Magyar Szó, 1966. július (23. évfolyam, 178-207. szám)

1966-07-01 / 178. szám

4. oldal H­a idegen téved Doroszlóra, ne ke­resse vél-e­­lenül sem név szerint Kovács Istvánt, mert olyant ott az ég világon senki sem ismer. Tudni kell ugyanis, hogy az ilyen nevű illetőt helyben kizárólag Ha­las Pistának titulálják. Ezzel a ragadványnévvel különböz­tetik meg a falu többi Ková­csaitól, akik neve elé ugyan­csak valamilyen jelzőt bigy­­gyesztett jóakaratúlag a falu népe. Van ott a Halason kí­vül Kotró-, Nagybajszú-, Kő­­műves, Bandzsal-, Vezető-, Nagylaci-, Kislaci-, Németis­­ték-, Hajba-, Aranykovács, s ki tudja még milyen, mind egytől egyig eredeti Kovács, de csak az anyakönyvben meg az adóhivatalban. Nos, az előbb említett Ha­las Pistáról van ezúttal szó, hogy a többivel ne tévesszük össze, aki annak idején azért kapta ezt a toldaléknevet, mert véletlen folytán halász­házban született. Az negy­venöt évvel ezelőtt volt. Az­óta sokat fordult a világ, s a sokgyermekes családból ki­szállva Pistából szolgalegény lett már több mint harminc évvel ezelőtt, majd kocsissá avanzsált a községházán, meg is nősült, kerek tizenhét éve pedig a helyben földműves­szövetkezet rak­tá­r­osa. A zsel­lérsorból felkapaszkodó Pis­tából tehát „úri­ember” lett, mondaná, aki nem tudja, hogy ez a raktáros-veterán mit és mennyit dolgozik még ma is, azért a havi negyven­ezer dinárért, amit igen szűk markúan szabtak meg neki a szövetkezet illetékesei. Átvé­szelte ez a deresedő, rokkant kezű ember a legnehezebb időszakot is a szövetkezetben, a kellemetlen „olhavozás” éve két, két kényszerigazgatást és sok mást, s ma már ő a szövetkezet legrégibb alkal­mazottja. Váltogatták egy­mást a munkások, igazgatók, hivatalnokok, de Pista mind­máig hű maradt, pedig nem volt könnyű neki, azelőtt sem, ma sem. — Nem dicsekvésként mon­dom, de amióta itt dolgozok, hiány, ráfizetés vagy romlás nálam nem volt. Tizenhét éve vagyok ebben a raktárban, mindennap látástól vakulásig dolgozok, de a túlórázást ed­dig soha senki nem fizette meg — keseregte egy szuszra a mindennapi munkájától el­szólított Pista. — Ott fönn, az igazgatóságon hiába kérek segítséget, hogy a Garai Jó­zsival, a segédmunkással nem győzzük a munkát, rám se hederítenek, pedig az a „zá­­logos” írnok is kétezer dinár híján annyit kap az irodában, mint én, de ő délután két óra­kor már veszi a kalapját, megigazítja a nyakkendőjét, s fütyül az iparra. Megy haza és hallani sem akar arról, hogy kisegítsen! P­edig Halas Pista valóban óriási munkát végez, amiről a hatal­mas raktárban magunk is meggyőződhettünk, ő a fel­vásárlórészleg egyetlen fele­lőse, aki a faluban és a kör­nyéken segítség nélkül végzi, szervezi a gabona, naprafor­gó, cirok, bab és sok más fel­vásárlását, tárolását, szállítá­sát, a műtrágya, répaszelet beszerzését, a munkások be­állítását, a raktár karbantar­tását, s a legtöbb jövedelmet szerzi a szövetkezetnek, s lám, mégis ... Évi szabadsá­gát már legalább hét éve nem használhatja ki, mert senki sem helyettesíti. Holt idény soha sincs nála, s szabadság helyett kap valamicske térít­­ményt, csakhogy hallgasson. — Amikor panaszkodtam a nehéz körülményekre és a cse­kély fizetésre, azt mondták, ha nem tetszik, mehetek a transzportba, pedig tudják, hogy kilencvenszázalékos rok­kant vagyok, s azt nem bír­nám. Ez lenne tehát a hála, amiért munkásaimmal annyi­szor kihúztam az igazgatósá­got a csávából, hisz