Magyar Szó, 1973. november (30. évfolyam, 301-315. szám)

1973-11-01 / 301. szám

4. oldal MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1973. nov. 1. Új történelem­­könyvek A Német Szövetségi Köz­társaság általános és közép­iskoláinak diákjai ebben a tanévben új történelem­­könyveket kaptak, ame­lyek a német—lengyel vi­szonyt — több évszázad után először — új megvilá­gításban mutatják be. Ezek az első tankönyvek, ame­lyek a nyugatnémet és a lengyel történészek meg­beszéléseinek határozatai­val összhangban íródtak. Mint ismeretes, a két or­szág történészeinek tanács­kozását a két nemzeti UNESCO-bizottság védnök­sége alatt 1972 áprilisában folytatták le. A szakemberek sok talál­kozót tartottak, és meg­vitattak számos történelmi tárgykört. Megbeszéléseik célja az volt, hogy a tan­könyvekből száműzzék az évszázados előítéleteket, amelyek az iskolás gyere­kekben ellenséges érzelme­ket ébresztettek a szomszé­dos nemzet iránt, pusztán annak alapján, hogy a két nép a történelem folyamán több ízben szembekerült egymással. Az UNESCO kezdeményezését, amely­nek hozzá kell járulnia a nemzetközi együttműködés elmélyüléséhez és a törté­nelmi előítéletek és babo­nák kiirtásához, egyaránt támogatták mind a nyugat­német, mind a lengyel tör­ténészek és tanárok. ­ Két cikk Chiléről Marxistának lenni főbenjáró bűn A chilei kormányzat té­véhálózata azon fára­dozik, hogy megis­mertesse a lakossággal az új állam vezetőség tagjait. Pi­nochet gyalogsági tábornok, Merino tengernagy, Lee re­­pülőtábornok, és Mendoza csendőrtábornok ugyanis nem voltak valami ismert személyiségek a szeptemberi puccs előtt. A chileiek csak az­ utóbbi hetekben ismerték meg őket, mégpedig kímélet­len parancsnokokként. Talán éppen ezért indította el a te­levízió az­ Emberi arcélek című műsorát, hogy a lakos­ságnak bemutassa Chile urai­nak magánéletét. Augusto Pinochet, a junta vezetője — egyébként ter­metes és markáns arcú em­ber — a csinos és fiatal mű­sorvezetőnővel beszélgetve igen kínos helyzetbe került, amikor arra a kérdésre kel­lett válaszolnia, hogy meg­­ismételné-e a szeptemberi puccsot. — Nehéz a honfitár­sakkal szigorúan bánni — mondta végül az „egyenru­hás kvartett” nagy hatalmú tagja. Ezzel mindenesetre, ta­lán akaratlanul is, utalt azok­ra a szenvedésekre, amelye­ket sok ezer chilei élt vagy él át még mindig, amióta a katonaság került hatalomra. Senki sem tudja még egyéb­ként pontosan, hány ezer chi­lei él száműzetésben vagy menekültként a nagykövet­ségeken ... M­indezekben a tévébe­szélgetésekben a tisz­tek egy közös vonása domborodik ki: az antimar­­xizmust Gustavo Lee, a légi­erő tábornoka fejezte ki a legtömörebben ezt a közös vonást: — A katonák meg­­győződéses antimarxisták.­­A junta tagjai ezt kiáltvá­nyukban már akkor a nem­zet tudomására adták, ami­kor még dúlt a harc a Mo­­dena-palota körül, s amely­ben azzal vádolták meg Allendét, hogy Chilét „mar­xista diktatúra alá, rabságba akarta juttatni”. Az anti­­marxizmus a junta doktríná­ja lett. Most tehát napvilágot lá­tott a junta 77. számú dek­rétuma is, amellyel törvé­nyen kívül helyezik mind­azt, aminek bármiféle köze is lehet a marxizmushoz. A hadsereg szuronyt szegez a chilei­­ baloldalra, mind a tényleges, mind az álmarxis­tákra. Betiltották az összes politikai pártok működését, amelyek annak idején Allen­de népi egységmozgalmát létrehozták. Ezek pedig: a Szocialista Párt, a Kommu­nista Párt, az Egységes