Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1971-04-22 / 110. szám

Csütörtök, 1971. ápr. 22. I­ s köszönésünket vagy eltagadják, vagy nem Évente háromszor árasztják el országijainkat a D jelzésű külföldi autók, amikor nyaralásra jönnek a németek, aztán karácsonykor és húsvétkor, amikor jönnek haza a mieink övéikhez. Egy ilyen hazaláto­gatóval beszélgettem Temerinben. Neve: Bálint Szil­veszter, foglalkozása géplakatos. 59 éves, három­ éve dolgozik Németországban. Megfontolt, gondolkodó, so­kat olvasott ember. Az a típus, aki már régen mil­liomos lenne, ha szorgalmát megfizették volna. Így azonban csak egy befejezetlen családi házra futotta belőle. — Mi késztette külföld­re? — A kendergyár, ahol dol­goztam, megszűnt, és az el­ső munkástól az utolsóig mindenkinek felmondtak. Az én nevem is a munkaközve­títőbe került. Amikor kies­tem a munkából, 35 éves szolgálatot tudtam igazolni, 57 éves koromra. Mehettem volna nyugdíjba, de mivel csak csökkentett nyugdíjat kaphattam volna, éppen ak­kor pedig nagy építkezésbe kezdtem, s nagy terheim voltak, mást kellett tennem. Két és fél hónapig 20 000 ré­gi dinár segélyt kaptam. Azelőtt mindig munkában voltam, és hosszú évekig dol­goztam egy-egy helyen, nem szerettem munkahelyet vál­toztatni. Most sem akartam az állam terhére lenni. Hat­vanadik évemhez közel itt nehezen tudtam volna mun­kát találni. Egy kis isme­retséggel, hogy ne mondjam protekcióval kerültem a kül­földiek sorába. Stuttgart környékén kaptam munkát. Két és fél hónapig dolgoz­tam ott, de keveselltem a négymárkás órabért,­­ ezért három szaktársammal, köz­tük egy temerinivel elindul­tam a szomszéd községbe. Idegenben, nyelvtudás nél­kül ehhez nagy bátorság kell. Németül csak azt a 20—30 szót ismertem, amit egy tanítóismerősöm fölírt és én megtanultam. Két test­vér vállalatában kaptam munkát, az volt a szeren­csém, hogy egyik tudott ma­gyarul — palánkai szárma­zásúak — így megértettem magamat. Tíz jugoszláv dol­gozik ott még rajtam kívül, közülük ketten vagyunk szakképzettek. — Mit tudnak az ott dol­gozó jugoszlávok azokról a változásokról, amelyek most folyamatban vannak ná­lunk. » — Mire gondol? — Az alkotmánymódosí­tásra. — Csak ritkán kapunk újságot, rádión meg nem tu­dom a hazai állomásokat fog­ni. De nincs is rá időm, önellátó vagyok, magam fő­zök, magam mosok, meg so­kat dolgozok, naponta 10— 12 órát. Előre megmondták ugyan, hogy túlóra nincs, de aki akar, kap a gyárhoz kul­csot, s akkor megy be, amikor kedve van. A munkát meg­fizetik. Előfordult már, hogy én egyedül egymagam dol­goztam a gyárban. Erről az alkotmánymódosításról nem hallottam. — Véleménye szerint mi­ért nincs itthon elég mun­ka? — Ez régi keletű. Szegény volt az állam akkor is, ami­kor megalakult.­­ — De annak idején magá­nak mindig volt munkája!­ — Nekem volt, de ezt na­gyon, de nagyon ki kellett érdemelni. Ez ami most én­­velem történt, ez más. Amíg fiatal voltam, nekem mindig volt munkám. Jó munkás­nak könnyen akad munkája. — Ebből az következne, hogy a jó munkások itt ma­radtak. — A jó munkást mindig meg kellett fizetni. S ha nem, akkor nekivágott­ az útnak, akár Nyugatra, akár a tengeren túlra. Pedig nagy kár. Tudomásom szerint pél­dául a temerini golyóscsap­­ágygyár alapító tagjai — mind­ kiváló szakember — szinte kivétel nélkül elmen­tek már. — Véleménye szerint meg­tettünk-e mindent annak érdekében, hogy ne kelljen külföldre menni? — Valószínű, hogy többet is lehetett volna csinálni. A jó munkásokat nem szabad ilyen könnyen elengedni. Volt olyan eset is, hogy rá­hagyták, hadd menjen, szin­te örültek, hogy megszaba­dulnak tőle, mondván, van itt, aki kínálkozik. Igen ám, de az nem mindig volt olyan jó szakember. — Mindent összevetve, jobb-e ott, mintha itthon dolgoznának? — A munka nem nehéz. Ha ott élném