Magyar Szó, 1977. május (34. évfolyam, 118-130. szám)
1977-05-01 / 118. szám
1977. ápr. 30., május 1., 2. EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN És mégis mozog... Negyven évvel ezelőtt április 26-án egy spanyolországi kisváros neve bekerült a történelembe. Azon a napon a hírhedt Kondor német fasiszta légió bombázói romba döntötték Guernicát, a baszk tartomány hajdani fővárosát. Csak kevesen ismerték fel akkor, hogy a gonosztett nem csak egy ország, egy békés kisváros lakossága ellen irányult, hanem az egész világ további sorsát messzemenően meghatározó események véres nyitánya volt. Még élnek néhányan azok közül, akiknek sikerült elmenekülniük a bombák és a repülők gépfegyverei elől, akik tanúi voltak, hogy a fasiszták milyen „sikerrel” alkalmazták a guernicai tapasztalatokat Európa-szerte, akik túlélték Spanyolországban a csaknem negyven esztendeig tartó keserves Franco-korszakot. A történelem szekerének lassú, de megállíthatatlan menete folytán az utóbbi időben sok minden megváltozott spanyolhonban. A munkásoknak az idei május elsejét nem kell már titokban ünnepelniük. A nemrég legalizált Spanyol Kommunista Párt egyenrangúan indul a küszöbönálló spanyolországi választásokon. Ez kétségkívül óriási haladás. Guernica, az ellenállás, a népek szabadságszeretete, a megszállás elleni harc szimbóluma azonban még mindig nem nyugszik, nem nyugodhat. A meghurcolt baszk nép önállóságáért küzd. Április 26-ára virradóra tüntetéseket rendeztek, jogaikat követelték. Minden bizonnyal a spanyol választások kimenetelétől is függ, hogy mikor kapják meg azt, ami őket is, minden népet megillet. Már nem is számít hírnek, hogy Libanonban ismét fellángolt a harc, mert hamarosan úgy is újabb megnyugvásról értesülünk. A gyorsan váltakozó eseményekben azonban, sajnos, mindannyiszor számos ember esik áldozatul. Legutóbb például csak Bejrútban 64-en veszítették életüket a szíriai békefenntartó erők és a palesztin Visszautasítási Front tagjainak összeütközésében. A harcok kirobbanásának állítólagos ürügye, hogy a palesztinok egy része nem hajlandó szépszerével átadni nehézfegyvereit. Közben Libanonban egy újabb vész is felütötte fejét: a drágaság, a mértéktelen áremelkedés. Az a tény hogy tavaly 85 százalékos volt az infláció, s hogy főleg az élelmiszer ára emelkedik rohamosan, a robbanékony helyzetben újabb szikra lehet, amelynek következtében bármikor felborulhat az egyébként is igen labilis béke. Etiópiában is tovább bonyolódik a helyzet. Az eritreai szakadárok számos fegyverténnyel azon szilárd eltökéltségükről adtak tanúbizonyságot, hogy kiharcolják önállóságukat, s bebizonyították, szándékukat fegyverrel is hathatósan alá tudják támasztani. Az etióp hatóságok külföldi beavatkozással magyarázzák a szakadárok sikereit, s első ellenintézkedésként kiutasítottak Etiópiából mintegy 300 amerikai honpolgárt. Ugyanakkor néhány nyugati hírügynökség tudósítóinak is felmondták a vendéglátást, s arra hivatkozva, hogy nemtudósítottak elég tárgyilagosan a legutóbbi eseményekről. Ettől azonban még aligha lett világosabb a helyzet, sem bizonyosabb az Eritrea önállóságára irányuló erélyes megmozdulás kimenetele. A Helsinkiben megtartott európai biztonsági és együttműködési értekezlet határozatainak gyakorlati értékéről számos ellentétes vélemény hangzott el. A teljes lekicsinyléstől a mértéktelen túlbecsülésig. Azt is alaposan meghányták -vetették egyes országok toll forgatói, hogy ki mit nyert, illetve veszített két évvel ezelőtt a finn fővárosban. A múlt héten erről a legilletékesebbek, a közvélemény hangadói, az újságírók is nyíltan szót váltottak. A helsinki értekezleten részt vett országok tájékoztatási eszközeinek neves képviselői Belgrádban kerekasztal-beszélgetésre gyűltek össze, hogy a belgrádi értekezlet előtt megvitassák, mit is tehetnek Helsinki szellemének érvényesítéséért, a jobb kölcsönös megértésért és egy etmás megismeréséért. Az említett cél ügyét azok szolgálták legjobban, akik az őszinte önbírálat nyelvén beszéltek, akik nemcsak saját elfogult nézeteiket ismételgették. Az igen hasznos és tanulságos értekezlet legnagyobb sikere az, hogy ezúttal, számos korábbi hasonló tanácskozástól eltérően, az előbbiek voltak túlsúlyban. Bárhogy is tekintünk az európai fejleményekre — s a derűlátók egyaránt számos