Magyar Szó, 1980. június (37. évfolyam, 149-163. szám)
1980-06-01 / 149. szám
1980. június 1., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 штвшшштш 0 EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN , holtponton és azon túl Az a tény, hogy az új iráni parlament 213 képviselőjének a hét derekán megtartott első ülésén nem született döntés az amerikai túszok sorsáról, sőt, még napirendre sem tűzték az égető problémát, ismételten azt bizonyítja, hogy Irán belpolitikai színterén még nem alakultak ki végleges erőviszonyok. Azok, akik a tényállást tartják szem előtt, s már huzamosabb ideje arra figyelmeztetik az ország valamenyi tényezőjét, hogy a rendezetlen hely-zetből eredő egyre súlyosabb gazdasági és egyéb problémák mindinkább veszélyeztetik a forradalom vívmányait, tudatában vannak annak, hogy a túszkérdés a világ szemében csak tovább kompromittálhatja becsületes törekvésük célkitűzéseit. A forradalom másik, as úgynevezett „radikálisabb” részének képviselői ezzel szemben már nem is hangoztatják a sah kiadatásának kérdését, s valójában nem is világos, mit akarnak a túszok további fogva tartásával elérni, hacsak nem azt, hogy még több borsot törjenek belpolitikai ellenlábasaik orra alá, tekintet nélkül arra, hogy ettől már lassan az egész iráni nép tüsszeg. A túsztartó egyetemisták, akik legutóbbi kijelentésük alapján, úgy tűnik, immár maguk is szíve- s sen elengednék a nyakukba kapaszkodó „törököt”, felajánlották, hogy maradéktalanul teljesítik a parlament bármely határozatát, amint az határozóképes lesz, Így tehát egy lassan háttérbe szoruló probléma, az amerikai túszok sorsának kérdése ismét az iráni forradalom életrevalóságának próbaköve lett. Világos ugyanis, hogy amíg az új hatóság ezt a kérdést nem képes megoldani, addig aligha várható tőle határozott lépés az ország számára sokkal fontosabb, létérdekű problémák megoldása irányában. Ezel szemben a múlt héten felcsillant annak reménye, hogy az egész világot veszélyeztető afganisztáni válság megoldása hamarosan elmozdulhat a holtpontról. A minap ugyanis a Moszkvában tartózkodó dél-jemeni küldöttség tiszteletére adott díszvacsorán Leonyid Brezsnyev — miután ismertette a szovjet álláspontot, hogy csapataikat Afganisztánból csak abban az esetben vonják ki, ha „megszűnik mindennemű külföldi beavatkozás” — első ízben hangoztatta, hogy az afganisztáni szovjet beavatkozás bírálói között „vannak jóindulatúak is”. Ez arra enged következtetni, hogy a válság megoldásával kapcsolatos tárgyalásokba a közeljövőben a közvetlenül érintett — Afganisztánnal szomszédos — országokon kívül bevonhatnák a nemzetközi élet egyéb jelentős tényezőit is, ami ismét annak a ténynek a — hallgatólagos — elismerését jelentené, hogy ott voltaképpen nem egy helyi jellegű, hanem az egész világot érintő, mélységesen elvi kérdésről van szó, akúgy, mint a dél-koreai zavargások esetében is. Mint ismeretes, ennek az ázsiai országnak Kvangzsu nevű városában az erős külföldi beavat- tkozás alatt álló és nyugati — értsd: amerikai — érdekeket képviselő kormány demokratikusnak egyáltalán nem mondható politikája ellen erélyesen tiltakoztak a diákok és egyetemisták. A katonaság és a rendőrség kíméletlen közbelépésének következményeként a tüntetések véres zavargásokká fajultak. A brutális beavatkozás során több száz tüntető életét, a kormány pedig mindössze az amúgy is kétes értékű hitelét vesztette az ország népének szemében. Az ideiglenesen nyerő fél ezúttal is látszólag a „külső tényező” volt. Árgus szemekkel az észak- koreai „szocialista veszélyt” figyel- I ve nem veszik azonban észre, hogy az érdekövezetekért folytatott harcot — csakúgy mint mások és másutt — ezúttal is „hazai pályán” fogják hamarosan elveszíteni. A közel-keleti tartós válság III színterén Ezer Weizman ** hadügyminiszter váratlan lemondása váltott ki élénk érdeklődést világszerte. Az egészben a legmeglepőbb, hogy a félresikerült I Camp David-i különbéke legújabb politikai „áldozatát”, aki előzőleg erősen összekülönbözött Begin kormányfővel és Izrael hajthatatlan jobboldali köreivel, mindeddig, már funkciójánál fogva sem sorolhatták