Magyar Szó, 1966. július (23. évfolyam, 178-207. szám)
1966-07-01 / 178. szám
4. oldal Ha idegen téved Doroszlóra, ne keresse vél-elenül sem név szerint Kovács Istvánt, mert olyant ott az ég világon senki sem ismer. Tudni kell ugyanis, hogy az ilyen nevű illetőt helyben kizárólag Halas Pistának titulálják. Ezzel a ragadványnévvel különböztetik meg a falu többi Kovácsaitól, akik neve elé ugyancsak valamilyen jelzőt bigygyesztett jóakaratúlag a falu népe. Van ott a Halason kívül Kotró-, Nagybajszú-, Kőműves, Bandzsal-, Vezető-, Nagylaci-, Kislaci-, Németisték-, Hajba-, Aranykovács, s ki tudja még milyen, mind egytől egyig eredeti Kovács, de csak az anyakönyvben meg az adóhivatalban. Nos, az előbb említett Halas Pistáról van ezúttal szó, hogy a többivel ne tévesszük össze, aki annak idején azért kapta ezt a toldaléknevet, mert véletlen folytán halászházban született. Az negyvenöt évvel ezelőtt volt. Azóta sokat fordult a világ, s a sokgyermekes családból kiszállva Pistából szolgalegény lett már több mint harminc évvel ezelőtt, majd kocsissá avanzsált a községházán, meg is nősült, kerek tizenhét éve pedig a helyben földművesszövetkezet raktárosa. A zsellérsorból felkapaszkodó Pistából tehát „úriember” lett, mondaná, aki nem tudja, hogy ez a raktáros-veterán mit és mennyit dolgozik még ma is, azért a havi negyvenezer dinárért, amit igen szűk markúan szabtak meg neki a szövetkezet illetékesei. Átvészelte ez a deresedő, rokkant kezű ember a legnehezebb időszakot is a szövetkezetben, a kellemetlen „olhavozás” éve két, két kényszerigazgatást és sok mást, s ma már ő a szövetkezet legrégibb alkalmazottja. Váltogatták egymást a munkások, igazgatók, hivatalnokok, de Pista mindmáig hű maradt, pedig nem volt könnyű neki, azelőtt sem, ma sem. — Nem dicsekvésként mondom, de amióta itt dolgozok, hiány, ráfizetés vagy romlás nálam nem volt. Tizenhét éve vagyok ebben a raktárban, mindennap látástól vakulásig dolgozok, de a túlórázást eddig soha senki nem fizette meg — keseregte egy szuszra a mindennapi munkájától elszólított Pista. — Ott fönn, az igazgatóságon hiába kérek segítséget, hogy a Garai Józsival, a segédmunkással nem győzzük a munkát, rám se hederítenek, pedig az a „zálogos” írnok is kétezer dinár híján annyit kap az irodában, mint én, de ő délután két órakor már veszi a kalapját, megigazítja a nyakkendőjét, s fütyül az iparra. Megy haza és hallani sem akar arról, hogy kisegítsen! Pedig Halas Pista valóban óriási munkát végez, amiről a hatalmas raktárban magunk is meggyőződhettünk, ő a felvásárlórészleg egyetlen felelőse, aki a faluban és a környéken segítség nélkül végzi, szervezi a gabona, napraforgó, cirok, bab és sok más felvásárlását, tárolását, szállítását, a műtrágya, répaszelet beszerzését, a munkások beállítását, a raktár karbantartását, s a legtöbb jövedelmet szerzi a szövetkezetnek, s lám, mégis ... Évi szabadságát már legalább hét éve nem használhatja ki, mert senki sem helyettesíti. Holt idény soha sincs nála, s szabadság helyett kap valamicske térítményt, csakhogy hallgasson. — Amikor panaszkodtam a nehéz körülményekre és a csekély fizetésre, azt mondták, ha nem tetszik, mehetek a transzportba, pedig tudják, hogy kilencvenszázalékos rokkant vagyok, s azt nem bírnám. Ez lenne tehát a hála, amiért munkásaimmal annyiszor kihúztam az igazgatóságot a csávából, hisz