Magyar Szó, 1965. május (22. évfolyam, 119-147. szám)

1965-05-01 / 119. szám

Az ember nem lehet a gép rabja Mi jellemzi a munkaszervezeteknek a korszerűsítésre és a dolgozók képzésére irányuló törekvéseit Bogdán Tankosié, a Tartományi Szakszervezeti Tanács titkára nyilatkozik a Magyar Szónak Mind több új, korszerű gép érkezik a gyárakba, s a termelők nagyobbára úgy tekintenek rájuk, mint arra az egyedüli illetőségre, amely növeli a termelékenysé­get, a jövedelmet és a kereseteket. A gép és a technológia nagyütemű fejlesztése annyira előtérbe került, részben okkal és joggal, hogy egy kissé elhomályosította a másik tényezőt, a legfőbb tényezőt, az embert, az ember képesítését olyan fokra, hogy ő uralja a gépet és ne a gép­et. Vajon tudatosan fut-e két vágányon a termelés kor­szerűsítése és az ember képzése? Vajon akarattal vagy tévedésből adtunk-e az első szerelvény elé Diesel-motort, míg a másikat csak lassú füstös mozdony vontatja? Mostanában mind többet halljuk, hogy csak a kétirányú befektetés a gazdaságos, a termelő képzésével párhuzamosan a termelési folyamat korszerűsítése, l­ehet, hogy egy kissé későn jöttünk rá erre az igazságra. Jó lenne tehát alaposabban felmérni a képzés legidőszerűbb problémáit. Erre kértük meg Bogdan Tankosic elvtársat, a Tarto­mányi Szakszervezeti Tanács titkárát. Nem mondhatjuk, hogy a munkaszervezetek és a tár­sadalmi erők nem tulajdoní­tottak elég nagy jelentőséget annak, hogy a vállalatokba és az intézményekbe megfe­lelő szakkáder kerüljön. Nagy erőfeszítéseket tettek. Évről évre növekedtek a mil­liók erre a célra. Egyrészt az intenzív gazdálkodás szük­séglete vitte rá őket, más­részt annak a felfogásnak az érettsége, hogy magasabb ál­talános és szaktudással na­gyobb termelékenység érhető el és tevékenyebb önigazga-Vajdaság hétéves terve az előbbi tervekkel ellentétben a gazdaság fejlődésének olyan távlati koncepcióját szorgal­mazza, amely már a világon elért tudományos kutatások és a technikai fejlődés ta­pasztalatain alapszik. Tehát­­a legkorszerűbb technológiát és magasfokú képesítést kö­vetel, amely egyben a terme­lés szakosítását és a terme­lő legszűkebb szakképesítését igényli. A gépesítés és az automatizáció több munka­­operációt egyesít, és felsza­­badítja az embert a nehéz fizikai munkák végzésétől. Erre kell előkészíteni a ter­melőket, r­ávilágítani a kor­­­szerűsítési folyamat előnyei­re, hogy ne akadályozzák, hanem támogassák azokat a törekvéseket, amelyek a ter­melést magasabb szintre emelik és megkönnyítik az ember munkáját. A terme­lőnek fel kell készülnie arra, hogy az elért technikai vív­mányok fölött uralkodjon. De vajon elérjük-e ezt azzal, hogy az embert egy gép ke­zelésére képezzük? Nem vá­r­tok fejlődnek. Úgy vélem, hogy az a tevékenység, amely­­ a dolgozók képzésére irán­y nyúl, szerves része annak a­­ harcnak, amelyet a szocialis­ta gazdaság és a szocialista társadalmi viszonyok építé­séért folytattunk. Jelentős kézzelfogható eredményeket értünk el a képzés terén, de áll az is, hogy ezt a gyors­ütemű gazdasági fejlődést nem tudtuk kísérni, nem tud­tuk ellátni megfelelő szak­­káderekkel. Ebből­ kifolyó-­­­lag jó néhány probléma ve­­­­tődik fel. Kik-e az ember a gép köve­telményei miatt robottá, aki egész életén át ugyanazt a munkát végzi? Igen, azzá válna, ha ilyen szűkkörűen néznénk a szakképesítést. A gyári központok arra irá­nyuló törekvése, hogy az embert szűk szakképesítéssel egy géphez, egy gyárhoz kös­se, nagyon téves, s következ­ményeit belátható időn belül­­ megérezhetjük. A központ­nak több gép kezelésére kell szakképesítenie a dolgozót, hogy