Magyar Szó, 1968. május (25. évfolyam, 119-148. szám)
1968-05-01 / 119. szám
2. oldal 1968. ápr. 36. máj. 1, 2. MAGYAR SZÓ Egymás megbecsüléséért Interjú Süti Pállal, a JKSZ KV Elnökségének tagjával Folytatás az 1. oldalra Ifjúsági közösségünkben például a nyelvhasználatnak is az önigazgatók érdekeihez kell igazodnia. Amíg az államhatalom igen aktív erőként fordult a polgárok felé, miközben a polgárok passzívan viselték el azt, meghatározott államnyelv érvényesült a közéletben. Amikor aztán a polgárok aktivizálódnak, és önigazgatóként , egyre inkább saját közösségükben, nem pedig az államhatalom útján rendezik ügyes-bajos dolgaikat, érvényesítik jogaikat és érdekeiket, egyre inkább az illető közösséghez tartozó polgárok nyelve érvényesül. A„ nyelvhasználat tehát nem különjog, amelyet a közösség a nemzetiségieknek adományoz, hanem természetes jog, egyúttal része a politikai jognak, amely minden polgárt megillet. A 'A kongresszust megelőiző tevékenység során elvi, eszmei tisztulás, érés várható, sőt ez máris tapasztalható. Nyilván a vajdasági kommunisták is sokat fognak meríteni az országszerte kikristályosodott eredményekből. Mely problémák tisztázásához járulhatnak leginkább hozzá a vajdaságiak, érett tapasztalataik és eredményeik alapján? — Úgy vélem, mindenekelőtt a falupolitika, a mezőgazdasági politika, valamint a nemzetiségi viszonyok terén járulhatunk hozzá eredményeinkkel az álláspontok kialakításához. A falu és a földművesek egy-két problémájáról már szóltam az önigazgatással kapcsolatban. Hadd tegyem még hozzá: a magántermelőket olyan mértékben sikerül bevonnunk az önigazgatásba, amilyen mértékben ez anyagi érdekeltségükhöz fűződik. Ez fontos dolog. Egyúttal azonban fejlesztenünk kell az önigazgatásnak oktalanul elhanyagolt formáit. Ilyen például a helyi közösség. Falvainkban nagyon megnövekedett a kulturális javak és a jobb életkörülmények igénylése. Sok faluban a polgárok önkezdeményezéssel utat, iskolát építenek, külön járulékot szavaznak meg és fizetnek evégett. Csoportonként társulva, szövetkezve kutat építenek, és vízvezetéket vezetnek be házukba, saját költségükön. Ez már talán a városiasodás csírája. A mezőgazdaság helyzetének javulásával a falu is jobban kielégítheti fejlődési igényeit. A polgárok kezdeményezéseit azonban egybe kell fogni, önigazgatási formába kell önteni. Ezért kell növelni a helyi közösségek súlyát. Ugyanis a polgároktól kissé távolabb eső testületeknek, például a szkupstináknak még mindig nagyobb a társadalmi súlyuk, mint azoknak, amelyek ott helyben, a faluban vannak, tehát közelebb a polgárokhoz. Holott a polgárok nyilván épp ezekkel, nevezetesen a helyi közösségekkel kerülnek mindennapos érintkezésbe. A A kommunisták legutóbbi tartományi értekezletén érdekes adatokat közöltek, amelyekből kiderül, hogy a falun figyelemre méltó rétegeződés megy végbe. Milyen magyarázatot fűzhet ehhez? — Igen, ez a rétegeződés különös figyelmet érdemel. Pártpolitikai szempontból mindenekelőtt a társadalmi erők mozgásaként fontos: merre vezet egyik-másik réteg útja, milyen érdekeket képviselnek, miként szolgálják a haladást. A földművest sok helyütt sikerült árutermelővé emelnünk a szövetkezettel történő kooperáció útján, méghozzá tekintet nélkül arra, hogy kicsi vagy nagyobb földterületen dolgozik. Vagyis árutermelő akad más-más rétegekhez tartozó földművesek között is. Jövője annak van, aki elég munkaerővel rendelkezik, és sikerült árutermelővé emelkednie. Mint mondottam, a kooperációval mindannyiukat termelőként is igyekszünk bevonni az önigazgatásba, a szövetkezet keretében. Társadalmasításuknak