Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 104-118. szám)
1982-04-17 / 105. szám
1982. április 17., szombat Mártír hidasok 1941—1945 Adósságot törlesztünk. A Forum Kiadó olyan könyvet bocsátott útjára, amelynek szerzői — Atlasz János, Cseh Károly, György Mátyás, Ispánovics Imre, Kiss Ernő, Kovács György, Lengyel István, Lobi Iván, Mayer Ottmár, Ősz Szabó János, Pap Pál, Pecze Franciska, Leher Kató, Schwalb Miklós, Simokovich Rókus, Singer Adolf, Somoskövi Antal, Stern Emil, Sugár Miklós, Szabó Géza, Szabó Mihály, Varga Gyula és Wohl Lola — a harcos Híd hasábjain találkoztak és nem élhették meg a szabadságot, amiért az írott szó fegyverével is küzdöttek. A KORDOKUMENTUM MEGGYŐZŐ EREJE Haladó közírói tevékenységük a jobb világ eljövetelének reményében, sürgetésében és szolgálatában a harmincas évek második felében bontakozott ki. A kor legfőbb ismérve a tőkés termelési rend világméretű válsága, amelynek repedéseiből Európában fölburjánzott a népek létét fenyegető fasiszta veszedelem. Jugoszláviában munkanélküliség, drágaság, nyomor, eladósodott falvak, kilátástalanság és a társadalmi fekélyekből fakadó politikai válságok jellemzik ezt a kort. A társadalom kihívó, halmozódó és egyre jobban éleződő kérdéseivel szemben az uralkodó osztály — amelynek haszonéhe nagy és görcsösen kapaszkodik az ország gyeplőjébe — tehetetlen. Tehetetlenségében erőszakkal próbálja elnyomni, megsemmisíteni a munkások mozgalmát és a haladás erőit. Üldözi a tömegek óhaját, akaratát kifejező szót, gondolatot, írást. Fizikai és szellemi terror, börtön és cenzúra, lapbetiltások és gyűjtőtáborok kísérik az országot a háború felé. A megoldatlan nemzeti kérdés világnézeti, politikai, gazdasági és nemzetközi vonatkozásban, külön bajok forrása. A tőkés kizsákmányolás természeténél fogva élezi az érdekellentéteket a szerb, horvát, szlovén tőkések között, szítja a gyűlölködés parazsait, hazafias szólamokkal leplezi a haszonhajsza osztályjellegét és az elnyomott nemzetek és nemzetiségek kizsákmányolását. Különösen vonatkozik ez a soknemzetiségű Vajdaságra, ahol a dolgozó tömegek jelentős része a kétszeres kizsákmányolás igáját nyögi. A szociális és nemzeti elnyomás ötvöződése a jobb sorshoz szokott, de romló anyagi körülmények közé került középrétegekben és a kispolgárok között az ötödik hadoszlopos hajlamokat ébresztgeti, amit külföldről az irredenta propaganda hírharangjainak kongatásával támogatnak. Ahogy hatalmasodott Európában a fegyverkező fasizmus, úgy dagályosodtak körülöttünk a lélekmérgező s toborzó hadműveletek. Ebben a zűrzavaros világnézeti kavargásban fásult agyak sodródtak a vak szenvedélyek áradásával, idegen érdekek szolgálatában, a pusztulás örvénye felé. Könyvünk címadó írása az Ár ellen, a jelen, holnap és a holnapután olvasója előtt a kordokumentum meggyőző erejével bizonyítja a tisztán látók és az ár ellen erős meggyőződéssel és tudatosan úszók cselekvő jelenlétét azoknak a baljós időknek küzdelmeiben, amikor a majdani tömegsírok és gázkamrák irányába még feszes egyenruhában parádézva masírozott a halál. Az ár ellen erős meggyőződéssel úszók élén a Jugoszláv Kommunista Párt tagjai voltak. Csak ennek a pártnak volt távlatnyitó, jó álláspontja a nemzeti kérdésben. A JKP Központi Bizottságának a népfrontpolitika alapjait lerakó spliti plénuma (1935) meghirdette a nép és a munkásosztály közös arcvonalát, mert „nemcsak a munkásosztály harcol a tőkések uralma ellen, hanem a szerb, a horvát, a szlovén nép és a nemzeti kisebbségek is”. Ezt a politikát a Jugoszláv Kommunista Párt Josip Broz Tito hazatérése után (1937) erőteljesen és következetesen valósította meg. Tito a pártépítés folyamatában tömörítette és mozgósította a frakciózástól mentes fiatal kádereket, akik tudtak és akartak a tömegek között dolgozni a haladó erők összefogásán és mozgósításán a nagy felkészülés időszakában. Szerepelnek ebben a könyvben is néhányan a Jugoszláv Kommunista Párt tagjai és vezetői közül. A JKP Központi Bizottságának tagjaként az olasz fasiszták kivégzőosztaga előtt elesett Pán Pál, továbbá Kiss Ernő és Mayer Ottmár — akiket a magyar fasiszták öltek meg — és mások immár vérrel pecsételt hitelességű írásai bizonyítják, hogy a harmincas évek végén a JKP Tito vezetésével a Népfront platformján, széles arcvonalon egyre eredményesebben készítette fel a munkásosztály, a parasztság és az egész társadalom haladó erőit a fegyveres harcra. A mozgalomban mindig, de a felkészülés időszakában különösen nagy szerepe volt az írott szónak. Tito hazatérése után nemcsak az illegális pártsajtó jellege változott, hanem a nemzetek és nemzetiségek nyelvén legális újságok és folyóiratok indultak, amelyek meddő szólamok helyett, tárgyilagosan tájékoztató, szervező és mozgósító tartalmakkal a haladás ügyét szolgálták. Ezek közé tartozik a Híd is. Ezzel párhuzamosan fejlődött Vajdaságban is a nemzetek és nemzetiségek nyelvén a forradalmi közírói tevékenység, amelynek egyik bizonyítéka ez a könyv, amit a kiadó a fegyveres felkelés negyvenedik évfordulója alkalmából bocsát útjára. FORRADALMI KÖZÍRÁS Ez a könyv egészében a fegyveres harcra való felkészülés időszakának dokumentuma. Megjelenése szinte kínálja az alkalmat, hogy néhány szóval megemlékezzünk e forradalmi közírás jellemzőiről és magáról a Híd-mozgalomról. Tág és sokrétű témavilág és nagy műfaji változatosság a legszembetűnőbb sajátsága. A Híd szerkesztőségének nyitva volt az ablaka a nagyvilág, az ország és különösen szűkebb hazánk, Vajdaság felé. A szerzők figyelme, erről szintén meggyőződhet az olvasó, kiterjedt a társadalmi élet szinte minden területére és a különböző társadalmi rétegek sajátos problémáira. Az átfogó, gazdag témavilág és műfaji változatosság mellett szembetűnő az is, hogy a szerzők igyekeztek kitapogatni, felszínre hozni, értékelni és értelmesen megmagyarázni a kor legfontosabb társadalmi, gazdasági, politikai és világnézeti problémáit. A fasizmus elleni fellépés a Híd szerkesztésének központi kérdése volt és ezen a téren az írók, amint könyvünk tanúsítja, sokféle műfajban és — az itteni provinciális polgári sajtóval ellentétben! — tárgyilagosan tájékoztattak. Természetesen, amennyire az őszinte szókimondást a cenzúra megengedte. A műfaji változatosság tulajdonképpen a cenzúra következménye. Mert tompítani kellett a bírálat élét, elvont értekezések vagy szépirodalmi műfajok kellékeivel álcázni a mondatot, de úgy, hogy a ki nem mondott szóból is értsen az olvasó. A munkásosztály nehéz helyzetét és küzdelmét szépirodalmi ihletésű munkák, társadalomrajzok és továbbgondolásra buzdító elmélyültebb értekező írások mutatják. Ezek az írások, különösen az élményből fakadtak (Varga Gyula: Új munkahelyen, Simokovich Rókus: Beszélgetés, Schwalb Miklós: Széntúrók, Ősz Szabó János: Téglagyárban, Lengyel István: Szegényház stb.) egy elmerült világ lázító üzeneteit közvetítik a feledésre mindig hajlamos utókor számára. A faluról szóló írásokat (Szabó Mihály: Telecska, Kovács György: Stara Moravica, Szabó Géza: Gornjibreg, Mayer Ottmár: Földmunkások között, Simokovich Rókus: Bácska Topolán stb.) benépesítik a kérdőjeles jelen sűrűjében tapogatódzó és a felkiáltójeles jövő igézetében élő zsellérek és napszámosok. A kor egyik legsúlyosabb szociális kérdésével, a kisparasztok rohamos eladósodásával kapcsolatos Mayer Ottmár A jugoszláviai kisbirtokosság helyzetéhez című tanulmánya. A munkások és a parasztok egységfrontjának létrehozását és erősítését szorgalmazza a JKP politikája szellemében. Ez a könyv is bizonyítja, mennyire éberen figyelték a hidasok az értelmiség helyzetének alakulását (Singer Adolf: Az intelligencia válsága) és a kispolgárság viszonyulását a fasizmus eszmeáramlataihoz (Atlasz János: Kispolgári ábrándok és fasizmus). Több közlemény foglalkozik az ifjúság helyzetével (Mayer Ottmár: A vojvodinai magyar középosztály és az ifjúság), a munkásifjúság kultúrlehetőségeivel és a falvak fiatalságával is. Az irodalom, a kultúra, a művelődés eseményeivel kapcsolatos állásfoglalásokat bírálatok, könyvismertetők, széljegyzetek és értekező írások őrizték meg a számunkra. Nincs a közéletnek egyetlen fontos területe sem, amelyet ne érintettek volna a hidasok. Ez a mindent átfogó koncepció a Híd és a körülötte felpezsdült közírói tevékenység tanulságos sajátsága. Különösen nyitva volt a Híd szerkesztőségének ablaka Vajdaság felé. Szabó Géza, könyvünk leghosszabb tanulmányában (négy folytatásban jelent meg a Hídban) megírta „A vojvodinai földmunkásmozgalom történetének alapvonalai”-t, az akkor elérhető adatok és ismeretek alapján. Zarko Zrenjanin és Svetozar Markovic-Toza publicisztikai hagyatékában kimutathatók azok az elemek (e téma megközelítésében, tárgyalásában, a felhasznált adatok vonatkozásában és következtetések kibontásában), amelyek Szabó Géza munkájában is fellelhetők. De különösen sok a hasonlóság Pap Pál Szerbek és magyarok viszonya Vojvodinában című cikke és Zarko Zrenjanin Nacionalno pitanje (Nemzeti kérdés) című tanulmánya között, noha a cikk már terjedelménél fogva sem vetekedhet az alapos és az érvek gazdag tárházát hasznosító tanulmánnyal. Az összehasonlítást pusztán az eszmei és politikai azonosság kimutatása igazolja. A hidasok inkább sejtetik, amit Zarko Zrenjanin határozottan állított: az autonómia a szabad Vajdaság fontos feltétele. Ezt a gondolatot dajkálja Ispánovics Imre tanulmánya is Vajdaság gyáriparáról. Az alig húszéves szerző ma is odafigyelésre késztetőn bontotta ki az itteni gyáripar lemaradásából és függőségéből, a nyersanyagtermelésre szorítottság állapotából fakadó súlyos társadalmi problémákat. A túlnépesedett falu olcsón kínálta a munkát s csábította is a tőkét, de az csak addig maradt az agrárvidéken, amíg az átlagosnál nagyobb hasznot húzhatott. Mihelyt ez a lehetőség megszűnt, a tőke szökött, a munkások az utcára kerültek. A gyarmatok kizsákmányolására emlékeztető folyamat hosszú távra meghatározta a vajdasági gyáripar egyoldalú fejlődését és folyamatosan újratermelte a dolgozók tömegeinek létbizonytalanságát. Az egyoldalú fejlődés a szó szoros értelmében azt jelentette, hogy a gyáripar — még a mezőgazdasági termények feldolgozásában is — megrekedt