Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1971-04-22 / 110. szám

12. oldal ^^^^^REDTI U L16JIMMY, VANEKUIR * (!) Bogo, a bennszülöttek királya, egy komfortos lavórban ült, és „Piccolo”­­szájharmonikáját pucolta. Érdemes megjegyezni, hogy ez a hangszer nem­régen még egy, az őserdőben arche­ológiai kutatást végző kapitányé volt, aki a búcsúzás előtt szépen eljátszotta rajta a nászindulóját. A király könnye­kig meghatódott, és egy dárdára akasz­totta a kapitány szimpatikus fejét, majd zsebretette a csodaszólót, mond­ván, hogy ilyesmit fej nélkül általá­ban nem szoktak használni! Ekkor a lavór körül két negyven­­nyolcas trottercipőt látott ácsorogni. Lassan vitte felfelé a tekintetét, a bolyhos nadrágra, a kockás apacsing­re és a kissé markáns, forradásos arc­ra. — Mi kell, sötét idegen? — kérdez­te legudvariasabb hangján, és folytatta a pucolást. Fifikás Harry — akit egy hajóról dobtak a szigetre, mert a parancsnok­hoz vágta a fűtőt — szemrebbenés nél­kül belerúgott a lavórba. Erre Bogo megkérdezte: — Hozzám jöttél, hm? — Yes — felelte Harry és tovább rugdalta a lavórt. — Oké — mondta a király —, este megfőzünk. A sötét idegen elkapta a karját: — Ide figyelj, nagyfőnök, van egy ötletem! — Tedd le, azt is megfőzzük. Fifikás Harry (aki a parancsnokhoz vágta a fűzőt) meglepő nyugodtsággal fogadta a rendkívül értelmetlen vá­laszt. — Meghallgatsz vagy nem? — kér­dezte kissé dühösen. — Nem — mondta Bogo és elaludt. Harry egy gyors mozdulattal kiön­tötte a földre a királyt. Ez hatott. Őfel­sége visszaült a lavórba, és enyhén vi­gyorgott: — Jó vicc volt, he, he... beszélj! Harry leült a földre, legyőzni kezdte az arcát bal cipőjével, majd mellbe vágta saját magát. — Én Veracruz bokszbajnoka va­gyok! — mondta, és bizonyítékul több­ször megverte a királyt. —0— Bocsánat... nem folytatom. Ezzel a néhány sorral csak stílszerűen akar­tam kezdeni ezt a cikksorozatot. De a rejtői stílust nehéz utánozni. És nem is ez a célom. Nemrégen elhatároztam, hogy meg­keresem Rejtő Jenő rokonait, bará­tait, ismerőseit. Mondják el, milyennek ismerték őt, beszéljenek róla, emlékez­zenek rá. S most, hogy a nyomozást már be is fejeztem, a jegyzetfüzeteimre pillant­va, egy kissé félek. Túl sok az ellent­mondás, nehéz megtartani az időrendet és nem tudom, melyik a hiteles és melyik az egocentrikus nyilatkozat? No, de éppen az ő könyvei tanítot­tak arra, hogy nem­ szabad megijedni az alkalmi nehézségektől, így hát — az összegyűjtött anyagból — megpró­bálom megközelíteni, az igazi Rejtőt. Gyenge, alacsony gyerek volt Hárman voltak testvérek. Lajos 1902- ben, Gyula 1903-ban, Jenő 1905 már­cius 29-én született Budapesten. Ké­sőbb Lajos — Egri Gyula — Révai Je­nő — Rejtő névre magyarosított. A Reich család Izabella tér 5. alatt lakott. Reich Lipót nyomdai tisztvi­selő­ volt, elég jól keresett, és így a felesége a gyermekek nevelésével fog­lalkozott. Reichnének nem­ volt köny­­nyű dolga. Különösen az izgága, min­den iránt érdeklődő Jenével. Nyolcéves koráig viszonylag alacsony, gyenge, köpcös kis fiúcska volt, majd roha­mosan elkezdett nőni és erősödni. A Reich és a Buttola fiúk nagy fo­cicsatákat vívtak a lépcsőházban, majd amikor a házmester elzavarta őket, az angyalföldi homokbányában vagy a ligeti Fásközben „gyilkolták” a napot. A Reich fiúk azok közé tartoztak, akik megalakították a RISE csapatát, a RAFC azonban fantáziát látott ben­nük, és „átigazolta” az egész ifjúsági gárdát. Jenő a Kertész utcai polgári iskolá­ban renitenskedett. Éles esze ellenére sem érezte jól magát az iskolapadban. Egyszer otthon borzadva mesélte, hogy az egyik gyerek kalapját, valaki meg­töltötte vízzel és