Magyar Szó, 1972. május (29. évfolyam, 120-132. szám)
1972-05-14 / 131. szám
Vasárnap, 1972. május 11, MAGTÁR SZÓ A világpolitika elaknásítása ■Cj kubai zárlat”, „Játék a háborúval”, „Kalandor lépés” — ilyen és hasonló címekkel jelentek meg a napokban a hírmagyarázatok. Ezek a kommentárok honosítottak meg egy új fogalmat: az aknadiplomáciát. Az új szó ugyanolyan gyorsan elterjedt, mint annak idején a pingpongdiplomácia megjelölés, azzal a különbséggel, hogy ez akkor azt jelentette, hogy megtört a jég a kínai—amerikai viszonyban, az új kifejezés viszont már baljós hangzásával is azt jelzi, hogy új veszélyek támadtak a világpolitikában. Az történt ugyanis, hogy Nixon amerikai elnök a vietnami háború két rendkívül veszélyes és messzemenő kiterjesztését jelentette be. Először is azt, hogy parancsot adott a Vietnami Demokratikus Köztársaság kikötői tengeri bejáratának elaknásítására, hogy „lehetetlenné váljék a kikötők megközelítése és az e kikötőkből induló észak-vietnami haditengerészeti operáció”. A másik bejelentése szerint megparancsolta, hogy az amerikai fegyveres erők „a maximális mértékben kapcsolják ki a VDK vasúti és más közlekedési útvonalainak forgalmát.” A vietnamizálás kudarca Május 3-án jelentette a New York Times című amerikai napilap: „Dél-Vietnam legészakibb tartományának elvesztése és két hadosztályának összeomlása veszélyes helyzetbe hozta Thieu elnök kormányát. Az amerikai és vietnami hivatalos személyek — hosszú évek óta először — egyaránt mélyen pesszimisták azt a lehetőséget illetően, vajon túléli-e ezt az ország. Az itteni amerikaiak között egyre általánosabb az a vélemény, hogy a dél-vietolyan frontszakasz sem, ahol a saigoni hadsereg képes lett volna a hazafias erőkkel szembeni ellenállásra. Közvetve Nixon elnök is beismerte a vietnamizálás kudarcát, amikor televíziós beszédében azt mondta, hogy három lehetséges út közül választott: 1. az összes amerikai erők azonnali kivonása; 2. a tárgyalások folytatása; 3. „erélyes katonai vneszélyben a moszkvai csúcstalálkozó Az amerikai kormány a vietnami szabadságharcosok áprilisban kezdődött offenzívájának minden sikerére már előzőleg is az amerikai beavatkozás fokozásával, újabb légi és tengeri erők lépése a vietnami nép elleni agresszió további kiterjesztését jelenti, veszélyes mértékben kiélezi a nemzetközi helyzetet, és katasztrofális következményekkel fenyegeti a világbékét és biztonságot”. Ezzel magyarázható, hogy az amerikai döntés a leghevesebb tiltakozást váltotta ki magában az amerikai közvéleményben, de a világ valamennyi országában is. A tengeri zárlat életbelépése után a hírmagyarázók első kérdése az volt, hogy mi lesz erre a Szovjetunió válasza. A szovjet kormányközvélemény időközben választ adott erre a kérdésre. A közlemény tudtára adta az USA-nak, hogy a Szovjetunió továbbra is segíti Észak-Vietnamot — ami más szavakkal azt jelenti, hogy szovjet szállítmányok továbbra is érkeznek a VDK-ba —, ha viszont ebből bármilyen bonyodalom vagy incidens származik, azért az amerikai kormányt terheli a felelősség. A jelek szerint, a Szovjetunió igyekszik elkerülni a válság olyan fokú kiélezését, amely lehetetlenné tenné Nixon moszkvai útját, mert még mindig bízik a közvetlen megbeszélések sikerében. A veszély azonban abban van, hogy Nixon döntése olyan helyzetet teremtett, amelynek következményeit senki sem láthatja előre. Mert mindenkor megeshet, hogy egyetlenegy akna felrobbanása miatt közvetlenül kerül szembe egymással a két atomhatalom. BÁLINT István kivezénylésével válaszolt. Így aztán Nixon említett tévébeszédének idején, s már 45 amerikai hadihajó — köztük négy repülőgép- s anyahajó — cirkált az észak-vietnami vizek közelében, és csaknem ezer harci repülőgép bombázta Észak- és Dél-Viet-nam területét, holott annak idején John Ison mindössze kétszáz repülőgépet vetett be. Mindezt betetőzte az észak-vietnami kikötők elaknásítása, a Kína felé vezető vasútvonalak bombázása, két olyan lépés, amire Johnson a legforróbb napokban sem merte rászánni magát. Többek között azért sem, mert nemzetbiztonsági tanácsosa, Rostow, , 1967. május 6-i keltezésű elemzésében kimutatta, hogy Észak-Vietnam tengeri zárlat alá vétele semmilyen változáshoz nem vezetnek a dél-vietnami frontokon, ugyanakkor olyan káros következményekkel