sze­génység is megszűnik, íme, bemutatjuk a padeji úttörők névsorát, akik hálásan és boldogan mondottak köszönetet vizsgájuk után fáradhatatlanul dolgozó taní­­tóiknak. Sikerrel vizsgáztak a kö­vetkezők, s most sóvárogva várják a címükre megindítandó jutalom­­újságot: Zákány Ágnes, Farkas Anna,­­Taksa Boriska, Zsoldos Juliska, Ripca Anna, Bus Erzsébet, Boka Mária, Mészáros Mihály, Győri Rozália, Szalma Ferenc, Szalma Erzsébet, Véber István, Molnár Ferenc, Zsoldi Verona, Sztoján Julis­ka, Sövényházi Ilona, Martonosi Ju­liska, Kádár Erzsébet, Borsi Iván, Zsol­­dos Erzsébet, Huszák Juliska, Lányi Franciska, Csűri Verona és Zsoldos Teréz Lévai Nándor, Padej --------------------------------------------V................................­----------------­ Faliújság kiállítás a szuboticai szakszervezetekben Seubatica, május hó. Szuboticán a napokban faliújság kiállítás nyílt meg. A szakszerveze­ti otthon egyik termében szebbnél­­szebb faliújságok ejtik csodálatba a szemlélőt. Szép díszítések, ér­tékes és érdekes cikkek bizonyítják a szakszervezeti alosztályok és mun­kaközösségek kulturális törekvéseit A gyönyörű rajzok főleg az újjáépí­tést ábrázolják. A tartalmas cikkek május jelentőségéről, a munkaver­senyről, a tervgazdálkodásról, az ötéves tervről, a testnevelésről és a dolgozók kulturmunkájáról tájékoz­tatnak. Legszebb a GRAMAG és a tanítóképző ifjúsági aktívájának dí­szes faliújságja. A kiállított faliújságok munkás­­ifjúságunk- dolgozóink és középis­kolás ifjúságunk eredményes kultúr­munkáját hirdetik. a „Sárga, Fekete és Vörös” című verse is. Markovics János munkáját a ben­ne rejlő erőn kívül még az se emeli, hogy olyan kitagadott és hontalan nép költője írta, mint amilyen a cigányság volt , a szuboticai ci­gány kulturegyesület megszervező­je. A sátoros cigányokat is értékes kulturmunkára szervezte be. A fasizmus a cigány „kérdést” a zsidó „kérdéshez” hasonlóan azok kiirtásával akarta megoldani. A né­peket nem felemelni, hanem meg­alázni és kiirtani akarták. Marko­vics János a többi cigánnyal került a dachau­-i hal­áltáborba. Itt ismerte meg a fasizmus minden borzalmát, de itt ismerkedett meg a haladó eszmékkel is. Dachauban szerzett a környű él­­ményeinek hatása alatt írta meg el­ső verseit, amelyeket nyár a Hídból ismerünk. A szerdai „szerzői esten” hallott munkái után ítélve, Marko­vics szépen fejlődik és sokat várha­tunk tőle. A szerdai „Szerzői estet" mint­egy négyszáz ember hallgatta vég­ig nagy érdeklődéssel. Minthárom szerzőnek szép sikert hozott ez az est. De nemcsak az ő sikerük ez, hanem a dolgozó vajdasági magyar­ságé is Uj népi társadalmunknak már irodalmi téren is megmutat­­koznak az eredményei. Uj emberek, uj tehetségek uj mondanivalókkal lépnek a­ közönség elé és ezzel az uj, fejlődő munkásíró generáció szervesen belenő a népi társadalom előrehaladó szerkezetébe. Brindza Károly .....■■Inai............. A tegnap beszélő nyomai Munkásírónk készülő regényéből. A jobb szállásokat a falu magasabban fekvő ré­­­n elfoglalták a tisztek és a tisztesek. Ha a házi­gazda nem tetszett, utasították: keressen magának másutt lakást. Mi lakásainkat nem magunk kerestük, úgy utalták ki számunkra a völgyben, öt lakásban egy szakasz. Két-három honvéd, tizenkét, tizenhárom munkaszolgálatos. E lakáskiutalással viszonylagosan jól jártunk, mert a katonák, kik hozzánk jöttek, jó­­akaratú fiúk voltak, velük soha nem volt semmi kel­lemetlenségünk. A kérdés rendezésének legkínosabb része a lakások elfoglalása volt, mert a házigazdákat ki kellett a házból lakoltatni. Ezt a honvédek végez­ték, bennünket a már megüresedett lakásokba utal­tak. A falakon és a kemencéken kívül más nem is volt a lakásokban. Olyan szűk helyünk volt, hogyha mind­annyian lefeküdtünk, úgy a fekvőktől nem lehetett az ajtót kinyitni. A két honvédet a kemencére fektettük, magunk végigheveredtünk a földön. Nyolcan az első szobában, öten a másodikban. Világításunkra aligha lett volna büszke az ősember, mert az ugyan nem világított, de gyönyörűen füstölt. Kötszert csavartunk hurkává és azzal kísérleteztünk. Egyszer margarin­nal, másszor