Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 104-118. szám)

1982-04-17 / 105. szám

1982. április 17., szombat Mártír hidasok 1941—1945 Adósságot törlesztünk. A Forum Kiadó olyan könyvet bocsátott útjára, amely­nek szerzői — Atlasz János, Cseh Károly, György Mátyás, Ispánovics Imre, Kiss Ernő, Kovács György, Lengyel István, Lobi Iván, Mayer Ottmár, Ősz Szabó Já­nos, Pap Pál, Pecze Franciska, Leher Kató, Schwalb Miklós, Simokovich Rókus, Singer Adolf, Somoskövi Antal, Stern Emi­l, Sugár Miklós, Szabó Géza, Szabó Mi­hály, Varga Gyula és Wohl Lola — a harcos Híd hasábjain találkoztak és nem élhették meg a szabadságot, amiért az írott szó fegyverével is küzdöttek. A KORDOKUMENTUM MEGGYŐZŐ EREJE Haladó közírói tevékenységük a jobb világ eljövetelének reményében, sürgeté­sében és szolgálatában a harmincas évek második felében bontakozott ki. A kor legfőbb ismérve a tőkés termelési rend világméretű válsága, amelynek repedései­ből Európában fölburjánzott a népek létét fenyegető fasiszta veszedelem. Jugoszláviában munkanélküliség, drága­ság, nyomor, eladósodott falvak, kilátás­­talanság és a társadalmi fekélyekből fa­kadó politikai válságok jellemzik ezt a kort. A társadalom kihívó, halmozódó és egyre jobban éleződő kérdéseivel szemben az uralkodó osztály — amelynek haszon­éhe nagy és görcsösen kapaszkodik az ország gyeplőjébe — tehetetlen. Tehetetlenségében erőszakkal próbálja elnyomni, megsemmisíteni a munkások mozgalmát és a haladás erőit. Üldözi a tömegek óhaját, akaratát kifejező szót, gondolatot, írást. Fizikai és szellemi ter­ror, börtön és cenzúra, lapbetiltások és gyűjtőtáborok kísérik az országot a hábo­rú felé. A megoldatlan nemzeti kérdés világné­zeti, politikai, gazdasági és nemzetközi vonatkozásban, külön bajok forrása. A tőkés kizsákmányolás természeténél fog­va élezi az érdekellentéteket a szerb, hor­­vát, szlovén tőkések között, szítja a gyű­lölködés parazsait, hazafias szólamokkal leplezi a haszonhajsza osztályjellegét és az elnyomott nemzetek és nemzetiségek ki­zsákmányolását. Különösen vonatkozik ez a soknemze­tiségű Vajdaságra, ahol a dolgozó töme­gek jelentős része a kétszeres kizsákmá­nyolás igáját nyögi. A szociális és nemzeti elnyomás ötvöződése a jobb sorshoz szo­kott, de romló anyagi körülmények közé került középrétegekben és a kispolgárok között az ötödik hadoszlopos hajlamokat ébresztgeti, amit külföldről az irredenta propaganda hírharangjainak kongatásával támogatnak. Ahogy hatalmasodott Európában a fegy­verkező fasizmus, úgy dagályosodtak kö­rülöttünk a lélekmérgező s toborzó had­műveletek. Ebben a zűrzavaros világné­zeti kavargásban fásult agyak sodródtak a vak szenvedélyek áradásával, idegen ér­dekek szolgálatában, a pusztulás örvénye felé. Könyvünk címadó írása az Ár ellen, a jelen, holnap és a holnapután olvasója előtt a kordokumentum meggyőző erejé­vel bizonyítja a tisztán látók és az ár ellen erős meggyőződéssel és tudatosan úszók cselekvő jelenlétét azoknak a baljós időknek küzdelmeiben, amikor a majdani tömegsírok és gázkamrák irányába még feszes egyenruhában parádézva masírozott a halál. Az ár ellen erős meggyőződéssel úszók élén a Jugoszláv Kommunista Párt tag­jai voltak. Csak ennek a pártnak volt táv­latnyitó, jó álláspontja a nemzeti kér­désben. A JKP Központi Bizottságának a népfrontpolitika alapjait lerakó spliti plé­numa (1935) meghirdette a nép és a mun­kásosztály közös arcvonalát, mert „nem­csak a munkásosztály harcol a tőkések uralma ellen, hanem a szerb, a horvát, a szlovén nép és a nemzeti kisebbségek is”. Ezt a politikát a Jugoszláv Kommu­nista Párt Josip Broz Tito hazatérése után (1937) erőteljesen és következetesen valósította meg. Tito a pártépítés folya­matában tömörítette és mozgósította a frakciózástól mentes fiatal kádereket, akik tudtak és akartak a tömegek között dol­gozni a haladó erők összefogásán és moz­gósításán a nagy felkészülés időszakában. Szerepelnek ebben a könyvben is né­­hányan a Jugoszláv Kommunista Párt tagjai és vezetői közül. A JKP Központi Bizottságának tagjaként az olasz fasiszták kivégzőosztaga előtt elesett Pán Pál, to­vábbá Kiss Ernő és Mayer Ottmár — akiket a magyar fasiszták öltek meg — és mások immár vérrel pecsételt hiteles­ségű írásai bizonyítják, hogy a harmincas évek végén a JKP Tito vezetésével a Nép­front platformján, széles arcvonalon egy­re eredményesebben készítette fel a mun­kásosztály, a parasztság és az egész tár­sadalom haladó erőit a fegyveres harc­ra. A mozgalomban mindig, de a felké­szülés időszakában különösen nagy szere­pe volt az írott