Magyar Szó, 1966. szeptember (23. évfolyam, 239-268. szám)

1966-09-16 / 254. szám

N./•N»1 ­SISSSS (56) ■ Most ismét itt fekszik újabb súlyos vérzéssel. Te­lepumpálták vérrel, s vé­gül elállították a vérzést egy középkori kínzóeszköz­hoz hasonló műszer, a bár zsingszonda bevezetésével. A szonda tizenkét millimé­ter vastag gumicső, egyik végén kolbászalakú, hosz­­szú, felfújható zacskóval. A gumicsövet az orvos bedugja a páciens nyelő­csövén keresztül egészen a gyomrába, azután felfúj­ja a cső végén levő zacs­kót, s felhúzza, úgyhogy a felfújt zacskó egy részét belekényszeríti a bárzsing­ba. A gumicső másik vé­gére zsineget erősít, azt átvezeti egy hengeren az ágy fölött, és egy kilós súlyt akaszt rá. A műveletnek az az ér­telme, hogy a felfújt zacs­kó nem juthat ki a nyelő­csőn keresztül, de nagy nyomással nehezedik a visszértágulatokra, laposra nyomja őket, s ezáltal meggátolja a vérzést. Elméletben nagyszerű ez a módszer, de kínos-ke­serves dolog a páciens számára. Úgy érzi, hogy hasüregének egész tartal­mát ki akarják húzni a száján keresztül. Dr. Peterson bevezette a szondát, ezzel elállította a vérzést, azután — szer­dán este — áthívatta Sla­­tert, kérte, nézze meg a pácienst, s állapítsa meg, műtéti beavatkozással le­het-e segíteni rajta. Slater azt mondta, hogy műtéttel segíteni lehet. Ez egészen új eljárás, amely­nek során — mondotta — a sebész kiveszi az egész gyomrot, a nyelőcső, alsó részét a visszértágulatok­kal együtt, azután össze­köti a vékonybelet a bár­­zsinggal, úgyhogy a táplá­lék a nyelőcsőből — a gyo­mor megkerülésével — közvetlenül a vékonybélbe jut. Az eljárást csopfago­­tejtinális transzpozíciónak nevezik, rendkívül súlyos műtét, mert a páciens mellkasát és hasüregét tel­jesen ki kell nyitni, és órákig kell benne dolgoz­ni. Dr. Merritt nem volt hajlandó Slaterral meg­operáltatni magát, hanem dr. Piedmontot kérte fel a műtétre. Piedmont meg­nézte beteg kartársát, s ki­jelentette, nem hajlandó elvégezni a műtétet, amíg Merritt állapota nem ja­vul legalább némileg, és nem sikerül a vérzést sakkban tartani. Csütörtökön este, ami­kor a nővér hívására fel­mentem hozzá, azt hittem, legfeljebb negyed órát ma­radok fönn. Valójában ke­mény munka várt rám, amely igénybe vette az egész éjszakát és a más­nap délelőttöt. A bárzsingszonda már nem volt a páciensben, ti­zenkét órával azelőtt dr. Peterson kivette, nyilván megszűnt a vérzés. Dr. Merritt borzasztóan félt at­tól, hogy újra vérezni kezd, s újra gyomrába kap­ja az átkozott szondát. Sárga színű, kiaszott ar­cával, háromnapos szakál­lával olyan volt, mint a megtestesült halál. Riad­tan nézett, mint a csapdá­ba került vad. Elnézést kért tőlem, hogy felhívatott a csepeg­tető készülék elindítására. Egy karvénával próbál­koztam, de nem sikerült a tűt bevinnem. Hasonlókép­pen jártam egy láb véná­val, végül a másik lábán sikerült beletalálnom egy­be, s a készülékből megin­dult a vér. Miközben még az infú­ziós készülékkel voltam el­foglalva, a nővér — nem lehetett volna ostobább ak­kor sem, ha egyenesen az utcáról kerül fel — egé­szen mellékesen megje­gyezte, hogy a páciens vér­nyomása a legutóbbi két óra alatt folyton csökkent. — Mit jelentsen ez? — kérdezte. — Mennyivel csökkent a vérnyomás? — Százhatvanról száz­harmincötre — mondta. Alaposan megijedtem. A vérnyomás-csökkenés csak azt jelenthette, hogy újabb belső vérzés indult meg, s ez válságos lehet. Megmértem a vérnyomást, s megállapítottam, hogy alig százhúsz. Utasítottam a nővért, hívja fel dr. Piedmontot, s közölje ve­le, hogy visszateszem a szondát. Egészen tanácstalan vol­tam. Merrit nyilván nem kí­vánta újra a szondát, s én azt sem tudtam, hogyan vezessem be. Miközben a gumicsövet tanácstalanul a kezemben tartottam, Merritt hányni kezdett, s körülbelül 400—500 köb­­centiméter vért hányt ki A vér halványpiros színe arra vallott, hogy újra bel­ső vérzése van, s ha még sokáig habozok, páciens he­lyett halottba