Népi Akció Mozgalma (MAKA), a Radikális Párt, a Független Nemzeti Akció (API) és a Keresztény Baloldal Mozgal­ma. Betiltották a többi egye­sület, mozgalom, szervezet és szövetség tevékenységét is, amelyek működése össze­függ a marxista elvekkel. Feloszlatták például a Chi­lei Munkásegység Központ­ját (CUT), az úgynevezett vörös fakultásokat és más hasonlókat. A junta megszün­tette a baloldal minden vál­lalatának, egyesületének, szerkesztőségének, kiadóvál­lalatának munkáját, és va­gyonukat az állam vagy a junta vette át. Az uralmon levő tisztek a marxizmus „kigyomlálásának” szükségé­ről beszélnek. Céljuk világo­san megfogalmazott: örökre lehetetlenné tenni a chilei baloldal feléledését. Leg­alábbis ez a junta szándéka. D­e nemcsak a baloldali szervezeteket helyez­ték törvényen kívül: törvénnyel tiltják a marxis­ta elmélet terjesztését, pro­pagálását, tiszteletét is... A junta rendeletének harmadik paragrafusa például kimond­ja: „Tilos a marxista elmé­let vagy más olyan doktrí­na szóbeli, írásos vagy más eszközzel történő propagálá­sa, amely lényegénél fogva megegyezik a marxista elvek­kel és célokkal.” A junta azt is kimondta, hogy bűnténynek számít min­denféle szervezkedés, serken­tés vagy rábeszélés a marxis­ta ideológia javára. Ha va­laki arra vetemedik, hogy megszegi a hírhedt 77. szá­mú dekrétum rendelkezése­it, mindenféle büntetéssel számolhat: szigorított fog­házbüntetéssel, száműzetés­sel, munkahelyének elvesz­tésével, kilakoltatással és így tovább... A kormány­zat tehát nemcsak bünteté­sekkel és megfélemlítéssel, hanem az emberek megélhe­tési lehetőségének megvoná­sával is igyekszik csapást mérni a marxizmus híveire. A 77. számú rendelet gya­korlatilag megtiltja a marxis­ta művek nyomtatását, ter­jesztését és árusítását, de ez nemcsak a marxizmus kiasz Szeretnénk telefonálni a kö­vetségre! — kérik az ango­lok. A csendőrök legyinte­nek. Tucatnyi emberrel együtt várnak a sorsukra. Egy angolt is találnak köz­tük: Frank Dawson textil­­szakembert. Délután autóbuszba tere­lik a foglyokat, irány az Estadio Nációnál. Sok száz foglyot gyűjtöttek már ösz­­sze a stadionban. A csend­őrök géppisztollyal kísérik őket A tanár körül akar nézni, de az egyik csend­őr durván visszacsavarja a szikus műveire vonatkozik, hanem mindenre, ami csu­pán emlékeztet vagy utal a marxizmus elméletére és té­teleire, beleértve még a terv­gazdálkodás szocialista ta­pasztalatait is. Mi több, in­dexre kerültek Puskin, H. G. Wells, Dosztojevszkij és más klasszikusok művei. A nemzeti egység politi­kai pártjaira a leg­utóbbi általános chilei választásokon a felnőtt korú lakosság 44 százaléka szava­zott. Számukra ma tilos a marxizmus és a szocialista társadalmi rend előnyében hinni. Törvénnyel tiltják szá­mukra, hogy szabadon foglal­janak állást ideológiai kér­désekben, hogy politikai és szakszervezeti téren szervez­kedjenek. A chilei kormány­zat „frontális háborút” hir­detett a marxizmus ellen — mint ahogyan Merino ten­gernagy mondta. A junta azt tartja magáról, hogy az „él­csapat” szerepét tölti be a marxizmus elleni világmé­retű háborúban. A junta em­berei büszkén hangoztatják: Chilét beoltották a marxiz­mus ellen. M. P. fejét. Egy folyosón állapod­nak meg: néhány ember a fö­­dön, kezük hátra kötve, hason fekszenek. Betuszkod­­ják a frissen érkezetteket egy öltözőbe. Három férfi va­gy negyven növel és né­hány gyerekkel kerül egy helyre. Késő éjszaka végre átviszik a tanárt egy olyan helyiségbe, ahol csak férfi­ak vannak. Aliig fegyverzett csend­őrök őrzik ezt az öltözőt is. Néhányan kikéredzkednek a W. C.