Magyar Szó, 1947. május (4. évfolyam, 111-135. szám)
1947-05-11 / 118. szám
Új népi írók szerzői estje a szuboticai Magyar Népkörben A szuboticai Magyar Népkör népegyetemi előadásai sok értékes ismerethez juttatták már hozzá a kultúraszerető közönséget. Ez a közönség többé- kevésbé minden előadás alkalmával meg is töltötte a Népkör színháztermét, ami természetesen a jól megváltozott témáknak, a különböző irodalmi és politikai problémák felvetésének és helyes megvilágításának eredménye. Május 7-én, a Népegyetemi előadások keretében „szerzői estet" rendezett a Magyar Népkör népegyetemi bizottsága. Három népi tehetség lépett a közönség elé műveivel. Három népből jött ember, három dolgozó, akiket népi társadalmunk új és egészséges fejlődése vetett felszínre. Lukács Gyula ipari munkás, Csépi Imre a magyar népszínház kultikus munkásból lett tagja és Markovics János fiatal zeneoktató. Fiatal, de nagyon tehetséges írók és költők, akik megtalálták helyüket a dolgozó nép társadalmában, a dolgozó nép életében és szép helyet kaptak a jugoszláviai magyarság népi sajtójában irodalmában. Lampe Imre a kishegyesi magyar költő lépett először a dobogóra. Egyszerű paraszti ember. A föld robotosai közül is a legjobbban kihasznált, a legnehezebb munkát végző ember kubikus volt... Ott, a legnehezebb munkák közepette, amikor kihasznált munkásverejtéke végig csörgött homlokán és a felszálló föld pora sárrá dagadt az arcán, akkor öltek meg benne a legkeserűbb, de mégis legszebb gondolatok. Csépe Imre kultikus költővé érett az elnyomás és a legnehezebb munka közepette. A „Híd”-ban leközölt versei ismertté tették nevét a vajdasági magyarság előtt Az új zamatu és súlyos mondanivalójú szavak egyszerű szépsége megkapja az embert. Különösen most, ahogy ő maga, a kultikusból lett költő adta elő, hatottak kétszeres erővel a „Harc az árral” szavai, amelyben elnyomott élete és sorsa elleni küzdelmét írja le-Élő életem kezdetén A sors medrébe bátran léptem én. Felettem borús volt az ég, Körülöttem sodort az ár S tudtam, hogy harcszomjuk rám is vár De merész voltam, győzni vágyó, elszánt, Ki többre becsüli a célt, mint saját magát. Homlokomra kiült a dac, Szememben fénylett a remény, Testemben duzzadt az erő. Agyamban élt a cél. Éreztem testem herkules erejét, Éreztem vas akaratát. Égjen bár előttem lánggal a tenger. Mégis rajta kelek át. Ugyanez az erő és magabiztossága érzik a többi versein is, amelyek közül még a „Márciusi pókok” emelkedik ki, amelyben az elnyomókat, az éhes, zsákmányra leső márciusi pékhez hasonlítja. „A béres lakás belseje” c. versében rendkívüli éles meglátású szavakkal adja vissza a béreslakás nyomorszülte, nyomor festette képeit. Virágot mintáz a piszok, Penészbe mártja a keféit A béres lakás falára Úgy rakja nyomor a díszeit. Csépe Imre, ha élménnyé tudja gyúrni mindazt, amit a felszabadított munka adott hazánk népeinek és azt a hatalmas építő lendületet, amellyel népeink dolgoznak hazájuk felépítésén, akkor majd még jobb és még szebb verseket adhat népének. Annál is inkább, mert erre a kultikusból lett költőnek, tehetségénél fogva minden adottsága megvan. Lukács Gyula a HÍD hasábjain adott hírt készülő regényéről és magáról is. A bácskai magyar és szláv szabadságharcosok harcát és golgotáját hisz meg éles meglátásokkal és hűt ábrázolásokkal teli riport-regényében. Lukács Gyula részese volt ennek a harcnak és átélője a rázúdított borzalmaknak. Megjárta a „Sárga háztól a Vörös Csillagig”, az utat és riportjában ez az út, a dolgozók ép harcosainak útja, kap eleven színeket. Szerda esti felolvasásából megismerkedtünk a hírhedt „Sárga Ház” borzalmaival. Vukovics Matkó, a szuboticai dolgozók hősének gyalázatos agyonveretésétől az ukrajnai hadszíntérre dobott büntető századok meghurcolt életéig. Valóságízű képeket kaptunk a Don-kanyarban vergődő és nagy felismerésekre érő magyar katonák viszályairól „Hitler zöldruhás legényeivel”. Élénk színekkel rajzolta meg a nagy szovjet