vajjal, terpentines cipőkrémmel és ha­sonló zsiradékokkal, melyek igyekeztek elfogadtatni velünk, hogy szobánk világos. Sikerült is sokszor egymásra ismernünk e pazar fényben. Főleg a han­gunkról. Egy aluminium mosdótálat sikerült a saját ja­vunkra megmentenünk. Indulásunk előtt minden sza­kasz javára vásároltattunk két-két mosdótálat, de ezeket a honvédek elragadták tőlünk. A szakaszok mosdótál nélkül maradtak és átalakultunk fürdőszo­bákká. Szájunkba vizet vettünk, azt fújtuk a kaceink­­re, így mostuk magunkat ragyogó tisztára napról­­napra. Szobánkban mindannyian bácskaiak voltunk, megszoktuk a tiszta fehérneműt, ebben a négy hét­ben azonban úgy elmaradt a nagymosás, mint a bor­ravaló. Ha mostunk, csak zsebkendőinket mostuk. Ránk is szakadt a földkerekség legvonzóbb állat­kája: a tétel Legtöbb bajunk a kemencével volt. Sehogysem tudtuk fűteni. Lakásunk mindig hideg volt és nem tudtuk, hol rosszabb: az országúton-e, vagy a lakás­ban. Egyetlen csoport lakott meleg szobában, az is csak azért, mert nem lakoltatták ki házigazdájukat. Az oroszok aztán tudnak fűteni ... A háziasszony naponta eljött, hogy ellenőrizze fészkét. Egy kamrája volt, hol kis burgonyáját és kásáját tartotta. Ez az ajtó állandóan lakat alatt volt. Többször adott szá­munkra is egy-egy kötény burgonyát. Szappanért, cérnáért vásárolhattunk krumplit a lakosságnál, de kár volt a vásárlásért, mert a főzéssel semmire sem mentünk. Vagy szénné égettük a krumplit, vagy félig­­sülten ettük. De bármilyen volt e vacsorakiegészítés, bizonyos, hogy mindig a legtestvériesebben osztottuk szét egymás között s talán soha nem éreztük annyira a közösség hasznát, mint ezekben a nehéz napokban. A honvédek sehogysem tudták megérteni, hogy a tetű, az egér, a nyomor csak a megszállás kisérő­­jelenségei. Ezerszer vágták a fejünkhöz: „Ez az orosz paradicsom?!“ Nem látták a kirabolt faluk valóságát. Pedig kis jóakarattal sok mindent láthattak volna. Hatalmas kolhozraktára volt a falunak Most persze üresen. De ekkora épületet nem emeltek volna, ha a termés mennyisége nem köti magát ilyen méretekhez. Ke­nyér tehát bőven lehetett Nagy napraforgótábla szür­kült túl a látóhatáron, e falu nem szűkölködött olaj­ban sem. Minden ház mellett tehénistálló. Az istállók most üresek, de épeszű ember tudja, hogy istállót csak az épít, akinak van tahana. Az elhagyott istállók­ban a megszállás előtt tehenek kérődztek, volt a falu­siaknak tejük, vajuk és sajtjuk. A disznóól sem azért acsalódik, hogy azokba ping-pong rajongók ugrándoz­zanak a deszka körül. Ezekben feltétlen disznókat kialáltak. A kéményekben tehát kolbászok és szalon­nák szenvedtek a füsttől. A mezőkön nagy tömegben tönkretett mezőgaz­daság gépek. Egy rakáson négy lóvontatású arató­gép, szelektorok, kultivátorok, cséplőgarnitúrák. A szerszámok sokasága arra engedett következtetni, hogy volt elég gép, mely mentesítette e falu dolgozóit a hosszadalmas és fárasztó testi munkától, s itt aligha dolgozott a földmunkás többet napi nyolc óránál. Végül az ici­ pici falu végén ott fehérlett az is­kolaépület is, mint a jövő értelmet és igényeket biz­tosító ígérete . . . Mindezt a honvédek nem látták. Nem is akarták látni, őket csak a telük érdekelték, melyeket saját renyheségük szaporított tömegessé fehérneműinkben és úgy képzelték, hogy Oroszországban mindenki tet­ves. Lényegében a megszálló hadseregek jelentették Oroszföldön a tetűgyárat. E folyton zsörtölődő, minden kákán csomót ke­reső embertömeg már elfeledte, hogy Horthy Miklós Magyarországában, Európa szívében a kastélyok mel­lett lucskos majorok pesvednek elképesztő nyomor­ban, s e majorok egészségtelen odúiban sápadtképü, angolkóros gyerekek vergődnek fekete kenyéren. A honvédek csak a kacsalábon forgó kastélyokat keresték, a négyesfogatú határt és hiányzott nekik a lógótokájú botosispán. Ezt persze Oroszországban hiába keresték. Itt kastélyok helyett iskolákat építenek a falvakon, ispá­nok helyett tanítók és orvosok látogatják a dolgozó­kat. Mert Sztálin Oroszországában minden falunak van tanítója, orvosa és jogásza . . . Lukács Gyula

Next