megismerje a termelé­si folyamat minden szaka­szát. Fontos ez egyrészt azért, hogy bármelyik pillanatban helyettesíthesse a másik gé­pen hiányzó munkást, más-­­­részt, hogy szabadabban ke­reshessen megfelelőbb mun­kahelyet, továbbá ezáltal bő­­­­vül a tudása és látóköre, amely nélkül nehezen tud az önigazgatásban részt venni. Téves az az irány­zat, hogy a központokban csak a szakképzetlen munkásokat képezik. Olyan gyors a technológia fejlődése, hogy időről időre minden dolgozó, még a technikus és a mérnök is továbbképzésre szorul. A gyári központoknak tehát ezt is szem előtt kell tartaniuk. Az eszközök és a felfogások Nehéz volna megállapítani, hogy a káderképzésre szánt eszközök elegendőek-e vagy sem, mert még kevesen mér­ték fel, mire van szükségük. Megállapítható az is, hogy az eszközök szintje nem a pénz­hiánytól, hanem a felfogá­soktól függ. Nagyobbára a a primitivizmusnak tudható­ be az is, hogy az ember kép­­­­zése elé helyezték a terme­­­­lőeszközt. Mi módon képez­zük a termelőket? Sajnos, a legtöbb pénzt ösztöndíjakra és iskoláztatásokra fordítják, míg a meglévő termelőkáder nevelésének képzésére alig jut valami. Márpedig ez az elsődleges feladat a meglévő összetétel megváltoztatására. Éppen ezért ideje, hogy a statútumokban, szabályzatok­ban és különféle törvényes előírásokban ne csak általá­nosságban határozzuk meg a munkásképzés politikáját, ha­nem konkrétan tüntessük fel a dolgozó és a munkaszer­vezet jogait és kötelezettsé­geit. Míg a szakképesítés iránt mind jobban növekszik az ér­deklődés, addig az általános képzést elhanyagoljuk. Miért? Azért, mert a jövedelemel­osztásnál nem vesszük figye­lembe az iskolai végzettsé­get. Pedig emiatt furcsa el­lentmondásokba esünk. Ma­gas szakképzettségű terme­­lőmunkást képezünk ki elemi iskolai végzettség nélkül. A korszerű termelési folyamat és az önigazgatás nagyobb­ műveltséget igényel, általá­nos műveltséget, hogy a ro­hamosan fejlődő technika vívmányaival könnyebben és alaposabban megismerked­hessen a termelő. Csakis úgy teheti a gépet az ember szol­gálatába. VARGA Matild A szűk szakosítás előnye és hátránya Bogdan Tankosic cicerónénk egy lányos arcú görög fiú volt, fehér szan­dálban és hússzínű pulóverben, ördögbőr nadrágja alól selymesen buggyant elő kövér combjának szőrtelen bőre. Eddig szüntelenül fecsegett az autóbuszban is, de mivel a balkáni hegyekben annyi a völgy és a patak, oly sok a templom és a történelmi emlék, hogy meg se állhattunk mindenütt, s a fiúnak a kocsiból kellett magyaráznia, végül is kifáradt szegény, elnyomta az álom, fejét édes­­deden hajtotta egy középkorú hamburgi kereskedő széles vállára. Végre zavartalanul gyönyörködhettünk a tájban, a sö­tét fenyvesekben, ahogy drámai komolysággal álltak a szírieken, a nevetesen felbukkanó apró tisztásokban, a zuhogó vízesésekben, a köpcös bizánci templomokban, me­lyekben látni véltük a mindenütt egyforma szenteket baj­szosan a szakállukba dörmögni, s közben elégedetten ál­lapíthattuk meg, hogy nálunk a szentek között jóval több a nő, s szájukon megenyhült fájdalommal a lágy, latin mosoly.