áttörés után a fogolytáborok magyar és német lakóinak életét, munkáját és az oroszokhoz való viszonyát. A fasiszta uraitól háborúba sodort magyar katona itt ismerte meg a nagy szovjetállam dolgozóinak új rendjét és itt ismerték meg a szovjet emberek is a dolgos magyar munkás értékét. Itt ért először dicsérő szóvá a kolhoz agronómusának ajkán:: „Vengerski rarod, harosiji narodi” Lukács Gyula riportregényét a szerda esti felolvasás után, még nagyobb türelmetlenséggel várta a magyar olvasóközönség. Markovics János cigányköltő a „szerzői est” harmadik résztvevője. „Kalapok” c. poémájának és „Sárga, Fekete, Vörös” című versének szavalata következett ezután. A „Kalapok"-at Pataki László, a magyar népszínház rendezője adta elő, nagyszerűen átélve a poéma mély mondanivalóját. A „Sárga, Fekete, Vörös” c. verset pedig Sefcsics Mici a Magyar Népszínház tagja és Damjanov Jadranka adták elő szépen. Markovics János cigányanyától született és az nevelte az élet nehézségei között. Születésének körülményeit a „Kalapok” c. hosszabb poémájában dolgozta fel drámai erővel. Markovics ebben a munkájában nemcsak az anyjával együtt átélt nyomort adta, azon túl megérezni a letűnt tőkés korszak minden szennyét is, a gazdagok kiváltságos helyzetét, amellyel mindent megvásárolhattak és megvásároltak. A poéma végén, amikor a dolgozó nép a régi társadalom helyán már a maga társadalmát, hazáját építi, boldogan kiált fel. Nincs már legelőkön gulyákat temető, méregvödrös kút! Csak munkások maradnak! kik téglázzák a mocsarak fenekét, s tunya tetvet ölnek tisztítva a földtekét s parasztok, kik vetnek, aratnak s betűöntők, kik uj, izmos írást csorgatnak a könyvlapokra, s tudást, világosságot vészítek az életszépitő, holnanépitő homlokokra ! Folyók felett hidak zengik partok énekét, s ünneplőjét boldogan ölti magára a munkás, haladó nép .. Sinek kórusa kerekek dalát dübörgi.. . Hasonló erőktől és színektől dús Fadejón is volt írástudási vizsga Padejon nagyon nehezen indult meg az írni-olvasni tanulás. A tanítói együttes buzdított, nógatott, járt,kelt házról-házra ott, ahol írástudatlan volt. Szinte csüggesztő vált az a babonás hit, amivel találkoztak, hogy »nem lehet már öreg fejjel tanulni«, meg hogy »én már elmúltam 45 éves, én már nem vagyok köteles tanulni«, stb. Aztán a sok szégyenlős, aki tanulni rostél, de azt nem rösteli, hogy tudatlan. A régi osztályuralom mennyi maradandó babonát ültetett el a népi világosság terjesztése ellen! Most már Padejon is van levizsgázott felnőtt írástudó. Új írástudó, aki tudja, bizonyítja, hogy az észt ébreszteni ész kell, a gyertya gyújtásához egy másik égő holmi kell, a világosságot , az értelmi világosságot egy másik értelmi világosságtól lehet megszerezni. Hogy az írással a gondolatunkat állítjuk szem elé, Padejon is, mint széles e világban; a betű a tudomány, a tökéletesedés szerény, de biztos szerszáma. Jó lesz ezt megszívlelni azoknak, akik eddig elmaradtak az írás-olvasás megtanulásától, siessenek pótolni. És kérdezzék meg a levizsgázottakat boldog érzéseik felől, mit éreztek a vizsga után. Kérdezzék meg, hiszen falubeliek. Kérdezzék meg, miért volt piros az orcájuk, miért dobogott hevesebben, fiatalosabban a szívük, miért szorították keblükhöz szerény ábécés könyvüket, irkáikat a vizsgán? Kérdezzék meg, miért adnák oda most szerzett okosságukat? A monda szerint a keleti fejedelem, amikor a bölcs bemutatta neki találmányát, az Írást, fejét levágatta, a betűket elégettette, nehogy az emberek, ha megtanulnak írni, beszélni elfelejtsenek. Dehogy felejtettek el beszélni az Írástudó emberek! Ellenkezőleg, a betűkön át megszólal a hangjuk, amikor katonafiuknak, vasútépítő ifjú társaiknak levelet küldenek, vagy tőlük kapott levelet olvasnak. Betűtudás nélkül nagyon szegények vagyunk. Tito országában ez a szegénység is megszűnik, íme, bemutatjuk a padeji úttörők névsorát, akik hálásan és boldogan mondottak köszönetet vizsgájuk után fáradhatatlanul dolgozó tanítóiknak. Sikerrel vizsgáztak a következők, s most sóvárogva várják a címükre megindítandó jutalomújságot: Zákány Ágnes, Farkas Anna,Taksa Boriska, Zsoldos Juliska, Ripca Anna, Bus Erzsébet, Boka Mária, Mészáros Mihály, Győri Rozália, Szalma Ferenc, Szalma Erzsébet, Véber István, Molnár Ferenc, Zsoldi Verona, Sztoján Juliska, Sövényházi Ilona, Martonosi Juliska, Kádár Erzsébet, Borsi Iván, Zsoldos Erzsébet, Huszák Juliska, Lányi Franciska, Csűri Verona és Zsoldos Teréz Lévai Nándor, Padej --------------------------------------------V................................