Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)

1975-03-15 / 72. szám

Szombat, 1975. márc. 15. MAGYAR SZÓ I IXII ДТА A MAGYAR SZÓ KULTURÁLIS |\J­I ÉS KRITIKAI MELLÉKLETE SZERKESZTI: VOGEL LÁSZLÓ Ivó Andrić emlékére Íz Utaséi nagy tetet MOST, HOGY IVO ANDRIC az időtlen­ség kapujához ért — az időtlenséghez, amelynek nagy énekese volt, illő, hogy művészete földi, mérhető viszonylatairól szóljunk, hiszen alkotásainak klasszikus jellege, amely ezt az időtlenséget sugall­ja, ebben az evilágiságban gyökerezik. Míg élt, általában megfeledkeztünk erről az alapvető tényről, hiszen nemzedékek már a klasszikust tisztelték, nem pedig a kortár­sunkat, akinek fizikai jelenvalósága eleve adott, s már a Nobel-díj koszorúja is, úgy tetszett, csak a művészetével közöttünk élőt ékesítette 1961-ben, azt, aki túl van az idő és az emberi természet gyarló kor­látain. Csak a mű! — hirdette ez az oly jellegzetes és utánozhatatlan andriéi maga­tartás. Csak az élet! — sugallmazták köny­vei, míg szerzőjük a személytelen szemé­lyesség függönyei mögé rejtőzött. Ezek mögött volt fiatal korában is — az Indulás éveiben is, amikor még az ifjú hor­­vát lírának (Hrvatska mlada lirika című 1914. évi antológiában jelentkezett először) volt ígéretes képviselője, azután a börtön oly kegyetlenül valóságos és a lélek szá­mára annyira jelképes falai zárták el a vi­lág elől. Csodálatos és mégis nagyon jel­lemző kettősségben él a húszéves fiatal­ember: tagja a fiatal értelmiségiek politi­kai szervezetének, és doktori értekezését 1919-ben A szellemi élet fejlődése Bosz­niában a török uralom befolyása alatt cím­mel írja (ahogy a lexikonok tájékoztatnak) — történelmi-társadalmi elkötelezettsége bizonyítékaként. Ezért raboskodik a hábo­rú alatt Split, Sibenik, Maribor börtönei­ben. És ez a tevékeny, politikában, társa­dalmi gondolkodásban oly cselekvő fiatal­ember ugyanezekben az években az Ex Ponto (1918) és a Nemiri (1920) világfájdal­mas, érzelmileg túlhevített, bánatos, me­lankolikus prózaverseit veti papírra külö­nös börtönnaplóként, mintha csak példáz­ná a József Attila-i felismerést arról, hogy bár belül fáj, a lélek sajog, kívül kere­sendő a magyarázata. Nem nehéz tehát megmagyarázni Andrié ifjúi világfájdal­mát sem hazája elnyomatása, a háború és a börtön tényeivel. Csakhogy ezek a súlyos társadalmi-történelmi körülmények a kon­templatív hajlamokat ébresztgették az élet szépségei után sóvárgó, de attól elzárt mű­­vészlélekben, s tulajdonképpen arra kény­­szerítették, hogy a világát, amelyben kü­lönben olyan otthonosan és megváltoztatá­sa szándékával mozgott, lelkében hordja, s megkeresse azokat a pontokat a most már konkrét és egyben imaginárius Bosz­niájának térképén, amelyek az esetlegessé­geken túlmutatva az élet állandóságát kép­­viselik. EBBEN KELL MAGYARÁZAT­OT ke­resnünk annak, hogy a börtönből szaba­dult, majd tudományos fokozatot szerzett, az éppen megalakult Jugoszláviában dip­lomáciai szolgálatba lépett Ivó Andrié egy jellegzetes „locale couleur” írója lett már első, méltán feltűnést keltő elbeszélésébe­n, melynek Ali Djezdjelez útja volt a címe (1920), s a „helyi színek” jellemzik egész pályáját a két világháború közötti idő­szakban, amikor egy más koordinátarend­szerben, de a fiatalkori alkotói korszak „helyzete” ismétlődik meg, a diplomáciai szolgaim viszonttagságai ismét csak a lé­­­­ekben tort­ótt szülőföld-képre utalták mű­vészi képzeletét, s ő mind nagyobb követ­kezetességgel fordul a történelmi Bosznia képeihez. De nemcsak a novellák erős ko­­loritjára, melyben a törökös színek az uralkodók, vagy exotikus felhangjaira kell ügyelnünk, hanem az élet képére, bölcse­let­ értelmezésének vonásaira, köztük min­denekelőtt az állandóság-képzetekre, ame­lyekben oly jól elfért akkor modern pol­gári filozófia, gyermekkori örökségként a mohamedán vallás tanítása és az életlát­ványból kiszűrt tapasztalat. Törékeny em­beri sorsok, felsőbb hatalmaknak vagy messzi Sztambulban és Bécsben székelő is­meretlen