ez az útja. Van itt azonban egy probléma, amellyel a jövőben többet kell foglalkoznunk: a földműves magáévá tette a Kommunista Szövetség mezőgazdasági politikáját, és ennek köszönhetjük mezőgazdaságunk fölvirágozását is. De ahogy évről évre egyre inkább sajátjának vallotta ezt a politikát, éppúgy egyre inkább apadt a földműves KSZ-tagok száma. Szervezés tekintetében nyilván elhanyagoltuk, sőt talán mellőztük is őket, s ezen rövidesen változtatnunk kell. A fentiek fényében mely mozgások érdemlik a legnagyobb figyelmet társadalmipolitikai szempontból a gyáriparban? — Tudnivaló, hogy iparunk jellegzetessége jórészt a mezőgazdaságra épül, s osztozik annak sorsában. Ez látható például a vágóhidak és a konzervgyárak pillanatnyi helyzetén is. A másik jellegzetessége, hogy feldolgozóipar, s leginkább kisipari üzemekből fejlődött fel. Ez azt jelenti, hogy berendezése jórészt amortizálódott, és hogy szakkáderének nagy része kisipari mentalitást vitt a termelésbe. Amíg gazdaságunk alapjában véve országos keretekbe zárkózott, s nem vette kellőképpen figyelembe a világpiacon mutatkozó termelékenységi szintet, a vajdasági ipar is látszólag kielégítően, rentábilis volt. A fentiek miatt azonban nehéz helyzetbe került, mihelyt gazdaságunk kinyílt a világpiac felé, s már világpiaci szinten kell rentábilisan termelnie- Vajdaság ipara, az ipari munkásság, ezekben a napokban áldozatos erőfeszítést tesz a termelés javítására, s a biztató eredmény itt-ott már meg is mutatkozik. Előfordult azonban, hogy a zárt gazdaság és piac kedvezményét élvezve az önigazgatók — egy-egy gyárban — az elmúlt évek során abban a hiedelemben voltak, hogy termelésük igen rentábilis, saját javaikat is önigazgatási döntéssel gyáruk fejlesztésére fordították, de a gazdasági reform során, a világpiac hatására fény derült való helyzetükre, gyenge termelékenységükre és felszereltségükre, s nem egyszer arra is, hogy fejlesztésük korábban nem a legjobb irányban haladt. Előfordult, hogy ilyenkor oktalanul az önigazgatásra hárították a bajt. Viszont az igazság az, hogy ennek gazdasági gyökerei vannak. Sőt állíthatjuk, hogy ha az elmúlt tizenöt év alatt iparunk vezetése nem az önigazgatásra támaszkodott volna, ma súlyosabb helyzetben volnánk. Kiutat is épp az önigazgatás további fejlesztésével találhatunk. A Vajdaság sokat vár új iparágától, a kőolaj-feldolgozástól. Több épülő gyár is erre kívánja alapozni jövőjét. Vajon beválnak-e a remények? — A petrokémiai ipartól valóban sokat várhatunk. A termelés egyre inkább fellendül, évről évre egyre jobban virágzik. A kőolaj kitűnő energiaforrása lehet iparunknak, s olcsóbbá teheti a termelést. Vajdaságnak egyébként is kevés az energiaforrása, mindig sok energiahordozót kellett behoznunk. A kőolajon kívül van még földgázunk és hévizünk. Hévizeink energiája például annyit tesz ki, mint amennyit mostani kőolajtermelésünk nyújtana száz év alatt. De a petrokémiai ipar sokkal több puszta energiatermelésnél. Annak a gazdaságnak, amelynek földgáza van, sokkal nagyobb a távlata, mint annak, amely csak kőolajjal rendelkezik. Földgázból rengeteg keresett terméket lehet gyártani, nitrogént, gumit, szintetikus anyagokat: mintegy háromszáz árucikk van a földgáz nomenklatúráján. A szakemberek olyan nagyra becsülik, hogy szerintük kár energiaforrásként elpazarolni. Ezért van szükség a petrokémiai ipar kiépítésére. A Sóti elvtárs említette, hogy a vajdasági kommunisták a nemzetiségi viszonyok terén érett tapasztalatokkal rendelkeznek, és sokban hozzájárulhatnak a KSZ álláspontjainak kialakításához. Mit tekint a legfontosabb