Magyar Szó, 1965. május (22. évfolyam, 119-147. szám)
1965-05-01 / 119. szám
Az ember nem lehet a gép rabja Mi jellemzi a munkaszervezeteknek a korszerűsítésre és a dolgozók képzésére irányuló törekvéseit Bogdán Tankosié, a Tartományi Szakszervezeti Tanács titkára nyilatkozik a Magyar Szónak Mind több új, korszerű gép érkezik a gyárakba, s a termelők nagyobbára úgy tekintenek rájuk, mint arra az egyedüli illetőségre, amely növeli a termelékenységet, a jövedelmet és a kereseteket. A gép és a technológia nagyütemű fejlesztése annyira előtérbe került, részben okkal és joggal, hogy egy kissé elhomályosította a másik tényezőt, a legfőbb tényezőt, az embert, az ember képesítését olyan fokra, hogy ő uralja a gépet és ne a gépet. Vajon tudatosan fut-e két vágányon a termelés korszerűsítése és az ember képzése? Vajon akarattal vagy tévedésből adtunk-e az első szerelvény elé Diesel-motort, míg a másikat csak lassú füstös mozdony vontatja? Mostanában mind többet halljuk, hogy csak a kétirányú befektetés a gazdaságos, a termelő képzésével párhuzamosan a termelési folyamat korszerűsítése, lehet, hogy egy kissé későn jöttünk rá erre az igazságra. Jó lenne tehát alaposabban felmérni a képzés legidőszerűbb problémáit. Erre kértük meg Bogdan Tankosic elvtársat, a Tartományi Szakszervezeti Tanács titkárát. Nem mondhatjuk, hogy a munkaszervezetek és a társadalmi erők nem tulajdonítottak elég nagy jelentőséget annak, hogy a vállalatokba és az intézményekbe megfelelő szakkáder kerüljön. Nagy erőfeszítéseket tettek. Évről évre növekedtek a milliók erre a célra. Egyrészt az intenzív gazdálkodás szükséglete vitte rá őket, másrészt annak a felfogásnak az érettsége, hogy magasabb általános és szaktudással nagyobb termelékenység érhető el és tevékenyebb önigazga-Vajdaság hétéves terve az előbbi tervekkel ellentétben a gazdaság fejlődésének olyan távlati koncepcióját szorgalmazza, amely már a világon elért tudományos kutatások és a technikai fejlődés tapasztalatain alapszik. Teháta legkorszerűbb technológiát és magasfokú képesítést követel, amely egyben a termelés szakosítását és a termelő legszűkebb szakképesítését igényli. A gépesítés és az automatizáció több munkaoperációt egyesít, és felszabadítja az embert a nehéz fizikai munkák végzésétől. Erre kell előkészíteni a termelőket, rávilágítani a korszerűsítési folyamat előnyeire, hogy ne akadályozzák, hanem támogassák azokat a törekvéseket, amelyek a termelést magasabb szintre emelik és megkönnyítik az ember munkáját. A termelőnek fel kell készülnie arra, hogy az elért technikai vívmányok fölött uralkodjon. De vajon elérjük-e ezt azzal, hogy az embert egy gép kezelésére képezzük? Nem vártok fejlődnek. Úgy vélem, hogy az a tevékenység, amely a dolgozók képzésére irány nyúl, szerves része annak a harcnak, amelyet a szocialista gazdaság és a szocialista társadalmi viszonyok építéséért folytattunk. Jelentős kézzelfogható eredményeket értünk el a képzés terén, de áll az is, hogy ezt a gyorsütemű gazdasági fejlődést nem tudtuk kísérni, nem tudtuk ellátni megfelelő szakkáderekkel. Ebből kifolyó-lag jó néhány probléma vetődik fel. Kik-e az ember a gép követelményei miatt robottá, aki egész életén át ugyanazt a munkát végzi? Igen, azzá válna, ha ilyen szűkkörűen néznénk a szakképesítést. A gyári központok arra irányuló törekvése, hogy az embert szűk szakképesítéssel egy géphez, egy gyárhoz kösse, nagyon téves, s következményeit belátható időn belül megérezhetjük. A központnak több gép kezelésére kell szakképesítenie a dolgozót, hogy megismerje a