jár■ hatna, igánt az, hogy •Moszkva aknaszedő■ két vezényel ki, Kí■ na pedig egész Ha• nőig védi a vasútvonalakat, amelyek ,a tengeri zárlat miatt, még nagyobbjelentőséget kapnának Észak-Vietnam ellátásában. • Már maga az akörülmény, hogy Johnson visszariadt ettől a lépéstől, utal a nixoni döntés veszélyeire. Mint a Jugoszláv Kommunista Szövetség Elnökségének közleménye is megállapította: „Az amerikai kormány nami hadsereg váratlanul gyengének bizonyult.” Másnap, május 4-én, újabb jelentésében ezt a képet még kiegészítette: „Mint fölfegyverzett gengszterek, úgy fosztogatnak, gyújtogatnak, lövöldöznek egymásra és a lakosságra, a 3. hadosztály Quang Triből harc nélkül megfutamodott katonái, és sem a rendőrség, sem a katonai rendőrség nem csinál semmit. Az amerikai tanácsadók is teljesen tehetetlenek.” A „Hazahozzuk a fiúkat” nagydobra vert nixoni jelszóval meghirdetett vietnamizálás teljes kudarcát tárták föl ezek a jelentések. A dél-vietnami hadszíntér bármelyik részéről érkeztek is a hírek, szétzüllésről, az amerikai pénzen felfegyverzett egymilliós saigoni haderő teljes tehetetlenségéről szóltak. Haig tábornok, Nixon személyes megbízottja, akit a helyszínre küldött, hogy tanulmányozza a helyzetet, szintén riasztó hírekkel tért vissza. Azt volt kénytelen jelenteni, hogy amerikai katonai értékelések szerint, nem volt egyetlenegytézkedések a háború befejezése végett”. A három lehetséges út közül, a legveszélyesebbet választotta, a háború kiterjesztését, sőt, a harmadik világháború kockázatát. AZ ÚJABBAN KIÉLEZŐDŐ világhelyzettel ellentétben, úgy látszik, Európában nem akad el az enyhülési folyamat. Hetek óta tartó huzavona után a bonni parlament szerdán, minden valószínűség szerint, törvénybe iktatja a Szovjetunióval és a Lengyelországgal aláírt szerződéseket, és megindulhat a további békés kibontakozás, a berlini egyezmény életbeléptetése, és lehetőség nyílik a nagyon várt európai biztonsági értekezlet megtartására. A német politikai élet drámai feszültséggel telített heteit a kormánykoalíció és az ellenzék tárgyalásai váltották fel. Az ellenzék sikertelen kísérlete, hogy leváltsa Brandt kormányát, valamint a kormányzó koalíció erőtlensége, hogy a szerződések megerősítésére kellő többséget biztosítson a parlamentben, patthelyzetet teremtett és egyezkedésre szorította a szemben állókat. A szerződéseket becikkelyező parlamenti szavazást egy, majd még egy hétre elhalasztották, hogy időközben megállapodhassanak a közös nyilatkozatban, és az ellenzék vezérének ideje maradjon képviselőhadának a „megdolgozására”. Barrelnak sem könnyű a helyzete pártja berkeiben, mert arról kell meggyőznie párthíveit, hogy a közös nyilatkozat elfogadásával kiegészítik a szerződések eddig hangoztatott hiányait, ugyanakkor sem a szerződések szövegén, sem szellemén nem változtathatnak, amint azt Brandt kancellár leszögezte, és amit a szovjet és lengyel fél sem fogadna el. A lényeg I tehát marad, a szerződő fe- I lek lemondanak az erőszak alkalmazásáról és a fennálló I határokat sérthetetlennek ismerik el. A KÖZÖS KÖZLEMÉNY szövege —, amelyben I Brandt és Bartel már megegyezett — nem került még nyilvánosságra, azonban a kiszivárgott, illetve kiszivárogtatott hírekből nagyjából ismerjük tételeit. Leszögezi, hogy a szerződések nem helyettesíthetik a Németországgal kötendő békeszerződést, hogy nem ellentétesek az alkotmánnyal, amely Németország egyesítését „alapvető célként” jelöli meg. A nyilatkozat harmadik tétele szerint a moszkvai és varsói szerződések nem mondanak ellent a németek önrendelkezési jogának, és utalnak Scheel külügyminiszternek a német egységről szóló levelére, amelyet a szerződés aláírásakor Gromikóhoz intézett és a szovjet kormány is jóváhagyott. A nyilatkozat ötödik szakaszában kijelentik, hogy a szerződések nem érintik a Német Szövetségi Köztársaság korábban kötött szerződéseit nyugati szövetségeseivel. Tartalmazza végül azt a megállapítást is, hogy Nyugat-Németország ragaszkodik az Atlanti Szövetséghez, szorgalmazza az európai egyesülést és a megbékélés politikáját a Kelettel, a berlini kérdés megoldását. Ismeretes, hogy az utóbbi napokban élénk véleménycsere folyt Brandt kormánya és a szovjet kormány között, és a nyilatkozat szövegét ismertették a három nyugati nagyhatalommal, valamint