az ő fejére nyomta. Reichné berohant az osztályfőnökhöz, s kiderült, hogy az egészből csak a víz és a kalap igaz, az áldozat egy másik fiú, a tettes pedig az ő fia. A negyedik polgárit 1919. június 12- én fejezte be. Magyar nyelv: jeles, Természetrajz: jeles, Magaviselet: szabályszerű, Szorgalma: változó. A tanévben 30 napot hiányzott — igazoltan. Ezután kereskedelmi iskolába járt, de egy szép napon kicsapták, mert in­­zultálta a tanárt. Az Izabella térről Tigris utca 59. alá költöztek. A család napról napra sze­gényebb­­lett. Jenőnek valamilyen fog­lalkozás után kellett néznie. Először — az autodidakták szorgalmával — fran­ciául tanult, és filozófiai műveket olva­sott. Aztán elvégezte a Rákosi Szidi színésziskolát, majd külföldre ment. (Folytatjuk) A konzerválás megszokott skáláján Végigfutva végül megállapodtunk Vén Szikla vesszőparipájánál, az ÉN JÖ­­VŐMNÉL. — Mondd, csak, Oliver, van valami híred a jogi karról? — Tulajdonképpen nem is döntöttem még végleg a jogi kar mellett, Apa. — Csak éppen érdekelt, hogy a jo­­­ gi kar döntött-e már végleg mellet­ted. Ez is valamiféle szellemesség akar lenni? Nevetnem kellett volna apám ékesszólásának e gyöngyszemén? — Nem, uram. Nincs semmi hírem. — Felhívhatnám Price Zimmer­mannt ... — Ne! — Reflexszerűen szakítottam félbe. — Kérlek, ne, Apa! — Nem azért, hogy befolyásoljam — mondta III. O. B. rendkívül béküléke­­nyen —, csak éppen tájékozódás vé­gett — Apa, szeretnék valami mást vá­lasztani. Kérlek. — Igen. Természetesen. Pompás. — Köszönöm, uram. — Egyébként a legkevésbé sem ké­telkedem a választásodban — fűzte hozzá. Nem tudom miért, de II. O. B. még a dicséreteivel is meg tud szurkálni. — Egyelőre még nem választottam — feleltem. — Végtére is nincs hokicsa­patuk. El nem tudom képzelni, miért adtam meg magam. Talán azért, mert most ő helyezkedett ellenkező álláspontra. —­­Van persze máshoz is tehetséged — mondta III. Oliver Barrett, de nem volt hajlandó felsorolást végezni. (Két­lem, hogy sikerült volna neki.) Az étel ugyanolyan vacak volt, mint a beszélgetés, azzal az egyedüli kivétel­lel, hogy — még mielőtt kihozták volna — megjósoltam, hogy száraz lesz a ke­nyér, azt viszont ezúttal sem tudtam megsejteni, milyen tervekkel fog az apám a következő pillanatban előállni. —­ Ott van aztán a Békehadtest is. — Megjegyzése úgy hatott, mint derült égből a villám.­­ — Tessék? — kérdeztem, s közben nem voltam biztos benne, hogy egy­szerűen indítványt tesz-e vagy pedig kérdez. — Szerintem a Békehadtest egészen nagyszerű dolog. És szerinted? — mondta. — Hát — válaszoltam -rá, minden­esetre jobb, mint a katonai hadtestek. Megint döntetlenre álltunk. Én nem tudtam, mi az ő véleménye, ő nem tudta, mi az enyém. A téma lehetett az ok? Mi következhet ezután: hétköz­napi dolgok avagy a kormányprogram? Egyik sem. Egy pillanatra megfeled­keztem róla, hogy az egyedüli lényeges témánk mindenkor az ÉN JÖVÖM. — Persze semmilyen ellenvetésem se lenne az ellen, hogy csatlakozz a Békehadtesthez, Oliver. — Nekem sem, uram — válaszoltam, utánozva a nagylelkűséggel való dobá­lózást. Egyébként is biztosra veszem, hogy Vén Szikla soha nem figyel oda, amikor én beszélek, nem is lepett meg tehát, hogy csöndes kis szarkazmusom­ra egyáltalán nem reagált. — És a társaid — folytatta —, ők mit gondolnak róla? — Tessék? — Úgy érzik-e, hogy megfelel nekik a Békehadtest? Halálbiztosra veszem, hogy apámnak az „Igen, uram” mondatocska pont any­­nyira szükséges, mint a víz a halnak. — Igen, uram. Az almás pite is vacak volt. Fél tizenkettő tájban kikísértem a kocsijához. — Szükséged van valamire, fiam? — Nem, uram. Jó éjszakát, uram. Elrobogott. Igen, Boston