Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 209-223. szám)
1975-08-01 / 209. szám
Péntek, 1975. aug. I. MAGYAR SZÓ Egyetlen nép sem tűri meg többé az alárendeltséget Tito elnök beszéde a helsinki értekezleten (Folytatás az I. oldalról) optimisták számára is elképzelhetetlen volt, hogy sor kerülhet egyenrangú részvevők — kicsik és nagyok, —ilyen demokratikus dnalógusára a béke, a biztonság és az együttműködés lényegi kérdéseiről. Bebizonyosodott, hogy valamennyi részvevő álláspontjainak a konszenszus alapján történő türelmes összehangolása és érdekeinek figyelembevétele az egyedüli lehetséges módja annak, hogy kialakuljon az, ami mindenki számára elfogadható, és mindenki számára hasznos. Az, ami az európai népek érdekeiben közös, olyan valóságot képvisel, amely leküzdi a szűkkeblűséget, és elhárítja a különféle akadályokat. Ezen az alapon feltételek alakulnak ki a hosszú távú sokoldalú és egyenrangú együttműködéshez, az európai államokat és népeket elválasztó akadályok gyorsabb leküzdéséhez, s közös érdekből a világ többi részével való igazságosabb és tartalmasabb, kapcsolatok kialakuásához. A mai kölcsönös függőségben álló világban a béke és a biztonság nemcsak hogy oszthatatlan, hanem egyenesen történelmi követelménye az emberiség további fejlődésének. Amíg bárhol is fennállnak válságok és összeütközések, senki, a világ egyik részében sem érezhetimagát tartós biztonságban. Vajon a közel-keleti válság, a Ciprus körüli események és az ottani tágabb térségben uralkodó helyzet nem tanúskodik-e erről ékesen? A jelen értekezleten részt vevő államok mind a világbéke és biztonság általános érdekei, mind pedig önnön érdekeik szempontjából kötelesek maximálisan hozzájárulni az effajta válságok igazságos és tartós megoldásának kereséséhez. Az enyhülésnek a világ valamennyi részére ki kell terjednie Európa és a többi világrész nagyfokú összekapcsolódása és kölcsönös függősége a nemzetközi gazdasági viszonyok területén mutatkozik meg a legjobban. Elegendő emlékeztetni az úgynevezett energiaválságra, melynek során e kölcsönös függőség és a viszonyok lényege a legkifejezettebben kifejezésre jutott. A fejlődés problémáinak megoldása immár annyira sürgetővé vált, hogy az egész nemzetközi közösség részvállalását igényli. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy egyenletesebb gazdasági fejlődés nélkül — tehát valamennyi nép egyesített erőfeszítései és együttműködése nélkül amely a fejlettek és a fejletlenek közötti különbségek kiküszöbölését szolgálja — az általános stabilitás sem lehetséges. Mi több, e problémák rendezésének elodázása vagy további romlása, óhatatlanul újabb kiéleződések és megrázkódtatások forrásává válhat a világban. Valamennyi országnak kötelessége, hogy hozzájáruljon az igazságosabb gazdasági viszonyok kialakításához, a fejletteknek pedig különösen az, hogy több megértéssel viseltessenek a fejlődő országok problémái iránt, mert ez kétség kívül nekik is közvetlen és távlati érdekük. Mély meggyőződésem szerint e problémákat a régi módszerekkel és eszközökkel lehetetlen eredményesen és hatékonyan rendezni; a nemzetközi gazdasági rendben új viszonyokat és formákat kell kialakítani. Európa a saját biztonságához és prosperitásához fűződő lényegi kérdések megoldását nem keresheti úgy, hogy önmagába zárkózik, mert ez óhatatlanul a kontinens politikai és gazdasági lefokozását okozná. Kontinensünk, hogy úgy mondjam, jóban és rosszban egyaránt elválaszthatatlan része a világnak. Ettől a nézettől vezérelve Jugoszlávia mindenkor amellett szállt síkra, hogy az európai országok a többi országgal való kapcsolataikat is ugyanazon elvek szerint rendezzék be, amelyek szerint egymás közötti kapcsolatukat is fejleszteni kívánják. Az államok közötti kapcsolatokban a kettős magatartási normák ellentétben állnak e konferencia szellemével és céljaival, s mindenkor negatív következményeket vonnak maguk után