­­ Egy száraz angol hölgy halk sikolyokkal tartotta ka­meráját a nyitott ablakhoz, valaki fokhagymás kolbászt evett, mintegy a vidék levegőjéhez igazodva, hátul a kocsi mélyében egy magyar kefekötő békésen huszonegyezett egy pirospozsgás brazíliai orvossal. Akkor megálltunk. A sofőr hátratolta fején a sapkát és nagyot nyújtó­zott, a lányos fiú zergeléptekkel felszaladt a szikla leg­magasabb csúcsára, s ott úgy kezdett tapsolni és hívo­gatni bennüket, mint ahogyan az óvónők csalogatják ma­guk köré a gyerekeket. S olyan diadalmasan mutatta a mélyben elterülő tájat, mintha legalábbis a saját műve lett volna, s az istennek is csak csodálkoznia kellett volna rajta. — Ez a völgy már időszámításunk kezdete előtt la­kott hely volt — darálta. — Azt az amfiteátrumot, ame­lyet most ezüstösen ölel körül a patak vize, kétszáz éve ásták ki. De még így is rengeteg tárgyi emlék maradt a földben, a hegyek leszakadt partjai alatt. és arra távo­labb ... Engem már nem érdekelt a dumája. Én is kifáradtam, én is legszívesebben ráhajtottam volna fejemet valakinek a vállára, de persze nem a hamburgiéra. Kicsit távolabb húzódtam, egy naspolyafa árnyékába. — Mért erről beszél? — szólalt meg a hátam mögül valaki angolul. Egy ráncos arai vén török volt, bugyogóban, fehér sapkával a fején, mintha egy cukordinnye fél héját tette volna fel viccesen, s a szájában kurta csibuk füstölgött vidáman. — Mért nem azt mondja, hogy mi volt itt húsz-huszon­öt évvel ezelőtt? Én tudom! Én láttam! Az a szerencse, hogy már akkor is hülyének néztek, és nem bántottak. Aki gyengeelméjű volt, az megúszta a háborút. — Maga mindig itt volt? — kérdeztem, hogy én is szóljak valamit. — Mindig, uram. Kivéve azt a hat évet, amit Ameriká­ban töltöttem. Tudniillik, nem bírtam az ottani klímát. Világéletemben szerettem a jó, vastag árnyékot, a forrás­vizet és a tiszta levegőt. Megértően bólintottam. És a naspolyafára néztem, amely tele volt gyümölccsel, csak a kezemet kellett volna kinyújtani, hogy letépjek egyet, de nem szeretem a fanyar ízeket. Persze a fa is itt volt, az is látta, amit az öreg látott, hát hadd meséljen. — Az a baj, hogy ide autóutat építettek .— folytatta, s kivette szájából a csibukot. — Mert így csak felhajtot­tak a kamionok, s százával rakták ki a foglyokat. Felso­rakoztatták őket ott, ahol most ez a kölyök járatja a szá­ját, elhúzták előttük a gitárt, és a szerencsétlenek po­tyogtak, mint a naspolya, le a mélységbe. A patak vize elhordta őket. Tiszta munka volt. — És magát még csak meg se kérdezték, hogy mit keres itten? — fordultam feléje gyanakodva. De akkor már ott állt mellettem a hamburgi felesége is, aki ezen a kiránduláson nyugodtan szalmaözvegynek tekinthette magát. — Látták, hogy itt a viskóm, s a levert cölöphöz ki­kötve a kecském legel. Mondtam nekik, azért jöttem haza Amerikából, mert nem bírtam a klímát, s mert szeretem a kövér árnyékot, a tiszta levegőt. Röhögtek és megvere­gették a vállamat. „Rist du mesage?” kérdezték. Rájuk hagytam, s ezen megint jót röhögtek. Még a kávéjukat is megfőzették velem. — Unerhört! — kiáltott fel az asszony, s lekapta sok­­dioptriás szemüvegét, rálehelt, citromsárga bársonykabátja sarkával megtörölgette, és azután sokáig nézett a vén törökre, mintha csak a szemüvegtől függött volna, hogy lehet-e hinni neki. — Nem mondanám, ha nem volna igaz — folytatta amaz. — Huszonnégy gyerekkocsi maradt itt egyszer üre­sen. S kérdem én, mit vétettek azok a kicsinyek? Persze nem szólhattam semmit. Metamorfózis 2 — MAGYAR SZÓ 1965. MÁJUSI ÜNNEPI SZÁM Május 9-én és 10-én munkaszünet A szövetségi munkaügyi­­titkárság közölte, hogy má­jus 9-én és 10-én munka­szünet lesz. Mint ismeretes, a Szövetségi Szkupstina nemrégen törvényt hozott, amelyben május 9-én, a fa­siszta Németország felett aratott győzelem és a má­sodik világháború befejező­désének napját állami ün­neppé nyilvánította. Mivel május 9-e az idén vasárnap­ra esik, a szövetségi munka­ügyi titkárság külön közöl­te, hogy a munkaszervezetek hétfőn, május 10-én sem dolgoznak. Mielőtt a függöny felgördül Beszélgetés Grósz Lászlóval, a Novi Sad-i vásár igazgatójával Aktákba temetkezve