Magyar Szó, 1967. május (24. évfolyam, 117-146. szám)
1967-05-26 / 141. szám
10. oldal (33) Az egykori rulettista most már világhírű politikus. Minden szavára felfigyelnek Európában. Most politikai diadalainak éveiben alig ér rá a rulettel foglalkozni. De azért leszökik néhány napra Monte-Carlóba, hogy a szerencsét és főként szisztémáját kipróbálja. Clemenceau-nak hű kísérője a titkára, egy sima modorú, csendes, de rendkívül művelt, pallérozott agyú, férfi, Georges Mandel. Gály néhányszor Clemenceau-ék társaságában tölti estéjét. — Azóta ön meghódította a világot, én még mindig itt vagyok — mondja Clemenceau-nak elégikusan. Clemenceau elutazik, ő pedig továbbra is ott marad. Lát nagy feltöréseket, óriási csatákat, új csillagokat. Megismerkedik Citroennel, az autókirállyal és az új nagy „cápákkal”, akik a bankkal csatáznak. Közben pedig azon gondolkozik, hogy haza kellene utazni. Az öregedéssel megérkezett a honvágya is. Kezdi tisztán látni, hogy az egyetlen életforma az otthoni ... Gyakran kifejti, hogy az ember az anyanyelvén beszéljen, ne éljen idegenek között, mert azok felfalják. Soha nem volt nyájas ember, de öregedésében egyenesen mogorvának látszik. Csak azzal törődik, hogy inkaszszálja kinnlevőségeit. A tartozások nehezen folynak be. Rudini márki például csak olyankor fizet, amikor az édesapja Olaszországban kormányra jut. Minthogy gyakran van Itáliában kormányválság, Rudini pénzére csak ritkán lehet számítani. Egy délután odahaza ül nizzai hoteljében, amikor a postás keresi. Éppen valami öreg könyvet lapoz, és a postás csak többszöri kopogtatás után tud bejutni szobájába. — Tegye le az asztalra, amit hozott — mondja a postásnak, és tovább olvas. Aztán körülményesen felöltözik, és még mindig nem nézi meg, mit hozott a postás. Régi álláspontja, hogy levél vagy egyéb küldemény után nem érdemes mohón kapkodni, mert a levél mindig annak fontos, aki küldi és nem annak, aki kapja. Komótos öltözködés után végre megnézi a levelet, amely a bécsi Osztrák—Magyar Bank főintézetének hivatalos átirata. A bank értesíti Gály Lajost, hogy Gold és Bancroft philadelphiai urak átutaltak számára hetvenezer dollárt, amelyet Gály úr bármikor átvehet. Az összeg rendelkezésére áll. Gály bámulja az átiratot és nem érti. Egy pillanatig sem hitt abban, hogy ezt a pénzt meg fogja kapni. Itt vannak előkelő adósai, hercegek és márkik, akik bonjaikat csak immel-ámmal, nagy időközökben váltják be. A két amerikai, a „vizesnyolcasok”, pontosan fizetnek. Pedig olyan, messze laknak... És senki nem kényszeríti őket... Eltűnődik az átiraton, nézegeti, forgatja ... Az égből pottyant le az a hetvenezer dollár. Megvalósíthatja álmait. Hazautazik Budapestre, hatalmas bérházat vásárol, és annak a jövedelméből szépen, csendesen eléldegél. Kicirkalmazza magában terveit. Egyelőre Bécsbe utazik, hogy pénzét felvegye. És a szíve meleg lesz, ahogyan Mr. Goldra és Mr. Bancroftra gondol. Nem hitt bennük. Gondolatban bocsánatot kér tőlük. Mégiscsak rendes emberek... Gály nem titkolta ismerősei előtt, hogy milyen kolosszális szerencse érte. Monte-Carlóban ismét beszédtéma lett a magyar játékos. Megrögzött, öreg kártyarókák hitetlenkedve hallgatták a csodálatos tündérmesét, hogy a két amerikai elküldte azt a hetvenezer dollárt, amivel az écartéban adós maradt. Erre a summára Gály Lajos egyáltalán nem