jövedel­münk 75 százalékát ők viszik el, az „ekonomija” pedig csak huszonöt százalékot ad nekik. Amint a faluban többektől megtudtuk, ez a derék raktá­ros valóban sokat tett a szö­vetkezetért, s mindenki meg is becsüli, szereti. Szabad idő, szórakozás, nála ismeretlen fogalom. Ha netalán új nad­rágot húz, akkor akaratlanul is arra következtetnek, hogy valamilyen ünnep lehet a fa­luban, mert Pistát így na­gyon ritkán látják. Megszok­ták, hogy csak porosan, ve­­rejtékesen lássák, nyilván va­lahol még esküvője idején le­hetett ünneplőben. — Nagyon szeretek a do­­roszlói parasztokkal dolgozni, mert kölcsönösen megbecsül­jük egymást, különben már régen itt hagytam volna ezt a munkahelyet. Igaz, nem is bírnám ki, hogy ne járjak a raktárba, hisz jobban ide szoktam, mint a Ludasban levő örökölt házamhoz. Pedig ott a család, a kislányom, a tévé, de az nekem mégsem minden. Hiányozna a rak­tár ... M­ég csak annyit Halas Pistáról, hogy munkálkodása alatt egyetlen esetben sem kellett fékbért fizetni a vasútnak, például a váratlanul befutott műtrágya-szállítmány után, még ha a legnagyobb mun­kaszezonban érte is a megle­petés. Házról házra járva, si­etve szervezte be számtalan esetben az embereket, magán­házaknál rakatta el a húsz­harminc vagonnyi szállít­mányt éjszaka az állomáson összegyűjtött petróleumlám­pák pislákoló fényénél vé­gezte a kirakodást, csak­hogy ne legyen veszteség. A raktárban is palá­­csos félhomályban dolgo­zik, mert villany ott sincs. A szövetkezet állítólag nem akar ilyen „fölösleges” költ­ségekre áldozni, hisz annyi­val kevesebb lenne az igaz­gatóságbeliek tőlük szárma­zó jövedelme. — Nem bánom, ha meg is tudják véleményemet az „upravában”, de hadd vakar­ják a fejüket. Mert ez így, ahogy van, nincs rendjén — búcsúzott a mindenes raktá­ros. Várta a zsákolás. ALBRECHT János Látástól vakulásig Halas Pista munkáját csak a falu méltányolja? Halas Pista (középen) nem idegenkedik a zsákolástól sem (13) Zikica ezért alkalmatlannak tartotta a kormányt arra, hogy helyt álljon a súlyos helyzetben. Beszélgetés közben a rádió bejelentet­te, hogy a Milan Gavrilović vezette jugo­szláv küldöttség kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Moszkvában, a szovjet kormánnyal. — Későn jutott eszükbe! — jegyezte meg Zikica. — Gavriloviénak sikerült meggyőzni az oroszokat — mondta valaki. — Már útban van a szovjet hadianyag Jugoszlávia felé. — Nem Gavrilovic győzte meg az oro­szokat. Népünk harckészsége győzte meg őket, ezért kötöttek szerződést, ezért kül­denek hadianyagot. Eldördül a puska Elkövetkezett április 6-a, a hitleri Né­metország hatalmas hadigépezetének ro­hama, a királyi hadsereg szégyenletes fegyverletétele, bekövetkezett a fasiszta megszállás. És elkövetkezett június 22-e, az a nap, amikor a fasiszta Harmadik Birodalom áruló módon megtámadta a Szovjet Szö­vetséget, s ezzel végrehajtotta régi szán­dékát, amit a jugoszláviai események miatt kénytelen volt kora tavasztól júniu­sig elhalasztani. A megszállók már jóval előbb megkezd­ték a kommunisták és más hazafiak be­börtönzését, kínzását, agyonlövését. Jú­nius 22-étől kezdve csak fokozódott­ a terror. A valjevói kerületi pártvezetőség utasítására ez összes kompromittált párt­tagok — köztük Zikica Jovanovic is — illegalitásba vonultak. Dragij­evói faluban húzódott meg. Fegy­vergyűjtő akciót szervezett, adatokat gyűj­tött az elrejtett fegyverekről, a felbom­lott