a félgyártmányoknál. A piacképes végtermékeket máshol gyártották, a fogyasztás termékeinek ára a félkészáruhoz viszonyítva emelkedett, az itteni gyárak helyzete romlott és ez kártékonyan visszahatott a mezőgazdasági termelésre. Tetézték a bajt, különösen a világválságot követő időkben, az állami monopóliumok meg a tőkés érdekszervezetek. A malmok tönkremenését az agrárválság kezdetén meggyorsította az állami vasút, mert többszörösen olcsóbban szállította a búzát, mint a lisztet. A jó minőségű vajdasági kenderből csak félgyártmányok lettek, s kerültek olcsó pénzért külföldre, ahonnan igen drágán jött viszsza a zsák, kötél, háló, spárga. A cukorrépa termelője alig kapott többet egy métermázsa rónáért, mint amennyit egy kiló cukorért fizetett. Ez a húszéves fiatalember felismerte, hogy a mezőgazdaság fejlődése a vertikális szerkezetében is fejlődő és félgyártmányos mivoltát túlhaladó gyáripartól függ. És ez a kulcsa a földek hatékonyabb hasznosításának, a foglalkoztatottság növelésének, a fogyasztás és a jólét emelésének. (Ma, Vajdaságban sok szó esik az iparról és a termelésszerkezet átalakításáról. Meg arról, hogy ne sok földön termeljünk búzát és kukoricát, hanem kevesebb földön többet, hogy maradjon barázda az új ipari létesítmények nyersanyagául szolgáló kultúráknak.) Ispánovics Imre ezt írta: ,,Ha a vojvodinai gyáripar elhasználná a nálunk termelhető növényi és állati eredetű nyersanyagokat, úgy az ipari nyersanyagfogyasztással felvillanyozott mezőgazdaságunk könnyedén áttérhetne a belterjesebb gazdálkodásra, kifizetődőbb növénykultúrák termelésére. Ez magával rántaná a talaj megnemesítésére szolgáló műtrágya alkalmazását, illetve a föld nagyobb fokú kihasználhatóságát.” Nem idézem tovább, mert olvasható a könyvben és érdemes elolvasni. Benne van a szövegben egyebek között az is, hogy a gyors és hatékony iparosítás elsőrendű társadalmi követelmény, a vajdasági élet megjavítása csak ettől remélhető. Én ehhez csak azt tenném hozzá, az időszerűsítés okából, hogy amikor a gondolatok nyomdafestéket láttak, Vajdaság olyan tájegységféle volt. A Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány a népfelszabadító háborúban keletkezett. A HÍD-MOZGALOM kellene még valamit mondani magáról a Híd-mozgalomról. A szerkesztő — okkal — helyet adott ebben a könyvben néhány rövidebb lélegzetű írásnak és levélnek. Pecze Franciska tömör és megrázó önvallomására, részben Varga Gyula írására, Kiss Ernő és a csantavéri Somoskövi Antal levelére gondolok. Ezek, és más sok hasonló közlemény, amelyek érthető okból nem kaphattak helyet a válogatásban — visszajelzések. A Híd erős, igenlő visszhangjának bizonyítékai. A Híd íróit vitathatatlanul az élet peremére taszítottak iránti elkötelezettség, az osztálytudat folytonos építése és a cselekvésre szólítás jellemezte. De ez még csak szándék, esetleg irodalom, de még nem mozgalom. A mozgalom ott kezdődik valahol, ahol az olvasók valorizálják, cselekvésre váltják (amikor nem csak olvasók!), a gondolatot és visszajelzéseikkel fokozzák a folyóirat mozgósító, agitatív, távlatnyitó szerepét. Ahogyan ezt Kiss Ernő írta említett levelében: ...... a dolgozók felismerték a folyóiratnak azt a törekvését, hogy a békéért, demokráciáért és a háborút szító fasiszta kalandorok ellen küzd ...” A dolgozók felismerése és a folyóirat küzdelme közötti kapcsolat a cselekvőképes mozgalom