számított. Mostanában, ahányszor belépett a montecarlói kaszinóba, körülállták és faggatták, hogy igaz-e a különös história? És amikor megerősítette a hírt, mindenki a fejét csóválta. Akadtak egyesek, akik azt hitték, "hogy Gály az egész mesét csak kitalálta a hitelének erősítésére. Ezek nem tudták, hogy Gálynak van pénze, nincs szüksége hitelre, és különben is kéznél volt nála az Osztrák—Magyar Bank bécsi főintézetének hivatalos átirata a hetvenezer dollár megérkezéséről, és ez bizonyítéknak számított. Ebben az időben kérelmező levelekkel lepték el Gály Lajost. Letört játékosok, elszánt szerencsevadászok, reménykedő kokottok és képzelődő fantaszták ostromolták, hogy az égből pottyant pénzből adjon nekik is. Gály sorban eldobta a könyörgő leveleket, ó, részvét igazán nem volt benne egy parányi sem. Egyetlenegy levél találta meg az utat a szívéhez. Egy fiatal magyar festőművész írta le kálváriáját hosszú levélben. (Folytatjuk) 1 112. kiskeresztrejtvény Vízszintes sorok: 1. Gyarmat, 7. Elem, 8. Gyorsan oxidálódik, 9. Sportöltözék, 11. ÖA, 13. Távoli rokona, 15. Orvos rövidítve, 17. Megfelelő, 18. Kitár, 20. Sír — népiesen, 22. Asszony, rövidítve, angolul, 24. Határozott névelő, 26. Női név, 28. A kávé hatóanyaga. Függőleges sorok: 1. Gyomnövény, 2. Állatlakás, 3. Ócskaság, 4. Baljóslatú jel, 5. Igaz magánhangzói, 6. Filmmárka, 10 Lárma, 12. Magyar költő, 14. Piszok, 16. Verskellék, 18. Testrész, 19. Előd, angolul visszafelé, 21. Közel-keleti ország, ékezethiány, 23. Les betűi keverve, 25. ZO, 27. Gál Imre. — Fordította: Dr. Radó György (201) — Mennyi robbanótöltetet helyeztek el a zsilip alatt?— kérdezte a vezérőrnagy Levikétől. Tizenhat tonna ammonak az alagútnál! „Velem még csak nem is közölték” — villant át Heinrich agyán. — Minden készen áll a robbantáshoz? — Az ön utasítása értelmében ,a parancsnok helyettese maga fogja ellenőrizni. A telefon szakította félbe beszélgetésüket. Kubis volt, segítséget kért. Félt a felkelők kitörésétől, mert tüzelésük jelentősen fokozódott. A zsiliptől egy szakasz feketeingest elvezényelni, hogy segítsenek ennek a pánikkeltőnek! — rendelkezett a vezérőrnagy. Heinrich továbbította a parancsot. — A zsilipet húsz óra harminckor robbantjuk. Előtte tíz perccel a sziklának és a kastélynak már el kell torlaszolnia a víz útját. Hallotta, Lemke? Ezért ön felelt Heinrich, a robbantás előtt te veszed át a zsilip őrségét. Ön pedig, Stengel, a gyárat körülzáró csapatok parancsnokságát veszi át Kubistól. Feladata: nem szabad megengednie, hogy a gyárból akár egyetlenegy ember életben maradjon. Akik kiúsznak a víz szinére, azokatle kell lőni. Vigyen magával elég sok röppentyűt, a látási lehetőségeket alkonyat után is maximálisan biztosítani kell. Megértették?... Van valami kérdésük? Valamennyien hallgattak, megdöbbenve Berthold tervétől. — Hány ember dolgozott a gyárban? — kérdezte a vezérőrnagy Stengertől. — Kétezerháromszáznyolcvan hadifogoly és száznegyvenkét német mérnök meg munkavezető. — A németek most hol vannak? — Majdnem mind bennmaradtak a gyárban. A lázadás kitörésekor bezárták őket a készáruraktárba ... Velük mi legyen? — A sötétségben nem lehet felismerni, ki hová tartozik. Lőjék le mind! Berthold újra teletöltötte a poharát. — Ha mindent értenek, akkor induljanak. — Vezérőrnagy úr, megengedi? — kérdezte Stengel, olyan rekedt hangon, mintha