Magyar Szó, 1981. október (38. évfolyam, 285-300. szám)

1981-10-25 / 294. szám

IRODALOM MAGYAR SZÓ 1981. október 25., vasárnap BRASNYÓ ISTVÁN VERSEI Az utolsó pillanatban A huzatot, a szelet majd hogy viseled, bármit, képtelenül arra, hogy védekezz? így képzeltemaz egészet mindig, így akartam vagy másképp akartam — de majd megérkezik az utolsó pillanatban, megérkezik, nagy garral, felmenteni. Egyszerre. Egyenként (Martinovics) Amit kérdeznek, mind visszafelé teszik. Amit éreznek — nincs bennük érzelem. Ami tolja őket, az a kígyó az őrszem. Amitől nőnek — fa vagy eleven bitófa. Hóhér kardja ők. Egyszerre. Egyenként. Örökre. Emitt (Hajnóczy) Nem is oly szörnyű ez az igazság. Kétfelé vagy négybe csapnak-e: személyes vagy titkos halálom, bármily látványos. Itt letépik az ingem. Itt megnyírják a hajam. Emitt egyelőre fejem veszik. Engem is megtámadnak Most engem is megtámadnak kórok, dögvészek, ragályok. Választhatok köztetek meg köztem: tévesztésként magamat választom. Hóra hó esik a hóba — „én nem megyek, csak menettetem". S vicsorog az égre már előre a hóba fagyott képtelen tetem. 1981. szept. 24. UTASI MÁRIA Remény Villámló aranyával napot szít az éj • Éjszaka lebegteti csalóka csapdáját az ég. Izzik a város a falakon réstüt elképesztően vakmerőn valószínűtlenül — kalapáti ferenc mit is nincs ki megkönnyitse ahogy nem volt s nem is lesz, bizony óvakodj a kavargó habok mint könnyebb elmossák mi megmaradt mi nem is létezett csak létezhetett volna a zománcos lavórban melyről igyekszem elhinni hogy van hogy mosakodhassam ugyan majd a vájdlingot költjük meg legközelebb hátha nemcsak beszél hanem felel mindarra amit kérdeznék ha lenne kitől és ha merném ilyenre kreáltál és most milyenre vernél csak ütnöm kellene először háttér majd szereplők szerep s a konfliktus el ne feledtessék a postásnak soha nem jön levél és mégiscsak várja valaki (én) mit is mit is hogy orromra repül egy légy amelyről elhihetném hogy magamvarázsoltam oda de egyben azt is hogy önmaga választotta [ezt amely se nem vers se nem próza amely lekötözve sincs de elengedve se amely már most sem létezik csak úgy tesz mintha még nem léteznék mint a fali csempék egészben is csonkán hát szeressék vagy ne szeressék BARANOVSZKY EDIT látva és vakon vakként indulni mint a pár napos csecsemő vezessen az ösztön a még át nem élt idő a homályos öntudat — így kezdődött amikor már látott a szemed...?! — most érted csak látva és vakon a lét gyötrelme egyazon ösztön és tudat — vezérli pokoli létutadat — ami hol működik hol cserbenhagy e járatról le nem szállhatsz — nincs létpart hol semmibe lóg a lábad — majd ha sejtmagod csonkig elhasználtad micsoda állat volt, festeni sem lehet\/\ tett szebbet! Akkoriban sem szaladgált sok ilyen... Pedig mindennek megvolt a helye és értéke, s ezt méltányolták. Mindennek volt ára, a kutyának is... A jó házőrző láncostól annyit ért, mint a biztos retesz. Amióta szabadon csalinkáznak a kutyák, visszájára fordult minden, eltunyultak. Kóvályog az ember feje, ha csak körülnéz, látni se bírod, ami most van. Mi se károsabb, mint ha maguk keresik étküket az ebek, csatangolnak szerte a faluban, alázatosan lesunyt fejjel várják a potyát. Városon télikabátot kötnek nekik, fülvédős sapkát. Már ugatni se tudnak illőképpen, hanem nyivognak, sivalkodnak, mintha ütnék őket. Ugatna a szegény