Magyar Szó, 1977. január (34. évfolyam, 14-29. szám)
1977-01-16 / 14. szám
4. oldal Kirándulás a Szovjetunióban Moszkvai élmények EGY KITŰNŐEN MEGSZERKESZTETT útikönyv egy két- és háromnapos moszkvai tartózkodásra öszszeállított programjavaslattal igyekszik segíteni a tájékozatlan turistának. A sűrített és jól megtaposott program elmondja, mi mindent kell megnézni-látni, hogy az ember ne üres lélekkel távozzon az óriásvárosból. Ábránd. Moszkvát sem egy, sem száz nap alatt nem lehet megismerni. Csak műemlékekben olyan gazdag például, hogy évek kellenének a tanulmányozáshoz. E sorok írójának éppen három nap állt a rendelkezésére. Ám hiába forgattam a már említett útikönyvet, hiába böngésztem a javallott néznivalókról szóló és oldalakat kitöltő sorokat, a röpke időbe szinte semmi sem fért bele. Pedig sokat láttam. Vendéglátóim mindenüvé elvittek, szinte mindent megmutattak. .Akkor is, most is úgy érzem, csordulásig vagyok élménynyel, és mégis pusztán majdnem csak annyit közölhetek: láttam, Moszkvát. LÁTNI ÉS ÉREZNI egy várost nem ugyanaz. Nem lehet addig érezni, amíg a benne élő emberekkel testközelbe, baráti kapcsolatba nem kerülhetünk. Sajnos ehhez a nagyszerű élményhez nem volt szerencsém. És végül is, noha mint mondtam, sok mindent láttam, mégis egy máig tisztulatlan összkép kavarog lelki szemeim előtt, amikor papírra próbálom vetni gondolataimat, hiányérzet kínoz. Töröm a fejem, miért van ez így? Mind világosabban döbbenek rá az igazságra: leültem írni, mert szerénytelenül azt hittem, hogy a műemlékeket, szobrokat, templomokat, képtárakat, színházakat meg tudom énekelni. Pedig ezeket nem lehet megénekelni, írni, pergően írni és talán mondani is valamit, csak az emberről lehet. Találkozásokról, beszélgetésekről, ha voltak, beszélgetésekről, amelyeknek szavai most hónapok múltával a tél kellős közepén is őrzik melegségüket. DE HÁT MIT AKAR ez a riporter — kérdezhetné az olvasó, ha nincs miről írni, akkor miért erőlködik? Tudom már, éppen erről a „nincs miről”-ről akarok írni. Arról a gyötrelmes érzésről, amely hatalmába kerít, hiába vagy a világ egyik legszebb városában, és úgy érzed, légüres térben evickélsz, légszomjjal küzdesz, elvesztél, mert körülötted mindenki idegen, ha szólsz valakihez, nem érti a szavad, te sem érted az övét. Tolmács kell ahhoz is, hogy taxit válthass magadnak. " A jelenkori turista sorsa. Valamikor a világutazó előbb nyelvet tanult, és aztán kelt útra. Most megyünk, megyünk, de nem tudjuk magunkat megértetni, és nem tudjuk megérteni az újonnan felfedezett ország, az újonnan megismert világ embereit. MILYEN JÓ VOLNA, töprengtem gyakran beülni egy zsúfolt moszkvai kávéházba — sok van, és mind dugig van vendéggel —, elvegyülni a poharazókkal, teázókkal, kávézókkal, vegyülni közéjük, és meghallgatni hétköznapi fecsegésüket, gondjaikat, örömeiket. Mert hát mi másról beszélhetnek az emberek mindenütt a világon, mint gondjaikról, örömeikről, arról, amiről mi is szoktunk baráti körben. Lám, tudtam, hogy miről beszélhetnek, és mégis társtalan idegenként bolyongtam közöttük... Mindezért nem kárpótolhattak a műemlékek a történelmi nevezetességű épületek, az újjáépített szláv templomok hagymakupoláinak idegnyugtató látványa, sajátos súlyú élmény terhe: az emberi kapcsolatok híján nem tudtam élvezni a különben lenyűgözően szép és irigylésre méltóan gazdag és lüktető, korszerű jelenével is muzeális fővárost. PEDIG SOHASEM FOGOM elfeledni a Kremlben, a Vörös téren, a Kongresszusi Palotában és legfőképpen nem a Lenin-mauzóleumban töltött órákat, perceket. Sem az esti magányos sétákat, a hosszú és szinte patyolattiszta utcákon, a választékban viszonylag szegényes, de mégis érdekes kirakatokat. És azokat a csoportokba verődött kis lurkókat, sihedereket sem, akik valamilyen csalhatatlan ösztönnel megérzik, hogy ki a külföldi, és rágógumiért majd letépik róla a ruhát... Mert a rágóguminak hihetetlenül nagy árfolyama van a seftelőknél. Két dobozért annyit kap a turista, hogy egy előkelő étteremben ízletes és többfogásos ebédet vásárolhat magának. A jugoszláviai