Magyar Szó, 1971. október (28. évfolyam, 270-300. szám)
1971-10-24 / 293. szám
2. oldal Az ENSZ-delegátusok bojkonálták Lindsay fogadását Valószínűleg a világszervezet is tárgyal a diplomaták biztonságának kérdéséről Az AFP értesülései szerint több ENSZ-képviselő a Közgyűlés napirendjére kívánja tűzni az ENSZ-ben akkreditált diplomaták biztonságának kérdését. Kezdeményezésük a három nappal ezelőtt történt incidensnek tudható be. Mint ismeretes, egy tizennyolc éves brooklyni egyetemi hallgató négy lövést adott le a szovjet ENSZ- képviselete épületére. Ezt megelőzően már több támadás történt az arab és a szovjet küldöttek ellen. A képviselők azzal is kifejezték elégedetlenségüket, hogy Lindsay New York-i polgármester fogadásán a 140 meghívott ENSZ-delegátus közül csak 14 jelent meg. Nincs kizárva, hogy az ENSZ- nagykövetek ismét követelni fogják a világszervezet székhelyének áthelyezését egy másik amerikai városba vagy egy másik országba. Párizs készül Brezsnyev látogatására Maurice Schumann francia külügyminiszer reményét fejezte ki, hogy Leonyid Brezsnyev küszöbönálló franciaországi látogatása eredményes lesz. Brezsnyevnek ez az első nyugati látogatása és igen hasznos, hogy alkalma adódik a nyílt, közvetlen beszélgetésre. — A látogatás jelentős hozzájárulás a francia—szovjet együttműködés elmélyítéséhez is, amely De Gaulle tábornok 1966-ban tett moszkvai látogatásával kezdődött — mondta. Brezsnyev hétfőn érkezik Párizsba. Laird bírálja az USA szövetségeseit Melwin Laird amerikai véderőminiszter szombaton megvádolta az USA néhány NATO-szövetségesét, hogy az Európában állomásozó csapatok létszámának csökkentésére vonatkozó tárgyalásokat ürügyül használják föl, hogy ne kelljen korszerűsíteniük hadseregüket. Hangsúlyozta, hogy fölötte szükséges a NATO védelmi rendszerének javítása. Véleménye szerint nagyobb kilátásai lesznek a NATO és a Varsói Szerződés európai kölcsönös erőcsökkentésére vonatkozó megbeszéléseknek, ha a NATO- tagállamok idő előtt nem gyengítik haderejüket. Irány: Peking Október 6. Európai reggelivel kedveskedtek — de hát kinek? Edzésre indultunk a városi sportcsarnokba, és mintegy kilencven percet játszottunk kínai barátainkkal. Úgy látszik, akik délutáni váltásban dolgoznak, valahogyan tudomást szereztek közös edzésünkről, mert — újabb meglepetésünkre —, telt ház fogadott bennünket. A gyerekek ismerték a nevünket is. A nagojai világbajnokság után ugyanis minden moziban másfél órás műsor keretében, kötelezően bemutatták az ott készült filmet. Értenek az asztaliteniszhez, mert csak a nagy poénokat tapsoltak meg, vagy sóhajtoztak kórusban, amikor egy-egy ziccert elütöttünk. Karakašević és Stipančić közben belázasodott, ennek ellenére azonban, edzés után csomagoltunk, és indultunk a repülőtérre, ahol már várt bennünket egy négymotoros Iljusin. Irány: Peking! A gép háziasszonya jól beszélt angolul. Gyümölccsel, valamint kínai rágógumival kedveskedett. Rajtunk kívül, néhány katona is utazott még, akik szintén nagyon barátságosak voltak, állandóan mosolyogtak, és Surbekot a nevén szólították. Mondta is Surba, hogy egészen Kínáig kellett elzarándokolnia, hogy meggyőződjék népszerűségéről. Négy és fél órát tartott az utunk, s közben — isten tudja, miféle helyen — egyszer le is ereszkedtünk. Ma sem tudom, miért, hiszen senki sem szállt se ki, se be. A fogadtatás Pekingben is bámulatos volt. Minden valamirevaló kínai játékos megjelent a repülőtéren, a politikai vezetőiknek se szeri, se száma, s természetesen megjelentek a jugoszláv követség tagjai is. Még ott álltunkban zöld és piros teát hoztak elénk, persze, mi a pirosat választottuk, amelynek tiszta akácillata és akácíze volt. A repülőtér és a város közötti távolság 40 kilométer. Két szép fasor szegélyezi a tiszta és kitűnő minőségű utat. Forgalom nem volt rajta, mégis — mint