erőknek kiszolgáltatott emberi egzisztenciák vonulnak el a szem előtt, te­hát az Andric-novellásban. Feltűnnek, megmutatják magukat, és azután elnyeli őket az idő. Mintha mindig úton levő em­berek érdekelnék az izgatnák képzeletét,­­ amikor az írói figyelem körében élnek, egyúttal egy-egy útszéli „han”-hoz is meg­érkeznek, hogy megmutassák magukat. Ami változatlan, független az emberektől, s mintegy az emberi sorsok felett van ezekben a novellákban, az a föld és az emberi gyarlóság fűtötte szenvedélyt. Az „örök Bosznia” — mondhatnánk, ha szel­lemtörténeti kategóriákkal akarnánk élni, mert valójában Andric két háború közötti novelláiban ezekről van szó. Nem hiába lelte meg jelképét a hidakban, hegyekben és az útszéli vendégfogadókban. Közöttük is a híd­ kép az elsődleges, annál inkább, mert Boszniában a híd funkciója több (az emberi tudat távlatából), mint másutt. Sok híd építője „örök emlékezetet” hivatott hirdetni. Emberi alkotás, amely azonban éppen az emberi pusztító kedvnek tud el­lenállni, tehát kilép az esendőségek és pil­­lanatnyiságok köréből, s pillérei az évszá­zadokat is hordozzák. Egyúttal tanúk is ezek a természetté vált jelenségek: moz­dulatlanul és némán szemlélik az emberi színjátékot, amely (mert szüntelenül vál­tozik) változásaival ismét csak „örök” is. Lényegében mindegy, melyik évszázad sík­ján látja és láttatja hőseit — a török fény­korban, a hanyatlás időszakában vagy Bosznia okkupációja évtizedeiben. TULAJDONKÉPPEN MÁR EZEKBEN a novellákban elkészült Ivó Andrié művé­nek érzelmi-eszmei-esztétikai körképe, csak még történeti tudatának kellett jelt adnia, egy új alkotói „szituációnak” kellett kialakulnia, hogy a „mű” teljessé legyen. S mint már kétszer Andrié életpályáján, újra a zord történelem avatkozott be, fur­csa módon ismét a bezártság, a falak, a lélekbe rejtőző világ képének az íróra kényszerítésével. A második világháború éveiről van szó, melyet Andrié majdnem olyan körülmények között élt meg, mint az első világháborút. Nyilván nem vét­len, hogy az elzártságnak és a történelmi lecke éveinek terméke a három nagyobb lélegzetű Andrlé-regény: a Híd a Drinán, a Travniki krónika és a Kisasszony. Ezek­ben már a „történelem” egészen egyértel­műen beszél, hirdetve és felerősítve a no­vellákban már magas művészi szintre emelt állandóság-képzeteket, most már pá­rosítva a történelmi változó motívumával is: a három regény Bosznia történetének évszázadait örökíti meg kritikus emberi helyzetekben. Egyszerre ad ezekben víz­szintes és függőleges, teret és időt revelá­­ló metszetet. S azt már viszont jelképes­nek kell tartanunk, hogy életműve össze­foglalójává Az elátkozott udvar (1954) cí­mű kisregénye, melybe sorsélménye vetí­­tődött páratlan mélységgel és jelent meg rendkívüli művészi erővel. A kiszolgálta­tott ember, a jellem és a jellemtelenség embere van itt örök pillanatában meg­­ragadva a történelemben és az örökké­valóságban, a valóságban és a rossz álom irrealitásában. S mint aki minden lényegeset, mit tu­dott embrről és világról, elmondott, And­rié elhallgatott. Pontosabban: a némaságot választotta, hiszen művészi megnyilatkozá­sai, ha voltak, már nem értek fel a meg­valósulások magasába. Mert ekkor már a modern délszláv próza klasszikusa­n al­kotást bénító terhével egyetemben. De nemcsak tisztelet övezte: a legolvasottabb írók egyike volt, s lesz ezután is. Úgy néz­tünk rá, mint arra az emberre illik, aki­nek már életében megadatott a halhatat­lanság. És ennek a tudatában búcsúzunk is tőle. BORI Imre „HALLGATÁSBAN A BIZTONSÁG” — adja a szót a Híd a Zepán c. novellája hősének, Juszuf nagyvezírnek ajkára egyik korai, 1925-ben írt elbeszélésében Ivó Andrié, akit zsenge ifjúságától kezdve megejtett Bosznia „szépséges csendjének” varázslata, a szépséges csendé, amely hallgatásában is olyannyira beszédes. „Mily nagy vagy te, mentől inkább hallgatsz, annál többet, annál szebbet mondasz”, jut óhatatlanul eszünkbe, hogy a magyar ég­táj alatt így fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot a legékesebben szóló magyar poéta, aki a hosszú és nagy hallgatások­ban érlelődő Andrichyal szemben szinte egyetlen lélegzetvételre, lelkendezve mon­dotta el életművét jelentő verseit. Igaz, hogy gyorsan el is égett, ellobbant, helye­sebben ellobbantották életlángját, miköz­ben átszálguldott a világszabadsággal biz­tató európai firmamentumon, hogy kirob­­banása után hosszú időkre vaksötétség boruljon a földrész égboltjára. Juszuf, a nagyvezír, aki egy cselszövés ártatlan áldozataként kerül börtönbe, nyil­ván cellája csöndjében jutott el a böl­csességig, s mikor kiszabadult és módja volt rá, hidat építtetett a Zepán, szülő­földje folyóján. „Mintha a két part egy­­egy vízsugarat lövellt volna egymás felé, s ezek a sugarak összecsaptak, egyetlen ívben egyesültek, és így maradtak egyet­len pillanatra az örvénylő mélység fölött lebegve.” Az „egyetlen pillanat” a nagy műben évszázadokat jelent, vagy talán ép­penséggel az örökkévalóságot. S nem vé­letlen, hogy majd fél évszázaddal ké­sőbb egyik legértőbb kritikusa, Petar Džadžić, állapítja meg az immár Nobel­­díjas Andrié írásművészetéről, hogy abban a legészrevehetetlenebb, a leghalkabb és legszeszélyesebb — inkább a hallgatás, semmint a szó — voltaképpen az, ami a az ábrázolt eseményekből következik, fe­lülmúlva az eseményeket. S enélkül az árnyalat nélkül... „Andric művészete el­veszítené lényegi jegyét, amint a desztil­lált víz is elveszti ízét.” A nagyvezír vé­gül még a hallgatás jelszavát is törli a hídról, és az jeltelen marad. Andric esetében a híd kőbe nem vésett jelszavát mi inkább úgy módosítanánk, hogy a hallgatásban az érlelődés. Mert mindaz, ami Ivó Andrié, az író és diplo­mata pályájának kezdetétől egészen a má­sodik világháború kitöréséig végbement, inkább hallgatag felkészülés, erőgyűjtés és érlelődés ahhoz a három nagy s alko­tásának gerincét jelentő műhöz, melyeket a második világháborúban belgrádi reme­teségében írt meg — asztalfiókjának, mert amikor megírta őket, még korántsem le­hetett biztosan tudni, mikor ér véget a véres kavargás, amelybe — ma már lát­hatjuk — egy tébolyult fanatikus döntöt­te Európát, majd az egész világot. Közü­lük az első, amellyel megismerkedhettünk, műfaja szerint voltaképpen nem is regény, hanem egy másik, a Drinán épült híd kró­nikája; olyan novellafüzér, amelynek egységét ennek a csodálatos építészeti al­kotásnak a története adja meg. A kőhidat a gyermekkorában véradó fejében elhur­colt szláv származású Mehmed Sokolovic nagyvezír (egyébként budai pasa) épít­tette, hogy így rója le háláját isten háta mögötti szülőföldjének. A híd körül nem­zedékek váltják egymást, századok múl­nak el fölötte, s a hozzáfűződő utolsó történet az első világháború kitörése ide­jén játszódik, amikor a hidat felrobbant­ják. Nekünk nemcsak az egykori budai pasa személye teszi közvetlenül érdekessé a híd történetét, hanem sokkal inkább az, hogy a hozzáfűződő elbeszélésben sze­replő magyar tiszt személye a legtisztább humánum jelképe, szemben a szadista vé­rengzés meglapuló és kéjesen vért szom­jazó fenevadjával. Jelesen állapíthatjuk meg, hogy az 1947-es, első magyar kiadás óta összesen öt kiadásban jelent meg ma­gyarul ez a regény, s most készül belőle új, népszerű kiadás, kerek százezer pél­dányban. A MÁSIK NAGY MŰ, a Travniki kró­nika a vezírek és konzulok korából, az író szülővárosának múltjából meríti tár­gyát, a napóleoni korszakból. Ez már va­lóban nagyszabású regény, melyet szer­zője szerényen csupán krónikának nevez, voltaképpen azonban arról a korszakról mond benne ítéletet, amelyben alkotója szerzetesi magányban, visszavonultan élt és dolgozott. Mikor aztán a második világ­háború elviharzása után ez a mű is megje­lent, csak akkor láthattuk teljes pom­pájában és nagyságában a hallgatás évei­nek gyümölcsét, akár hajdani építői az áll­ványzatától megszabadított visegrádi hi­dat. S ezt a regényét használja fel arra, hogy félreérthetetlen és ma is érvényes kritikát mondjon, a napóleoni korszak ürügyén, saját koráról. A vezíri Travnik volt akkor Bosznia központja, és ebbe a szinte középkori, megkövesedett muzul­mán, katolikus, pravoszláv és szefárd zsidó világba tör be nyugatról az új kor szele. 