Magyar Szó, 1979. december (36. évfolyam, 344-359. szám)
1979-12-16 / 344. szám
1979. december 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN A NATO-országok véderő- és külügyminiszterei a minap Brüsszelben mégis úgy döntöttek, hogy Nyugat-Európá-ban újabb néhány száz vadonatúj nukleáris rakétát helyeznek el. Mégis, mert egy pillanatban meg- ■ csillant annak reménye, hogy a SALTO 2 egyezmény aláírása előtt néhány — kisebb — NATO- tagállam tiltakozása miatt, a fel- gyülemlett gazdasági problémák közepette, talán mégis elnapolják a döntéshozatalt. Nem így történt, s a dolgok logikus menetét hamis illúziók nélkül követve — nem is történhetett másként. A döntés, amely úgy tűnik, a „másik fél” számára sem jelentett valami nagy meglepetést, néhány alapvető kérdésre adott ismételten egyértelmű választ, többek között arra, hogy az úgynevezett szociáldemokrata , eu-rópai baloldal, ékes leszerelési, biztonsági és békemegőrzési szózatai mögé bújva, lényegében valamennyi fontos kérdésben mégiscsak a jobboldallal pensdül egy húron. A leglényegesebb azonban, hogy bármennnyit is tárgyalnak a leszerelésről, s ha még olyan szépen szólnak is szükségességéről, amíg ez az egész emberiség szempontjából életbevágóan fontos kérdés megoldása csupán a tömbök közötti egyezkedésre szorítkozik, addig a leszerelés terén aligha születhet valaha is érdemleges döntés. S mivel az egyik lépés automatikusan maga után vonja a másikat, a „másik fél” máris kijelentette: mivel a NATO immár tizenkilencszer semmisítheti meg őket, s ők jelenleg mindössze egy híján hússzor vághatnak vissza, akkor... mi sem természetesebb, mint hogy az értelmetlen fegyverkezési hajszát tovább kell folytatni. Nyilván úgy vélik, hogy a békeszerető világnak úgyis mindegy. Ha netán egyszer megsemmisítik őket, akkor a másodszorit s a többit talán már nem is bánják. De azt viszont, hogy az érvényben levő igazságtalan világgazdasági rendszer jóvoltából jogtalanul eltulajdonított tetemes eszközöket nem a fejlettek és a fejletlenek közötti szakadék áthidalására, hanem ellenkezőleg, valójában — s egyre inkább — e rendszer megőrzésére fordítják, azt már annál inkább és jogosan kifogásolhatják, s kifogásolják is. Mindeddig, sajnos, hiába, s egyre nyilvánvalóbb, hogy ennek érdekében tenni is kell valamit. Míg nem késő. Hallván a „valamit tenni kell” Ilii jelszó vezérelte a brit korormányt is döntésében, hogy ■tizennégy évi távollét után ismét visszatérjen Dél-Rhodesiába. Igaz ugyan, hogy a belső ellenségeskedés szülte döntés csak ideiglenes jellegű, mert Christopher Soams brit kormányzónak egy év leforgása alatt meg kell szerveznie a Dél-Rhodesia népének teljes önállóságot biztosítani hivatott szabad választásokat, s ez az átmeneti megoldás voltaképpen Ian Smith rasszista rendszerének, s a „fehér” Rhodesia egyoldalúan ki-, kiáltott „függetlenségének” a végét jelenti, sőt a megalkuvó Mu- ,zorewa kormánya is lemondásra kényszerült, de hogy a szinte korlátlan jogokkal felruházott angol , lord hogyan fogja beváltani első, kijelentésében tett ígéretét, hogy tevékenységében „kizárólag a nép jólétét” fogja szem előtt tartani, arra minden bizonnyal az egész világ nagyon kíváncsi. Elsősorban, természetesen, Zimbabwe felszabadítási szervezetei, s amelyek még mindig latolgatják a brit fegyverszüneti javaslat részletkérdéseit. A