meghalt volna. — Valamit mondani akar? — Ez a kastély Ramoni grófnőé, ő a menyasszonyom, tehát... — Tudom. Emiatt azonban nem kockáztathatom egy ilyen fontos akció sikerét. — A kastélyban értékes gyűjtemények vannak... A hozománya ... Kérném ... — Kicsire nem nézünk, őrnagy! Most te gondoljon a menyasszonyára. Vegyen példát rólam. Jó barátom, az öreg Ramoni gróf is itt van a kastélyban. És még csak nem is figyelmeztetem őt... Indulás! Stengel merev léptekkel indult az ajtó felé. Álma, amelyet az egész háború folyamán dédelgetett, a meggazdagodás álma, amelyért mindenre hajlandó lett volna, egyszeriben úgy szétfoszlott, mint a füst — éppen akkor, amikor már-már majdnem megvalósult. — Most pedig, Heinrich, pihenjünk egy kissé, mert ma éjszaka nem lesz alkalmunk aludni — javasolta Berthold, kéjesen nyújtózkodva. — Mi ketten mikor indulhatur.k?4 — érdeklődött Heinrich. — A robbantás után azonnal! Azonnal! Majd Lemke és Stengel befejezik a dolgot. Mi elvégeztük a feladatunkat, s egy óra múlva már a svájci határon leszünk Horch-kocsival vagyok és az bírja az iramot... Ott pedig vár a pihenés, a nyugalmas élet! Mégiscsak jó, hogy mi ketten életben maradtunk! Gyere, igyunk a jövőnkre! Heinrich teletöltötte poharát, és észrevette, hogy remeg a keze. Ez Berthold figyelmét sem kerülte el. — Mi az, remeg a kezed? — Ha még egy-két évig tartana a háború, én ugyanolyan nyugodt volnék, mint eddig. Most azonban, hogy már csak néhány órát kell várnunk... Berthold elnevette magát. — Megvallom, pontosan ugyanez van velem is. Csakhogy én jobban uralkodom magamon ... Váratlanul kitárult az ajtó, és berohant Maria Luisa. — Vezérőrnagy úr! Könyörgök! Esedezem! Ne tegye ezt! Ez minden vagyonom! — Szinte önkívületi állapotban térdre vetette magát Berthold előtt. A küszöbön megjelent halálra dermedve Stengel. — Mi ez? Mit akar? — kiáltotta türelmetlenül és dühösen Berthold. Heinrich a karjánál fogva felemelte Maria-Luisát, és erőszakkal leültette egy székbe. A grófnő tovább csengett. — Mindenre, ami szent, vezérőrnagy úr, ne robbantsa fel a kastélyt... — Ön mondta meg neki? — kérdezte Berthold halkan. Stengertől. Az őrnagy hallgatott. Maria-Luisa felzokogott, és Heinrich egy pohár vízzel sietett feléje, de ebben a pillanatban háta mögött két lövés dördült. Maria-Luisa hátrahanyatlott a karosszékben, karját szélesre tárva. Stengel úgy terült el a földön, mintha lekaszálták volna. Két SS-legény rohant a szobába. — Kivinni ezeket! — rendelkezett a vezérőrnagy megvető fintorral az arcán. — Gyerünk a másik szobába — javasolta nyugodtan Heinrichnek. Elsőnek ő maga ment át a hálószobába. A félig üres konyakos üveget sem felejtette el magával vinni. — Itt Olaszországban mindenki elpuhult! Te is ilyen lettél, Heinrich? — Én rem! Én most is olyan kemény vagyok, mint más kettő! Heinrich csak most ürítette ki a poharát, melyet Berthold betöltött. Ezúttal nem remegett a keze. Berthold rendelkezett. — A tervet módosítani kell. Telefonálj Lemkének, hogy a zsiliprobbantás után Stengel feladatát is neki kell végrehajtania. A kastély az én dolgom. Ennek végrehajtása után azonnal a zsiliphez robogok, ott fogok veled találkozni. (Folytatjuk) MAGYAR SZŐ Féntélf, 1967. május 26. -------------------------------------------------—--------------------— FÄWulgifofrdfl -- ——Јдд^,ц^татаиндазд^л1 ВииД Szöveg nélkül