a „galambok” közé. De úgy tűnik, lassan hagyománnyá válik, hogy Izraelben éppen hadügyminiszterek válnak az engedmények leghangosabb szószólóivá. Akkor vajon milyenek lehetnek a többiek, tehetné fel az olvasó jogosan a kérdést, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy a hadügyminiszterek a dolgok természeténél fogva mégiscsak a legtárgyilagosabbak. Ők tudják ugyanis a legjobban, hogy tulajdoniképpen hányadán állnak. ENGLER Lajos : A dél-koreai zavargások során több ezer tüntetőt letartóztattak Kabul, napjainkban KÖZEL-KELETI HELYZETKÉP : határidő letelt és...? A CAMP DAVID-i szerződés aláírói tavaly tavasszal ünnepélyesen és nagy hanggal kötelezték magukat, hogy ez év május 26-áig megállapodásra jutnak a megszállt arab területek. Ciszjordánia és Gáza palesztin lakossága önkormányzatának kérdésében is. Nos, a határidő a héten letelt anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb kerültek volnak bármiféle megoldáshoz, sőt, a különben is több ízben teátrálisan megszakított tárgyalások teljesen zsákutcába jutottak. Ennek közvetlen oka az izraeli parlament, a knesszet által elindított alkotmányerejű törvényhozási procedúra volt, amelynek végcélja, hogy a három vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) által is kegyhelyként tisztelt Jeruzsálemet hivatalosan is Izrael fővárosává nyilvánítsa, ami ugyan de facto már az 1967-es háború után megtörtént. Ezúttal azonban Izrael formálisan is szentesíteni akarja, hogy a főváros „integritása és egysége” megváltoztathatatlan. Szadit szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban, azaz Begin makacs és arrogáns magatartásában, amely már eddig is eléggé kifejezésre jutott és megkeserítette Szadat helyzetét a Jordán folyó nyugati partvidékének további izraeli betelepítésével, a PFSZ- szel rokonszenvező palesztin helyi elöljárók üldözésével és a Dél- Libanon elleni terrorakciókkal. Az úgynevezetett palesztin autonómiáról folytatott tárgyalások megrekedése (vagy talán csak befagyasztása) természetesen nem váratlan és meglepő fordulat, hisz összarab szempontból a közel-keleti válság Camp David-i rendezési formulájának egyoldalúsága és kilátástalansága már kezdettől fogva nyilvánvaló volt. A palesztin önkormányzatról elindított tárgyalások különben is Izrael részéről csak amerikai nyomásra tett tessék-lássék engedmény volt Egyiptomnak, hogy a különalkunak globálisabb jelleget vagy legalább magyarázatot adhasson az elégedetlen és felhördült arab világ felé. A JELEN PILLANATBAN tehát nem annyira a beharangozott határidő letelte, hanem azok a körülmények és következmények érdemelnek figyelmet, amelyek a palesztin önkormányzatról folytatott tárgyalások elakadása váltott ki és válthat ki a „Camp Davidiek” háza táján és az egész térségben is. Szadat fokozott elszigeteltségében mindinkább érzi az Izrael merev viselkedése miatti belső elégedetlenséget és feszültséget. Ezért nem véletlen, hogy a népszavazáson mandátumkorlátozás nélküli elnökké újraválasztott egyiptomi államfő jónak és szükségesnek látta a kormány irányítását is saját kezébe venni. Ezzel párhuzamosan Szidat a háborús adó eltörlésével és a legfontosabb közszükségleti cikkek árának leszállításával próbál javítani a néptömegek hangulatán és életszínvonalán. Más kérdés persze, hogy mennyire tudja elviselni ezeknek az intézkedéseknek a terhét a különben is ingatag lábakon álló egyiptomi gazdaság és hatásuk mennyire és meddig lesz érezhető. Begin erősnek és keménynek látszik, belső pozíciói azonban jelentősen gyengültek azzal, hogy Moshe Dayan külügyminiszter korábbi távozása után most a másik kulcsminiszter, Ezer Weizman, a hadügyi tárca viselője is kilépett kormányából. Megfigyelők véleménye szerint a két szó szerint és politikailag is rokon miniszter „fellázadása” a Begin-korszak végének árnyékát vetíti előre, még akkor is, ha arra történetesen a jövő őszi parlamenti választásokig kell várni. A több mint 100 százalékos infláció, az ország költségvetésének egyharmadát felemésztő hadikiadások, a másik harmadát igénylő kölcsönök törlesztése olyan gazdasági szakadékot jelentenek Begin számára, amelybe