-re. Amint kezüket a tarkójukon tartva visszatér­nek, a csendőrök puskatus­sal összeverik őket. Egy or­dító őrmester pisztollyal ha­donászva mindenkit agyon­­lövéssel fenyeget. Amikor nagy nehezen megmagya­rázák neki, hogy külföldiek is van­nak az öltözőben, még dühö­sebben folytatja: — Azok lesznek az elsők, akiket ki­nyírunk! Tönkretették Chi­lét, most megfizetnek érte! Egyik kihallgatás a mási­kat követi. Személyi adatok s a sztereotip vád: „Maga is kommunista, nincs értelme tagadnia!” A tanár végül már hallgat, nincs ereje vi­tatkozni. Két brazil mellé kerül a stadion-börtönben. Elmond­ják: mindkettőjüket agyba­­főbe verték a csendőrök. Az egyik kétszer is elves­ztette az eszméletét. Megkérik, ha kijut ebből a pokolból, szá­moljon be élményeiről az Amnesty Internationalnál és járjon közben a Chilébe emig­rált 15 000 brazil érdekében, akiket közvetlen életveszély fenyeget. Agyonszúrták bajonettel Szeptember 15-én, szomba­ton kiviszik az angolt a sta­dion gyepszőnyegére. Sok száz! — vagy ezer? — társá­val együtt áll és vár. Közben hallják: egy minisztérium­ban, ahol ellenálltak a kato­nákna­k, szörnyű vérfürdőt rendeztek a puccsisták. Né­hány marcona csendőr egy vérző férfit lök a tömegbe. Nem sokkal később a fogoly halott: bajonettszúrások ér­ték. Egy asszony mondja: fogolytársát puskatussal ver­ték agyon hajnalban. Né­hányan láttak egy szakasz fogoly katonát, a homlokuk­ra kék festékkel F-betűt raj­zoltak: Fusilado! Agyonlőni! Délután végre szabadon engedik az angol tanárt. Si­kerül kicsempésznie néhány üzenetet — jegyzetfüzetét elvették —, köztük egy uruguayi emigránsét: „Akár a nácik, olyan brutálisak!” NYUGAT-NÉMETORSZÁG az egy főre jutó nemzeti jövedelemben — ha pénz­ben számoljuk — ma egy szinten áll az Egyesült Államokkal. A dollár árfo­lyama annyit esett a frank­furti tőzsdén, hogy ma a né­metek, legalábbis elvben, va­lamivel még gazdagabbak is, mint az amerikaiak. Ez az új tény megváltoztathatja az amerikaiak világszemléletét, és őket magukat is. Valószí­nűleg erősíti azt a máris meglevő irányzatot, hogy ke­vesebb terhet kívánnak vál­lalni a világ vezetéséből, me­revíteni fogják az amerikai álláspontot a más államok­kal folytatandó gazdasági tár­gyalásokon. Minden bizony­nyal hosszú és valamelyest védekező jellegű vitát fog el­indítani az egyes országok gazdaságának felmérésére al­kalmazott hagyományos mód­szerek hiányosságairól. Egyelőre azonban teljesen világos a tanulság, amelyet a hagyományos módszerek­kel nyert eredményekből le­vonhatunk. Egy ország vagyonosságát bizonyos mértékig egyetlen adatra lehet visszavezetni, és ez a nemzeti össztermék, mindazon árucikkek és szol­gáltatások összegére, amelye­ket egy adott ország pénzért elad. Az Egyesült Államok­ban az egy főre eső nem­zeti össztermék 1973-ban va­lószínűleg körülbelül 6100 dollár lesz. A dollár értékének régóta tartó esése következtében a svédek már korábban átvet­ték a vezetést. Náluk az egy főre eső nemzeti össztermék jelenlegi átváltási árfolyama már 6500 dollár fölött van. Svédország lakossága azon­ban csak fele Kalifornia né­pességének. Nyugat-Németor­szág lakóinak száma 62 mil­lió, és az ország politikai helyzete is állandóan erősö­dik. Ez tehát már egészen más ügy. Nyugat-Németországban az idén az egy főre