fel a fizetései­­met, akkor talán semmi kü­lönbözet nem lenne, de mi átváltjuk a pénzünket, s így feltranszformálódik a fize­tésünk. Négyszer annyit ke­resek, mint itthon. Mégis, akkor lennénk nyugodtak, ha itthon dolgozhatnánk. — Kinek jobb tehát? An­nak, aki ott kinn sokat ke­res, vagy akinek itthon van állása, de kisebb a kere­sete. — Akinek nem muszáj, az ne hagyja el az országot, a hazáját. Nekem muszáj volt. A kivándoroltak egy részét nyilván a pénz csábítja, a gyors gazdagodás. De van olyan is, mint én. Nekem fájt, hogy el kellett men­nem. Sohasem gondoltam volna ezt. Mindig szerettem volna világot látni, de ar­ra nem gondoltam, hogy majd 60 éves koromban kényszerülök külföldre. — Hogyan néznek maguk­ra az ottani munkások? — Nem egy esetben nyíl­tan megmondják, hogy gyű­lölnek. Mindenki a saját érdekét védi, ők is. Ott na­gyon kevés a munkás, kény­tenek teljesen szakképzet­­len külföldieket is felvenni. Ha nem lennének vendég­­munkások, akkor a német munkásnak még sokkal na­gyobb lenne az órabére. Ezért gyűlölnek bennünket. Hírül vettük, hogy Vajda­ságból nemigen engednek ki, hanem inkább a terméket­len vidékekről. Nagyon cso­­dálkozok, hogy lehet az, hi­szen más vidéken annyi gyár épül, annyi a bánya ... nem megy a fejembe, hogy ezek a népek nem tudnak ott elhelyezkedni. Még min­dig azt mondjuk, hogy ter­méketlen vidéken élnek. Ezt csak úgy mellékesen mon­dom ... A német munkások gyűlöletét szinte állandóan, napról napra érezzük. Le­néznek minket. Nem sokra tartanak, alacsonyabb ren­­dűeknek tekintenek bennün­ket. A köszönésünket vagy elfogadják, vagy nem. MATUSKA Márton MAGYAR SZÓ Munkavállalás külföldön (II.) Szlovéniában lakást adnak a hazatérőknek Kétszázháromezer hazai „vendégmunkás” • Munkaerőhiánnyal küzd Szlovénia A külföldi munkavállalás ürügyén Szlovéniáról azért kell külön beszélnünk, mert ebben a köztársaságunkban számtalan sajátságos jelen­ség figyelhető meg. A szlo­véniai munkaközvetítő hiva­tal képviselőjének Vrnjačka Banján előterjesztett ismer­tetőjéből emelnénk ki egy­két ilyen sajátosságot. — Szlovéniát 1964 óta hagy­ják el tömegesebben polgá­rai. A munkaközvetítő hiva­tal adatai szerint­­ez az egyet­len köztársaság, ahol ponto­san tudják a külföldön dol­gozók számát) pillanatnyilag 65 000-en dolgoznak külföl­dön. A 65 000 munkásnak 19 500 hozzátartozója is ve­le van, ezek azonban nin­csenek munkaviszonyban. A külföldön dolgozóknak a száma Szlovénia egész ak­tív lakosságának a 20 szá­zalékát, a Jugoszláviából külföldön dolgozóknak pedig a 14 százalékát teszi.­­ Szlovénia területéről 1970-ben 9895-en távoztak külföldre. Ebből 5104 a mun­kaközvetítő hivatal segítsé­gével. 3089 névre szóló meg­hívást kapott, 1072 munkást pedig azok a szlovén válla­latok vittek külföldre, ame­lyek külföldön építenek. Szlovéniát ma már mind kevesebben hagyják el. Az­előtt sem azért távoztak, mert alacsony volt a fizetés, hanem mert a viszonyok voltak rendezetlenek — mondták a szlovén képvise­lők. Szlovénia ma már mun­kaerőhiánnyal küzd. A ki­mutatások szerint a köztár­saságnak jelenleg 500 egye­temi, 2000 középiskolai vég­zettségű és 70 000 szakkép­zetlen munkásra lenne szük­sége. A munkaerőhiányt Szlo­véniában két forrásból igye­keznek pótolni: más vidé­kekről való munkások és a külföldről hazatérők alkal­mazásával. A Vrnjačka Banja-i sze­mináriumon bombaként ha­tott a szlovénok bejelentése, hogy a köztársaságuk terü­letén dolgozóknak 28,5 szá­zaléka hazai vendégmunkás. Így Kosovóból 45 000 (fele a Kosovo területén munka­­viszonyban levőknek), Bosz­nia-Hercegovinából 40 000, Horvátországból 60 000, Szer­biából 30 000, Macedóniából pedig 28 000 vendégmunkás dolgozik Szlovéniában. A másik a hazaverbuvált munkaerő. Szlovéniában nagy erőfeszítéseket tesznek a külföldön dolgozó szlové­nok