fo­gom dug­ni a szondát. — Azt hiszem, újra be kell tennünk a szondát — mondtam. Merritt bólintott, s át­adta magát a sorsának. Halk hangon utasított, hogyan csináljam, hogy minél kevesebb fájdalom­mal járjon, s a cső ne foj­togassa, mennyi vizet ad­jak neki nyelni, hogy a cső könnyebben a gyomor­ba kerüljön. Amikor a zacskó végre a gyomorban volt, meg­mondta, mennyi levegőt pumpáljak bele. Azt mond­ta, az egykilós súlyt nem bírja elviselni, próbáljam­ meg fél kilóval, s fokoza­tosan, apránként adjam hozzá a többit. Azután azt mondta, hogy a leszívó­ készüléket kapcsoljam a gyomrába ve Egy amerikai zigorló orvos naplója (52) Г — Apát keresik — mondta. — Mondd meg, hogy a fürdőszobában van, a kádban. — Nem lehet, mert mr. Stanford, a főnök keresi, Topekából — közölte a fiam. Mit volt mit tenni, Alvin kijött a kádból, köpenyt húzott, s a készülékhez ment. Mondhatom, nagyon szeretem az ilyesmit. Végigcsöpög­­tette az egész lakást... ... — Közben kimentem a konyhába, hogy utánanézzek a ráksalátának. Mire visszamentem, Al már befejezte a beszélgetést, és vadul átölelt. — Megbolondultál — szóltam rá, s igyekeztem sza­badulni ölelő karjaiból, annál is inkább, mert már át­öltöztem a vacsorához, s attól tartottam, hogy a ned­ves fürdőköpeny tönkreteszi új ruhámat. De amikor megmondta,­­hogy miért örül annyira, a ruhámmal mit sem törődve én is átöleltem. _ — Képzelhetik, mit jelentett Alvin számára az a hír, hogy a két gyanúsítottat letartóztatták. Las Vegasban. Azt mondta, rögtön oda kell utaznia. — Nagyon sajnálom — mondta, de úgy látszik, a mai vendéglátást kénytelen leszel máskorra halasztani. _ Ennél örvendetesebb okot nem is tudok elképzel­ni , mondtam neki, mert a letartóztatás azt jelentette, hogy immár lezárul a Clutter-ügy, és újra normális éle­tet élhetünk. Alvin egyre csak nevetett, s én örültem, hogy újra nevetni látom. Mert főleg az utóbbi napokban igen keserves volt az életünk. Karácsony előtt a két gyanúsított felbukkant Kansas Cityben, de letartóztatá­suk előtt kereket oldottak, úgyszólván nyomtalanul el­tűntek. Életemben csak egyszer láttam Alvint olyan lehangoltnak, éspedig amikor nagyobbik fiunk a kór­házban feküdt agyhártyagyulladásban, és élet-halál kö­zött lebegett. D Ő a hálószobába ment, hogy felöltözzön, én a konyhában kávét főztem. Bevittem a hálószobába, s nagy meglepetésemre azt láttam, hogy még hozzá sem fogott az öltözködéshez. Az ágy szélén ült, s a fejét fogta, mintha fájna. Még harisnya sem volt a lábán. — Tüdőgyulladást akarsz szerezni? — kérdeztem tőle szemrehányóan. Rám nézett, s így szólt: — Ők voltak, Marie, csakis ők lehettek. Más nem te­hette. — Alvin ebben a tekintetben nagyon furcsa — foly­tatta mrs. Dewey elbeszélését, az eset lezárása után — Ugyanígy viselkedett akkor is, amikor első ízben jelöl­tette magát seriffnek. A választás éjszakáján, amikor már összeszámlálták a szavazatokat, és biztos volt ben­ne, hogy győzött, váltig azt mondta, várjuk meg a vé­gét, várjuk meg a hivatalos jelentést a szavazatok ál­lásáról. Most is kétségek gyötörték, ezért igyekeztem meggyőzni. — Ugyan, Alvin, ne kezdd megint a régi nótát. Per­sze, hogy ők voltak. — Hát a bizonyíték? Még azt sem tudjuk rájuk bi­zonyítani, hogy egyáltalán betették lábukat a Clutter­­házba... * — Már hogyne tudnátok. Hát a lábnyomok? — Persze, a lábnyomok. Ezeket felhasználhatjuk el­lenük, de csak abban az esetben, ha még mindig ugyan­azt a cipőt viselik. Egyébként a két lábnyom fabatkát sem ér. — Most már idd meg a kávét, azután majd segítek becsomagolni — mondtam neki. Nem láttam értelmét tovább vitatkozni vele. A fejébe vette, hogyha Hickock és Smith nem vallják be a tettet, akkor nem lesz bíró­ság, amely elítéli őket, mert nincs tárgyi bizonyíték ellenük. Leginkább az aggasztotta, hogy a két gyilkos túl korán megneszeli a dolgot, s megtudják az igazat, még mielőtt a KBI detektívjei kihallgatnák. Alvin fon­tosnak tartotta meghagyni őket