pára, de nem képes. Elszoktatták az ugatástól. Felmentették kötelessége alól, hogy kutya legyen, és most már annyi, mint a semmi. Ha eszembe jutnak azok az éjszakák, reszket a lelkem a gyönyörűségtől. Kinézel az éjbe, megállsz a küszöbön. A hold, mint a víz a malom zuhataga előtt, pihen egyet a hegyen. Kótyagos a föld a holdvilágtól, nem ismer magára a föld. Min- MILOVAN DANDJLIĆ Ükapám kutyája den alszik, gondtalan álomba merült. Moccanni se mer a levél az ágon. Csak a kutyák vannak ébren. Akkor is érzed, ha nem ugatnak. Tégy olyat, ami éjfélkor nem szokás, lépj arra, ahol senki se jár, törj egy száraz ágat a szélről, hét udvarból üvöltenek fel, mind egyszerre! És ha rendben is van minden, vakog egymásnak két-három kutya. Csöndesen, félhangon. Félelem- és csendűzőn, az úr éjszakájának szelídítésére. Egy innen, három onnan. Amint elhallgatnak, másfelől felugat kettő. Veszteg maradsz, nem tudod, őket figyeled-e most, itt, vagy magadat is, őket is, a holdat is, az egész világot, álmodsz talán? Kutyalánc köti a házat a földhöz. Ha megenged a lánc, oda a ház, oda a föld. Magad is látod, hova jutottunk. Elmondom, hogy tudd. Nem mindig volt ez így. Mélyszántás, trágyázás, ez még rendben volna. Ma valóban nem lehetünk meg nélküle. De hogy volt régen? Megtúrod egy kicsit, elegyengeted a földet, megkevered vagy nem, égig ér a kukorica. Most lesoványodott a föld, kedvét vesztette ... Szüntelen táplálnod kell, évről évre telhetetlenebb. Műtrágya nélkül már meg se lehet. Itt, a szilvás mögött volt a házunk. Hetven kocsi csiszolt követ építettünk bele. Ki képes ma akár csak egy kocsival is kibányászni? Nem fizetődik ki, mondják. Senkinek semmi se fizetődik ki! Külön kártérítést várnak a kasza-kapakerülők, amiért világra jöttek. Azt hiszik, az élet egyre könnyebb. Nem mondom, van benne valami, csak meddig lesz ez így? Egyszer vége kell hogy szakadjon a gyöngyéletnek. Attól tartok, súlytalanságba vezet... A kutyák elszabadultak láncukról, a kerítés lebontva, az udvar üres, mindenütt kóró, ugar. Nem végződhet jól a könnyű élet ekkora hajhászása. Hanem a kutyáról akartam beszélni. Annyi idős lehetett, mint te, amikor öregapám mesélte. Gyerekkoromban szintén volt egy kutyánk. De milyen! Csak ez sokkal, sokkal később volt, mint az öregapám ideje. Viharnak hívtuk. Apám jól emlékszik rá. Nagydarab állat volt, magas, mint a borjú. De nem róla akarok szólni. Jóval a Vihar előtt, amikor még nagy és erős volt a zadrugánk, tartottuk azt a hírest. Nagyapám mesélte. Ő nekem, én neked, talán neked is lesz kinek elmondanod. Azt a kutyát... Villámnak nevezték. Vagy Ménkűnek? Valami ilyesmi neve volt. Kankutya volt, szóval Villám. Nagyapám is alig emlékezett a nevére. Neki is a nagyapja mesélte... De volt is mit mesélni róla! Egész Szerbiában nem találtál olyat. Ezt azért mondom, hogy tudd: nem mindig volt így, mint most. Nem lógattuk a lábunkat naphosszat. Ma olyan az életünk, amilyet megérdemlünk. Potyog a házról a cserép, ledőlt a kerítés, megálltak az évek, az elvetemültek meg gyönyörűségüket lelik ebben a pusztulásban. Tíz falu csak a Villámról beszélt, Ninkovic képviselő elvitte az újvidéki kiállításra. Az újságokban megjelent a képe. Egyenesen a szemed közé néz komolyan, a képviselő mellette mosolyog. Embernél is okosabb volt. Csak éppen beszélni nem tudott, nem is volt