visszahívásának érde­kében. A külföldi újságok­ban rendszeresen meghirde­tik a Szlovénia területén levő szabad munkahelyeket, a kölni rádió egyórás szlo­vén nyelvű adást sugároz, amely szintén a szabad munkahelyekkel foglalko­zik, a köztársasági végre­hajtó tanács döntése alap­ján a­­hazatérőknek lakást adnak stb. A szlovénok nem akarják, hogy munkásaik külföldön asszimilálódjanak, hogy másik hazát válassza­nak maguknak. A nagy ha­zai verbuválás, propaganda ellenére tavaly mégis mind­össze 1500-an tértek vissza Szlovéniába. A közeljövőben újabb különítményt indíta­nak külföldre, amely nem­csak azt vizsgálja meg, hogy a szlovénok milyen feltételek és körülmények között élnek, hanem inkább a hazatérésük lehetőségei­ről, feltételeiről tárgyal ve­lük. TÓTH László Kié legyen a deviza? Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a jövő­beni jugoszláv fejlődés egyik legfontosabb feltételé­­­­vel — a deviza- és külkeres­kedelmi rendszerrel — kap­csolatos határozatok elnapo­lása szándékos — írja a Vjesnik. Mi mással magya­rázható ugyanis, hogy a ha­zánkban történő politikai változásokról szóló vitákban csak elvétve, szégyenlősen esik szó ezekről a határo­zatokról, noha mindenki előtt világos, hogy gazdasági rendszerünk új alapjai nem teremthetők meg, ha a de­vizaeszközök továbbra is központi pénztárban marad­nak. Kiviláglik ebből, hogy azok, akik ellenzik a változá­sokat, szóban ugyan támo­gatják, valójában azonban mindent megtesznek, hogy semlegesítsék őket. A deviza szó például egyet­lenegyszer sem fordul elő a munkaszervezetek jövedel­méről szóló alkotmányfüg­gelékekben. Az persze vilá­gos, hogy olyan okmány­ban, amilyen az alkotmány, nem kaphatnak helyet ponto­san megindokolt rendszerbe­li megoldások, a devizaesz­közökkel azonban minden­képpen foglalkoznia kellene. Ezt követelte a Horvát KSZ központi bizottságának nem­régi plénumán Neda Andric és Mirko Dragovic. Az al­kotmányfüggelékek termé­szetesen nem vehetik el köz­vetlenül a devizát az admi­nisztráció kezéből, de ked­vező alapot teremthetnek eh­hez. A jelenlegi devizarend­szer ugyanis a legnagyobb forrása az összeütközéseknek a jugoszláv társadalomban. Mindenki gazdálkodjon jövedelmével Idézzük a 21. és 23. Al­kotmányfüggelék néhány rendelkezését: „A szocialista önigazgatási viszonyok alap­ját a társadalmi újraterme­lésben való olyan társadal­mi-gazdasági helyzete képe­zi, amely biztosítja számá­ra, hogy ... használja mun­kájának eredményeit...” — mondja a 21. Alkotmány­függelék, majd: „... elidege­níthetetlen jogukként bizto­sítják a dolgozó emberek­nek, hogy a társult munka alapszervezeteiben ... mun­kájuk alapján jövedelmet szerezzenek, igazgassák a társadalmi újratermelés ügyeit és eszközeit, és ha­tározzanak a jövedelemről, amelyet a társadalmi össz­jövedelem részeként terem­tenek ...” Eszerint a munkaszerve­zeteknek joguk van ahhoz, hogy maguk rendelkezzenek a munkájukból származó jö­vedelemmel. Lássuk egy pél­dán, hova folyik el a válla­latok deviza­jövedelme. Ta­valy a jugoszláv bankokba 454,9 millió konvertibilis va­luta folyt be, ebből 11 szá­zalék a horvát, 60 százalék a szerb, mintegy 20 száza­lék pedig a szlovén bankok­ba. Ha azonban ezeket az ada­tokat összehasonlítjuk azzal, milyen arányban járul hoz­zá egy-egy köztársaság gaz­dasága az egész devizajöve­delemhez, kiderül, hogy a 21. Alkotmányfüggeléket eddig senki sem tartotta tisztelet­ben. A Horvát Szocialista Köztársaság gazdasága­ ugyanis nagymértékben fog­lalkozik kivitellel. Tavaly háromnegyed év alatt a ju­goszláv kivitel 29 százaléka Horvátországból került ki, ezenkívül az ország turiz­musból származó jövedelmé­nek 75 százalékát is a hor­­vátok adták. Az egész de­viza és áruforgalom 40 szá­zaléka Horvátországon ke­resztül kerül Jugoszláviába. Nyilvánvaló