turisták ezt nagyon is jól tudják: saját szememmel láttam, amikor a Vörös téren kofferszámra árulták. ÉS AMI A LEGÉRDEKESEBB, akkor n nagyon restelltem magam, de mégis akkor éreztem magam a legjobbban az egész üzérkedés, tolongás, zsongás, emberinek, ismerősnek, otthoninak tűnt. BÓKA Ferenc Két stílustalálkozója a Moszkva folyó partján Valamivel több mint egy évvel ezelőtt, tavaly január 7-én, a Reuter oslói hírét nagy izgalommal fogadta a világ: a norvég Bergesen társaság tulajdonát képező Berge Istra óriási tartályhajó december 27-én a Fülöp-szigetekhez tartozó Mindanaótól 300 mérföldnyire délnyugatra titokzatos körülmények között eltűnt. A hajó 180 000 tonna vasérccel Tubarao brazil kikötőben december 28-án szedte fel a horgonyt, Kimucsi a japán kikötőbe január 5-én kellett volna befutnia. A hazai közvélemény két okból kísérte élénk figyelemmel a katasztrófa után megkezdődött kutatást: a 314 méter hosszú, 50 méter széles úszótestet a pulai hajógyárban állították elő, valamint a 32 tagú legénység között két jugoszláv is volt Úgy tűnt, hogy a talány megoldódik, amikor tavaly január 18-án japán halászok Új-Guineától 450 kilométerre felfedezték a Berge Istra két tengerészét. Ők csupán annyit közöltek, hogy a hajó erős robbanás után süllyedt el. Az azóta eltelt egy év alatt számos találgatás látott napvilágot hogy mi is okozta a robbanást A napokban a Bergesen társaság képviselője bejelentette, hogy a titokzatos robbanás okát nem sikerült kideríteni. A nemzetközi sajtó egyébként terjedelmesen foglalkozott az üggyel. A legkülönösebb feltevések jelentek meg. Egyesek szerint a hajófenékben nagy erejű robbanóanyagot helyeztek el, s ez a merénylet okozta a hajó pusztulását. Nem zárható ki azonban a spekuláció eshetősége sem: az 1972-ben 400 millió dinárért vásárolt hajót ugyanis a norvég hajótulajdonos csillagászati összegre, 12,8 millió font sterlingre biztosította a londoni Lloyd biztosítóintézetnél. A Berge Istra katasztrófája után a Lloyd a biztosítás történelmében a legnagyobb összeget volt kénytelen kifizetni. Nem mellékes az a tény sem, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása után az óriási tartályhajókra többé nem volt szükség, feleslegessé váltak. A Berge Istra elsüllyedését követő időkben egyre-másra értve különféle, eléggé gyanús baleset a nagy összegre biztosított óriási tartályhajókat. ígi* Nem oldódott meg a Berge Istra rejtélye MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1977. jan. 16. Tizenöt pálcaüdülés a vevő elcsábításáért A Fazekas utca és az utca két jellegzetes fazekasháza őrzi már csak a magyarországi Tatán az egykori virágzó mesterség, a fazekasság emlékeit. Valamikor pedig valóságos negyedet alkottak a városban a szakma mesterei. 1722-ben alakult meg, és egész a múlt század végéig,, az ipartestületek létrejöttéig működött a fazekasok céhe. Magyarország egyik legnagyobb fazekasközpontjában ma már csak egyetlen család, a Csiszár família űzi a mesterséget. A Domokos Múzeumban azonban számos emlék, köztük egy 250 éves céhláda, egy 200 esztendős céhkorsó, számos korabeli edény, és sok más dokumentum őrzi a fazekasok életének, munkájának, szokásainak emlékeit. Most ismét két érdekes dokumentummal gazdagodott a múzeum. Az egyik a tatai fazekas céh protokoluma, azaz jegyzőkönyveinek összessége, a másik a céh legénytársaságának 1767-ből származó szabályzata. Ez utóbbi 20—30 artikulusnak nevezett pontban sorolja fel a fiatalok teendőit. A két dokumentum érdekes képet ad az akkori életről. A munkaidő például reggel 4 órakor kezdődött és este 7 óráig tartott. 