---------------- Faliújság kiállítás a szuboticai szakszervezetekben Seubatica, május hó. Szuboticán a napokban faliújság kiállítás nyílt meg. A szakszervezeti otthon egyik termében szebbnélszebb faliújságok ejtik csodálatba a szemlélőt. Szép díszítések, értékes és érdekes cikkek bizonyítják a szakszervezeti alosztályok és munkaközösségek kulturális törekvéseit A gyönyörű rajzok főleg az újjáépítést ábrázolják. A tartalmas cikkek május jelentőségéről, a munkaversenyről, a tervgazdálkodásról, az ötéves tervről, a testnevelésről és a dolgozók kulturmunkájáról tájékoztatnak. Legszebb a GRAMAG és a tanítóképző ifjúsági aktívájának díszes faliújságja. A kiállított faliújságok munkásifjúságunk- dolgozóink és középiskolás ifjúságunk eredményes kultúrmunkáját hirdetik. a „Sárga, Fekete és Vörös” című verse is. Markovics János munkáját a benne rejlő erőn kívül még az se emeli, hogy olyan kitagadott és hontalan nép költője írta, mint amilyen a cigányság volt , a szuboticai cigány kulturegyesület megszervezője. A sátoros cigányokat is értékes kulturmunkára szervezte be. A fasizmus a cigány „kérdést” a zsidó „kérdéshez” hasonlóan azok kiirtásával akarta megoldani. A népeket nem felemelni, hanem megalázni és kiirtani akarták. Markovics János a többi cigánnyal került a dachau-i haláltáborba. Itt ismerte meg a fasizmus minden borzalmát, de itt ismerkedett meg a haladó eszmékkel is. Dachauban szerzett a környű élményeinek hatása alatt írta meg első verseit, amelyeket nyár a Hídból ismerünk. A szerdai „szerzői esten” hallott munkái után ítélve, Markovics szépen fejlődik és sokat várhatunk tőle. A szerdai „Szerzői estet" mintegy négyszáz ember hallgatta végig nagy érdeklődéssel. Minthárom szerzőnek szép sikert hozott ez az est. De nemcsak az ő sikerük ez, hanem a dolgozó vajdasági magyarságé is Uj népi társadalmunknak már irodalmi téren is megmutatkoznak az eredményei. Uj emberek, uj tehetségek uj mondanivalókkal lépnek a közönség elé és ezzel az uj, fejlődő munkásíró generáció szervesen belenő a népi társadalom előrehaladó szerkezetébe. Brindza Károly .....■■Inai............. A tegnap beszélő nyomai Munkásírónk készülő regényéből. A jobb szállásokat a falu magasabban fekvő rén elfoglalták a tisztek és a tisztesek. Ha a házigazda nem tetszett, utasították: keressen magának másutt lakást. Mi lakásainkat nem magunk kerestük, úgy utalták ki számunkra a völgyben, öt lakásban egy szakasz. Két-három honvéd, tizenkét, tizenhárom munkaszolgálatos. E lakáskiutalással viszonylagosan jól jártunk, mert a katonák, kik hozzánk jöttek, jóakaratú fiúk voltak, velük soha nem volt semmi kellemetlenségünk. A kérdés rendezésének legkínosabb része a lakások elfoglalása volt, mert a házigazdákat ki kellett a házból lakoltatni. Ezt a honvédek végezték, bennünket a már megüresedett lakásokba utaltak. A falakon és a kemencéken kívül más nem is volt a lakásokban. Olyan szűk helyünk volt, hogyha mindannyian lefeküdtünk, úgy a fekvőktől nem lehetett az ajtót kinyitni. A két honvédet a kemencére fektettük, magunk végigheveredtünk a földön. Nyolcan az első szobában, öten a másodikban. Világításunkra aligha lett volna büszke az ősember, mert az ugyan nem világított, de gyönyörűen füstölt. Kötszert csavartunk hurkává és azzal kísérleteztünk. Egyszer margarinnal, másszor vajjal, terpentines cipőkrémmel és hasonló zsiradékokkal, melyek igyekeztek