szükséges. Mire végiggondolod, mit parancsolj neki, ő már megcsinálta. Ok nélkül nem szeretett ugatni. Jól megfontolta, de ha egyszer ugatásba kezdett, nem lehetett megállítani. Ükapám vásárba indul, Villám utána. Ükapám hazafelé tart, Villám előtte. Egy valamiben rosszabbak voltak a régi idők a mostaniaknál: az erdőkben nyüzsögtek az útonállók és tolvajok. Ez ma már nincs. Az állam jobban felfegyverezte magát, nem garázdálkodhatnak a haramiák. A rengeteget kiirtották, kevés erdő maradt. A zsivány nem ismeri a tréfát. Hazafelé baktatsz a vásárból, az ökröket eladtad, mondjuk, hónod alatt a pénz, s ő csak előugrik az úton, mellednek szegzi a mordályt és rádrivall: Pénzt vagy életet! A marhapiacról hazatérők rettegve jártak az erdőn keresztül. De ha melletted van Villám, viszatér a kurázsid! És még valami. Nem volt sáskabély. Kétszer evett naponta, gyorsan, nem pocsékolta ilyesmire az időt. Máskor nem érdekelte az étel. Lukulluszi lakomával várhatod, rá se hederít. A mai kutya meg, minél többet adsz neki, annál többet képes felfalni. Csak hova fér bele! Telezabálja magát, máris éhes. Aztán leheveredik az árnyékba, semmire se való. Kialussza magát, megint enni kér. Nem hagy ebédelni, felugrál az asztalra, beleszagol a tányérodba ... Dehogy is tett volna ilyet, hívatlanul nem közelített az asztalhoz, még akkor se, ha napokig éhezett. Kiválóság az ebek közt, ez volt ő. Nyáron ebédhez terít a soros menyecske a mezőn. Villám nem tágít mellőle, hogy a kéznél legyen, ha szükség van rá. A soros lemegy a forráshoz vizet meríteni. Villám az ételnél marad, őrzi. Mint akit odakötöztek, nem tágít a terítő mellől, rajta a sokféle étel, nehogy megdézsmálja valaki az ebédet. Macska, madár, pláne kutya még közelíteni se mer az abroszhoz. De még bogár, légy vagy szúnyog se ... A legyeket csöndben elkergette vagy röptükben elkapta. Némelyiket lenyelte, a zsákmánya volt, de hogy a sajtot akár csak megnyalja, isten ments! Rá se nézett, nemhogy megkóstolta volna. Pedig néha ugyancsak éhes volt, de amit nem neki szántak, nem létezett a számára. El tudod-e képzelni: illatozó fazekak, fehér túrón vastag tejföl-süveg, vakító, mint a havas hegy, lappad a forró rétes, gőzölög a leves, minden ott az orra előtt, a fűben, senki se látja, messze a szántóvető, megtehetné, de nem! Észre se veszi a sok finomságot, oda se hederít. Isten ma futkosó teremtményei közül vajon ki tudna ellentállni? Megháborodott a világ, fosztogat, dézsmál, pusztít, harácsol. Belehalna, ha kényszerítenék, hogy türtőztesse falánkságát. Hát te is, ugye, te is csippentettél volna... A rétes sárga leveléből, a széléből, hogy ne vegyék észre... Hát aztán, te gyerek vagy, s a gyerek az más... De Villám megbízható kutya. Ör létére lopjon? Nem lenne rendjén. Ugye, hogy nem? Most, magad is látod, milyen a világ. Teljesen megváltozott. Kutyát régóta nem tartunk. Az utolsót — semmire se való, de jólelkű jószág volt — agyonlőtték a vadászok. Közvetlenül a háború után történt, mielőtt te születtél. Meggyászoltam, mint a jó atyafit szokás. Úgy vánszorgott haza, tele volt a hasa söréttel. Három napig nyöszörgött, lesütötte a fejét, kerülte a tekintetünket. A harmadik nap reggelén szenvedett. Manapság még a vadászok se ismernek szégyent, s fogalmuk sincs arról, mi a bűn. VASAGYI Mária fordítása (A Lenke oko kuce c. könyv — Zágráb, 