tágabb nemzetközi viszonylatban. Ez az értekezlet nagymértékben az enyhülési és tárgyalási politika eredményeként jött létre, s annak egyik legfontosabb eredményeként tarthatjuk számon. Kétségtelen, hogy mindaz, ami Európában megvalósult — hozzáértve a nagyhatalmak közötti kapcsolatok javulását is —, a többi nemzetközi probléma tárgyalás és megbeszélés útján való rendezéséhez is kedvezőbb feltételeket teremt. E várakozásaink azonban csupán akkor válnak valóra, ha ez a folyamat kiterjed a világ valamennyi részére, s felölel minden fontos nemzetközi problémát, s ha mindebben egyenrangúan vesz részt valamennyi ország, nagyságára, fejlettségi szintjére és társadalmi-politikai berendezésre való tekintet nélkül, rá fordítsák. Fel kell hogy keltse a figyelmünket az is, hogy éppen Európában — amelynek biztonsága e gyülekezet első számú témája — van a legnagyobb méretű fegyver- és haderőkoncentráció. Ha ebben a vonatkozásban legsürgősebben nem történik lényegi fordulat, s ha nem kezdődik meg határozottan a haderő és a fegyverzet csökkentése, tehát ha nem kezdődik meg a leszerelés, kérdésessé válhatnak az enyhülési politika eddigi eredményei is. Mindemiatt Jugoszlávia hangsúlyozza, hogy az európai biztonság politikai és katonai vonatkozásai elválaszthatatlanok egymástól, s hogy egyidejűleg mind a két területen kell előrehaladást megvalósítani. Az új európai viszonyok magukban foglalják a tömbmegosztottság kiküszöbölését is Erre az értekezletre a még mindig ki nem küszöbölt európai tömbfelosztottság feltételei között került sor. Az ebből eredő korlátozások a megindult folyamatokon is éreztetik hatásukat, s bizonyos mértékig a mostani értekezlet okmányaiban is tapasztalhatók. Az új európai viszonyok építése — amelyekben majd egyaránt tiszteletben tartják valamennyi ország érdekeit, és egyre bővítik majd sokoldalú együttműködésük terét — azonban a fennálló tömbfelosztottság kiküszöbölését is magában foglalja. Amikor mi, mint el nem kötelezett ország a tömbök és a magukba zárkózott integrációk kiküszöbölését szorgalmazzuk, akkor az a cél vezérel bennünket, hogy elhárítsuk mindazt, ami az államokat és népeket elválasztja egymástól, és szűkíti együttműködésüket, s azért is tesszük ezt, mert mélyen meg vagyunk győződve róla, hogy ez lényeges feltétele Európa és a világ tartós biztonságának és békéjének A szocialista és el nem kötelezett Jugoszlávia közelnök úr! Amikor majd a jövő történészei foglalkoznak ezzel az értekezlettel, minden bizonnyal fordulópontként fogják értékelni, mint Európának a koegzisztencia és a béke felé való fordulását. Amit elértünk, az jelentős és bátorító, de semmiképpen sem jogosít fel bennünket önelégültségre. Ellenkezőleg, éppen most kell állhatatosan munkálkodni azon, hogy megoldjuk a tegnap ettől fogva fenntartás nélkül támogatja az enyhülés, a megbeszélés és az együttműködés folyamatait Európában, s a legtevékenyebben közreműködött ennek az értekezletnek minden szakaszában. Tevékenységében az el nem kötelezettség politikájának elvei és céljai vezérelték, s az el nem kötelezettség nemzetközi politikánk tartós irányvétele volt és marad. Jugoszlávia sem most, sem a jövőben nem fog tétovázni, amikor a függetlenségről és valamennyi országgal való egyenrangú kapcsolatainak és együttműködésének fejlesztéséről van szó. Ahogyan megköveteljük hazánk szuverenitásának és területi integritásának feltétel nélküli tiszteletben tartását, ugyanúgy hasonló érzékkel és tisztelettel viszonyulunk minden európai és más ország hasonló jogaihoz. Ennek az értekezletnek az egyik legnagyobb eredménye az, hogy valamennyi részt vevő állam általános egyetértésre jutott a határok sérthetetlenségéről szóló elv tiszteletben tartása ügyében. Általa létrejön az egyik legalapvetőbb feltétel ahhoz, hogy erősödjék a bizalom az európai országok között, s fejlődjék közöttük a sokoldalú együttműködés. Jugoszlávia, szakadatlanul azon