valami nagy ünnep alkalmára — szinte nappali fényárban úszott a lámpák alatt az egész 40 kilométeres táv. A Hszin Csao-lan nevű vendégfogadóban szállásoltak el bennünket. Jeles vendégek lehettünk, mert egy teljes emeletet foglaltak le számunkra. Vezetőink külön lakosztályt kaptak, mi pedig ismét kétágyas szobákat A vaságy láttán Ferenc Jóska jutott eszembe. Ébredés Pekingben Október 7. Nagy zajra ébredtünk. Ránéztem az órámra, és dühös lettem, hiszen még csak hat óra. A zaj azonban nőttön-nőtt: a nyolcmillió lakosú város apraja-nagyja elindult munkahelyére. Lenéztem az előttünk levő térre, és megdörzsöltem a szemem. Nem, nem álmodtam. A téren, az utcákon háromévestől kilencven évesig mindenki megállt, és tornázni kezdett. Szállodánk szakácsai is — nagy fehér sapkával a fejükön — kinn ügyetlenkedtek a téren. A többség egyszerű gyakorlatokat végzett, de voltak olyanok is, akik hoszszan koncentráltak, majd különféle karate-mozdulatokat tettek. Hát itt már nem lesz többé alvás! Fogtam magam, lesétáltam az utcára. Mintha a pokol szabadult volna el, mindenki látott-futott, fittyet hányva a villanyrendőrök tiltó jelzésére: a kerékpárosok és a gyalogosok egymást taszigálják, előnyszabályt mintha nem is ismernének. S ezt sehogy sem értettem. Eddig a kínaiak nagynagy fegyelmezettsége kapott meg, most meg, íme, az ellenkező véglettel találkoztam. Úgy látszik, a kínaiak végleg lemondtak az egészségtelen személygépkocsikról, és az egész népet biciklire ültették. Pedig nem is olyan olcsó egy kerékpár. A munkások átlagkeresete 60 és 70 jüan között mozog, a bringa meg 120 jüanba kerül (egy jüan 2,25 amerikai dollárral egyenlő). A kínai sofőrökről semmi jót sem mondhatok. Nagyon gyatra vezetők. Már harminc kilométeres sebességnél a negyedikbe rakják a váltót. Ez talán azzal magyarázható, hogy újdonsült vezetők, de talán azzal is, hogy a sebesség megengedett felső határa — írd és mondd — negyven kilométer óránként, és nemigen tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy mind a négy sebességet kipróbálják legalább időnként. De ez még mind hagyján! A gépkocsivezetők ugyanis egyhuzamban mást sem tesznek, mint szirénáznak. Majd szétesett a fejem. Az utak szélesek, sőt valószínűtlenül szélesek, és mindkét oldalukon hoszszú sáv jelzi, hogy ott csak a kerékpárosok közlekedhetnek. A középső rész az autóké, de ezt a szép szabályt senki sem tiszteli. Oshoo, Zentán, valaha a tiszai töltésen nekem arra szolgált a bicaj, hogy kilátogassak a Körösztösig vagy a halászcsárdáig. Itt döbbentem csak rá, hogy más célokat is szolgálhat. Ül az apa a kerékpáron, előtte fia vagy lánya, reggelizik, hátul meg a nagytata szorong és igyekszik valahova. Persze, a cucc egy része is ott lóg a vázon, mintha hurcolkodnának. Pekingben gyönyörű az ősz. Klímája ugyanolyan — vagy valamivel talán melegebb — mint Belgrádnak ebben az évszakban. Állandó tolmácsunk, Vang — lehet, hogy a szép idő hatására vagy a jó ég tudná megmondani, miért — jókedvében lehetett, mert edzésre menet, minden egyes kérdésemre válaszolt. Azt már tudtam, hogy az átlagkereset 60—70 jüan, s most az iránt érdeklődtem tőle, mennyit kaphatnak a vállalatok vezetői. — Keresetük általában a munkások jövedelmének keretei között mozog. A fiatal értelmiségiek, mérnökök havi fizetése 40 jüannal kezdődik, de felmehet 150-ig. Viszont a régi, nagy tudású vezetők keresete eléri a 200—300 jüant is. Az egyetemeken a demonstránsok 50—100, a tanársegédek 50—150, a tanárok pedig 100—300 jüant kapnak havonta. Az egyetemi tanszemélyzet esetében figyelembe kell venni, hogy általában jól felszerelt egyetemi városokban, olcsó lakásokban élnek. A művészeti életben viszont ismeretlen dolog a kiemelkedő fiatal tehetségek különleges díjazása. A balettszínház primabalerinái például havi 45 jüant kapnak, míg az együttes vezető