Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)
1975-03-15 / 72. szám
Szombat, 1975. márc. 15. MAGYAR SZÓ I IXII ДТА A MAGYAR SZÓ KULTURÁLIS |\JI ÉS KRITIKAI MELLÉKLETE SZERKESZTI: VOGEL LÁSZLÓ Ivó Andrić emlékére Íz Utaséi nagy tetet MOST, HOGY IVO ANDRIC az időtlenség kapujához ért — az időtlenséghez, amelynek nagy énekese volt, illő, hogy művészete földi, mérhető viszonylatairól szóljunk, hiszen alkotásainak klasszikus jellege, amely ezt az időtlenséget sugallja, ebben az evilágiságban gyökerezik. Míg élt, általában megfeledkeztünk erről az alapvető tényről, hiszen nemzedékek már a klasszikust tisztelték, nem pedig a kortársunkat, akinek fizikai jelenvalósága eleve adott, s már a Nobel-díj koszorúja is, úgy tetszett, csak a művészetével közöttünk élőt ékesítette 1961-ben, azt, aki túl van az idő és az emberi természet gyarló korlátain. Csak a mű! — hirdette ez az oly jellegzetes és utánozhatatlan andriéi magatartás. Csak az élet! — sugallmazták könyvei, míg szerzőjük a személytelen személyesség függönyei mögé rejtőzött. Ezek mögött volt fiatal korában is — az Indulás éveiben is, amikor még az ifjú horvát lírának (Hrvatska mlada lirika című 1914. évi antológiában jelentkezett először) volt ígéretes képviselője, azután a börtön oly kegyetlenül valóságos és a lélek számára annyira jelképes falai zárták el a világ elől. Csodálatos és mégis nagyon jellemző kettősségben él a húszéves fiatalember: tagja a fiatal értelmiségiek politikai szervezetének, és doktori értekezését 1919-ben A szellemi élet fejlődése Boszniában a török uralom befolyása alatt címmel írja (ahogy a lexikonok tájékoztatnak) — történelmi-társadalmi elkötelezettsége bizonyítékaként. Ezért raboskodik a háború alatt Split, Sibenik, Maribor börtöneiben. És ez a tevékeny, politikában, társadalmi gondolkodásban oly cselekvő fiatalember ugyanezekben az években az Ex Ponto (1918) és a Nemiri (1920) világfájdalmas, érzelmileg túlhevített, bánatos, melankolikus prózaverseit veti papírra különös börtönnaplóként, mintha csak példázná a József Attila-i felismerést arról, hogy bár belül fáj, a lélek sajog, kívül keresendő a magyarázata. Nem nehéz tehát megmagyarázni Andrié ifjúi világfájdalmát sem hazája elnyomatása, a háború és a börtön tényeivel. Csakhogy ezek a súlyos társadalmi-történelmi körülmények a kontemplatív hajlamokat ébresztgették az élet szépségei után sóvárgó, de attól elzárt művészlélekben, s tulajdonképpen arra kényszerítették, hogy a világát, amelyben különben olyan otthonosan és megváltoztatása szándékával mozgott, lelkében hordja, s megkeresse azokat a pontokat a most már konkrét és egyben imaginárius Boszniájának térképén, amelyek az esetlegességeken túlmutatva az élet állandóságát képviselik. EBBEN KELL MAGYARÁZATOT keresnünk annak, hogy a börtönből szabadult, majd tudományos fokozatot szerzett, az éppen megalakult Jugoszláviában diplomáciai szolgálatba lépett Ivó Andrié egy jellegzetes „locale couleur” írója lett már első, méltán feltűnést keltő elbeszélésében, melynek Ali Djezdjelez útja volt a címe (1920), s a „helyi színek” jellemzik egész pályáját a két világháború közötti időszakban, amikor egy más koordinátarendszerben, de a fiatalkori alkotói korszak „helyzete” ismétlődik meg, a diplomáciai szolgaim viszonttagságai ismét csak a léekben tortótt szülőföld-képre utalták művészi képzeletét, s ő mind nagyobb következetességgel fordul a történelmi Bosznia képeihez. De nemcsak a novellák erős koloritjára, melyben a törökös színek az uralkodók, vagy exotikus felhangjaira kell ügyelnünk, hanem az élet képére, bölcselet értelmezésének vonásaira, köztük mindenekelőtt az állandóság-képzetekre, amelyekben oly jól elfért akkor modern polgári filozófia, gyermekkori örökségként a mohamedán vallás tanítása és az életlátványból kiszűrt tapasztalat. Törékeny emberi sorsok, felsőbb hatalmaknak vagy messzi Sztambulban és Bécsben székelő ismeretlen erőknek