termelési folyamat minden szakaszát. Fontos ez egyrészt azért, hogy bármelyik pillanatban helyettesíthesse a másik gépen hiányzó munkást, más-részt, hogy szabadabban kereshessen megfelelőbb munkahelyet, továbbá ezáltal bővül a tudása és látóköre, amely nélkül nehezen tud az önigazgatásban részt venni. Téves az az irányzat, hogy a központokban csak a szakképzetlen munkásokat képezik. Olyan gyors a technológia fejlődése, hogy időről időre minden dolgozó, még a technikus és a mérnök is továbbképzésre szorul. A gyári központoknak tehát ezt is szem előtt kell tartaniuk. Az eszközök és a felfogások Nehéz volna megállapítani, hogy a káderképzésre szánt eszközök elegendőek-e vagy sem, mert még kevesen mérték fel, mire van szükségük. Megállapítható az is, hogy az eszközök szintje nem a pénzhiánytól, hanem a felfogásoktól függ. Nagyobbára a a primitivizmusnak tudható be az is, hogy az ember képzése elé helyezték a termelőeszközt. Mi módon képezzük a termelőket? Sajnos, a legtöbb pénzt ösztöndíjakra és iskoláztatásokra fordítják, míg a meglévő termelőkáder nevelésének képzésére alig jut valami. Márpedig ez az elsődleges feladat a meglévő összetétel megváltoztatására. Éppen ezért ideje, hogy a statútumokban, szabályzatokban és különféle törvényes előírásokban ne csak általánosságban határozzuk meg a munkásképzés politikáját, hanem konkrétan tüntessük fel a dolgozó és a munkaszervezet jogait és kötelezettségeit. Míg a szakképesítés iránt mind jobban növekszik az érdeklődés, addig az általános képzést elhanyagoljuk. Miért? Azért, mert a jövedelemelosztásnál nem vesszük figyelembe az iskolai végzettséget. Pedig emiatt furcsa ellentmondásokba esünk. Magas szakképzettségű termelőmunkást képezünk ki elemi iskolai végzettség nélkül. A korszerű termelési folyamat és az önigazgatás nagyobb műveltséget igényel, általános műveltséget, hogy a rohamosan fejlődő technika vívmányaival könnyebben és alaposabban megismerkedhessen a termelő. Csakis úgy teheti a gépet az ember szolgálatába. VARGA Matild A szűk szakosítás előnye és hátránya Bogdan Tankosic cicerónénk egy lányos arcú görög fiú volt, fehér szandálban és hússzínű pulóverben, ördögbőr nadrágja alól selymesen buggyant elő kövér combjának szőrtelen bőre. Eddig szüntelenül fecsegett az autóbuszban is, de mivel a balkáni hegyekben annyi a völgy és a patak, oly sok a templom és a történelmi emlék, hogy meg se állhattunk mindenütt, s a fiúnak a kocsiból kellett magyaráznia, végül is kifáradt szegény, elnyomta az álom, fejét édesdeden hajtotta egy középkorú hamburgi kereskedő széles vállára. Végre zavartalanul gyönyörködhettünk a tájban, a sötét fenyvesekben, ahogy drámai komolysággal álltak a szírieken, a nevetesen felbukkanó apró tisztásokban, a zuhogó vízesésekben, a köpcös bizánci templomokban, melyekben látni véltük a mindenütt egyforma szenteket bajszosan a szakállukba dörmögni, s közben elégedetten állapíthattuk meg, hogy nálunk a szentek között jóval több a nő, s szájukon megenyhült fájdalommal a lágy, latin mosoly. Egy száraz angol hölgy halk sikolyokkal tartotta kameráját a nyitott ablakhoz, valaki fokhagymás kolbászt evett, mintegy a vidék levegőjéhez igazodva, hátul a kocsi mélyében egy magyar kefekötő békésen huszonegyezett egy pirospozsgás brazíliai orvossal. Akkor megálltunk. A sofőr hátratolta fején a sapkát és nagyot nyújtózott, a lányos fiú zergeléptekkel felszaladt a szikla legmagasabb csúcsára, s ott úgy kezdett tapsolni és hívogatni bennüket, mint ahogyan az óvónők csalogatják maguk köré a gyerekeket. S olyan