eső nemzeti össztermék nagyjából 6200 dollár lesz. EZEK AZ ADATOK ter­mészetesen csak megközelí­tik a realitásokat, hiszen nem lehet kizárólag statisz­tikából kiindulni. Nyugat-Né­metország 102 százalékát ér­te el az amerikai szintnek. Azonos számítások alapján Franciaország 84 százalékon áll. Ez az aránytalanság job­ban tükrözi a nemzetközi va­luta­váltási rendszer titokza­tosságát, mint az adott or­szágok tényleges gazdasága közötti lényeges különbsége­ket. Nagy-Britannia az Egye­sült Államokhoz viszonyítva ugyanazt a helyzetet foglal­ja el már hosszú évek óta. Tíz éve felét érték el az ame­rikai szintnek, és a helyzet ma sem változott. A nagy ipari hatalmak között Nagy- Britannia fejlődik a leglas­sabban, és az angol font ér­téke dollárra átszámítva vi­szonylag szilárd. A másik szélsőséges eset Japán: 1960- ban az egy főre eső nemzeti össztermék egyhatoda volt az amerikainak. Jelenleg csak­nem kétharmada. A közgazdászok időnként megpróbálják egy ország vá­sárlóerejét összehasonlítani egy másikéval, mégpedig úgy, hogy egy elméleti be­vásárlókosárban összesítik és árazzák mindazokat a dél­1970-ben az egy főre eső nemzeti jövedelem szempont­jából a három élenjáró or­szág az Egyesült Államok, majd — jelentős különbség­gel — Svédország és Kana­da voltak. Ma a sorrend a­zokat, amelyeket egy tipikus család vásárolna. De kinek a bevásárlókosarát használjuk? Egy tipikus amerikai csalá­dét, amely az amerikai kul­túrát és ízlést tükrözi? Né­met bevásárló kosarat? Vagy talán japánt? Bármilyen „ko­sarat” használjunk is, az ame­rikai dollár vásárlóereje az Egyesült Államokban ma sok­kal magasabb, mint Német­országban. Noha az egy fő­re eső nemzeti vagyon a két országban egyenlő, az átla­gos amerikai otthon mégis kényelmesebben él, mint né­met megfelelője. A NEMZETI ÖSSZTER­MÉK adatai tehát nem tük­rözik pontosan az életszín­vonalat. Az amerikaiak szá­mára például az életszínvo­nal szempontjából rendkívül fontos a kikapcsolódás. A ja­pánok ezt már sokkal kevés­bé értékelik. A pihenés, a kikapcsolódás a nemzeti össz­termék adataiban nem mu­tatkozik meg, hiszen gyakor­latilag ez az a munkaerő, amelyet az emberek nem ad­nak el. A japánok nem élnek olyan jól, mint arra a nem­zeti össztermék nyers ada­taiból következtetni lehetne, mert egyebek között rendkí­vül takarékosak. Más orszá­gokhoz viszonyítva fantasz­tikusan magas a takarékbe­tétek összege. Más példát véve, az ame­rikaiak igen nagyra értékelik az oktatást Noha vagyoni­­lag egy szinten állnak, a fel­sőfokú oktatásban részt vevő fiatalok számaránya nálunk négyszerese a németországi­nak. Az Egyesült Államok erélyes intézkedéseket tesz, hogy megakadályozza az egyetemi hallgatók számának lemorzsolódását, és teljesen normális minimummá tették a kötelező 12 éves oktatást. Németországban a legtöbb fiatal 15 éves korában, te­hát kilencévi tanulás után elhagyja az iskolát és dol­gozni megy. Olyan korszak felé közele­dünk, amelyben az iparilag fejlett országok nagy része eléri az egy főre eső nemze­ti jövedelemnek az USA-ban már meglevő szintjét, és a számszerű különbségeket a gazdaság felmérésére alkal­mazott különböző statiszti­kai módszerek okozzák majd. A figyelemre méltóbb elté­réseket az fogja okozni, hogy az egyes országok hogyan kí­vánják elkölteni azonos jö­vedelmüket. AZ AMERIKAIAK MEG­SZOKTÁK, hogy a világ leg­gazdagabb nemzete legye­nek. Az amerikai lélektan­ban mélyen beágyazódott a vagyon és