Magyar Szó, 1977. január (34. évfolyam, 14-29. szám)

1977-01-16 / 14. szám

4. oldal Kirándulás a Szovjetunióban Moszkvai élmények EGY KITŰNŐEN MEG­­SZERKESZTETT útikönyv egy­ két- és háromnapos moszkvai tartózkodásra ösz­­szeállított programjavaslattal igyekszik segíteni a tájéko­zatlan turistának. A sűrített és jól megtaposott program elmondja, mi mindent kell megnézni-látni, hogy az em­ber ne üres lélekkel távoz­zon az óriásvárosból. Ábránd. Moszkvát sem egy, sem száz nap alatt nem lehet megismerni. Csak műemlé­kekben olyan gazdag példá­ul, hogy évek kellenének a tanulmányozáshoz. E sorok írójának éppen három nap állt a rendelke­zésére. Ám hiába forgattam a már említett útikönyvet, hiába böngésztem a javallott néznivalókról szóló és olda­lakat kitöltő sorokat, a röpke időbe szinte semmi sem fért bele. Pedig sokat lát­tam. Vendéglátóim minden­üvé elvittek, szinte mindent megmutattak. .Akkor is, most is úgy érzem, csor­dulásig vagyok élmény­nyel, és mégis pusztán majd­nem csak annyit közölhetek: láttam, Moszkvát. LÁTNI ÉS ÉREZNI egy várost nem ugyanaz. Nem lehet addig érezni, amíg a benne élő emberek­kel testközelbe, baráti kap­csolatba nem kerülhetünk. Sajnos ehhez a nagyszerű élményhez nem volt szeren­csém. És végül is, noha mint mondtam, sok mindent lát­tam, mégis egy máig tisztu­­latlan összkép kavarog lel­ki szemeim előtt, amikor pa­pírra próbálom vetni gondo­lataimat, hiányérzet kínoz. Töröm a fejem, miért van ez így? Mind világosabban döbbenek rá az igazságra: leültem írni, mert szerény­telenül azt hittem, hogy a műemlékeket, szobrokat, templomokat, képtárakat, színházakat meg tudom éne­kelni. Pedig ezeket nem lehet megénekelni, írni, pergően írni és ta­lán mondani is valamit, csak az emberről lehet. Ta­lálkozásokról, beszélgetések­ről, ha voltak, beszélgetések­ről, amelyeknek szavai most hónapok múltával a tél kel­lős közepén is őrzik meleg­ségüket. DE HÁT MIT AKAR ez a riporter — kérdezhetné az olvasó, ha nincs miről írni, akkor miért erőlködik? Tudom már, éppen erről a „nincs miről”-ről akarok írni. Arról a gyötrelmes ér­zésről, amely hatalmába ke­rít, hiába vagy a világ egyik legszebb városában, és úgy érzed, légüres térben evic­­kélsz, légszomjjal küzdesz, elvesztél, mert körülötted mindenki idegen, ha szólsz valakihez, nem érti a szavad, te sem érted az övét. Tolmács kell ahhoz is, hogy taxit válthass magad­nak. " A jelenkori turista sorsa. Valamikor a világutazó előbb nyelvet tanult, és az­tán kelt útra. Most megyünk, megyünk, de nem tudjuk magunkat megértetni, és nem tudjuk megérteni az újonnan felfedezett ország, az újonnan megismert világ embereit. MILYEN JÓ VOLNA, töp­rengtem gyakran beülni egy zsúfolt moszkvai kávéházba — sok van, és mind dugig van vendéggel —, elvegyül­ni a poharazókkal, teázók­­kal, kávézókkal,­ vegyülni közéjük, és meghallgatni hétköznapi fecsegésüket, gondjaikat, örömeiket. Mert hát mi másról beszélhetnek az emberek mindenütt a vi­lágon, mint gondjaikról, örö­meikről, arról, amiről mi is szoktunk baráti körben. Lám, tudtam, hogy miről beszélhetnek, és mégis társ­­talan idegenként bolyong­tam