diadalmasan mutatta a mélyben elterülő tájat, mintha legalábbis a saját műve lett volna, s az istennek is csak csodálkoznia kellett volna rajta. — Ez a völgy már időszámításunk kezdete előtt lakott hely volt — darálta. — Azt az amfiteátrumot, amelyet most ezüstösen ölel körül a patak vize, kétszáz éve ásták ki. De még így is rengeteg tárgyi emlék maradt a földben, a hegyek leszakadt partjai alatt. és arra távolabb ... Engem már nem érdekelt a dumája. Én is kifáradtam, én is legszívesebben ráhajtottam volna fejemet valakinek a vállára, de persze nem a hamburgiéra. Kicsit távolabb húzódtam, egy naspolyafa árnyékába. — Mért erről beszél? — szólalt meg a hátam mögül valaki angolul. Egy ráncos arai vén török volt, bugyogóban, fehér sapkával a fején, mintha egy cukordinnye fél héját tette volna fel viccesen, s a szájában kurta csibuk füstölgött vidáman. — Mért nem azt mondja, hogy mi volt itt húsz-huszonöt évvel ezelőtt? Én tudom! Én láttam! Az a szerencse, hogy már akkor is hülyének néztek, és nem bántottak. Aki gyengeelméjű volt, az megúszta a háborút. — Maga mindig itt volt? — kérdeztem, hogy én is szóljak valamit. — Mindig, uram. Kivéve azt a hat évet, amit Amerikában töltöttem. Tudniillik, nem bírtam az ottani klímát. Világéletemben szerettem a jó, vastag árnyékot, a forrásvizet és a tiszta levegőt. Megértően bólintottam. És a naspolyafára néztem, amely tele volt gyümölccsel, csak a kezemet kellett volna kinyújtani, hogy letépjek egyet, de nem szeretem a fanyar ízeket. Persze a fa is itt volt, az is látta, amit az öreg látott, hát hadd meséljen. — Az a baj, hogy ide autóutat építettek .— folytatta, s kivette szájából a csibukot. — Mert így csak felhajtottak a kamionok, s százával rakták ki a foglyokat. Felsorakoztatták őket ott, ahol most ez a kölyök járatja a száját, elhúzták előttük a gitárt, és a szerencsétlenek potyogtak, mint a naspolya, le a mélységbe. A patak vize elhordta őket. Tiszta munka volt. — És magát még csak meg se kérdezték, hogy mit keres itten? — fordultam feléje gyanakodva. De akkor már ott állt mellettem a hamburgi felesége is, aki ezen a kiránduláson nyugodtan szalmaözvegynek tekinthette magát. — Látták, hogy itt a viskóm, s a levert cölöphöz kikötve a kecském legel. Mondtam nekik, azért jöttem haza Amerikából, mert nem bírtam a klímát, s mert szeretem a kövér árnyékot, a tiszta levegőt. Röhögtek és megveregették a vállamat. „Rist du mesage?” kérdezték. Rájuk hagytam, s ezen megint jót röhögtek. Még a kávéjukat is megfőzették velem. — Unerhört! — kiáltott fel az asszony, s lekapta sokdioptriás szemüvegét, rálehelt, citromsárga bársonykabátja sarkával megtörölgette, és azután sokáig nézett a vén törökre, mintha csak a szemüvegtől függött volna, hogy lehet-e hinni neki. — Nem mondanám, ha nem volna igaz — folytatta amaz. — Huszonnégy gyerekkocsi maradt itt egyszer üresen. S kérdem én, mit vétettek azok a kicsinyek? Persze nem szólhattam semmit. Metamorfózis 2 — MAGYAR SZÓ 1965. MÁJUSI ÜNNEPI SZÁM Május 9-én és 10-én munkaszünet A szövetségi munkaügyititkárság közölte, hogy május 9-én és 10-én munkaszünet lesz. Mint ismeretes, a Szövetségi Szkupstina nemrégen törvényt hozott, amelyben május 9-én, a fasiszta Németország felett aratott győzelem és a második világháború befejeződésének napját állami ünneppé nyilvánította. Mivel május 9-e az idén vasárnapra esik, a szövetségi munkaügyi titkárság külön közölte, hogy a munkaszervezetek hétfőn, május 10-én sem dolgoznak. Mielőtt a függöny felgördül Beszélgetés Grósz Lászlóval, a Novi Sad-i vásár igazgatójával