korábban is belebukhat, különösen, hr. ezt a tengerentúli „nagy szövetséges” is úgy akarja. Az Egyesült Államokban azonban elnökválasztásra készülnek és Carter a befolyásos izraeli lobbyszavazatai miatt nehezen „srófolhat” Beginnek, noha az egyiptomi éó izraeli tárgyalások megfeneklése talán neki a legkellemetlenebb, mert teljesen elúsztathatja a Camp David-i szerződés még megmaradt csekély külpolitikai tőkéjét. Az USA-nak Afganisztán és Irán miatt is fokozottan szüksége van Izraelre,, de Egyiptomot sem hagyhatja cserben. Erre a lepra ter-mészetesen Tel Avivban és Kairó-iban egyaránt játszanak, s Carter manőverezési lehetősége nem túl nagy. Ugyanakkor Washingtonban nem jó szemmel nézik, hogy a nyugat- európai szövetségesek a közel-keleti kérdésben is mindinkább függetlenítik magukat az Egyesült Államoktól és jól megfontolt olaji érdekeikből kiindulva mindinkább eltávolodnak a Camp David-i megoldási formulától és egymás után ismerve el a PFSZ-t, a palesztin nép egyetlen törvényes képviselője bevonásának útját egyengetik a közel-keleti béketárgyalásokba. Hírek szerint a nyugat-európai országok a júniusban esedékes velencei csúcstalálkozón új megoldási tervet javasolnak, amelynek alapja a Biztonsági Tanács jól ismert 242-es határozatának módosított változata lenne. Az Egyesült Államok azonban nem szívesen vennék a válság „visszautalását” az ENSZ-be, mert ez a Szovjetuniónak is nagyobb mozgási lehetőséget nyújtana a közelkeleti diplomáciai színtéren. ÚJ MOZZANAT Szaúd-Arábia aktivizálódása a május 26-i határidő letelte után. Fahd herceg, trónörökös a Washington Postnak adott interjújában állítólag kijelentette, hogy Szadat mindent megtett, amit megtehetett, s hogy Szaúd-Arábia hajlandó lenne az arab országokat az átfogó rendezésiben való közreműködésre ösztönözni, ha Izrael akár „őszinte” nyilatkozatban is kötelezné magát, hogy visszavonul az 1967-ben megszállt arab területekről. S így sorolhatnánk tovább azokat a nyílt vagy titkos diplomáciai kezdeményezéseket és próbálkozásokat, amelyek összes ellentmondásaikkal együtt, akárcsak a múltban, most is szövevényessé és beláthatatlanná teszik a közel-keleti válság labirintusát. Találóan jegyezte meg a közelmúltban Husszein jordániai király egy ismert amerikai hírmagyarázónak adott nyilatkozatában, hogy a Közel-Keleten még egyszer olyan helyzetbe kerültünk, amikor elérni senki tud semmit, viszont megakad bárki képes bármit. ____MENDREI Ernő A giscard-i arany középút „ÚJRA MEGVÁLASZTVA” — az International Herald Tribune című, Párizsban angol nyelven megjelenő napilap ezt a címet adta Giscard d’Estaing francia köztársasági elnöknek Varsóban, Brezsnyev szovjet állam- és pártvezetővel folytatott tárgyalásairól szóló tudósításának. Arra utalt ezzel, hogy immár nemcsak az amerikai események zajlanak le hónapok óta az elnökválasztások jegyében, hanem a francia eseményekkel kapcsolatban is figyelembe kell venni, hogy jövőre, 1981- ben elnökválasztások lesznek. Erre a lassan kibontakozó választási kampányra Giscard d’Estaing már újrafogalmazta az elnökösködése során hirdetett tételét, hogy Franciaországot a centrumból kell kormányozni. Most a centrumot felölelő, a baloldal ellen nem harcoló kormány megalakítását jelölte meg céljául. Ez nem egyszerűen új kiadása régi elképzelésének — amelyet a politikai erőviszonyok miatt hatévi elnökösködése alatt nem tudott megvalósítani —, hogy a gaulle-isták és a kommunisták ellenzékbe szorításával, a szocialisták bevonásával alakítson kormányt, hanem az az igény is, hogy a francia nemzeti érdekek képviseletében lépjen fel és azok képviselőjének minősüljön. Maga Giscard d’Estaing ezt a politikai programot a választási kampány kezdetét jelző lyoni beszédében így fogalmazta meg: Az arany középút irányvonala ez. Az álláspontok szintézise, az emberekkel való találkozás, az erők mozgósítása Franciaország megsegítésére, nem pedig Franciaország megosztására. A béke és egyetértés irányvonala ez, amelyet nagy gonddal kell folytatni ebben a viharos korszakban”. EGYELŐRE NEHÉZ LENNE FELMÉRNI, hogy gyakorlatilag és konkrétan az elnökválasztási csata szempontjából