határozatnak egyelőre a brit gazdasági körök örülnek a legjobban. Ezzel ugyanis feloldódott a Dél-Rhodesia elleni gazdasági zárlat, s ismét megindulhat a hasznot hajtó kereskedelem. Meg is indult, Kambodzsában időközben egy- re bonyolódik a helyzet. Szihanuk ugyan kijelentette, hogy nem hajlandó egyesíteni erőit a vietnami betolakodók és a Samrin-rezsim ellen harcoló legális kormány fegyveres alakulataival, ezzel szemben az úgynevezett „Szabad Khmerek” (Mun Sary és Sokavang herceg vezetésével) egyik csoportja egyesült a vörös khmerek Van San Pen pa-rancsnoksága alatt álló valamelyik frakciójával. Az új szövetségesek„ állítólag mintegy 12 000 főt számláló jól felfegyverkezett sereggel ■ rendelkeznek, s valószínűleg csatlakoznak a legális kormány csapatai által folytatott Vietnam- és Phnom Penh-rezsim ellenes harcohoz. Annyi azonban máris bizonyos, hogy e sokat szenvedett, éhező or-szágban javában folyik a külső beavatkozás elengedhetetlen következményeként jelentkező belső megoszlás. Időközben a kambodzsaiak tovább menekülnek külföldre. ENGLER Lajos Egy híján — hússzor Az amerikai Pershing—2 nukleáris rakéta Kambodzsai menekültek a thaiföldi határ közelében immár másfél HÓNAPJA tart a teheráni dráma. Az USA teheránii nagyskövetségét ugyanis november 4-e óta megszállva tartják az iráni diákok és egyelőre nem is látni a kibontakozásit. Carter elnök ugyanis nyilvánvalóan nem tehet eleget annak a követeléseik, hogy adják ki a sahot, ■más megoldásról pedig a Khomeini támogatását élvező fiatalok hallani sem alkarnak. Közben, ahogy múlik az idő, a túszok kérdése mindinkább háttérbe szorul, és mind nyilvánvalóbbá válik. ■hogy Teheránban nem negyvenegynéhány ember élete, még csak nem is az amerikai—iráni viszony további alakulása dől el, hanem mindez csak látványos része egy mélyreható világméretű folyamatnak. Ez a folyamat többek között azt is mutatja, hogy mind tehetetlenebbé válik a nagyhatalmi fenyegetésekre alapozott egész politika, az előző korszakot annyira meghatározó, de ma is érvényesülő ágyúnaszád-diplomácia. Mutatja azonban azt is, hogy egyre inkább anakronisztikussá válik a világnak pusztán a szovjet—amerikai viszony megvilágításában való szemlélése, és — mint az el nem kötelezett országok már régóta hangsúlyozzák — a világpolitika formálásába mindinkább beleszólnak olyan tényezők, amelyek kívül állnak a látszólag, sőt, pillanatnyilag még ténylegesen is előtérben álló mozzanatokon. Az iráni válság két ilyen tényezőt is reflektorfénybe állított: az iszlámot és a kőolajat. AZ ISZLÁMRÓL MINDIG KÖZISMERT volt, hogy nem pusztán vallás, hanem egy egész külön világ a maga élet- és gondolkodásmódjával, amely mélyebb nyomot hagy 70 ország mintegy 700 millió lakosának a lelkű idén mint bármely más vallás. A meglepő az, hogy modern világunkban ez a vallás és a vele járó gondolkodásmód előretörőben van — 1978-ban és 1979-ben rekordszámú volt, 2 millió fölé emelkedett a zarándokok száma, érezhetővé vált a visszakanyarodás a vallásosság külső megnyilatkozásaihoz stb. Sőt, az iszlám a világpolitikában is mind nagyobb szerephez jut. Nemcsak azért, mert Khomeini ezzel az ideológiával szervezte meg a sah diktatúráját megdöntő mozgalmat, hiszen hasonló jelenségeik vannak másutt is. Ezeket a jelenségeket nem is lehet közös nevezőre hozni. Afganisztánban a haladó rendszer