tehát, hogy azok a vállalatok, amelyek kivitellel foglalkoznak, nem rendelkeznek devizajövedel­mükkel, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a munkaszer­vezetek nem használhatják fel maguk teremtette jöve­delmüket. A hazai és kül­földi árak közötti eltérés, s az árfolyamok változékony­sága miatt (ezen a deval­váció sem segített), jobban jár az, aki központi pénz­tárba begyűjti a devizát, és saját kénye-kedve szerint osztja szét. Ösztönözni a kivitelt Ily módon továbbra is le­hetővé válik, hogy egyesek a többiek kárára fejlődje­nek. S ha mindehhez még hozzátesszük egyesek igye­kezetét, hogy bebizonyítsák: a dinárt törvényrendelettel konvertibilissá lehet tenni, világosan látszik a fenyege­tő veszély, hogy az alkotmá­nyos változások hatástalanok maradnak. Mind gyakrab­ban hallani, hogy „a kor­mány valamit tervez”, gon­dolván elsősorban Lazar Ja­­ničićnak, a Nemzeti Bank képviselőjének a devizarend­szer működéséről szóló vitas tételeire. S ezek a tételek éppen a dinár gyorsított konvertibilissá tételéről­­ szólnak. Hogy ez az elmélet meny­nyire árt a jugoszláv nem­zetek gazdasági egyenjogú­ságának, arra több példát is felsorolhatunk. Ha ugyanis a dinárt konvertibilissá nyil­vánítjuk, az adósság visz­­szafizetését nem a deviza, hanem a dinár szavatolja , ebben az esetben a szö­vetségi és egyesült bankok kényük-kedvük szerint el­­adósodhatnak külföldön, az adósság visszafizetését a di­nár szavatolja, de a devizát az exportőröknek kell meg­keresniük és visszafizetniük, noha nekik semmi hasznuk sem származik a külföldi kölcsönből. íme az újabb üt­közőpont. Képtelenség lenne ilyen helyzetben elvárni, hogy a vállalatok betörjenek a kül­földi piacra, még ha ezt meg­tehetnék is. Ha üzleti szá­mításaik szerint igazodnak, nem fognak hiábavalóan versenyre kelni az ismert külföldi cégekkel csak azért, hogy devizajövedelmükkel olyan adósságokat egyenlít­senek ki, amelyekből semmi hasznuk sincs. Könnyű el­képzelni, mi lesz ilyen kö­rülmények között a jugo­szláv fizetési mérleggel és a hiánnyal. Nem árt itt em­lékeztetnünk arra, hogy azért kell változtatnunk a jugoszláv viszonyokon, hogy az egész ország gyorsabban fejlődjön. Az alkotmányfüggelékek­­kel nem hathatunk közvet­lenül a kivitelre, de meg­akadályozhatjuk a jövede­lem átömlesztését azoktól, akik megkeresték, azokhoz, akik felhasználják. Mert, ha a vállalatok valóban szaba­don felhasználhatják mun­kájuk eredményét, jövedel­müket, ennek a jognak nem csupán a dinárra, hanem a deviza­jövedelemre is vonat­koznia kell. Hasonló a helyzet a 22. Alkotmányfüggelékkel is, amely a többi között a kö­vetkezőt mondja: „A társult munka szervezetei újrater­melési eszközeiket befektet­hetik külföldön, és használ­hatják külföldi személyeik eszközeit a szövetségi tör­vény által megállapított fel­tételekkel és határok kö­zött.” Nem kellene-e hozzá­fűzni ehhez, hogy a válla­latok is szabadon rendelkez­hetnek devizajövedelmükkel? Azok, akik deviza­rendsze­rünk megváltoztatásáért harcolnak, még nem nyer­ték meg az alkotmányfüg­gelékek egybehangolásáért vívott csatájukat. Ha a szö­vetség a gazdasági funkció­kat átengedi a köztársasá­goknak, az anyagi eszközö­ket pedig továbbra is a ke­zében tartja, az önállóság és a tiszta pénzügyi viszony csak halt betű marad. A központi devizapénztár a köztársaságok közötti össze­ütközés góca lesz. Egy olyan alkotmányfüg­gelék, amely a vállalatok kezében hagyná a devizát, fokozottabb kivitelre serken­tené őket. A Szövetség de­vizaszükségletét — külföldi képviseletre, honvédelemre stb. — pontosan meghatáro­zott járulék szerint fedez­nék a köztársaságok. A va­lódi devizaárfolyam a devi­zapiacon alakulna ki, min­denki tudná, mi mennyit ér. S ezzel megszűnnének a je­­lenlegi félreértések, összeüt­közések is. M. S. t,7. oldal

Next