mestereinek, művészeti irányítóinak fizetése 150 jüan. A művészek számára olyasfajta bérskálát állapítottak meg, mint a munkásoknak, és ugyanúgy haladnak előre az évek múlásával. (Folytatjuk) A napokban zárulnak Kissinger pekingi tárgyalásai Henry Kissinger, Nixon elnök különtanácsosa, a közeli napokban befejezi kínai látogatását. Pénteken tárgyalt utoljára az amerikai elnök kínai megbeszéléseinek előkészítéséről a kínai politikusokkal. Ezt megelőzőleg megtekintette a Kínai Falnak azt a részét, amelyet Nixon elnöknek is megmutatnak majd. Egyelőre még nem tudni mikor utazik el Kissinger Pekingbe. . Aki egyszer meghalt a békéért, hogy újraszületve ismét érte harcoljon erbert Karl Frahm 1913. december 18-án született. Élete csöppet sem mondható könnyűnek. Az első vlágháború utáni Németország gazdasági és politikai kilátástalansága nemcsak a fiatalembert kergette kétségbeesésbe, hanem a háborút vesztett nemzedék ezernyi tagját is, akik rádöbbentek, hogy ördögi játékot játszottak velük, belehajszolták őket a háborús őrületbe, s aztán magukra hagyták őket, azzal a gyötrő tudattal, hogy az egész világ gyilkost lát bennük. A tudat súlya alatt, hogy semmit sem tettek a pusztító tűz terjedése ellen, hogy a vereség utáni káoszban nem tudják föltalálni magukat ,mert háborúra s nem békére nevelték őket, ezrek roppantak össze. Sokan azonban tudtak még erőt meríteni magukból, hogy bátran hirdessék: szakítani kell a múlttal, véget kell vetni az önámításnak, a nagy német harcos hagyomány romboló álmainak. Herbert Frahm ezek közé tartozott. Tanult, és megtanulta leszűrni a múlt tévelységeiből a szükséges tapasztalatokat. Oslóban a történelmi tudományok stúdiumával vértezte föl magát az elkövetkező nehéz munkára. Nem vesztette el a reményt, hogy egyszer majd feledtetni lehet a világgal: Németország világégésért felelős, és hogy meg lehet teremteni az új élet alapjait. A Szocialista Munkásifjúság, majd a Szocialista Munkáspárt tagjaként igyekezett valóra váltani elképzeléseit. A korabeli Németország azonban nem okult a vereségből. Újraéledtek a sötét erők, hogy megpróbálják ismét bukásba kergetni a népet, amely, sajnos, elég rövidlátó volt ahhoz, hogy ne vegye észre: a régi győzelmek szüntelen emlegetése, a leszámolás propagálása olyan esztelenségre kapálják, amely nemcsak más népek és nemzetek romlását, hanem a saját erkölcsi bukásait is eredményezi. A nácizmus sötét árnya elborította Németországot, börtönökbe, gyűjtőtáborokba kerültek a szabad gondolkodásúak tízezrei, akiik kétségbeesve igyekeztek gátat emeleni a közelgő rész elé. Sokan a hiábavaló halált választották, mert hitték, hogy ha helyükön maradnak, teljesítették kötelességüket. Nem látták be, hogy halálukkal mit sem változtatnak, javítanak. Herbert Frahm elvei és céljai nem engedték meg az oktalan halált, külföldre menekült. Saját népének elvakultsága, a véres terror láttán, felismerte, hogy otthon nem tud változtatni az állapotokon. Norvégiában, ahol 1933-ban menedéket keresett, meghalt a német Herbert Frahm, hogy megszülessen a német Willy Brandt Brandt, az újságíró, a norvég Volkshilfe munkatársa, majd a háború végéig, norvég állampolgárként, a stockholmi svéd—norvég sajtóiroda vezetője, külföldről harcolt a nácizmus ellen. S végül elérkezett a nap, amikor — tizenkét évi emigráció után — visszatérhetett a romokban heverő Németországba, hogy folytassa annyi évvel azelőtt kezdett munkáját: megteremteni a megbékélés légkörét, megszabadítani a német népet a múlt béklyóitól és kiharcolni azt, hogy a világ is elfelejtse a németek iránti (sajnos, indokolt) előítéleteit. Nehéz munka várt rá és mindazokra, akik ugyanazt akarták — akarják —, mint ő. A norvég egyenruhába bújtatott német akkor is és később is gyakran érezte, hogy a meg nem értés szívósan ellenáll, a régi eszmék térhódítása egyre nagyobb veszéllyel