1980 — egy prózája) RUDOLF ČECHURA Az eszes gyermek A dolog úgy esett, hogy én valahogy a feje tetejére állított sorrendben lettem apa és nagyapa. Előbb született unokám, és csak azután fiam. Azért történt így — én legalább úgy vélem — mert az első házasságomból való lányom és a jelenlegi feleségem: egyidős. No és előbb a lányom szült és unokát ajándékozott nekem, egy év múlva pedig fiatal feleségem örvendeztetett meg egy fiúval. Világos már? Tehát akkor azt is meg kell érteniük, hogy a csecsemő-nagybácsi egy esztendővel fiatalabb a saját unokaöccsénél. Érthető? Akkor menjünk tovább. Amíg a nagybácsi meg az unokaöccse nem tanult meg beszélni, általában nem veszekedtek. Egyébként jóval később kezdtek veszekedni, mint verekedni. Ha emlékezetem nem csal, az unokám még kétéves sem volt, amikor elpüfölte a fiamat. — Nem szabad megverned őt, hiszen a nagybácsid! — korholtam az unokámat. De ez már nem változtatott a helyzeten. Az unokaöccs rendszeresen elszedte a nagybácsijától a játékait, nagy szakértelemmel cibálta a haját, a homokozóban pedig barbár kegyetlenséggel szétrombolta a kicsi egyszerű játékait meg a homokból gyúrt figuráit. Megpróbáltam pedagógiai módszerrel hatni az unokámra: — Te már óvodás vagy — magyaráztam neki egy évvel később —, a nagybácsid pedig még nem. Nézd, milyen kicsi és védtelen! Ugyan miért gyömöszölöd a szájába erőnek erejével azt a csörgőt? — Azért mert a bácsi hülye! Mert a bácsi... — és az unokaöcsike egy egészen felnőtteknek való, cifra szót kanyarított, amelyet az óvodában szedett fel. Tapasztalt apának és nagyapának tartom magam, ezért, ha gyermekkel van dolgom, mindig igyekszem szelíd szóval, pedagógiai tapintattal bánni vele. De attól, amit egyszer láttam , végképp betelt a pohár! A múlt héten, képzeljék, az unokaöccs kopaszra nyírta a tulajdon nagybácsiját, mézzel kente be a feje búbját, aztán pedig egy fához kötözte a szerencsétlent, hogy rászálljanak a legyek... Ekkor elfogyott a türelmem, és hatalmas pofont kentem le a tulajdon unokámnak. Azután pedig, hogy visszatérjek a jó pedagógia medrébe, egy pozitív példát idéztem: — Nekem is van nagybácsim — Alfred bácsi, de én őt sohasem kötözöm a fához, és nem tegezem, hanem magázom. Unokám hegyeset köpött, és megjegyezte: — A te nagybácsidnak bajusza van. Az enyémnek meg folyton nedves a nadrágja. — Hát aztán? Hiszen gyerek! — Nekem ilyen nagybácsi nem kell! — Miért nem? Játszhatsz vele, jól megértitek egymást, hiszen körülbelül egyidős veled... — A nagybácsi nem játéknak kell — válaszolta makacsul az unokám. — Mit beszélsz, talán nem szereted a nagybácsidat? — kérdeztem könnyes szemmel. — Nem — válaszolta határozottan az unokám. — Nagyon nem szeretem. Mire jó az ilyen, mondd meg, kérlek. Nézd, Mirek nagybácsija állatgondozó, és Mireket ingyen beviszi az állatkertbe, néha még a ketrecbe is! Roman bácsikája tudományos intézetben dolgozik, és már két tengerimalacot hozott neki! Michalt a bácsija nyáron elvitte Jugoszláviába, Martiné pedig orvos, és bármikor igazolványt állíthat ki neki! Az ám! Az én bácsikám pedig óvodás. Ugyan mi hasznom ebből? Azt hiszed, én nem tudom, mire való egy nagybácsi? S még fel sem ocsúdtam, amikor az unokaöccs (azaz az unokám) máris buzgón püfölte a szegény bácsikéjának (vagyis a fiamnak) a kopaszra nyírt és mézzel bekent fejét... (Ford.: G. Gy.