elleni lázongások hajtóereje, Szaúd-Arábiában viszont egy középkori rendszernél is elvakultabb irányzat formáját ölti, hiszen a mekikai nagymecset megszállói a Mahdi (Messiás) hivatalos elismerésére akarták rákényszeríteni a szaúd-arábiai uralkodóházat. Valahol a kettő között van Pakisztáni, ahol a katonai rendszer az iszlám állam visszaállításának módját keresi. Éppen ezen tarkaság miatt elhamarkodott lenne minősíteni ezt az előtérbe kerülő egyaránt ideológiai és politikai irányzatot. Ehelyett mindinkább meg kell szokni, hogy a világ mind kevésbé alkalmazkodik a régi fogalmakhoz. Így aztán ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, kinek kedvez, ki tör előre — ami központi témája a nyugati sajtónak, sőt, ezen a vonalon az iráni eseményeket összekapcsolják még az amerikai középtávú rakétáik Európában való elhelyezésének most eldöntendő kérdésével is — vagy akár még a haladó vagy reakciós minősítés helyett is tudomásul kell venni, hogy az iszlám hatalmas ideológiai erőt jelent, amely alkalmas arra, hogy tömegeket mozgósítson és összefogja a legellentétesebb elképzeléseiket. Ha így nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy az iszlám mostani előretörésében tagadhatatlanul benne van a népek csalódása abban, hogy a függetlenség nem hozta meg a várt eredményeket, kiáb-rándulása a „civilizáció” addigi olyan vonzónak vélt világából, elfordulása a mostani fejlett világ, a fogyasztói társadalom egész értékrendszerétől és ideológiájától, a harc egy igazságosabb, az iszlámot valló népek számára, kevésbé megalázó politikai és gazdasági világrendszerért. Irániban is elsősorban az egység megteremtésének eszköze, annak eszköze is, hogy megpróbálják ismét helyreállítani a sahot megdöntő mozgalom belső kohézióját. EZZEL MAGYARÁZHATÓ, hogy az iszlám összeütközésbe került az egész hagyományos világgal és gondolkodásmóddal. A teheráni dráma ennek az összecsapásnak az első nagyobb erőpróbája. Ezért nem véletlen, hogy az összecsapás számos eszközét próbálják ki. Először a klasszikus ágyúnaszád-diplomáciával próbálkoztak , az Arab-tengeren felsorakoztatták az amerikai hadihajókat, a pszichológiai hadviselés jegyében világgá kürtölték az amerikai katonai előkészületeket, azóta pedig valóságos gazdasági háború bontakozott ki. A legkülönösebb mozzanat, hogy Irán már nem fegyvertelen a világ legerősebb gazdasági hatalma elleni gazdasági háborúban sem, sőt — a sportsajtó nyelvén szólva — ha a dolog nem megy kiütésre, több jó pontot gyűjthet össze. Itt van például a kőolajvásárlás ■bojkottálása. Ezzel a fegyverrel az USA már két rendszert kényszerített térdére: 1938-ban hatalmas kártérítésre kényszerítette a kőolajtársasságokat államosító Cárdenas mexikói elnököt, 1953-ban pedig megbuktatta Moszádik iráni rendszerét. Most viszont a bojkott ellenére Japán 20 millió barrel kőolajat vásárolt Irántól, mégpedig az OPEC által megszabott 23,5 dollár helyett 40 dollárért barrelenként, hiszen a világnak ma már naponta egy-két millió barrel ■kőolaja hiányzik. Nem is szólva arról, hogy az OPEC következő ülésén Irán visszavágásként követelni fogja, hogy a kőolajat ne dollárban számolják el, aminek elfogadása persze nem valószínű, hiszen a kőolajkiszállító országok vagyona 150 milliárd, évi forgalma pedig 45 milliárd dollár, s ezt valószínűleg nem lehet más valutában