kiszolgáltatott emberi egzisztenciák vonulnak el a szem előtt, tehát az Andric-novellásban. Feltűnnek, megmutatják magukat, és azután elnyeli őket az idő. Mintha mindig úton levő emberek érdekelnék az izgatnák képzeletét, amikor az írói figyelem körében élnek, egyúttal egy-egy útszéli „han”-hoz is megérkeznek, hogy megmutassák magukat. Ami változatlan, független az emberektől, s mintegy az emberi sorsok felett van ezekben a novellákban, az a föld és az emberi gyarlóság fűtötte szenvedélyt. Az „örök Bosznia” — mondhatnánk, ha szellemtörténeti kategóriákkal akarnánk élni, mert valójában Andric két háború közötti novelláiban ezekről van szó. Nem hiába lelte meg jelképét a hidakban, hegyekben és az útszéli vendégfogadókban. Közöttük is a híd kép az elsődleges, annál inkább, mert Boszniában a híd funkciója több (az emberi tudat távlatából), mint másutt. Sok híd építője „örök emlékezetet” hivatott hirdetni. Emberi alkotás, amely azonban éppen az emberi pusztító kedvnek tud ellenállni, tehát kilép az esendőségek és pillanatnyiságok köréből, s pillérei az évszázadokat is hordozzák. Egyúttal tanúk is ezek a természetté vált jelenségek: mozdulatlanul és némán szemlélik az emberi színjátékot, amely (mert szüntelenül változik) változásaival ismét csak „örök” is. Lényegében mindegy, melyik évszázad síkján látja és láttatja hőseit — a török fénykorban, a hanyatlás időszakában vagy Bosznia okkupációja évtizedeiben. TULAJDONKÉPPEN MÁR EZEKBEN a novellákban elkészült Ivó Andrié művének érzelmi-eszmei-esztétikai körképe, csak még történeti tudatának kellett jelt adnia, egy új alkotói „szituációnak” kellett kialakulnia, hogy a „mű” teljessé legyen. S mint már kétszer Andrié életpályáján, újra a zord történelem avatkozott be, furcsa módon ismét a bezártság, a falak, a lélekbe rejtőző világ képének az íróra kényszerítésével. A második világháború éveiről van szó, melyet Andrié majdnem olyan körülmények között élt meg, mint az első világháborút. Nyilván nem vétlen, hogy az elzártságnak és a történelmi lecke éveinek terméke a három nagyobb lélegzetű Andrlé-regény: a Híd a Drinán, a Travniki krónika és a Kisasszony. Ezekben már a „történelem” egészen egyértelműen beszél, hirdetve és felerősítve a novellákban már magas művészi szintre emelt állandóság-képzeteket, most már párosítva a történelmi változó motívumával is: a három regény Bosznia történetének évszázadait örökíti meg kritikus emberi helyzetekben. Egyszerre ad ezekben vízszintes és függőleges, teret és időt reveláló metszetet. S azt már viszont jelképesnek kell tartanunk, hogy életműve összefoglalójává Az elátkozott udvar (1954) című kisregénye, melybe sorsélménye vetítődött páratlan mélységgel és jelent meg rendkívüli művészi erővel. A kiszolgáltatott ember, a jellem és a jellemtelenség embere van itt örök pillanatában megragadva a történelemben és az örökkévalóságban, a valóságban és a rossz álom irrealitásában. S mint aki minden lényegeset, mit tudott embrről és világról, elmondott, Andrié elhallgatott. Pontosabban: a némaságot választotta, hiszen művészi megnyilatkozásai, ha voltak, már nem értek fel a megvalósulások magasába. Mert ekkor már a modern délszláv próza klasszikusan alkotást bénító terhével egyetemben. De nemcsak tisztelet övezte: a legolvasottabb írók egyike volt, s lesz ezután is. Úgy néztünk rá, mint arra az emberre illik, akinek már életében megadatott a halhatatlanság. És ennek a tudatában búcsúzunk is tőle. BORI Imre „HALLGATÁSBAN A BIZTONSÁG” — adja a szót a Híd a Zepán c. novellája hősének, Juszuf nagyvezírnek ajkára egyik korai, 1925-ben írt elbeszélésében Ivó Andrié, akit zsenge ifjúságától kezdve megejtett Bosznia „szépséges csendjének” varázslata, a szépséges csendé, amely hallgatásában is olyannyira beszédes. „Mily nagy vagy te, mentől inkább hallgatsz, annál többet, annál szebbet mondasz”, jut óhatatlanul eszünkbe, hogy a magyar égtáj alatt így fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot a legékesebben szóló magyar poéta, aki a hosszú és nagy hallgatásokban érlelődő Andrichyal szemben szinte egyetlen lélegzetvételre, lelkendezve mondotta el életművét jelentő verseit. Igaz, hogy gyorsan el is égett, ellobbant, helyesebben ellobbantották életlángját, miközben átszálguldott a világszabadsággal biztató európai firmamentumon, hogy kirobbanása után hosszú időkre vaksötétség boruljon a földrész égboltjára. Juszuf, a nagyvezír, aki egy cselszövés ártatlan áldozataként kerül börtönbe, nyilván cellája csöndjében jutott el a bölcsességig, s mikor kiszabadult és módja volt rá, hidat építtetett a Zepán, szülőföldje folyóján. „Mintha a két part egyegy vízsugarat lövellt volna egymás felé, s ezek a sugarak összecsaptak, egyetlen ívben egyesültek, és így maradtak egyetlen pillanatra az örvénylő mélység fölött lebegve.” Az „egyetlen pillanat” a nagy műben évszázadokat jelent, vagy talán éppenséggel az örökkévalóságot. S nem véletlen, hogy majd fél évszázaddal később egyik legértőbb kritikusa, Petar Džadžić, állapítja meg az immár Nobeldíjas Andrié írásművészetéről, hogy abban a legészrevehetetlenebb, a leghalkabb és legszeszélyesebb — inkább a hallgatás, semmint a szó — voltaképpen az, ami a az ábrázolt eseményekből következik, felülmúlva az eseményeket. S enélkül az árnyalat nélkül... „Andric művészete elveszítené lényegi jegyét, amint a desztillált víz is elveszti ízét.” A nagyvezír végül még a hallgatás jelszavát is törli a hídról, és az jeltelen marad. Andric esetében a híd kőbe nem vésett jelszavát mi inkább úgy módosítanánk, hogy a hallgatásban az érlelődés. Mert mindaz, ami Ivó Andrié, az író és diplomata pályájának kezdetétől egészen a második világháború kitöréséig végbement, inkább hallgatag felkészülés, erőgyűjtés és érlelődés ahhoz a három nagy s alkotásának gerincét jelentő műhöz, melyeket a második világháborúban belgrádi remeteségében írt meg — asztalfiókjának, mert amikor megírta őket, még korántsem lehetett biztosan tudni, mikor ér véget a véres kavargás, amelybe — ma már láthatjuk — egy tébolyult fanatikus döntötte Európát, majd az egész világot. Közülük az első, amellyel megismerkedhettünk, műfaja szerint voltaképpen nem is regény, hanem egy másik, a Drinán épült híd krónikája; olyan novellafüzér, amelynek egységét ennek a csodálatos építészeti alkotásnak a története adja meg. A kőhidat a gyermekkorában véradó fejében elhurcolt szláv származású Mehmed Sokolovic nagyvezír (egyébként budai pasa) építtette, hogy így rója le háláját isten háta mögötti szülőföldjének. A híd körül nemzedékek váltják egymást, századok múlnak el fölötte, s a hozzáfűződő utolsó történet az első világháború kitörése idején játszódik, amikor a hidat felrobbantják. Nekünk nemcsak az egykori budai pasa személye teszi közvetlenül érdekessé a híd történetét, hanem sokkal inkább az, hogy a hozzáfűződő elbeszélésben szereplő magyar tiszt személye a legtisztább humánum jelképe, szemben a szadista vérengzés meglapuló és kéjesen vért szomjazó fenevadjával. Jelesen állapíthatjuk meg, hogy az 1947-es, első magyar kiadás óta összesen öt kiadásban jelent meg magyarul ez a regény, s most készül belőle új, népszerű kiadás, kerek százezer példányban. A MÁSIK NAGY MŰ, a Travniki krónika a vezírek és konzulok korából, az író szülővárosának múltjából meríti tárgyát, a napóleoni korszakból. Ez már valóban nagyszabású regény, melyet szerzője szerényen csupán krónikának nevez, voltaképpen azonban arról a korszakról mond benne ítéletet, amelyben alkotója szerzetesi magányban, visszavonultan élt és dolgozott. Mikor aztán a második világháború elviharzása után ez a mű is megjelent, csak akkor láthattuk teljes pompájában és nagyságában a hallgatás éveinek gyümölcsét, akár hajdani építői az állványzatától megszabadított visegrádi hidat. S ezt a regényét használja fel arra, hogy félreérthetetlen és ma is érvényes kritikát mondjon, a napóleoni korszak ürügyén, saját koráról. A vezíri Travnik volt akkor Bosznia központja, és ebbe a szinte középkori, megkövesedett muzulmán, katolikus, pravoszláv és szefárd zsidó világba tör be nyugatról az új kor szele. 