fenyeget. A romokból fölemelkedő Németország a gazdasági fejlődés útjára lépett, s részben ez tette lehetővé az avult, anynyiszor károsnak bizonyult elképzelések hordozóinak ágálását. Brandt és az övéhez hasonló gondolkodásúak azonban nem csüggedtek, mert tudták, hogy nem szabad és nem lehet megengedni, hogy Németország és az egész világközösség ismét veszélybe kerüljön. Negyed évszázadnak kellett elmúlnia, hogy elképzelései, legalábbis részben, valóra váljanak. Tavaly decemberben az NSZK és a Szovjetunió, illetve az NSZK és Lengyelország megnemtámadási szerződést írtak alá, amelyekkel új távlatok nyílnak az európai együttműködés, a tartós béke felé. Az idén szeptemberben megszületett a négyhatalmi egyezmény a berlini válság fölszámolásáról. Brandt, a külügyminiszter, a kancellár a szociáldemokrata kormány élén megvalósította azt, ami a kereszténydemokrata és keresztényszociális kormányzás húsz éve alatt csak távoli lehetőségként volt jelen az emebrek tudatában. Az ember, aki egyszer (jelképesen) meghalt, de tovább élt, megkapta a legnagyobb elismerést, a Béke Nobeldíjat. Amikor Kay-Uwe von Hassel, a Bundestag elnöke szerdán váratlanul megszakította a hadiköltségvetésről folyó vitát, és bejelentette: — Most érkezett a hír, hogy Willy Brandt kancellár kapta az idei Béke Nobel-díjat keleti politikájáért—, az ülésteremben tapsvihar tört ki. Brandt megilletődéstől és örömtől remegő hangon mondott köszönetet a képviselőknek a jókívánságokért, és megfogadta, hogy odaadóan harcol továbbra is az európai béke tartosságáért. Noha nem minden képviselő tapsolt neki, bizonyos, hogy mindenki tudatában van: a nagy elismerés nemcsak Brandtnak szól, hanem kormánya tagjainak is és mindazoknak, akik őszintén támogatják és helyeslik munkáját. És mindenki reméli, hogy nem jön vissza az az idő, amikor a Béka Nobel-díjjal kitüntetett németnek gyűjtőtáborba kell megkapnia az elismerés hírét, mint Karl von Ossietzkynek, hogy végérvényesen szertefoszlott Hitler álma az ezeréves nagy német birodalomról, s Európa népei végre békében élhetnek egymás mellett. J. I. Nagygyűlésre készülnek az olasz irredenták Az „Olaszországtól elszakított területek” visszacsatolását követelik Az Unione Degli Istriani nevű olasz nacionalista szervezet, november elsején a római Fórumon nagygyűlést tart. A szervezet tagjai különvonatokon utaznak Rómába Triesztből. Az Il Piccolo című trieszti jobboldali újság azt írja, hogy a trieszti nacionalisták és egykori menekültek előtt Santini trieszti érsek mond beszédet. Az érsek a fasizmus alatt és az 1945 utáni hidegháborús korszakban szlovén- és horvátellenes nézeteket propagált és a legreakciósabb politikai erőkhöz tartozott. A lap valószínűnek tartja, hogy a nagygyűlés részvevői követelni fogják, hogy „az Olaszországtól elszakított területeket csatolják vissza”. A trieszti irredenták nagygyűlése, valamint a jobboldal naponta megismételt területi igényei mindenképpen ellentétben vannak a hivatalos olasz politikával, amely a baráti kapcsolatok elmélyítésére törekszik a szomszédos államokkal Hétmillió határátlépés Triesztnél Az olasz statisztikai hivatal kimutatása szerint a trieszti határátjárókon szeptemberben 6 901 828 ember lépte át az országhatárt. Augusztusban még nagyobb volt a forgalom: 9 088 000 ember utazott egyik országból a másikba. Nyolc hónap alatt 48 043 000 utas érkezett Olaszországba, illetve Jugoszláviába a trieszti határátjárókon, 26 millió útlevéllel, a többiek kishatárforgalmi engedéllyel. No IÁ ÁGY ÁH SZÓ Vasárnap, 1971. okt. 24. Az USA megvon minden támogatást Chilétől William Rogers amerikai külügyminiszter közölte az amerikai nagyvállalatokkal, amelyeknek fiókjuk van Chilében, hogy az USA megvon minden támogatást Chilétől, ha nem hajlandó kártérítést fizetni az amerikai vállalatok államosított chilei részlegeiért.