közöttük... Mindezért nem kárpótol­hattak a műemlékek a tör­ténelmi nevezetességű épü­letek, az újjáépített szláv templomok hagymakupolá­inak idegnyugtató látványa, sajátos súlyú élmény terhe: az emberi kapcsolatok híján nem tudtam élvezni a külön­ben lenyűgözően szép és irigylésre méltóan gazdag és lüktető, korszerű jelenével is muzeális fővárost. PEDIG SOHASEM FO­GOM elfeledni a Kremlben, a Vörös téren, a Kongresszu­si Palotában és legfőképpen nem a Lenin-mauzóleumban töltött órákat, perceket. Sem az esti magányos sétákat, a hosszú és szinte patyolattisz­ta utcákon, a választékban viszonylag szegényes, de mégis érdekes kirakatokat. És azokat a csoportokba ve­rődött kis lurkókat, sihede­­reket sem, akik valamilyen csalhatatlan ösztönnel meg­érzik, hogy ki a külföldi, és rágógumiért majd letépik ró­la a ruhát... Mert a rágóguminak hihe­tetlenül nagy árfolyama van a seftelőknél. Két dobozért annyit kap a turista, hogy egy előkelő étteremben ízle­tes és többfogásos ebédet vá­sárolhat magának. A jugo­szláviai turisták ezt nagyon is jól tudják: saját szemem­mel láttam, amikor a Vörös téren kofferszámra árulták. ÉS AMI A LEGÉRDEKE­SEBB, akkor­ n nagyon restell­tem magam, de mégis akkor éreztem magam a legjobb­­ban az egész üzérkedés, to­longás, zsongás, emberinek, ismerősnek, otthoninak tűnt. BÓKA Ferenc Két stílus­találkozója a Moszkva folyó partján V­alamivel több mint egy évvel ezelőtt, tavaly január 7-én, a Reuter oslói hírét nagy izgalommal fogadta a világ: a norvég Bergesen társaság tulajdonát képező Berge Istra óriási tartályhajó december 27-én a Fülöp-szigetekhez tartozó Mindanaótól 300 mérföld­­nyire délnyugatra titokzatos körülmények között eltűnt. A hajó 180 000 tonna vasérc­cel Tubarao brazil kikötőben december 28-án szedte fel a horgonyt, Kimucsi a japán ki­kötőbe január 5-én kellett volna befutnia. A hazai közvélemény két okból kísérte élénk figye­lemmel a katasztrófa után megkezdődött kutatást: a 314 méter hosszú, 50 méter szé­les úszótestet a pulai hajó­gyárban állították elő, vala­mint a 32 tagú legénység kö­zött két jugoszláv is volt Úgy tűnt, hogy a talány megoldódik, amikor tavaly január 18-án japán halászok Új-Guineától 450 kilométer­re felfedezték a Berge Istra két tengerészét. Ők csupán annyit közöltek, hogy a hajó erős robbanás után süllyedt el. Az azóta eltelt egy év alatt számos találgatás látott nap­világot hogy mi is okozta a robbanást A napokban a Bergesen társaság képviselő­je bejelentette, hogy a titok­zatos robbanás okát nem si­került kideríteni. A nemzetközi sajtó egyéb­ként terjedelmesen foglalko­zott az üggyel. A legkülönö­sebb feltevések jelentek meg. Egyesek szerint a hajó­fenékben nagy erejű robba­nóanyagot helyeztek el, s ez a merénylet okozta a hajó pusztulását. Nem zárható ki azonban a spekuláció eshetősége sem: az 1972-ben 400 millió diná­rért vásárolt hajót ugyanis a norvég hajótulajdonos csil­lagászati összegre, 12,8 mil­lió font sterlingre biztosítot­ta a londoni Lloyd biztosító­­intézetnél. A Berge Istra ka­tasztrófája után a Lloyd a biztosítás történelmében a legnagyobb összeget