teendőnek? — Egymás megbecsülését és a jó viszony ápolását. De hadd tegyek egy kis kitérőt. Az állam egykoron közvetítőként jelent meg a jugoszláv nemzetek és az úgynevezett „kisebbségek” között, s megszabva e „kisebbségek” jogait, hajlandó volt megvalósításukat pénzelni. De ennek az államkasszából való pénzelésnek az volt a baja, hogy mindig elködösödött, ki mennyit adott a kasszába, s mennyit kapott onnan. Ez mindig nagy dilemma volt a „kisebbségi” jogok pénzelésében is. Az önigazgató társadalomban az állam helyét az önigazgatási szervek foglalják el, s így a nemzetek és a nemzetiségek közötti kapcsolat közvetlen formát ölt: visszatér az emberek közötti közvetlen kapcsolat. Többé már nem az állam közvetít közöttük. Az önigazgató szervek ennek alapján pénzelik a közös és külön szükségleteket. Úgy vélem, a KSZ-re külön szerep vár, hogy azoknak az elveknek és kritériumoknak a megállapításán fáradozzon, amelyek az önigazgató társadalomban biztosítják a nemzeteknek és nemzetiségeknek az egyenrangú fejlődést, s küzdenie kell, hogy megbecsüljük egymás nyelvét, érdekeit, múltját, kultúráját és sajátosságát. Major Nándor NEM TUDOM, lehet-e, szabad-e legalább megközelítő igazságnak vagy szabálynak mondani, hogy legkevésbé azok emlegetik az érdemeket, akiknek valóban vannak érdemeik! Danica Milosavljevictval naponként találkozhatsz, társaloghatsz, beszélgethetsz vele komoly dolgokról is, tréfálkozhatsz is hónapokon át, de soha egyetlen szót sem fogsz hallani tőle érdemeiről, harcos múltjáról. Danicát , Danát 1953 július hatodikén néphőssé avatták. Életrajzát, adatait, hőstetteit nem tőle hallottam: a jugoszláv néphősökről írt vaskos könyv 509. oldalán olvastam róla. 1925-ben született. És 1941-ben — még tizenhat éves sem volt — lőszer- és kézigránátcsomagot szorongatva köszöntötte a felszabadított Užicera bevonuló partizánalakulatok parancsnokát. Hogy legyen mivel harcolni a megszállók ellen. — Dana, mekkora, milyen termetű voltál negyvenegyben tizenöt és fél éves korodban, hiszen most, negyvenhárom éves korodban is gyöngéd vagy és törékeny? Elnevette magát, s ezzel mintha azt mondta volna, hagyjuk a gyerekkort! — Hagyjuk az akkori időket — mondta. — Akárhogyan is igyekeztem, a környezetembeliek — a kommunisták és ifjúkommunisták — sehogyan sem akartak emberszámba venni, felnőttnek tekinteni. Kinek volt kedve és mersze 1941-ben engem, a leánygyereket magával vinni a fasiszták ellen? Társaságomtól, jelenlétemtől, feltételezett félelmemtől az elvtársak talán éppen úgy tartottak, mint az ellenségtől. Hiába, gyerek voltam! Puskát is csak a főparancsnokság jóváhagyásával kapott! — A nők még ma is képtelenek arra, hogy tudásukkal, rátermettségükkel, szakképzettségükkel mérvadóan befolyásolják környezetüket — mondja Dana, aic most a köztársasági nőszövetség alelnöke. — Így van, legyünk tisztában a dolgokkal — folytatta. — A nők esetében még mindig a szépség, a külső máz az első számú tényező. Hűtőszekrényt, parfümöt, autót és az égvilágon mindent szép leányok társaságában mutogatnak, reklámoznak, kínálnak megvételre nyugaton is, keleten is, a világon mindenütt, nálunk is. A nő tehát rekvizitum, még mindig, hát nem igaz?! — Mi a helyzet családjában, a férfi és a nő egyenjogúságával? — kérdeztem. Erre a kérdésre már a beszélgetésünk előtt megkaptam a választ: megtanította férjét főzni. Remek szakács lett belőle. Kedvtelésből műveli a konyhaművészetet. — Nem politikai meggyőzés eredménye ez — mondta egy alkalommal —, véletlen műve. Leginkább annak tulajdonítható, hogy férjem szereti a jó falatot. Tőlem nem sokat tanulhatott. — A