előfeltétele, de ez már nem puszta szándék és főleg nem csak irodalom. Több annál. A dolgozó tömegek széles körű antifasiszta mozgalmának része, amelyet a Népfront platformján a Jugoszláv Kommunista Párt szervezett és irányított. Ezáltal a folyóirat egy forradalmi világnézet és cselekvés orgánumává fejlődött és működésével az egész társadalom gyökeres forradalmi átalakulását szolgálta. Ezért tűnnek hamiskásnak azok a kísérletek, amelyek a Híd-mozgalmat valamiféle önmagából lett, elszigetelten sajátságos magyar valaminek próbálják feltüntetni. Vannak ma is olyan vélekedések, hogy a Híd a kezdettől fogva haladó folyóirat volt (amit senki sem vitat) és azzal, hogy „a kommunisták átvették”, tulajdonképpen semmi különös nem történt, hiszen csak folytatni kellett a megkezdett utat. Bizony, sok minden történt! A Híd Mayer Ottmár szerkesztésében átfogó, szervezett társadalmi és politikai akció része lett. És ezt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint könyvünk szerzőinek sorsa, akik többségükben nem csak tollal harcoltak, és életüket a szabadságért, az emberségesebb világért áldozták a harcban. A Híd erős igenlő visszhangja az olvasmányokon messzire túlmutató cselekvő szándék egyik kifejezője. A Híd minden példányát, korabeli becslések szerint, átlagosan négyen olvasták. A Híd körül olvasócsoportok alakultak, szervezetten, és itt nemcsak cikkekről, hanem sokkal inkább a cikkek kapcsán felhozott életkérdésekről, a mozgalom céljairól, problémáiról, kilátásairól vitatkoztak. A Híd-mozgalom történetének megközelítése tehát az eddiginél szélesebb látószöget kíván, ahonnan áttekinthető lesz az egész antifasiszta tömegmozgalom Vajdaságban és az országban, és abban a Híd sajátos helye és szerepe. Csak így lehetséges elkerülni a hamis kép kialakulását és köztudatba rögződését, amely a Hidat sajátos kisebbségi képződménynek mutatja. Ez a hamis kép rokonítható a csehszlovákiai Sarló mozgalommal és a kolozsvári Korunkkal, pedig azokhoz a Hídnak semmitelen semmi köze. Az előbbi kisebbségi diákmozgalom volt, az utóbbi pedig csak folyóirat. Nincs köze a Hídnak a Kalangjához sem, de a torzítás lehetőséget nyújt arra, hogy a kettő közé valamiféle egyenlőségi jel csempésződjék. És végeredményben ezzel magyarázható a Híd köré fonódott irodalomcentrikus láttatás, ami szintén sok tévedésnek okozója. A szélesebb látószög lehetőséget nyújt majd arra is, hogy áttekintsünk a Híd hazai és vajdasági kapcsolatait a többi haladó folyóirattal és a tömegmozgalom egyéb gócaival. Mert, ha volt a Hídnak közeli rokona, az az újvidéki Naš život volt, amelyet a rezsim hatóságai előbb betiltottak, mint a Hidat. A párt és a Naš život, valamint az OMPOK néven ismert haladó ifjúsági mozgalom közötti kapcsolatot pedig ugyanaz a Pap Pál tartotta, aki a Híd ma is időszerű programadó cikkét írta. Feltérképezetlenek továbbá a Híd mozgalmi kapcsolatai a Szabadkán megjelenő Narodni glas, illetve Népszava szerkesztőségével. Ezekben a szerkesztőségekben, ahová gyakran befutottak Zarko Zrenjanin, a Svetozar Marković-Toza, Branko Bajic és mások kéziratai, Mayer Ottmár szinte mindennapos vendég volt. Nem beszélve arról, hogy a Híd munkásai közül sokan ezekbe a lapokba is írtak. Adósságot törlesztünk itt tehát, de azért marad még törleszteni való. PETKOVICS Kálmán (A Fórum gondozásában megjelent könyv előszavából) Ács József rajza MAGYAR SZÓ 13 К1ИДТ« —