elfogadtatni velünk, hogy szobánk világos. Sikerült is sokszor egymásra ismernünk e pazar fényben. Főleg a hangunkról. Egy aluminium mosdótálat sikerült a saját javunkra megmentenünk. Indulásunk előtt minden szakasz javára vásároltattunk két-két mosdótálat, de ezeket a honvédek elragadták tőlünk. A szakaszok mosdótál nélkül maradtak és átalakultunk fürdőszobákká. Szájunkba vizet vettünk, azt fújtuk a kaceinkre, így mostuk magunkat ragyogó tisztára naprólnapra. Szobánkban mindannyian bácskaiak voltunk, megszoktuk a tiszta fehérneműt, ebben a négy hétben azonban úgy elmaradt a nagymosás, mint a borravaló. Ha mostunk, csak zsebkendőinket mostuk. Ránk is szakadt a földkerekség legvonzóbb állatkája: a tétel Legtöbb bajunk a kemencével volt. Sehogysem tudtuk fűteni. Lakásunk mindig hideg volt és nem tudtuk, hol rosszabb: az országúton-e, vagy a lakásban. Egyetlen csoport lakott meleg szobában, az is csak azért, mert nem lakoltatták ki házigazdájukat. Az oroszok aztán tudnak fűteni ... A háziasszony naponta eljött, hogy ellenőrizze fészkét. Egy kamrája volt, hol kis burgonyáját és kásáját tartotta. Ez az ajtó állandóan lakat alatt volt. Többször adott számunkra is egy-egy kötény burgonyát. Szappanért, cérnáért vásárolhattunk krumplit a lakosságnál, de kár volt a vásárlásért, mert a főzéssel semmire sem mentünk. Vagy szénné égettük a krumplit, vagy féligsülten ettük. De bármilyen volt e vacsorakiegészítés, bizonyos, hogy mindig a legtestvériesebben osztottuk szét egymás között s talán soha nem éreztük annyira a közösség hasznát, mint ezekben a nehéz napokban. A honvédek sehogysem tudták megérteni, hogy a tetű, az egér, a nyomor csak a megszállás kisérőjelenségei. Ezerszer vágták a fejünkhöz: „Ez az orosz paradicsom?!“ Nem látták a kirabolt faluk valóságát. Pedig kis jóakarattal sok mindent láthattak volna. Hatalmas kolhozraktára volt a falunak Most persze üresen. De ekkora épületet nem emeltek volna, ha a termés mennyisége nem köti magát ilyen méretekhez. Kenyér tehát bőven lehetett Nagy napraforgótábla szürkült túl a látóhatáron, e falu nem szűkölködött olajban sem. Minden ház mellett tehénistálló. Az istállók most üresek, de épeszű ember tudja, hogy istállót csak az épít, akinak van tahana. Az elhagyott istállókban a megszállás előtt tehenek kérődztek, volt a falusiaknak tejük, vajuk és sajtjuk. A disznóól sem azért acsalódik, hogy azokba ping-pong rajongók ugrándozzanak a deszka körül. Ezekben feltétlen disznókat kialáltak. A kéményekben tehát kolbászok és szalonnák szenvedtek a füsttől. A mezőkön nagy tömegben tönkretett mezőgazdaság gépek. Egy rakáson négy lóvontatású aratógép, szelektorok, kultivátorok, cséplőgarnitúrák. A szerszámok sokasága arra engedett következtetni, hogy volt elég gép, mely mentesítette e falu dolgozóit a hosszadalmas és fárasztó testi munkától, s itt aligha dolgozott a földmunkás többet napi nyolc óránál. Végül az ici pici falu végén ott fehérlett az iskolaépület is, mint a jövő értelmet és igényeket biztosító ígérete . . . Mindezt a honvédek nem látták. Nem is akarták látni, őket csak a telük érdekelték, melyeket saját renyheségük szaporított tömegessé fehérneműinkben és úgy képzelték, hogy Oroszországban mindenki tetves. Lényegében a megszálló hadseregek jelentették Oroszföldön a tetűgyárat. E folyton zsörtölődő, minden kákán csomót kereső embertömeg már elfeledte, hogy Horthy Miklós Magyarországában, Európa szívében a kastélyok mellett lucskos majorok pesvednek elképesztő nyomorban, s e majorok egészségtelen odúiban sápadtképü, angolkóros gyerekek vergődnek fekete kenyéren. A honvédek csak a kacsalábon forgó kastélyokat keresték, a négyesfogatú határt és hiányzott nekik a lógótokájú botosispán. Ezt persze Oroszországban hiába keresték. Itt kastélyok helyett iskolákat építenek a falvakon, ispánok helyett tanítók és orvosok látogatják a dolgozókat. Mert Sztálin Oroszországában minden falunak van tanítója, orvosa és jogásza . . . Lukács Gyula