királyi, hadsereg megmaradt hadi­anyag készletéről a nép hangulatáról, harckészségéről. A Zikicával való beszélgetés után egy dubravai paraszt így szólt: — Csak most látom tisztán a jugoszláv hadsereg vereségének okait. Hiszem, hogy ez olyan emberekkel, mint az az egyete­mi hallgató, kiköszörüljük a csorbát. Vele én is hajlandó vagyok harcolni, hajlandó vagyok követni őt tűzön-vízen keresztül, habár hat gyermekem van. A párt kerületi vezetőségének június 25-i üléseinek határozata értelmében két hónappal később megalakult a valjevói népfelszabadító osztag parancsnoksága, azzal a feladattal, hogy fegyveres alaku­latokat szervezzen a kerülethez tartozó já­rásokban, és irányítsa a katonai akciókat a kerületben. Négy partizán század meg­alakulását határozták el, az egyiknek­ ,a rađevinal századnak politikai biztosává Zikica Jovanovicot nevezte ki a kerületi parancsnokság. Július másodikén megalakult a század és 7-én Béla Crkrán végrehajtotta első akcióját. Ez volt egyúttal a népfelszaba­dító háború első fegyveres partizánakciója Szerbiában. Aznap dördült el Szerbiában az első partizán puska: Zikica Jovanovic sütötte el. A radovinai század hamarosan zászló­aljjá növekedett. Sok nagyszerű haditény fűződik nevéhez és Zikica Jovanovic-Spa­nac nevéhez. Misa Duric, a jugoszláv királyi hadse­reg volt tisztje, aki csatlakozott a parti­zánokhoz, azt mondta a harcosoknak, sok­kal többre becsüli Zikica Jovanovic-Spa­­nac hadtudományát mint azt, amit a ka­tonai akadémián tanult, mert az nem sokat ér a partizán harcban. Zikica takti­kája és stratégiája összehasonlíthatatla­nul jobb, a konzervatív, dogmatikus tak­tikánál és stratégiánál.­­ Katonai szakemberek, hivatásos ka­tonák részére elképzelhetetlen, hogy tá­madásokat hajtsanak végre ellenséges tá­maszpontok ellen, tüzérségi előkészítés és mindaz nélkül, amit a haditudomány ilyen esetekre előír. Zikk­a az ilyen harci fel­adatokat egészen egyszerűen hajtja vég­re: maga köré vesz néhány tizedet, elké­szíti a támadás tervét, beosztja a harco­sokat, elindítja és sikerrel végrehajtja a támadást, — magyarázta a képzett kato­natiszt a harcosoknak. Hősi halál Az 1941/42 évi kemény tél az ellenség szövetségese volt. A vált erőt partizánok­nak nemcsak az ellenséggel kellett meg­küzdeniük, hanem a hideggel és éhség­gel is. Lőszerük is alig volt. A nyugat-szerbiai csoportparancsnok­sághoz — Zikica is a tagja volt — tar­tozó egységek a szüntelen harcokban ki­merülve. 1942 márciusában hosszú mene­telés után Kosi­eric közelébe, Radanovce faluba érkeztek. A néhány napos pihenő alatt a katonák kissé erőre kaptak. Pi­hentek, tisztálkodtak. Váratlanul harc kezdődött, puskalövé­sek hallatszottak az állások felül. — A tűzvonaliba megyek — mondta Zi­kica Jovanovic. Rövidesen a csoportparancsnokság többi tagja is követte. Körülbelül egy kilométer távolságban csetnik rajtvonal látszott. A parancsnok­ság később érkezett tagjai felvilágosítást kértek Zikicától a helyzetről. Ő egy bokor mögül térdelő állásban figyelte az ellen­séges rajtvonalat, azután egyik társához fordult és valamit kért tőle. Az elfordult, s mire visszafordult Zikica Jovanovic holtan feküdt mellette, golyó járta át a fejét 1942. március 12-én halt hősi halált. (Vége) Ica WanaiH­oz zónátok egy nép nős éle MAGYAR SZÓ Péntek, 1966. július 1. Magánkezdeményezés az idegforgalom fejlesztésben Nagyobb mértékben elégítsük ki a hazas­ág­ó kü­lföld­i