1873-ban kelt az a bejegyzés, amely szerint a „perpatvar” kezdeményezőjét egy arannyal büntették. A vevő elcsábításáért 15 pálcabotütést helyeztek kilátásba. Pénzbüntetéssel sújtották az istentisztelet vagy a körmenet elmulasztóit is. A céhlegények káromkodását, asztalcsapkodását, a boroskancsók feldöntését vagy a vasárnap éjszakai kóborlást is pénzlevonással büntették. A felszabadult inasnak legalább három éven át kellett a „kunschaft-levéllel” az idegen céhmestereknél jelentkeznie. A vándoridő után készíthette csak el azt a remekművet, amellyel elnyerte a mesteri címet. A céhmesterek 34-féle szerszámot használtak, és a legtöbbet maguk készítették. a utódfccá A KIRÁLYNŐ IS FIZESSZTN Egykoron fővesztés veszélyével járt volna az uralkodó nyugalmának háborgatása holmiféle követelésekkel. Változnak az idők, még a hagyománytiszteletükre olyanynyiraa büszke britek is módosítottak néhány évszázados szokásukon. Legmesszebb talán David Lambie alsóházi képviselő ment, alattvalói hűségének kinyilvánítása után javasolta, hogy II. Erzsébet angol királynő járuljon hozzá Edinburghban levő palotája fűtése korszerűsítésének költségeihez. A korszerűsítési munkálatok hozzávetőlegesen 2,5 millió dinárnak megfelelő összeget emésztenek fel. A képviselő indítványozta, hogy az összegből a királynő mintegy 650 000 dinárt vállaljon. KÜLÖNÖS BALESETEK Fit .MONDTAK A HITTÉRÍTŐKNEK A brazil belügyminisztérium úgyszólván az egyik napról a másikra minden előzetes bejelentés nélkül igen rövid ülésen beszüntette az indiánok között tevékenykedő hittérítők anyagi támogatását. A misszionáriusok tiltakozására a belügyminisztérium szóvivője tömör választ adott: az indiánok tíz éven belül úgyis átveszik a környező népek vallását, s ezért térítésükre semmi szükség. A kormány türelmesen kivárja ezt az időt, s még pénzébe sem kerül. FIGYELMEZTETÉS Az atomerőművek építéséről heves vita folyik az NSZK-ban. A Frankfurter Rundschau hasábjain szót kért az egyik olvasó is. A hagyományos energiaforrások mellett, törve lántolsát, azzal zárta fejtegetéseit, hogy óvakodni kell a feltalálóktól, mert a gombostű reszelésével kezdik, s az atombombánál kötnek ki. TRÉFÁNAK HITTÉK A boldognak remélt újév beköszöntése előtt néhány perccel két álarcos fiatalember Pénzt vagy életet váltással behatolt Bad Zweischenahn egyik játékkaszinójába. Az óesztendőtől búcsút vevő néhány száz vendég már jócskán felöntött a garatra. Először azt gondolták, hogy a be nem jelentett műsorszámmal a tulajdonos kívánja megtréfálni őket, s jót derültek a két ugrabugráló alakon. Ám ,amikor az egyik fiatalember a levegőbe lőtt, látták, hogy komoly a dolog. A két hívatlan vendég mintegy 300 000 márkával távozott. A rendőrség azóta sem jutott nyomukra. A hírügynökségek naponta tragikus kimenetelű repülőgép-, hajó- és gépkocsiösszeütközésekről jelentenek. Az alábbi két eset azonban eltér a szokványostól. A Szardínia és Genova között közlekedő hajó nekifutott és a „hátára vett” egy 8 méter hosszú, 3 tonna súlyú bálnát. A legénység nagy örömmel fogadta az ingyen zsákmányt. A bálnát egy szappangyár dolgozta fel. A Mombasa és Nairobi közötti úton egy kombibusz elefántnak futott. A feldühödött állat felfordította a gépkocsit. A nyolc utas közül három életét vesztette, ötöt pedig súlyos sérüléssel kórházba szállítottak. Az elefántnak nem történt baja. RAGASZTÓVAL A BETÖRŐK ELLEN Ezentúl megkeserül a házi szarkák élete. Legalábbis így képzeli el a Nyugat- Angliában levő Bristol város rendőrsége. A vagyonukat féltő polgároknak tehát többé nem kell rettegniük, ha a hatóságok utasításához tartják magukat. A rendőrség laboratóriumából ugyanis erős hatású ragasztóanyag került ki, amelyet a féltett tárgyra kell kenni, s ha ehhez a tolvaj hozzányúl, többé nem tud szabadulni. Néhány dolog továbbra sem világos: meddig tart a ragasztó hatása, miként lehet eltávolítani, s hogyan szavatolható, hogy nem a hazaiakat vagy éppen a vendégeket fogja meg. Minden részletre természetesen a rendőrségnek sem terjedhet ki a figyelme. A RÁKRÓL A vidéki újságoktól kezdve a legismertebb világlapokig időnként bejelentik, hogy felfedezték a csodaszert a rák gyógyítására, más alkalommal meg ráijesztenek olvasóikra, hogy mi minden okozza e veszélyes betegséget. Micsoda hosszú lustát állíthatnánk össze arról, hogy a lapok szerint mi okoz rákot! A Die Presse egyik legutóbbi száma bő statisztikai adatokkal alátámasztva azt bizonygatta, hogy az elvált nők és férfiak nagyobb számban betegedtek meg. A svájci lapok szintén megannyi adattal éppen ellenkezőjét állítják. F. Jr.