mit jelent ez a program. Mert a franciaországi politikai erőviszonyok talán még sohasem voltak ilyen összekuszáltak mint most. Az elnök pártját és a kommunistákat leszámítva a többi pártnak még csak biztos elnökjelöltje sincs. A gaulle-isták ugyanis azt a lehetőséget emlegetik, hogy Chirac pártvezető helyett Debré indul. Egyesek szerint azért, hogy a következő, 1988. évi elnökválasztásokra tartalékolja erejét, mert akkor győzhet. Mások szerint viszont azért, mert Debré jobban képviseli a gaulle-izmust, mint Chirac, aki csak távolról ismerte De Gaulle-t. Lényegében arról van szó, hogy a gaulle-isták a legutóbbi — európai parlamenti — választásokon már a negyedik helyre estek vissza, és az elnökválasztásban látják az utolsó lehetőséget arra, hogy megkapaszkodjanak az ország politikáját befolyásoló erők között. A szocialistáknál sem tisztázódott még véglegesen, hogy Mitterrand vagy Rocard lesz-e a jelölt. E párton belül is tart a forrongás, az váltotta ki, hogy a baloldali szövetségnek nem sikerült parlamenti többségre szert tennie, tehát kormányra kerülnie, hiszen még a Kommunista Párt sem rendezkedhet be örökös ellenzékiségre. És ha majd a politikai pártokon belül tisztázódik a jelöltek kérdése, csak akkor kezdődik az igazi nagy küzdelem. A mostani helyzetben elsősorban azért, hogy ki lesz Giscard d’Estaing után a második helyen. Egyrészt, mert ez mutatja és egyben visszahatva befolyásolja az erőviszonyokat, másrészt, mert az elnökválasztások második fordulójára már valószínűleg csak két jelölt marad, tehát fel kell sorakozni az egyik vagy a másik jelölt mögé, ami már a jövendőbeli kormánykoalíció összetételét is eldönti. Mindezen felül a politikai erőket még egy lehetőség foglalkoztatja a szavazatok megoszlása miatt, a több mint 20 százalékos kommunista szavazótáborra biztosan számítva Marchais, a Francia KP főtitkára is a második helyre kerülhet, s a többinek már ehhez kell alkalmazkodnia. EBBEN A HELYZETBEN NEM LEHET LÁTNI, hogy Giscard d’Estaing arany középútja milyen gyakorlati szerepet kap az elnökválasztásokon. Az a szándék még világosan kiolvasható, hogy ennek a giscard-i programnak — az állam pillanatnyilag tényleges képviseletével párosulva — az elnökválasztások első fordulójában azt kell sugallania, hogy Giscard d’Estaing képviseli a nemzet gerincét, mindenki más csakis a gerinctől erre vagy arra elhajló erőket jelenti. Kevésbé világos, hogy a második fordulóra és a későbbiekre ez a program a gaulle-istákkal vagy a szocialistákkal, esetleg mind a kettővel való szövetkezés irányvonala lesz-e és lehet-e. Éppen ezért a program belpolitikai vonatkozásai több más tekintetben is homályban maradnak. Külpolitikai vonatkozása viszont egyértelmű. Giscard d’Estaing-nek Brezsnyevvel folytatott megbeszélése és azt megelőző néhány külpolitikai sakkhúzása — közel-keleti körútja és annak során a palesztinok államalakítási jogának, valamint a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek az elismerése — ugyanis világosan jelezte, hogy Giscard d’Estaing az elnökválasztások előtti időszakban milyen külpolitikát kíván az eddiginél nagyobb erővel képviselni. A Brezsnyevvel való varsói találkozás ugyanis minden eddiginél erőteljesebben tudatosította a giscard-i külpolitika két lényeges vonatkozását. Az egyik a nemzeti érdekek képviselete, az önálló fellépés a világpolitikában, vagyis Franciország önállóságának fokozottabb kihangsúlyozása. A másik kevésbé nyilvánvaló elem, amelynek számos vonatkozása majd csak később fog kibontakozni: a fokozottabb visszakanyarodás a De Gaulle-i külpolitikához és ennek a külpolitikának az erélyesebb képviselete. Ebben valószínűleg szerepet játszik a nemzetközi helyzet mostani megromlása és a valamennyi nyugateurópai országban a nacionalizmust erősítő gazdasági válság mellett az, hogy változott az európai légkör, amelyben Franciaországon kívül is erősödött az az irányzat, hogy Nyugat-Európának önállóbb szerepet kell játszania, de a gaulleistákkal szemben eddigi elfoglalt álláspont megváltozása és a gaulle-ista politikai erők nagyobb fokú bevonásának megnyerésének törekvése is. BALINX István