érvvel támaszthatják alá nézeteiket, akárcsak a borúlátók — valami nagyon fontosat mégsem téveszhetünk szem elől: az idei május elsejét egy immár negyedik évtizede háborúmentes Európában ünnepelhetjük. Kontinensünk újabb történelmében erre alig volt példa. S ez kétségkívül a békés együttélés politikáját hirdető erők jelentős győzelme. Engler Lajos A szakszervezeteket legalizálták Spanyolországban, de pillanatban mégis betiltották május 1-e nyilvános megünneplését az utolsó MAGYAR SZÓ . A hét portréja Dolores Ibárruri La Pasionaria éves koráig bányász volt. Bányászok voltak a fivéreim, s bányász volt a férjem is. Bányászivadék vagyok tehát: bányászok unokája, bánya, felesége, testvére.” A fájdalmast jelentő Dolores nevet választották számára, a világ azonban La Pasionaria néven ismeri — ezzel a szóval a spanyol nyelv a szenvedélyes bátorságot fejezi ki. Nem véletlenül kapta nevét: jelképes volt és maradt a törehetetlen, a forradalmi Spanyolországnak. Ezt a nevét először 1920-ban használta: az asztúriai bányászok nyomoráról és elnyomatásáról a Mundo Obrere című pártlapban közölt írását La Pasionara alitással tette meg. Tizenhét éve korában már szocialista, 1920-ban a Spanyol Kommunista Párt alapító tagja, a bátor harcos lány — majd asszony és anya — 1935-ig hatszor kerül börtönbe. 1930-ban beválasztották az SKP központi bizottságába, 1932-ben a politikai iroda tagja. Az 1936-ban tartott parlamenti választás után képviselő, a következő évben a kortet alelnöke. Az 1936-tól 1939- ig dúló antifasiszta szabadságharc egyik legnépszerűbb vezetője, tüzes, szenvedélyes szónoka, a spanyol nők szervezetének elnöke és a Mundo Obrero főszerkesztője. Bárki másnál jobban ihlette és lelkesítette népét a vaspata, a fasizmus elleni harcra. „No pasaran” — Nem törnek át — jelszóba sűrítette a demokratikus szabadságharcos Spanyolország akaratát a legnehezebb órákban, amikor a falangisták, német és olasz fasiszta hadosztályok és fegyverek támogatásával már fojtogatták a köztársaságot. La Pasionaria Madridot védte, amikor férje a baszk tartományban harcolva elesett. „Inkább vagyok hős özvegye, mint gyáva ember felesége” — mondta könnyes szemmel és összeszorított fogakkal a madridi nők nagygyűlésén. A népbe, az eszmébe, az igazságba, az igaz szóba vetett hite törhetetlen volt. A Spanyol Köztársaság bukása után, 1939-ben emigrációba kényszerült. Franciaországban, majd a Szovjetunióban élt. Korábban, 1933- ban, már járt Moszkvában, és a spanyol küldöttség tagjaként részt vett a Komintern ülésén. 1935-ben a Komintern póttagja. José Diaz halála után, 1942-ben Ibárrurit választották meg az SKP főtitkárának, 1960- ban pedig a VI. kongresszuson a párt elnökének. Honnan van ennyi ereje a gyermekeit, férjét, hazáját elvesztett asszonynak, akinek utolsónak megmaradt fia a sztálingrádi csatában esett el? — Keserűség nélkül, de töretlen akarattal küzdünk, hogy Spanyolország a béke, a haladás, a demokrácia és a szabadság földje legyen — vallotta és vallja most is, s a „visszatérünk” jelszóba foglalta a spanyol népnek a francoizmus fölött aratott győzelmét. „Si, si, si, Dolores a Madrid” (Igen, igen, Dolores Madridban lesz) ütemezték a Franco börtöneiből szabadult kommunisták, férfiak és nők tavaly augusztusban Dubrovnikban, mikor a meghalott, ősz hajú, de töretlen Dolores Ibárrurival találkoztak, aki most végre, 82 éves korában, négy évtizedes száműzetés után nemsokára a Baszkföldön, a Kantábriai-tenger partján, ismét láthatja majd a napfelkeltét. S. s zületéséről, szárMAZÁSÁRÓL a következőképpen emlékezett meg Az egyetlen út című könyvében: „a Baszkföldön, amely lázadókat szült, ahol nap nap után folyt a harc, ahol gyűlöletes reakció, fanatizmus és középkori babonák uralkodtak, itt északon, a tengerig lejtő sziklás hegyvidék bányamedencéjében éltek és küszködtek szüleim. Itt születtem (Gallartában) az 1895. esztendő decemberének egyik napján, tizenegy testvérem közül nyolcadikként. A „dinamiteros (tűzszerész) Antonio” ivadékai voltunk, így nevezték apámat a bányában végzett munkája nyomán. Rokonaim, kasztíliaiak és baszkok egyaránt, bányászok voltak. Anyai nagyapám bányomlásban vesztette életét. Anyám, míg férjhez nem ment, bányában dolgozott. Apám 18 éves korától haláláig, 67 Afrika fegyverkezik MAGVAS ÉS TALÁLÓ megfogalmazással jellemezte