1806 októberében híre érkezik, hogy Trav­­mnikban francia konzulátus létesül. A hírt az egész lakosság berzenkedéssel fogad­ja, s ez a viszolygás még inkább növek­szik, amikor a francia konzul után az osztrák diplomata is megérkezik, s meg­kezdődik a nagy diplomáciai versengés, a „konzulok kora”. És ezt az alkalmat hasz­nálja fel regényében Ivó Andrié, hogy félre nem érthetően hitet tegyen az ár­tatlan üldözöttek mellett. Megismerkedünk a szabadságát kereső és ezért minden ál­dozatra kész szerb néppel, a Travnikban összeverődött ázsiaiakkal, európaiakkal, katolikusokkal, pravoszlávokkal, muzul­mánokkal és Mézes-hitű emberekkel, a korszak egy­etlenségeivel, ártatlanok vér­­tanúságával, s a szadista kegyetlenség képeivel szinte párhuzamosan a tisztaság és emberségesség nagy példaadásaival, amelyek azóta is, egyre észvesztőbben pergő boszorkánytáncban ismétlődnek, s mintha éppen napjainkban érkeznének el a végső tébolyhoz, az ámokfutáshoz, amely csak szakadékba vezethet. S AZ ÍRÓ MINDVÉGIG mérhetetlen szeretettel fordul a megkínzottak, a meg­alázotok és megszégyenítettek felé. Hit­vallás ez a regény az emberiség múlhatat­lan és lebírhatatlan szabadságvágya mel­lett s egyben (amidőn a boszniai spanyol zsidóság rokonszenves alakjait, életét fes­ti) hitvallás a bűnbakként kiválasztott ártatlan elnyomottak és szenvedők töme­gei mellett. S a két szembenálló, a ke­gyetlenségek idején azonban a humánum közös síkjára kerülő és egymásra utalt dip­lomata alakját valóban nem írhatta vol­na meg más, mint egy olyan férfi, aki éle­te java részét a diplomácia szolgálatában töltötte, olyan mesterségben, amelynek lé­nyege évszázadokon át nem változik, s romboló hatású, ha lelkiismeretlen em­berek kezében van, de építő is lehet, ha végrehajtóját emberségesség járja át — ez pedig független koroktól, világnézetek­től, és gyakran a legtehetetlenebb uta­kon nyilvánul meg. Vannak korszakok, amikor már-már úgy látszik, hogy a „go­noszság és őrület arat diadalt a jó és az ész fölött” — hogy Andrié szavaival él­jünk, de ez is csak látszat, mert a fák va­lóban nem nőnek az égig, s végül is „lé­teznie kell annak a helyes útnak, amelyet Daville, a francia főkonzul is keresett, s ezt az utat az ember majd csak megta­lálja, s feltárja a többi ember előtt is. Ő maga nem tudja, hogy mikor, s azt sem, hogy hol, de valamikor megtalálják, akár az ő gyermekei, vagy gyermekeinek gyer­mekei, avagy a még távolabbi utódok.” Hadd szóljak még itt egészen röviden a harmadik nagy alkotásról, a kisregénynek nevezett na­gy műről, amely nem közvet­lenül Boszniában játszódik le, hanem Ke­leten, Konstantinápolyban, egy börtönben. Az elátkozott udvar — ez a címe annak a műnek, amely ismét hosszabb hallgatás gyümölcse volt, s amelynek megszerkesz­tésével Andrié megint hű maradt önma­gához; nem konvencionális regényformát írt, hanem egy börtönudvar köré építi fel mondanivalóját, s ebből a börtönud­varból mint magból szökkentk fel a mese színes, különös, délszaki növényét. Jól tud­juk, Ivó Andrié egészen fiatal korában átesett a börtön nagy élményén, s ezt az élményt egy életen át érlelte magában, hogy ebből is az emberiség tiszta tanul­ságát szűrje le. Ez a börtönélmény egy egészen rövid kis prózaversben is megje­lent, a Napban; itt lírában desztillálta szenvedéseinek párlatát, hogy aztán jóval később, amikor már hatvanas éveiben járt, kisregényben is megírja, tanulságul min­den kornak. S aztán megint a csend, a hallgatás, a meditáció évei következtek el Andrié éle­tében, s ebből a hallgatásból még a No­­bel-díj világhíre sem mozdította ki, sőt egyéni életének tragédiája, hitvesének elvesztése tán még inkább növelte néma­ságát. CSUKA Zoltán Hildas az elvitek mellen Dedikálás közben 11. oldal

Next