reg­­­geltől estig megtalálhatja bárki a vásárigazgatóság el­ső emeleti, második számú szobájában. •— Ilyenkor a vásár előtt azt sem tudom, hol a fejem — mondja, de azért készsé­gesen szakít néhány percet a beszélgetésre. — Amíg ide nem kerültem, azt hittem roppant kényel­mes munkahely ez, csupán a vásárok, kiállítások előtt kell megfogni a dolog vé­gét. Hát kérem ez nem így van. Az előkészületek már az előző vásáron elkezdőd­nek, s addig tartanak, amíg el nem hangzik az ünnepi megnyitó. Sőt sokszor még azután is. Már a vásár ide­jén megbeszélik, kit látnak majd viszont jövőre. Aztán szóba kerülnek a koncepciók. Nagy vonalakban akkor meg­egyeznek, mit hogyan tárja­nak a látogató elé, mivel mit kellene megmutatni és el­mondani. Mert a vásár nem­csak az árut mutatja meg, hanem igyekszik minél szem­­léltetőbben feltárni annak kitermelését. A mezőtől a fogyasztó asztaláig, olyan összefüggően, mintha egy fo­lyamat lenne. Nem hiszem, hogy könnyű dolog a koncepciók össze­egyeztetése. — Valóban nem könnyű. A vita többnyire egyik vá­sártól a másikig tart. Vé­gül azonban csak megegye­zünk. Az utóbbi években pél­dául már nagy területen mu­tattuk be a korszerű gépesí­tett cukorrépa termelés­t, a legújabb megoldásokat és vé­gül egységes álláspont ala­kult ki a kukorica teljes gépesítése körül is. Mivel az ilyen bemutatót­­ maguk az érdekel­tek finanszírozzák, mindenki úgy gondolja, ha megfizeti, akkor érvényesül­jön az ő elképzelése. A Novi Sad-i elsősorban abban különbözik a világ többi hasonló kiállításától, hogy nemcsak a termelést, hanem a gazdasági viszonyo­kat is megpróbálja szemlél­tetni. A kombinátokat nem­csak egységesen mutatja be, hanem részlegeiket külön, mintha egy-egy vállalat vol­nának, de szemlélteti gazda­sági kapcsolataikat, egymás­rautaltságukat. A vásáron mint minden évben, most is lesz valami új, valami látványos, ami megragadja az ember figyel­mét. Tavaly a Duna—Tisza— Duna csatornahálózatot lát­hattuk kicsinyítve. A csator­nákon hajók, az öntöző telepe­ken esőztető berendezések, a legelőkön tehenek, a lak­ká­­sokon szőlő és gyümölcs, a sík vidéken cukorrépa, ku­korica, takarmánynövények. Állandóan ott tolongtak kö­rülötte, s nem egy embert láttam csodálkozni. Valóban ilyen szép ez a mi Vajdasá­­­gunk? Tavaly az volt az attrak­ció, az idén a vaskapus víz­rendszert láthatjuk. A hatal­mas mű százszorosára kicsi­nyített mását. Mindenképpen impozáns lesz. Jövőre a Morava szabályo­zása lesz a vásár egyik érde­kessége. Az érdekességek közé tar­tozik az is, hogy Kelet-Né­­metország az idén bemutat egy korszerű falut, azonkívül szemléletet­ a tej képződését a tehén szervezetében. Azt, hogyan lesz a különféle ta­karmányból tápláló, ásványi anyagokban gazdag, vitami­­nos, könnyen emészthető tej. Grósz igazgató barna, dí­szes kötésű füzetecskét vesz elő. Az első Novi Sad-i me­zőgazdasági vásár állatte­nyésztő kiállítóinak névsora van benne. — Nézegetem a 34 éves fü­zetecskét. Körülbelül annyi különbség van közötte és mostani katalógusaink között, mint a vásárok között. Meg­nőttünk, állandóan bővülünk. Tavaly félmillió ember néz­te meg a vásárt, az idén jó­val többre számítunk. Kül­földieknek kétszer annyi he­lyet adtunk el, mint tavaly, többet is eladhattunk volna, de már nincs több. Óriási a külföldiek érdeklődése. Rövid volt a beszélgetés. Az igazgatónak sietnie kell, ülésre várják. Rohan az idő, a megnyitó már itt van, alig néhány nap választ el ben­nünket tőle. Akárcsak a szín­padon vagy mozivásznon. Mert a látogató itt is minél szebb, mutatósabb dolgot akar látni, minél ízlésesebb rendezésben. LOVAS István

Next