veniiánfik­­ményeit Jugoszlávia festői tájai, enyhe éghajlata egyre job­ban vonzza a külföldieket. Az idegenforgalom mind na­gyobb helyet kap országunk gazdaságában. Nem kell te­hát csodálkoznunk azon, hogy a magánkezdeményezés is napról napra nagyobb te­ret kap az idegenforgalom fejlesztésében. A korszerű idegenforgalom fejlesztéséhez megfelelő fel­tételeink vannak. Több ezer kilométernyi korszerű úthá­lózat, modern repülőterek, a sok vízi, közúti és légi köz­lekedési eszköz, a szállodák, kereskedelmi vállalatok, áru­házak stb. százai, és sok ezer tapasztalt idegenforgalmi szakértő segíti az idegenfor­galom fejlesztését. Orszá­gunk sok kormánnyal kö­tött egyezményt a vízum­­kényszer kölcsönös megszün­tetéséről. A SZOLGÁLTATÓ KISIPAR FEJLESZTÉSE Idegenforgalmi szakértőink véleménye szerint az eddigi eredmények még mindig el­törpülnek a lehetőségek és a szükségletek mellett. Nagy jelentőségűnek tartják pél­dául a vendéglátóipar, a kis­ipar, a kereskedelem, a köz­lekedés, tehát az úgyneve­zett harmadlagos tevékeny­ségek fejlesztését, amelyek arra hivatottak, hogy köz­vetlenül kielégítsék a hazai és külföldi vendégek igé­nyeit. E tevékenységek színvo­nala azonban még távolról sem kielégítő. Erre utal az alábbi kimutatás is: Jugo­szláviában az úgynevezett harmadlagos tevékenységek, a szolgáltató kisipar mind­össze 26 százalékban részese­dik a nemzeti jövedelemből, míg Olaszországban részese­dése 35 százalékot, Norvégiá­ban 40 százalékot, Belgium­ban 47 százalékot, az Egye­sült Államokban pedig 54 százalékot tesz ki. Ebből is látható, hogy nálunk még mindig nagy erőfeszítésekre van szükség, hogy elérjük a külföldi színvonalat. NÉGYEZER KISVENDÉGLŐ A szakértők szerint való­színű, hogy a lakosság a következő öt évben saját eszközeiből körülbelül 65 milliárd régi dinárt fordít a vendégek elhelyezési lehető­ségeinek bővítésére. A férő­helyek számát 40 000-rel nö­velik. A törvény arra köte­lezi a magánvendéglők tu­lajdonosait, hogy legfeljebb három fizetett alkalmazottal személyesen dolgozzanak üz­letükben. Az elhelyezési le­hetőségek javítására 1962- től 1964-ig a háztartások kö­rülbelül 3,2 milliárd régi di­nár értékű hitelt kaptak. A fizetővendég-szolgálat fé­rőhelyeinek száma ma már több mint 138 000, ami az összes férőhelyek 34 százalé­ka. Szakadatlanul növekszik a magánvendéglők száma is. Tavaly csaknem 4000 kisven­déglő dolgozott az ország területén, ami 32 százalékkal több, mint 1963-ban. Ezen belül Horvátországban 64 százalékkal, Szerbiában pe­dig 62 százalékkal emelke­dett a magánvendéglők szá­ma. Érdekes, hogy a fizetőven­dég-szolgálat iránt a hazai vendégek jóval nagyobb ér­deklődést tanúsítanak, mint a külföldiek. A hazai vendé­gek tavaly 5 millió napra, a külföldiek pedig 2,2 millió napra vették igénybe a fize­tővendég-szolgálatot. (Press service) Az ellenőr helye a gyárban A Magyar Szó június 17-i számában, a negyedik olda­lon cikk jelent meg Az elen­őr helye a gyárban címmel. A cikkben a következő áll: „A Pionír csokoládégyárban sem találta fel magát az el­lenőr. Felmondtak neki. Te­her volt a vállalatnak”. Tekintettel arra, hogy ezt a munkahelyet a gyárban nem szüntették be, és még most is ezen a poszton va­gyok, szükségesnek tartom ezt közölni a nyilvánosság­gal is. Tíz éve dolgozom eb­ben a munkaközösségben, valószínűleg nem tartottak volna ennyi ideig, ha teher lennék a munkaszervezet számára. PINTER Zeljko

Next