és a­ New York állam­beli Ithaca között repülőgép közleke­dik, de III. Oliver Barrett inkább a kocsit választotta. Persze a kerekeken eltöltött sok-sok órát nem kell vala­miféle atyai gesztusnak tekinteni. Az apám egyszerűen SZERET vezetni. Gyorsan. Ilyen késő éjszakai órákban pedig egy Aston Martin DBS-szel po­koli gyorsan lehet menni. Egy pillana­tig sem kételkedtem, hogy III. Oliver Barrett meg fogja dönteni gyorsasági csúcsát az ithaca—bostoni úton, ame­lyet tavaly állított fel, miután megver­tük a Cornellt és megnyertük a baj­nokságot. Ebben holtbiztos voltam, lát­tam, hogy indulás előtt az órájára pil­lantott. Visszamentem a motelbe, hogy fel­hívjam Jennyt. Ez volt az egyetlen kellemes percem aznap este. Elmeséltem neki mindent a verekedésről (csak a valódi okát hall­gattam el), és mondhatom, nagyon él­vezte a dolgot. Nyavalyás muzsikus haverjai között aligha akadt olyan, aki adott vagy kapott verést. — Elintézted legalább azt az alakot, aki megütött? — kérdezte. — De mennyire. Agyonvertem. Pé­pesre. — Hű, ha ezt láthattam volna. De talán elintézel majd valakit a Yale ellen is. Hm? — Ühüm. Nevettem. Mennyire szerette az élet egyszerű dolgait. 4.1 — Jenny a földszinten telefonál. A tájékoztatást a portásfülkében ülő lánytól kaptam, habár be se mutat­koztam neki, és azt sem mondtam meg, mi célból mentem a Briggs Hallba azon a hétfő estén. Hirtelenében levontam a következtetést, hogy ezt javamra írha­tom. Nyilvánvaló volt, hogy a s cliffe-i csaj, aki fogadott, olvasta a CRIM­­SONT és tudta, ki vagyok. Okay, ilyes­mi már akárhányszor megesett velem. Most sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy Jenny mesélt a találkáinkról. — Koszi — mondtam. — Majd itt megvárom. rrt-t. J­.11 ДА (8) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1971. ápr. 22. Stradivari A MESTER HATTYÚDALA Stradivari jelentős vagyonra tett szert, azonban gondosan kellett bánnia a pénz­zel, mert tartósan háborúk dúltak Cremo­na falai alatt. Fiai haláláig vele dolgoz­tak. Igényes volt velük szemben, csakúgy, mint inasaival is. Szomszédja, Giuseppe Guameri is hírneves hangszerkészítő volt, egyben kedélyes ember és nagy ivó. Mun­kamódszere különbözött Stradivariétól, türelmetlenül végezte munkáját, mert köz­ben új ötletei támadtak és azokat nyom­ban egy új hegedűn akarta kipróbálni. Stradivari gyakran dorgálta, mert az ivá­­szat bizonytalanná tette a kezét. "A mester immár 82 éves. Francesco fiá­nak átnyújtotta az imént elkészített gor­donkát. Jelen volt Amoriano fia is Carlo Berganzia legjobb tanítványa. — Íme az utolsó gordonkám — mondta. — Ilyen nagy hangszereket nem készítek többé, már nincs hozzá erőm. A mester meg­nyugodott sorsában, mert tudta, van ki­nek átadnia helyét: fiai jó mesterekké nőttek fel mellette. — Ezentúl csak he­gedűket készítek — mondta, és ígérte, hogy tovább is felügyel fiai munkájára. öregségére mégis gyakran összeütkö­zésbe került gyermekeivel, mert elége­detlen volt munkájukkal, emellett zsém­bes és türelmetlen volt, mert még min­dig dolgozni szeretett volna, jóllehet uj­jat már reszkettek. Gyakran gondolt a halálra, mégis An­tonia felesége távozott előbb az élők so­rából. 73 éves korában, 1737. március 3-án meghalt. Stradivari mester hét hónappal később követte. Ezalatt elkészített még egy hegedűt és Hattyúdalnak nevezte el. A hegedű szerencsésen átvészelte a szá­zadokat és megmaradt máig. Kézről kézre vándorolt, Don Pedro, Brazília császárá­nak a tulajdonában is volt. 1887-ben Jo­seph White b­irtokába került, aki később szívfájdalmak közepette vált meg pompás hangszerétől Párizsban. Anyagi helyzete késztette a hegedű eladására.

Next