fáradozva, hogy fejlessze a jószomszédi együttműködést, eddig is következetesen tiszteletben tartotta az összes szomszédos országokkal való határok sérthetetlenségének elvét. Most, amikor ez az értekezlet az európai biztonsági és együttműködés egyik alapelveként szentesíti a határok sérthetetlenségét, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy hazám ezt az elvet kötelező erejűnek tekinti magára és valamennyi szomszédjára vonatkozóan a fennálló határokkal kapcsolatban, akár békeszerződéssel állapították meg őket, akár más hatályos nemzetközi jogi okmánnyal, amelyet akár Jugoszlávia és egy-egy szomszédos ország kormánya, akár ők együttesen más országok kormányaival írtak alágyobb problémákat, amelyeknek rendezése nélkül a valódi és tartós biztonság lehetetlen. Bármennyire elégedettek is vagyunk azért, mert erre az értekezletre sor került, s mert okmányaival kapcsolatban egyetértésre jutottunk, ugyanannyira aggodalmaskodunk is amiatt, hogy az értekezlet nem tudta előbbre vinni megannyi olyan probléma további rendezését, amelyek tulajdonképpen a legsúlyosabbak és a legfontosabbak is Európa kollektív biztonsága szempontjából. Gondolok itt a fegyverkezésre és a két tömb közötti kapcsolatokra, a más országok belügyeibe való beavatkozásra, s ugyanúgy a gazdasági felosztottságra, Európa és a világ kevésbé fejlett országai érdekeinek semmibe vevésére, s más kérdésekre, közéjük sorolva a nemzeti kisebbségek helyzetét is. Mindez amellett szól, hogy ez az értekezlet nem vége, hanem csak kezdete egy folyamatnak. Komoly erőfeszítések várnak ránk mindazoknak a káros dolgoknak a kiküszöbölésével kapcsolatban, amelyek egy hosszú időszakban gyülemlettek fel, amelyeknek még mindig mélyek a gyökerei Európa társadalmi, politikai és gazdasági struktúrájában és nagy súllyal nehezednek a nemzedékek tudatára. Éppen ezért fontos, hogy abban a légkörben, amelyet ez az értekezlet alakított ki, továbbhaladjunk a megkezdett úton. Ez azt jelenti, hogy a realitásokból kell kiindulni, de anélkül, hogy megbékélnénk mindazzal, amit jobbra kell fordítani, felül kell vizsgálni mindazt, ami valamennyi ország számára a leglényegesebb, s állhatatosan keresni az építő jellegű és mindenki számára elfogadható megoldásokat. Szünet nélkül és gyorsan kell ténykednünk, de egyszersmind a jövő felé kell fordulnunk, hiszen dinamikus változások korában élünk, amelyek új lehetőségeket és új távlatokat tárnak fel. Nem engedhetjük meg, hogy évekig elhúzódjon a döntés olyan kérdésekben, amelyeket már ma meg lehet és sürgősen meg is kell oldani. Nem szabad eljátszani a lehetőségeket, amelyeket meglehetősen nagy erőfeszítések árán alakítottunk ki. Ez valamenynyiünk nagy és közös felelőssége. Ezzel kapcsolatban hangot kívánok adni örömömnek, hogy 1977-ben Jugoszlávia lesz a vendéglátója az első értekezletnek, amely értékelni fogja az eddig megtett utat, és felméri az európai biztonság és együttműködés erősítésének további lehetőségeit. Hittel tekinthetünk a jövőbe Szerintem nincs rá okunk, hogy ne tekintsünk hittel a jövőbe. A jövő nemzedékeket mind jobban és jobban foglalkoztatja a jobb élethez s mind az emberi egyéniség, mind egész közösségek teljes mérvű integritásához szükséges felételek kialakítása. E nemzedékek azt szorgalmazzák, hogy szabadon kifejezésre juthassanak — a gyorsabb ütemű társadalmi haladás feltételeként — az alkotó erők és az élet megszervezésének változatos formái. S éppen ezért mind hathatósabb támogatásban fognak részesülni azok a tendenciák és erők, amelyek a zavartalan társadalmi haladás, az emberek és az eszmék minél élénkebb körforgása, mások vívmányainak szabad használata, a kultúra és az anyagi értékek minél teljesebb integrációja mellett szállnak síkra. Mind jobban és jobban kutatni fogják azt, ami közös, és szükségképpen mind kevesebb és kevesebb marad abból, ami elválaszt. Ezenkívül a háború az emberek túlnyomó többségének