pár héttel ezelőtt az afrikai helyzetet Nyerere tanzániai elnök, mondván: Többé nem az a kérdés, lesz-e háború Afrikában, hanem hány háború lesz. E szarkasztikus megállapítás helytállóságára, sajnos, mind több félreismerhetetlen jel mutat. Olyannyira, hogy e jelek alapján a kialakuló afrikai válsággócok földrajzilag is mind jobban meghatározhatók. A zaire-i konfliktus, a dél-afrikai probléma, a kiéleződő etiópiai belviszályok körül gyűrűző fejlemények, továbbá az afrikai arab táboron belül jelentkező széthúzó erők, nem kevésbé a latens állapotba jutott nyugat-szaharai kérdés megannyi veszéllyel terheli az afrikai országok kapcsolatait, s egy-egy válsággóc a külső erők színre léésének veszélyét hordozza magában. Franciaország esetében a zaire-i belháborúban ez már nyíltan meg is történt, sőt, Giscard d’Estaing elnök az április 20-án és 21-én megtartott dakari francia-afrikai csúcsértekezleten felajánlotta országa tartós szolgálatait. Íme, így: a követett ideológiai irányvonalra való tekintet nélkül minden afrikai államnak joga van biztonságára — mondta Giscard. Ez így még rendjén is lene, csakhogy Giscard elnök az alábbiakat is sietett hozzátenni: az afrikai országok mindebben számíthatnak Franciaország sokoldalú támogatásáira. Nos, hogy Giscard mire gondolt, azt nemigen kell találgatni, hisz a Marokkó és Zaire között létesített francia légihíd által ez a „készség” egyszer már meg is nyilvánult. Természetesen nem kizárólag a francia lépés játszott közre abban, hogy a zaire-i események nyomán felgyorsult az afrikai polarizálódási folyamat, és a kierőszakolt szembenállásban vagy fegyveres összecsapásokban mind több afrikai ország kerül válaszút elé. Mind keleten, mind nyugaton megfigyelők rámutatnak arra, hogy összetett, lényegében az egész kontinenset kívülről átfogó versenyfutás indult meg Afrikáért, és ehhez az egyes afrikai országok kiegészítő elemként csatlakoznak, mint például Marokkó esetében történt. Zaire közvetlen katonai támogatásában Marokkó az Afrikai Egységszervezet alapokmányára hivatkozott ugyan, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a marokkói expedíciós hadtest zaire-i jelenléte végeredményben a nem marokkói multinacionális nagyvállalatok pozícióinak megszilárdulását segíti elő ebben a természeti kincsekben kivételesen gazdag afrikai országban. A KÜLSŐ TÖREKVÉSEK Kelet-Afrikában, pontosabban a Vörös-tenger térségében is fellelhetőek. * A kulcsállam szerepét ott minden jel szerint Etiópia tölti be, amelynek Eritrea nevű tartománya körülbelül 400 kilométer hosszúságban a Vörös-tengerrel határos. Az Addis Abeba-i kormány a császárság felszámolása óta semhogyan sem tud megbirkózni az eritreai szeparatista törekvésekkel, s éppen Eritrea miatt vált robbanékonnyá a helyzet Szudánnal, míg az etióp-szomáliai kapcsolatokat egyelőre a „kivárás” jellemzi, elsősorban a franciák utolsó afrikai gyarmatának, Djiboutinak küszöbönálló függetlenné válása, pontosabban Djibouti függetlenné válása által a térségben újonnan előálló helyzet miatt. Hogy az afrikai válsággócok — a rhodesiai és délafrikai néger hatalomátvétel megvalósulásának elhúzódásával, Kenya, Tanzánia és Uganda időként fellángoló kölcsönös vádaskodásaival, Líbia és Egyiptom, valamint Algéria és Marokkó szűnni nem akaró nézeteltérésével párhuzamosan — mennyire tartós jellegűek, arra az afrikai országok fegyverkezésének méreteiből is következtetni lehet. Az afrikai hadi megrendelések értéke az idén nem kevesebb mint 400 millió dollárra rúg, nem beszélve a nagyhatalmak „közvetlen” katonai támogatásáról, amelyet egy-egy országnak nyújtanak. E hadi kiadások beszédesen bizonyítják, hogy az útkeresés időszakában levő afrikai országok erőforrásaik jelentős részét fegyverek vásárlására kénytelenek fordítani. Nyilvánvaló екек után, hogy az afrikai el nem kötelezett országok egységtörekvéseire rendkívüli szerep hárul, és mint ahogy Neto angolai elnök minapi jugoszláviai látogatása után kiadott jugoszláv—angolai közös közlemény leszögezi: az akcióegység megteremtése végett az el nem kötelezetteknek határozottan szembe kell szegülniük minden olyan törekvéssel, amelynek célja bármilyen alapon megosztani a mozgalmat, tagadni vagy megkérdőjelezni annak szerepét. Varga István Zaire: Marokkói csapatok érkeznek Mobutu segítségére 3. oldal