Aktákba temetkezve reggeltől estig megtalálhatja bárki a vásárigazgatóság első emeleti, második számú szobájában. •— Ilyenkor a vásár előtt azt sem tudom, hol a fejem — mondja, de azért készségesen szakít néhány percet a beszélgetésre. — Amíg ide nem kerültem, azt hittem roppant kényelmes munkahely ez, csupán a vásárok, kiállítások előtt kell megfogni a dolog végét. Hát kérem ez nem így van. Az előkészületek már az előző vásáron elkezdődnek, s addig tartanak, amíg el nem hangzik az ünnepi megnyitó. Sőt sokszor még azután is. Már a vásár idején megbeszélik, kit látnak majd viszont jövőre. Aztán szóba kerülnek a koncepciók. Nagy vonalakban akkor megegyeznek, mit hogyan tárjanak a látogató elé, mivel mit kellene megmutatni és elmondani. Mert a vásár nemcsak az árut mutatja meg, hanem igyekszik minél szemléltetőbben feltárni annak kitermelését. A mezőtől a fogyasztó asztaláig, olyan összefüggően, mintha egy folyamat lenne. Nem hiszem, hogy könnyű dolog a koncepciók összeegyeztetése. — Valóban nem könnyű. A vita többnyire egyik vásártól a másikig tart. Végül azonban csak megegyezünk. Az utóbbi években például már nagy területen mutattuk be a korszerű gépesített cukorrépa termelést, a legújabb megoldásokat és végül egységes álláspont alakult ki a kukorica teljes gépesítése körül is. Mivel az ilyen bemutatót maguk az érdekeltek finanszírozzák, mindenki úgy gondolja, ha megfizeti, akkor érvényesüljön az ő elképzelése. A Novi Sad-i elsősorban abban különbözik a világ többi hasonló kiállításától, hogy nemcsak a termelést, hanem a gazdasági viszonyokat is megpróbálja szemléltetni. A kombinátokat nemcsak egységesen mutatja be, hanem részlegeiket külön, mintha egy-egy vállalat volnának, de szemlélteti gazdasági kapcsolataikat, egymásrautaltságukat. A vásáron mint minden évben, most is lesz valami új, valami látványos, ami megragadja az ember figyelmét. Tavaly a Duna—Tisza— Duna csatornahálózatot láthattuk kicsinyítve. A csatornákon hajók, az öntöző telepeken esőztető berendezések, a legelőkön tehenek, a lakkásokon szőlő és gyümölcs, a sík vidéken cukorrépa, kukorica, takarmánynövények. Állandóan ott tolongtak körülötte, s nem egy embert láttam csodálkozni. Valóban ilyen szép ez a mi Vajdaságunk? Tavaly az volt az attrakció, az idén a vaskapus vízrendszert láthatjuk. A hatalmas mű százszorosára kicsinyített mását. Mindenképpen impozáns lesz. Jövőre a Morava szabályozása lesz a vásár egyik érdekessége. Az érdekességek közé tartozik az is, hogy Kelet-Németország az idén bemutat egy korszerű falut, azonkívül szemléletet a tej képződését a tehén szervezetében. Azt, hogyan lesz a különféle takarmányból tápláló, ásványi anyagokban gazdag, vitaminos, könnyen emészthető tej. Grósz igazgató barna, díszes kötésű füzetecskét vesz elő. Az első Novi Sad-i mezőgazdasági vásár állattenyésztő kiállítóinak névsora van benne. — Nézegetem a 34 éves füzetecskét. Körülbelül annyi különbség van közötte és mostani katalógusaink között, mint a vásárok között. Megnőttünk, állandóan bővülünk. Tavaly félmillió ember nézte meg a vásárt, az idén jóval többre számítunk. Külföldieknek kétszer annyi helyet adtunk el, mint tavaly, többet is eladhattunk volna, de már nincs több. Óriási a külföldiek érdeklődése. Rövid volt a beszélgetés. Az igazgatónak sietnie kell, ülésre várják. Rohan az idő, a megnyitó már itt van, alig néhány nap választ el bennünket tőle. Akárcsak a színpadon vagy mozivásznon. Mert a látogató itt is minél szebb, mutatósabb dolgot akar látni, minél ízlésesebb rendezésben. LOVAS István