volt kénytelen kifizetni. Nem mellékes az a tény sem, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása után az óriási tartályhajókra többé nem volt szükség, feleslegessé váltak. A Berge Istra elsül­lyedését követő időkben egy­­re-másra értve különféle, eléggé gyanús baleset a nagy összegre biztosított óriási tartályhajókat. íg­i* Nem oldódott meg a Berge Istra rejtélye MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1977. jan. 16. Tizenöt pálcaü­d­ülés a vevő elcsábításáért A Fazekas utca és az ut­ca két jellegzetes fazekas­háza őrzi már csak a ma­gyarországi Tatán az egy­kori virágzó mesterség, a fazekasság emlékeit. Vala­mikor pedig valóságos ne­gyedet alkottak a város­ban a szakma mesterei. 1722-ben alakult meg, és egész a múlt század végé­ig,, az ipartestületek létre­jöttéig működött a fazeka­sok céhe. Magyarország egyik leg­nagyobb fazekasközpontjá­ban ma már csak egyetlen család, a Csiszár família űzi a mesterséget. A Do­mokos Múzeumban azon­ban számos emlék, köztük egy 250 éves céhláda, egy 200 esztendős céhkorsó, számos korabeli edény, és sok más dokumentum őrzi a fazekasok életének, munkájának, szokásainak emlékeit. Most ismét két érdekes dokumentummal gazdago­dott a múzeum. Az egyik a tatai fazekas céh pr­oto­­­koluma, azaz jegyzőköny­veinek összessége, a másik a céh legénytársaságának 1767-ből származó szabály­zata. Ez utóbbi 20—30 arti­­kulusnak nevezett pontban sorolja fel a fiatalok te­endőit. A két dokumentum érdekes képet ad az akkori életről. A munkaidő pél­dául reggel 4 órakor kez­dődött és este 7 óráig tar­tott. 1873-ban kelt az a be­jegyzés, amely szerint a „perpatvar” kezdeménye­zőjét egy arannyal bün­tették. A vevő elcsábításá­ért 15 pálcabotütést he­lyeztek kilátásba. Pénz­­büntetéssel sújtották az istentisztelet vagy a kör­menet elmulasztóit is. A céhlegények káromkodását, asztalcsapkodását, a boros­­kancsók feldöntését vagy a vasárnap éjszakai kóbor­lást is pénzlevonással bün­tették. A felszabadult inasnak legalább három éven át kellett a „kunschaft-levél­­lel” az idegen céhmeste­reknél jelentkeznie. A vándoridő után ké­szíthette csak el azt a remekművet, amellyel el­nyerte a mesteri címet. A céhmesterek 34-féle szer­számot használtak, és a legtöbbet maguk készítet­ték. a utódfccá A KIRÁLYNŐ IS FIZESSZTN Egykoron fővesztés veszélyével járt volna az uralko­dó nyugalmának háborgatása holmiféle követelésekkel. Változnak az idők, még a hagyománytiszteletükre olyany­­nyiraa büszke britek is módosítottak néhány évszázados szokásukon. Legmesszebb talán David Lambie alsóházi képviselő ment, alattvalói hűségének kinyilvánítása után javasolta, hogy II. Erzsébet angol királynő járuljon hoz­zá Edinburghban levő palotája fűtése korszerűsítésének költségeihez. A korszerűsítési munkálatok hozzávetőlegesen 2,5 mil­lió dinárnak megfelelő összeget emésztenek fel. A kép­viselő indítványozta, hogy az összegből a királynő mint­egy 650 000 dinárt vállaljon. KÜLÖNÖS BALESETEK Fit .MONDTAK A HITTÉRÍTŐKNEK A brazil belügyminisztérium úgyszólván az egyik nap­ról a másikra minden előzetes bejelentés nélkül igen rö­vid