1806 októberében híre érkezik, hogy Travmnikban francia konzulátus létesül. A hírt az egész lakosság berzenkedéssel fogadja, s ez a viszolygás még inkább növekszik, amikor a francia konzul után az osztrák diplomata is megérkezik, s megkezdődik a nagy diplomáciai versengés, a „konzulok kora”. És ezt az alkalmat használja fel regényében Ivó Andrié, hogy félre nem érthetően hitet tegyen az ártatlan üldözöttek mellett. Megismerkedünk a szabadságát kereső és ezért minden áldozatra kész szerb néppel, a Travnikban összeverődött ázsiaiakkal, európaiakkal, katolikusokkal, pravoszlávokkal, muzulmánokkal és Mézes-hitű emberekkel, a korszak egyetlenségeivel, ártatlanok vértanúságával, s a szadista kegyetlenség képeivel szinte párhuzamosan a tisztaság és emberségesség nagy példaadásaival, amelyek azóta is, egyre észvesztőbben pergő boszorkánytáncban ismétlődnek, s mintha éppen napjainkban érkeznének el a végső tébolyhoz, az ámokfutáshoz, amely csak szakadékba vezethet. S AZ ÍRÓ MINDVÉGIG mérhetetlen szeretettel fordul a megkínzottak, a megalázotok és megszégyenítettek felé. Hitvallás ez a regény az emberiség múlhatatlan és lebírhatatlan szabadságvágya mellett s egyben (amidőn a boszniai spanyol zsidóság rokonszenves alakjait, életét festi) hitvallás a bűnbakként kiválasztott ártatlan elnyomottak és szenvedők tömegei mellett. S a két szembenálló, a kegyetlenségek idején azonban a humánum közös síkjára kerülő és egymásra utalt diplomata alakját valóban nem írhatta volna meg más, mint egy olyan férfi, aki élete java részét a diplomácia szolgálatában töltötte, olyan mesterségben, amelynek lényege évszázadokon át nem változik, s romboló hatású, ha lelkiismeretlen emberek kezében van, de építő is lehet, ha végrehajtóját emberségesség járja át — ez pedig független koroktól, világnézetektől, és gyakran a legtehetetlenebb utakon nyilvánul meg. Vannak korszakok, amikor már-már úgy látszik, hogy a „gonoszság és őrület arat diadalt a jó és az ész fölött” — hogy Andrié szavaival éljünk, de ez is csak látszat, mert a fák valóban nem nőnek az égig, s végül is „léteznie kell annak a helyes útnak, amelyet Daville, a francia főkonzul is keresett, s ezt az utat az ember majd csak megtalálja, s feltárja a többi ember előtt is. Ő maga nem tudja, hogy mikor, s azt sem, hogy hol, de valamikor megtalálják, akár az ő gyermekei, vagy gyermekeinek gyermekei, avagy a még távolabbi utódok.” Hadd szóljak még itt egészen röviden a harmadik nagy alkotásról, a kisregénynek nevezett nagy műről, amely nem közvetlenül Boszniában játszódik le, hanem Keleten, Konstantinápolyban, egy börtönben. Az elátkozott udvar — ez a címe annak a műnek, amely ismét hosszabb hallgatás gyümölcse volt, s amelynek megszerkesztésével Andrié megint hű maradt önmagához; nem konvencionális regényformát írt, hanem egy börtönudvar köré építi fel mondanivalóját, s ebből a börtönudvarból mint magból szökkentk fel a mese színes, különös, délszaki növényét. Jól tudjuk, Ivó Andrié egészen fiatal korában átesett a börtön nagy élményén, s ezt az élményt egy életen át érlelte magában, hogy ebből is az emberiség tiszta tanulságát szűrje le. Ez a börtönélmény egy egészen rövid kis prózaversben is megjelent, a Napban; itt lírában desztillálta szenvedéseinek párlatát, hogy aztán jóval később, amikor már hatvanas éveiben járt, kisregényben is megírja, tanulságul minden kornak. S aztán megint a csend, a hallgatás, a meditáció évei következtek el Andrié életében, s ebből a hallgatásból még a Nobel-díj világhíre sem mozdította ki, sőt egyéni életének tragédiája, hitvesének elvesztése tán még inkább növelte némaságát. CSUKA Zoltán Hildas az elvitek mellen Dedikálás közben 11. oldal