Kozarán, Kupresnál, az erődrohamozások napjaiban bizony nem főztünk. Nem is gondoltunk rá, leginkább a hozzávaló is hiányzott a konyhán. Konyha sem volt. A háború után tanultam volna főzni? Mikor? Hogyan? A gimnáziumot kellett befejeznem. Utána beiratkoztam az egyetemre. Még két vizsgám van hátra, és a diplomavizsga. De mikor, hogyan tanuljak? Háború?! És háborúk?! — A mi háborúnk, a mi forradalmunk azért volt jó, mert megteremthettük a föltételeket az emberek számára ahhoz, hogy emberek legyenek. — Ne beszéljünk a háborúról — mondta. — Azt akartam megkérdezni, kedves elvtársnőm, hogyan telnek, múlnak hétköznapjaid? Dana újból fölnevetett: — Hogyan? Ma este moziba szeretnék menni! Szerencsés József Estére moziba megyek Danica MHo savljevié Tinka, a magános vezér Telehullt a haja virágszirommal, olyan volt az egész kislány, mintha kivirágzott volna. Itt bujkált a bokrok alatt meg a fák alatt, észre se vette, hogy közben üstöke megtelik pehelykönnyű virágszirommal, válla sárga virágporral. Bolond, részeg kis méhecske. Morcos kislány, de olyan bemondásai vannak, hogy aki hallja, a legközelebb álló, karjaiba, ölébe kapja, gyönyörűségében összeszorongatja, és szeretné megrázni. Cukor, mondják neki. De csak a felnőttek körében van sikere. Pedig ő a felnőttek iránta való ragaszkodását mindig fintorogva fogadja, kisiklik ölelő karjaikból, menekül tőlük, durcásan felvetett fejjel. A saját társaságában szeretne elvegyülni. A hozzá hasonló kicsinyek között. Mivel azonban eszesebb náluk, vezérkedni, állandóan parancsolgatni szeretne, ám azok elfordulnak tőle, magára hagyják. Egyszer nagyon megesett rajta a szívem. Tele zacskó karamellával jelent meg a gyerekek között, mindegyiket sorban megkínálta, egy pákosztos kisfiú azonban nem törődött az illemmel, konyakig nyúlt a papírzacskóba, s tele marék cukorkát halászott ki magának. — Szégyelld magad! — ripakodott rá a kislány. A gyerek nem szégyellte el magát, hanem zsebbe gyűrte a zsákmányt, és diadalmasan vigyorgott. Tinka segélykérően nézett körül. Az ötévesek még nem tudják, mi a lovagiasság. Nemhogy védelmére keltek volna, hanem mind elszaladtak. Erre Tinka a maradék cukorkát is dacosan kiszórta a fűre, és ellenkező irányban eltávozott. Szemtanúja voltam egy másik jelenetnek is. A gyerekek könnyen felejtenek, gondoltam. Ám most a pákosztos kisfiú, akit Tinka ezúttal süteménnyel kínált, nem nyúlt a csomaghoz. — Vegyél! — biztatta Tinka. — Nem veszek — mondta a kisfiú. — Nem szereted? — De szeretem. — Akkor miért nem veszel? — Mert megfájdul a hasam. A kisfiú olyan sóváran nézte a kekszes csomagot, hogy majd kiesett a szeme. Mégse nyúlt hozzá. — Eldobom, ha nem veszel — mondta Tinka. Jóformán még ki se érkezett mondani, egy másik kis haramia kikapta a kezéből a kekszes zacskót, s mindnyájan elfutottak. Tinka egyedül maradt, lekuporodott a fűre, és hosszan bámult a lármás gyereksereg után. Azóta kerüli a társaságukat. Egymagában bujkál a virágzó bokrok alatt, haja állandóan tele van virágszirommal, mintha maga is virágzó bokor volna. A napokban megszólítottam: — Nem rossz mindig egyedül? Legnagyobb meglepetésemre ezt válaszolta: — Az a rossz, amikor nem azt csinálhatom, amit én akarok. Megsimogattam a fejét, tenyerem teleragadt hamvas virágszirommal. Németh István Ács Károlyi Tavaszi rondel Indul a rügy, nyomozók, rajta! Rejtélyes ügy: indul a rügy, s még nem derült fény az okokra. Indul a rügy, nyomozók, rajta! Utolsó előtti rondel közepén az éjnek feketéit a nap. Mind, akik most félnek, közepén az éjnek, remélnek sötétebb pirkadatokat. Közepén az éjnek feketéll a nap.