tudatában nemcsak gyűlöletessé vált, hanem egyenesen képtelenséggé, s vissza is utasítják mint az egyes problémák megoldásának eszközét. A népek mind erényesebben utasítják vissza a mások belügyeibe való beavatkozás és a nyomás valamennyi formáját, s azt kívánják, hogy zavartalanul járhassák a maguk által megválasztott utat. A népek függetlensége és egyenjogúsága nem jelszó többé, hanem vívmány, amely mind többet és többet fog nyerni erőben és tartalomban. És csakis ezen az alapon közeledhetünk az általánosabb egységhez, a fennálló európai és világfelosztottság kiküszöböléséhez, s nézhetünk szepabe felkészültebben a honnan kihívásaival. Az európai csúcsértekezlet nem vége, hanem kezdete egy folyamatnak Tito elnök helsinki bilaterális találkozóinak egyike: tanácskozás Leonyid Brezsnyevvel, az SZKP KB főtitkárával. Az európai biztonság politikai és gazdasági vonatkozásai elválaszthatatlanok egymástól Az enyhülési politika jelenlegi pozitív irányai azonban kétségkívül igen hamar válságba jutnának, ha az enyhülés csupán a tömbök közötti megegyezésre szorítkozna, ahelyett, hogy minél nagyobb mértékben az öszszes nép közötti megegyezés formájává válna, a függetlenség, a szuverenitás, az egyenrangúság tiszteletben tartásának és a belügyekbe való be nem avatkozásnak az elvei szerint. A leghatározottabban szorgalmazva az enyhülés ilyen irányú folytatását, semmiképpen sem szabad szemet hunynunk afölött, hogy sok összetett és súlyos nemzetközi probléma még mindig az enyhülési folyamat hatáskörén kívül esik. Sok válsággóc továbbra is fennáll, s még újak is keletkeznek. Az ilyesmi nagyobbára az el nem kötelezett és más fejlődő országok földjén történik, ami arról tanúskodik, hogy független politikájuk miatt fokozódó nyomás nehezedik rájuk. Mindez pedig gyanakvást kelt az enyhülés céljaival s eddigi eredményeivel szemben is. Ezzel kapcsolatban különösen aggasztó a fegyverkezési versengésnek az erőegyensúly fenntartása ürügyén történő folytatása, éspedig azért, mert állandóan magában hordozza a világbéke fenyegetését és az önmegsemmisítés veszélyét. Ez egyszersmind sajátos formája a kis országokra, különösen a fejlődőekre gyakorolt nyomásnak, ezek az országok ugyanis rákényszerülnek, hogy egyébként is korlátozott lehetőségeik tetemes részét védelmi célok 3. oldal A béke nem lehet felfegyverzett Elnök úr! Figyelmünket ezentúl a jóváhagyásra kerülő okmányokban tartamazott határozatok végrehajtására kell összpontosítani. Eközben nyitottnak kell lennünk minden építő jellegű javaslat és új eszme előtt, folytatva a közös tevékenységet azzal a céllal, hogy ezen értekezlet valamennyi részt vevő állama folytonosan fejlessze egymás közti kapcsolatait, pozitív szerepet töltsön be a világban, és Európa valóban a béke védőbástyája legyen. Ezzel hathatósan hozzájárulunk az ENSZ- alapokmányban lefektetett célok , valóra váltásához, amely nagymértékben inspirálta ezt az értekezletet is. Harminc esztendő telt már el a második világháború befejezése óta, de a világ népei ma is békére várnak. Hiszen amíg újabb világégéssel fenyegető tűzfészkek lappanganak, egyetlen nép sem lehet nyugodt. A fegyverek erejével vagy a pusztulástól való rettegéssel fenntartott béke nem lenne igazi béke. Hogy a költő szavaival éljek: „Nem létezhet felfegyverzett béke, nem létezhet béke a fegyverek árnyékában. Nem létezhet testvériség, egyenlő jogok nélkül.” Erre az értekezletre éppen abban az évben került sor, amelyben a fasizmus felett aratott győzelem 30. jubileumi évfordulóját ünnepeljük , éppen ezekben a napokban gondolatban és emlékekben sok mindent átélünk, elsősorban mi, akik végigjártuk azt a szörnyű Golgotát. Talán elmondhatom- az emberiség akár meg is bocsáthat sok múltbeli gonosztettet, de elfelejtenie nem szabad őket, s nem is bírja. Mert így éberebben is áll majd a béke vártáján. Ez, amit Európa most tesz, a legszebb ünnepe ennek a jubífeumnak.