ülésen beszüntette az indiánok között tevékenykedő hittérítők anyagi támogatását. A misszionáriusok tiltako­zására a belügyminisztérium szóvivője tömör választ adott: az indiánok tíz éven belül úgyis átveszik a kör­nyező népek vallását, s ezért térítésükre semmi szükség. A kormány türelmesen kivárja ezt az időt, s még pénzé­be sem kerül. FIGYELMEZTETÉS Az atomerőművek építéséről heves vita folyik az NSZK-ban. A Frankfurter Rundschau hasábjain szót kért az egyik olvasó is. A hagyományos energiaforrások mellett, törve lántolsát, azzal zárta fejtegetéseit, hogy óva­kodni kell a feltalálóktól, mert a gombostű reszelésével kezdik, s az atombombánál kötnek ki.­ ­ TRÉFÁNAK HITTÉK A boldognak remélt újév beköszöntése előtt néhány perccel két álarcos fiatalember Pénzt vagy életet váltás­sal behatolt Bad Zweischenahn egyik játékkaszinójába. Az óesztendőtől búcsút vevő néhány száz vendég már jócskán felöntött a garatra. Először azt gondolták, hogy a be nem jelentett műsorszámmal a tulajdonos kívánja meg­tréfálni őket, s jót derül­tek a két ugrabugráló ala­kon. Ám ,amikor az egyik fiatalember a levegőbe lőtt, láttá­k, hogy komoly a dolog. A két hívatlan vendég mintegy 300 000 márkával távozott. A rendőrség azóta sem jutott nyomukra. A hírügynökségek napon­ta tragikus kimenetelű repü­lőgép-, hajó- és gépkocsi­összeütközésekről jelentenek. Az alábbi két eset azonban eltér a szokványostól. A Szardínia és Genova kö­zött közlekedő hajó nekifu­tott és a „hátára vett” egy 8 méter hosszú, 3 tonna sú­lyú bálnát. A legénység nagy örömmel fogadta az ingyen zsákmányt. A bálnát egy szappangyár dolgozta fel. A Mombasa és Nairobi kö­zötti úton egy kombibusz elefántnak futott. A feldü­hödött állat felfordította a gépkocsit. A nyolc utas kö­zül három életét vesztette, ötöt pedig súlyos sérüléssel kórházba szállítottak. Az elefántnak nem történt baja. RAGASZTÓVAL A BETÖRŐK ELLEN Ezentúl megkeserül a házi szarkák élete. Legalábbis így képzeli el a Nyugat- Angliában levő Bristol vá­ros rendőrsége. A vagyonu­kat féltő polgároknak tehát többé nem kell rettegniük, ha a hatóságok utasításához tartják magukat. A rendőrség laboratóriu­mából ugyanis erős hatású ragasztóanyag került ki, amelyet a féltett tárgyra kell kenni, s ha ehhez a tolvaj hozzányúl, többé nem tud szabadulni. Néhány dolog to­vábbra sem világos: meddig tart a ragasztó hatása, mi­ként lehet eltávolítani, s ho­gyan szavatolható, hogy nem a hazaiakat vagy éppen a vendégeket fogja meg. Min­den részletre természetesen a rendőrségnek sem terjed­het ki a figyelme. A RÁKRÓL A vidéki újságoktól kezdve a legismertebb világlapokig időnként bejelentik, hogy felfedezték a csodaszert a rá­k gyógyítására, más alkalommal meg ráijes­ztenek olvasó­ikra, hogy mi minden okozza e veszélyes betegséget. Mi­csoda hosszú lustát állíthatnánk össze arról, hogy a lapok szerint mi okoz rákot! A Die Presse egyik legutóbbi szá­ma bő statisztikai adatokkal alátámasztva azt bizonygat­ta, hogy az elvált nők és férfiak nagyobb számban be­tegedtek meg. A svájci lapok szintén megannyi adattal éppen ellenkezőjét állítják. F. Jr.

Next