az is, hogy Falvn bonni szovjet nagykövet Bartellal is tárgyalt négyszemközt. Mindezek után most már valószínű, hogy a szerződéseket jelentős többséggel, a kormánypártok képviselőinek és az ellenzéki képviselők jó részének a részvételével sikerül megszavaztatni. Megemlítjük, hogy a Vatikán is erre ösztökélte a kereszténydemokratákat, mert a Szentszék — hosszas halogatás után — a maga részéről is elismerte az Odera— Neisse határvonalat. A SZERZŐDÉSEK feltehetően már pénteken a parlament másik háza, a Bundesrat elé kerülnek, és Heinemann államfő — utolsó aktusként —, a hét végén kézjegyével látja el a sokat vitatott szerződéseket. A Brandt-kormány helyzete azonban ezek után is ingatag marad, mert parlamenti többsége, több liberális képviselő elpártolása miatt, úgyszólván egy szavazaton múlik. A kormánypártok és az ellenzék várható birkózása megbénítja a kormányprogram további megvalósítását, ami előbb-utóbb kenyértörésre vezethet. Az idő előtti választások kiírásától azonban mindkét fél fázik, különösen az ellenzék. Brandt alig számottevő többséggel indult 1969-ben meghirdetett nagy céljai megvalósítására. A küzdelemben elvérezhet, habár helyzete a szerződések becikkelyezésével átmenetileg megszilárdul. Valószínű szerdai sikere után is kétséges, megmaradhat-e 1973 őszéig a kormánykerék mellett. S. T. Egyezkedés patthelyzetben ’ Látogassa meg a Galenika standját , az Újvidéki Nemzetközi Mezőgazdasági Vásáron © GXLENSKX 3. oldal Ah&eSMSS1 Kwame Nkramah IHLETÉT FEKETE AFRIKA népei felszabadulásának szentelte a száműzetésbe kényszerült és április 27-én meghalt Nkrumah. Bukarestben érte a halál, ahol gyógyíthatatlan rákbetegségét kezelték, és tegnap, szombaton temették afrikai földbe Ghana volt elnökét. Az átlagosnál magasabb termetű, széles homlokú, a római tógához hasonló nemzeti viseletben járó Nkrumah lenyűgöző jelenségére sokan emlékezhetnek nálunk is. Többször járt hazánkban, azután, hogy az „afrikai Nehru” 1961-ben részt vett az el nem kötelezettek belgrádi értekezletén. Az Aranypartnak nevezett egykori angol gyarmaton, a későbbi független Ghana nyugati tartományában fekvő Nkroful faluban született 1909-ben. Apja aranyműves volt és módjában állt fiát iskoláztatni. Nyolc évet töltött el a katolikus misszós iskolában, majd gyermekfejjel segédkezett a tanításban. Ezután Accrába került és 1930-ban tanítói oklevelet szerzett, ötévi tanítóskodás után az Egyesült Államokba utazott. A Lincoln egyetemen közgazdaságot és társadalomtudományt hallgatott, 1939-ben diplomást, majd tanársegédi állást kapott. Politikai tevékenysége ez után bontakozott ki. Szervezetbe tömörítette az Amerikában tanuló néger diákokat, és ebben az időben tanulmányozta Hegel, Marx, Engels és Lenin írásait. Nagy hatással volt rá Marcus Garvey jamaicai néger politikus, aki az amerikai négerek afrikai visszatelepítését hirdette. Ekkoriban írta meg a gyarmatok szabadságáról szóló könyvét, amely csak évekkel később jelent meg Angliában, ahová 1945-ben költözött. Nkrumah 1947-ben viszszatért hazájába és minden erejét a fügetlenségi mozgalom szervezésének szentelte. 1948-ban a gyarmati hatóság letartóztatta. Szabadulása után, 1949-ben megalakította a Népi Koncenció Pártját, amelynek elnöke lett. 1950-ben ismét bebörtönözték, azonban az 1951-ben tartott gyarmati „parlamenti választáson” pártja elsöprő győzelmet aratott: a 38 választott képviselő közül 34 az ő pártjából került ki, és a hatóság kénytelen szabad lábra helyezni a képviselőnek megválasztott Nkrumahot. A következő évben pártja megismételte választási győzelmeit, ezután Anglia 1957-ben, előbb elvben, majd a gyakorlatban is Ghána függetlenségének elismerésére kényszerült. Az első önálló afrikai állam elnöke, Kwame Nkrumah, egyben kormányfő is volt, és a Népi Konvenció Párt elnöke. Szocialista elgondolásait igyekezett fejletlen országa adottságaihoz idomítani és Afrika-szerte támogatta a haladó szellemű mozgalmakat. Ellenfelei és az európai—amerikai reakció kommunistának kiáltották ki, habár nem volt az. Az egykori törzsi vezetők nem bocsátották meg neki, hogy megtépázta előjogaikat és a ghánai hadsereggel együtt 1966-ban — amikor Kínában tartózkodott — megbuktatták az egykor istenített népvezért. Száműzetésben Guineában töltötte életének hátralevő napjait.