jövedelmünk 75 százalékát ők viszik el, az „ekonomija” pedig csak huszonöt százalékot ad nekik. Amint a faluban többektől megtudtuk, ez a derék raktáros valóban sokat tett a szövetkezetért, s mindenki meg is becsüli, szereti. Szabad idő, szórakozás, nála ismeretlen fogalom. Ha netalán új nadrágot húz, akkor akaratlanul is arra következtetnek, hogy valamilyen ünnep lehet a faluban, mert Pistát így nagyon ritkán látják. Megszokták, hogy csak porosan, verejtékesen lássák, nyilván valahol még esküvője idején lehetett ünneplőben. — Nagyon szeretek a doroszlói parasztokkal dolgozni, mert kölcsönösen megbecsüljük egymást, különben már régen itt hagytam volna ezt a munkahelyet. Igaz, nem is bírnám ki, hogy ne járjak a raktárba, hisz jobban ide szoktam, mint a Ludasban levő örökölt házamhoz. Pedig ott a család, a kislányom, a tévé, de az nekem mégsem minden. Hiányozna a raktár ... Még csak annyit Halas Pistáról, hogy munkálkodása alatt egyetlen esetben sem kellett fékbért fizetni a vasútnak, például a váratlanul befutott műtrágya-szállítmány után, még ha a legnagyobb munkaszezonban érte is a meglepetés. Házról házra járva, sietve szervezte be számtalan esetben az embereket, magánházaknál rakatta el a húszharminc vagonnyi szállítmányt éjszaka az állomáson összegyűjtött petróleumlámpák pislákoló fényénél végezte a kirakodást, csakhogy ne legyen veszteség. A raktárban is palácsos félhomályban dolgozik, mert villany ott sincs. A szövetkezet állítólag nem akar ilyen „fölösleges” költségekre áldozni, hisz annyival kevesebb lenne az igazgatóságbeliek tőlük származó jövedelme. — Nem bánom, ha meg is tudják véleményemet az „upravában”, de hadd vakarják a fejüket. Mert ez így, ahogy van, nincs rendjén — búcsúzott a mindenes raktáros. Várta a zsákolás. ALBRECHT János Látástól vakulásig Halas Pista munkáját csak a falu méltányolja? Halas Pista (középen) nem idegenkedik a zsákolástól sem (13) Zikica ezért alkalmatlannak tartotta a kormányt arra, hogy helyt álljon a súlyos helyzetben. Beszélgetés közben a rádió bejelentette, hogy a Milan Gavrilović vezette jugoszláv küldöttség kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Moszkvában, a szovjet kormánnyal. — Későn jutott eszükbe! — jegyezte meg Zikica. — Gavriloviénak sikerült meggyőzni az oroszokat — mondta valaki. — Már útban van a szovjet hadianyag Jugoszlávia felé. — Nem Gavrilovic győzte meg az oroszokat. Népünk harckészsége győzte meg őket, ezért kötöttek szerződést, ezért küldenek hadianyagot. Eldördül a puska Elkövetkezett április 6-a, a hitleri Németország hatalmas hadigépezetének rohama, a királyi hadsereg szégyenletes fegyverletétele, bekövetkezett a fasiszta megszállás. És elkövetkezett június 22-e, az a nap, amikor a fasiszta Harmadik Birodalom áruló módon megtámadta a Szovjet Szövetséget, s ezzel végrehajtotta régi szándékát, amit a jugoszláviai események miatt kénytelen volt kora tavasztól júniusig elhalasztani. A megszállók már jóval előbb megkezdték a kommunisták és más hazafiak bebörtönzését, kínzását, agyonlövését. Június 22-étől kezdve csak fokozódott a terror. A valjevói kerületi pártvezetőség utasítására ez összes kompromittált párttagok — köztük Zikica Jovanovic is — illegalitásba vonultak. Dragijevói faluban húzódott meg. Fegyvergyűjtő akciót szervezett, adatokat gyűjtött az elrejtett fegyverekről, a felbomlott