abban a hitükben, hogy csak csekkhamisítás van a rovásukon. — A Clutter névvel úgy kell lesújtani rájuk, akár egy pöröllyel — mondta öltözködés közben. Ekkor be­lőtt Faul a hálószobába, látta a csomagolást, s meg­kérdezte apját, hova utazik. A­ karjaiba vette a gyere­ket, s megkérdezte: — Fiacskám, tudsz-e titkot tartani? — Nem is kellett volna megkérdezni. Mind a két fiunk jól tudja, hogy egyetlen szót sem szabad szól­niuk Senki előtt apjuk munkájáról, sem arról, amit a házban látnak vagy hallanak. — Te tudod, fiacskám, hogy már régóta keresünk két embert. Nos, most megtaláltuk őket, s apád elmegy értük, s elhozza őket Garden Citybe — mondta neki Al, mire Paul kérlelni kezdte, hogy ne hozza őket ide. Apja megvigasztalta: — Ne félj, fiacskám. Gondoskodunk arról, hogy soha többé senkinek se árthassanak. NAGYSZABÁSÚ tervek és letartóztatás Aznap délután, húsz perccel azután, hogy a lopott Chevrolet elhagyta a nevadai sivatagot és befutott Las Vegasba, véget ért a hosszú utazás. Először a postára hajtottak, s Perry átvett egy cso­magot, vagyis azt a nagy dobozt, amit Mexikóból a sa­ját nevére küldött Las Vegas poste restante címre. Száz dollárra biztosította, pedig tartalma az összegnek egy tizedét sem érte: néhány szennyes ing és alsónadrág, két pár csatos cipő, néhány üveg napolaj és más érték­telen holmi volt benne. Dick kocsijában, a kormánykeréknél ülve várt cin­kosára — a legjobb hangulatban. Útközben elhatározta, hogy igyekszik kilábalni kilátástalannak látszó helyze­téből, és új életet kezd. Részletes tervet is kigondolt. Las Vegas igen alkalmasnak látszott a terv végrehajtá­sára. Az volt a szándéka, hogy repülőtiszti egyenruhát szerez. Felveszi a Tracy Hand nevet — a lansingi bör­tön igazgatójának nevét — fedezetlen és egyben hamis csekkeket ad ki — mert ki kételkedne egy repülős szá­zados csekkjeinek valódiságában —, s ha összeszedett háromezer—négyezer dollárt — ehhez egy nap is elég —, akkor isten veled Las Vegas. És isten veled, Perry Smith — mert ez is hozzátar­tozott a tervéhez. Megelégelte Perry örökös szájharmo­­nikázását, öregasszonyos siránkozását, folyton könnyes szemét, suttogó hangját. Búcsúszó nélkül akart elsza­kadni tőle. Elmélyedt gondolataiban, s nem vette észre, hogy egy rendőrségi kocsi hajt el mellette. A kocsi kissé las­sított, majd továbbhajtott. Perry éppen akkor lépett ki a postahivatalból, vállán a nagy dobozzal, ő sem vetett ügyet a rendőrautóra. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 214. KISKERESZ­TREJTVÉNY Vízszintes sorok: 1. Virág, 5. gyom, 6. Női becenév, 8. Lán­gos, 10. AR, 11. Viziállat, 13. Szo­morúság,, 14. Erdei állat, 16. Édesség, 19. Vér, 21. Ajándékok, 22. Hónap része, 24. Időmérő eszköz, 25. Ezer kilogramm. Függőleges sorok: 1. Szóvég­ződés, 2. Varázsló, 3. Téli sport­eszköz, 4. Olcsó posztófajta, 5. Motor, 7. Pusztít, 9. Fölé. 11. Szeszes Ital, 12. Keskeny utca, 15. Bőrbetegség, 17. Tizenkét hónap, 18. Költői műfaj, 20. Fogadási összeg, 21. Menyasszony, 23. Ál­ló Víz, 24. Elem. sietett gumicsőhöz, s pró­báljam meg kiszívatni gyomrából a vért, így meg­állapíthatom, ha a vérzés megszűnt. A kiszívás nem ment egé­szen rendjén, mert gyom­ra tele volt gumiszerű, fe­kete alvadt vérrel, ami nem akart keresztülmen­ni a csövön. Kínlódtam, fáradoztam, egészen haj­nali kettőig, azután felad­tam a küzdelmet. Közben megérkezett dr. Piedmont. Felmérte a hely­zetet, és fejét ingatva így szólt a pácienshez: — Azt hiszem, Paul, nincs mit várnunk. Sajná­lom, de úgy látom, hogy haladéktalanul a műtőasz­talra kell fektetnünk, hogy rendbe hozzuk a dol­got, ha még lehet. Merritt bólintott. Dr. Piedmont ezután utasított, hogy mozgósít­sam a műtős személyzetet. Álljanak készen olyan gyorsan, ahogyan csak le­het. Két segédorvosra és egy szigorló orvosra lesz szüksége a műtétnél. Hajnali fél háromkor megérkezett Barr és Man­­kovitz. (Folytatjuk) Parttak, WWS, szeptem­ber 16. Szöveg nélkül

Next