a legmagasabb életszínvonal biztonsága. De most, hogy az amerikaiak lassan rádöbbennek: a többi or­szág is felküzdi magát az ő gazdasági szintjükre, két­ségtelenül és egyelőre kiszá­míthatatlan mértékben meg fog változni magatartásuk. A politikai fogalmak legalább egy évtizeddel elmaradtak a gazdasági realitások mögött. Az 1960-as évek óta nagy ütemben folyik a világ ipari vagyonelosztásának eltolódá­sa, ezt azonban a valuták rögzített árfolyama leplezte, egészen addig, míg az idén sor nem került a leértékelé­sekre, átértékelésekre. Svédország, Nyugat-Német­ország és az Egyesült Álla­mok, és a többiek is szoro­san felzárkózva követik őket. (International Herald Tribune) A santiagói stadion foglya voltam Chilében folytatódnak a tömegméretű letartóztatá­sok és kivégzések. Nincsenek pontos adatok a lemé­szárolt áldozatokról és azt is homály fedi, hányan sínylődnek börtönökben, vagy a még mindig koncent­rációs tábornak használt santiagói stadionban. Arról viszont már tud a világ, milyen brutális bánásmód vár a junta foglyaira, tekintet nélkül arra, kit mi­lyen okokból tartóztattak le. Az alábbiakban egy angol tanár élményeit adjuk közre az Europeo című olasz hetilapban megjelent beszámolója alapján. Dick Barber-Might a santiagói stadion foglya volt. Azon a bizonyos szeptem­beri napon — 11-én — reg­geli fél nyolckor kelt. Egy honfitársa kereste fel. El­mondta: a Plaza Bulnez fe­lőli jött, s a Moneda-palota körül hatalmais tömeget, va­­lam­int harckocsikat, páncé­los járműveket látott. Al­­lende is megjelent néhány percre az erkélyen, a tömeg megéljenezte. A fegyveresek igyekeztek szétoszlatni a tö­meget, sikertelenül. Kilenc óra előtt tíz perccel Dick Barber-Might bekapcsolja a rádiót: a Rádió Cooperative elnevezésű jobboldali adó közli a fegyveres puccsot. Tizenegy óra körül kato­nai ala­kulatok­a­t lát felvo­nulni ablakából, s közben repülőgépek húznak el San­­tiagó fölött. Telefomád az am­goi követségre. Azt a taná­csot adjá­k, maradjon min­denesetre otthon. Másfél óra múlva a tannár és honfitársa elveszti türel­mét, lemennek az utcára. A Bernardo O’Higgins sugár­úton a Moneda-palota felé sietnek. Mire odaérnek, az elnöki palota már lángodó­ban áld. Fényképezni akar­nak, de néhány katona el­kergeti őket. A tanár hazatér. Délután öt óra tájban egy angol új­ságíró kopogtat be hozzá. Is­mét nekivágnak a városnak, egyenesen a Moneda-palota irányában. A Plaza Balme­­ren feltartóztatják őket: egy járőr átkutatja zsebeiket, a fal felé fordulva állnak, ke­züket a magasba emelve. „Újságírók vagyunk!” — mondják, erre a katonák in­tenek, szabadok. Ám egy tiszt ráförmed a katonákra, revolvert ránt és megparan­csolja a két angolnak, hogy á­lljanak ismét a falhoz. Sze­rencséjükre néhány tank ér­kezik, s egy magasabb ran­gú tiszt — kitűnően beszél angolul, az USA-ban végezte az akadémiát — parancsot ad, engedjék őket szabadon. Két nappal később a­­két angol Santiago ipari negye­dében akar körülnézni, de nem jutnak el csak a San Diego utcáig. Ott körülve­szik őket a csendőrök, zse­beikből mindent a földre do­bálnak — még az útlevelet is — aztán bekísérik őket a 6. számú csendőrőrsre. — Az Egyesült Államok már nem a leggazdagabb Egy főre jutó nemzeti össztermék (az amerikai szinthez viszonyítva százalékban) Svédország Nyugat-Németország Kanada Franciaország Japán Nagy-Britannia 1960 1970 1973 69 79 108 48 63 102 66 73 85 47 60 84 16 39 62 49 45 51

Next