királyi, hadsereg megmaradt hadianyag készletéről a nép hangulatáról, harckészségéről. A Zikicával való beszélgetés után egy dubravai paraszt így szólt: — Csak most látom tisztán a jugoszláv hadsereg vereségének okait. Hiszem, hogy ez olyan emberekkel, mint az az egyetemi hallgató, kiköszörüljük a csorbát. Vele én is hajlandó vagyok harcolni, hajlandó vagyok követni őt tűzön-vízen keresztül, habár hat gyermekem van. A párt kerületi vezetőségének június 25-i üléseinek határozata értelmében két hónappal később megalakult a valjevói népfelszabadító osztag parancsnoksága, azzal a feladattal, hogy fegyveres alakulatokat szervezzen a kerülethez tartozó járásokban, és irányítsa a katonai akciókat a kerületben. Négy partizán század megalakulását határozták el, az egyiknek ,a rađevinal századnak politikai biztosává Zikica Jovanovicot nevezte ki a kerületi parancsnokság. Július másodikén megalakult a század és 7-én Béla Crkrán végrehajtotta első akcióját. Ez volt egyúttal a népfelszabadító háború első fegyveres partizánakciója Szerbiában. Aznap dördült el Szerbiában az első partizán puska: Zikica Jovanovic sütötte el. A radovinai század hamarosan zászlóaljjá növekedett. Sok nagyszerű haditény fűződik nevéhez és Zikica Jovanovic-Spanac nevéhez. Misa Duric, a jugoszláv királyi hadsereg volt tisztje, aki csatlakozott a partizánokhoz, azt mondta a harcosoknak, sokkal többre becsüli Zikica Jovanovic-Spanac hadtudományát mint azt, amit a katonai akadémián tanult, mert az nem sokat ér a partizán harcban. Zikica taktikája és stratégiája összehasonlíthatatlanul jobb, a konzervatív, dogmatikus taktikánál és stratégiánál. Katonai szakemberek, hivatásos katonák részére elképzelhetetlen, hogy támadásokat hajtsanak végre ellenséges támaszpontok ellen, tüzérségi előkészítés és mindaz nélkül, amit a haditudomány ilyen esetekre előír. Zikka az ilyen harci feladatokat egészen egyszerűen hajtja végre: maga köré vesz néhány tizedet, elkészíti a támadás tervét, beosztja a harcosokat, elindítja és sikerrel végrehajtja a támadást, — magyarázta a képzett katonatiszt a harcosoknak. Hősi halál Az 1941/42 évi kemény tél az ellenség szövetségese volt. A vált erőt partizánoknak nemcsak az ellenséggel kellett megküzdeniük, hanem a hideggel és éhséggel is. Lőszerük is alig volt. A nyugat-szerbiai csoportparancsnoksághoz — Zikica is a tagja volt — tartozó egységek a szüntelen harcokban kimerülve. 1942 márciusában hosszú menetelés után Kosieric közelébe, Radanovce faluba érkeztek. A néhány napos pihenő alatt a katonák kissé erőre kaptak. Pihentek, tisztálkodtak. Váratlanul harc kezdődött, puskalövések hallatszottak az állások felül. — A tűzvonaliba megyek — mondta Zikica Jovanovic. Rövidesen a csoportparancsnokság többi tagja is követte. Körülbelül egy kilométer távolságban csetnik rajtvonal látszott. A parancsnokság később érkezett tagjai felvilágosítást kértek Zikicától a helyzetről. Ő egy bokor mögül térdelő állásban figyelte az ellenséges rajtvonalat, azután egyik társához fordult és valamit kért tőle. Az elfordult, s mire visszafordult Zikica Jovanovic holtan feküdt mellette, golyó járta át a fejét 1942. március 12-én halt hősi halált. (Vége) Ica WanaiHoz zónátok egy nép nős éle MAGYAR SZÓ Péntek, 1966. július 1. Magánkezdeményezés az idegforgalom fejlesztésben Nagyobb mértékben elégítsük ki a hazaságó külföldi veniiánfikményeit Jugoszlávia festői tájai, enyhe éghajlata egyre jobban vonzza a külföldieket. Az idegenforgalom mind nagyobb helyet kap országunk gazdaságában. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a magánkezdeményezés is napról napra nagyobb teret kap az idegenforgalom fejlesztésében. A korszerű idegenforgalom fejlesztéséhez megfelelő feltételeink vannak. Több ezer kilométernyi korszerű úthálózat, modern repülőterek, a sok vízi, közúti és légi közlekedési eszköz, a szállodák, kereskedelmi vállalatok, áruházak stb. százai, és sok ezer tapasztalt idegenforgalmi szakértő segíti az idegenforgalom fejlesztését. Országunk sok kormánnyal kötött egyezményt a vízumkényszer kölcsönös megszüntetéséről. A SZOLGÁLTATÓ KISIPAR FEJLESZTÉSE Idegenforgalmi szakértőink véleménye szerint az eddigi eredmények még mindig eltörpülnek a lehetőségek és a szükségletek mellett. Nagy jelentőségűnek tartják például a vendéglátóipar, a kisipar, a kereskedelem, a közlekedés, tehát az úgynevezett harmadlagos tevékenységek fejlesztését, amelyek arra hivatottak, hogy közvetlenül kielégítsék a hazai és külföldi vendégek igényeit. E tevékenységek színvonala azonban még távolról sem kielégítő. Erre utal az alábbi kimutatás is: Jugoszláviában az úgynevezett harmadlagos tevékenységek, a szolgáltató kisipar mindössze 26 százalékban részesedik a nemzeti jövedelemből, míg Olaszországban részesedése 35 százalékot, Norvégiában 40 százalékot, Belgiumban 47 százalékot, az Egyesült Államokban pedig 54 százalékot tesz ki. Ebből is látható, hogy nálunk még mindig nagy erőfeszítésekre van szükség, hogy elérjük a külföldi színvonalat. NÉGYEZER KISVENDÉGLŐ A szakértők szerint valószínű, hogy a lakosság a következő öt évben saját eszközeiből körülbelül 65 milliárd régi dinárt fordít a vendégek elhelyezési lehetőségeinek bővítésére. A férőhelyek számát 40 000-rel növelik. A törvény arra kötelezi a magánvendéglők tulajdonosait, hogy legfeljebb három fizetett alkalmazottal személyesen dolgozzanak üzletükben. Az elhelyezési lehetőségek javítására 1962- től 1964-ig a háztartások körülbelül 3,2 milliárd régi dinár értékű hitelt kaptak. A fizetővendég-szolgálat férőhelyeinek száma ma már több mint 138 000, ami az összes férőhelyek 34 százaléka. Szakadatlanul növekszik a magánvendéglők száma is. Tavaly csaknem 4000 kisvendéglő dolgozott az ország területén, ami 32 százalékkal több, mint 1963-ban. Ezen belül Horvátországban 64 százalékkal, Szerbiában pedig 62 százalékkal emelkedett a magánvendéglők száma. Érdekes, hogy a fizetővendég-szolgálat iránt a hazai vendégek jóval nagyobb érdeklődést tanúsítanak, mint a külföldiek. A hazai vendégek tavaly 5 millió napra, a külföldiek pedig 2,2 millió napra vették igénybe a fizetővendég-szolgálatot. (Press service) Az ellenőr helye a gyárban A Magyar Szó június 17-i számában, a negyedik oldalon cikk jelent meg Az elenőr helye a gyárban címmel. A cikkben a következő áll: „A Pionír csokoládégyárban sem találta fel magát az ellenőr. Felmondtak neki. Teher volt a vállalatnak”. Tekintettel arra, hogy ezt a munkahelyet a gyárban nem szüntették be, és még most is ezen a poszton vagyok, szükségesnek tartom ezt közölni a nyilvánossággal is. Tíz éve dolgozom ebben a munkaközösségben, valószínűleg nem tartottak volna ennyi ideig, ha teher lennék a munkaszervezet számára. PINTER Zeljko