elszámolni, de már magának a gondolatnak a fölvetése elűzi az álmot a nyugati világ pénzszakértőinek szeméről. ÍGY AZTÁN A TEHERÁNI DRÁMA nemcsak azt mutatta meg a világnak, hogy mennyi erő rejlik az iszlámban, hanem azt, is, hogy ez a megmozdult világ milyen fegyvereket állíthat szembe a fejlett világ hatalmasságaival. Ebben a helyzetben a gyengeség beismerése lenne még az is, ha Carter végül mégis közvetlen katonai beavatkozásra szánná magát. BÁLINT István Iszlám és kőolaj Ali Montazari ajatollah (előtérben) és az imádkozó tömeg A HÉT PORTRÉJA írna eg Lá Cafka PORTUGÁLIA POLITIKAI helyzete olyan, mintha Franz Kafka írta volna meg a forgatókönyvet, állapította meg december elején dr. Francisco de Sá Carneiro, miután hivatalosan közölték, hogy a vezetése alatt álló Demokratikus Szövetség jobboldali tömörülés győzelmet aratott a rendkívül parlamenti választásokon, megszerezte a szavazatok 45,2 százalékát, 128 képviselői széket foglalhat el, s jogot nyert, hogy az elkövetkező 10 hónapban Carneiro tölthesse be a miniszterelnöki tisztséget. A 45 évvel ezelőtt a dél-portugáliai Portóban született politikus a jogi gyakorlatban a vádlottak védelmének lelkes ellátásával, a politikai életben pedig a fennálló rendszerek heves bírálatával vált ismertté. Rendkívül ügyes taktikusnak tartják, aki oly módon alapíthatta meg politikai pályafutását a jobboldali diktatúra alatt, hogy nem fejtette ki teljesen nézetét Példás eredménnyel szerzett oklevelet a lisszaboni jogi karon, s noha sikeres ügyvédi gyakorlatot folytatott szülővárosában, a politika jobban vonzotta. Amikor 1968- ban Salazar diktátor kényszerű távozása után Caetano került hatalomra, s reformígéreteket tett, Carneiro csatlakozott a hivatalos ellenzékhez. Nemsokára nyílt öszszetűzésbe került a kormánnyal, mert kellemetlen kérdéseket tett fel a politikai rendőrség ténykedéséről, amelyet még Salazar alapított a rezsim ellenfeleivel való leszámolásra. 1969-ben parlamenti képviselő, de 1973-ban visszavonult, mert a Caetano-kabinet ígérete ellenére folytatta a cenzúrát. Mintha érez- tte volna az új idők előszelét, mert ■ néhány hónappal később megdöntötték a majdnem két évszázados önkényuralmat. Carneiro legközvetlenebb munkatársaival haladéktalanul életre hívta a Népi Demokrata Pártot, amely később felvette a Szociáldemokrata Párt nevet. Az 1975. évi választásokon pártja a szocialisták után a legtöbb szavazatot kapta. Májusban lemondott főtitkári tisztségéről, ám 1977 novemberében párton belüli helyzete számottevően megszilárdult, s megválasztották miniszterelnök-A FIATAL TISZTEK VEZETTE úgynevezett szekták forradalma óta Portugáliában első ízben kerül a kormányhoz a jobboldal kezébe. Carneirónak nem, lesz könnyű dolga: rendkívül súlyos az ország gazdasági helyzete, amelyet infláció, munkanélküliség, külföldi eladósodás és sok egyéb nyomasztó gond tetéz. Választási hadjáratában sürgette a tőkés világban páratlanul haladó alkotmány, a földreform módosítását, az államosítás előtti állapot visszaállítását, a magántőke fokozottabb szerepét. Ha a rendes választásokig tartó 10 hónapos kormányzása alatt hozzálát ígéretének maradéktalan beváltásához, számolnia kell a nincstelenek és a szegényebb néprétegek elégedetlenségével, s azzal is, hogy ez súlyos politikai válságot robbanthat ki. I. j. Francisco de Sá Carneiro