szónak. Tito hazatérése után nemcsak az illegális pártsajtó jelle­ge változott, hanem a nemzetek és nem­zetiségek nyelvén legális újságok és fo­lyóiratok indultak, amelyek meddő szóla­mok helyett, tárgyilagosan tájékoztató, szervező és mozgósító tartalmakkal a ha­ladás ügyét szolgálták. Ezek közé tarto­zik a Híd is. Ezzel párhuzamosan fejlődött Vajdaság­ban is a nemzetek és nemzetiségek nyel­vén a forradalmi közírói tevékenység, amelynek egyik bizonyítéka ez a könyv, amit a kiadó a fegyveres felkelés negy­venedik évfordulója alkalmából bocsát útjára. FORRADALMI KÖZÍRÁS Ez a könyv egészében a fegyveres harc­ra való felkészülés időszakának doku­mentuma. Megjelenése szinte kínálja az alkalmat, hogy néhány szóval megemlé­kezzünk e forradalmi közírás jellemzői­ről és magáról a Híd-mozgalomról. Tág és sokrétű témavilág és nagy mű­faji változatosság a legszembetűnőbb sa­játsága. A Híd szerkesztőségének nyitva volt az ablaka a nagyvilág, az ország és különösen szűkebb hazánk, Vajdaság fe­lé. A szerzők figyelme, erről szintén meg­győződhet az olvasó, kiterjedt a társadal­mi élet szinte minden területére és a kü­lönböző társadalmi rétegek sajátos prob­lémáira. Az átfogó, gazdag témavilág és műfaji változatosság mellett szembetűnő az is, hogy a szerzők igyekeztek kitapogatni, felszínre hozni, értékelni és értelmesen megmagyarázni a kor legfontosabb tár­sadalmi, gazdasági, politikai és világné­zeti problémáit. A fasizmus elleni fellé­pés a Híd szerkesztésének központi kér­dése volt és ezen a téren az írók, amint könyvünk tanúsítja, sokféle műfajban és — az itteni provinciális polgári sajtóval ellentétben! — tárgyilagosan tájékoztat­tak. Természetesen, amennyire az őszinte szókimondást a cenzúra megengedte. A műfaji változatosság tulajdonképpen a cenzúra következménye. Mert tompí­tani kellett a bírálat élét, elvont érteke­zések vagy szépirodalmi műfajok kellé­keivel álcázni a mondatot, de úgy, hogy a ki nem mondott szóból is értsen az olvasó. A munkásosztály nehéz helyzetét és küzdelmét szépirodalmi ihletésű munkák, társadalomrajzok és továbbgondolásra buzdító elmélyültebb értekező írások mu­tatják. Ezek az írások, különösen az él­ményből fakadtak (Varga Gyula: Új munkahelyen, Simokovich Rókus: Beszél­getés, Schwalb Miklós: Széntúrók, Ősz Szabó János: Téglagyárban, Lengyel Ist­ván: Szegényház stb.) egy elmerült világ lázító üzeneteit közvetítik a feledésre min­dig hajlamos utókor számára. A faluról szóló írásokat (Szabó Mihály: Telecska, Kovács György: Stara Moravi­­ca, Szabó Géza: Gornjibreg, Mayer Ott­már: Földmunkások között, Simokovich Rókus: Bácska Topolán stb.) benépesítik a kérdőjeles jelen sűrűjében tapogatódzó és a felkiáltójeles jövő igézetében élő zsellérek és napszámosok. A kor egyik legsúlyosabb szociális kér­désével, a kisparasztok rohamos eladóso­dásával kapcsolatos Mayer Ottmár A jugoszláviai kisbirtokosság helyzetéhez cí­mű tanulmánya. A munkások és a pa­rasztok egységfrontjának létrehozását és erősítését szorgalmazza a JKP politikája szellemében. Ez a könyv is bizonyítja, mennyire ébe­ren figyelték a hidasok az értelmiség helyzetének alakulását (Singer Adolf: Az intelligencia válsága) és a kispolgárság viszonyulását a fasizmus eszmeáramlatai­hoz (Atlasz János: Kispolgári ábrándok és fasizmus). Több közlemény foglalkozik az ifjúság helyzetével (Mayer Ottmár: A vojvodinai magyar középosztály és az ifjúság), a munkásifjúság kultúrlehetőségeivel és a falvak fiatalságával is. Az irodalom, a kultúra, a művelődés eseményeivel kap­csolatos állásfoglalásokat bírálatok, könyv­­ismertetők, széljegyzetek és értekező írá­sok őrizték meg a számunkra. Nincs a közéletnek egyetlen fontos te­rülete sem, amelyet ne érintettek volna a hidasok. Ez a mindent átfogó koncep­ció a Híd és a körülötte felpezsdült köz­írói tevékenység tanulságos sajátsága. Különösen nyitva volt a Híd szerkesz­tőségének ablaka Vajdaság felé. Szabó Géza, könyvünk leghosszabb tanulmányá­ban (négy folytatásban jelent meg a Híd­ban) megírta „A vojvodinai földmunkás­mozgalom történetének alapvonalai”-t, az akkor elérhető adatok és ismeretek alap­ján. Zarko Zrenjanin és Svetozar Mar­­kovic-Toza publicisztikai hagyatékában kimutathatók azok az elemek (e téma megközelítésében, tárgyalásában, a fel­használt adatok vonatkozásában és kö­vetkeztetések kibontásában), amelyek Szabó Géza munkájában is fellelhetők. De különösen sok a hasonlóság Pap Pál Szerbek és magyarok viszonya Vojvodi­­nában című cikke és Zarko Zrenjanin Na­­cionalno pitanje (Nemzeti kérdés) című ta­nulmánya között, noha a cikk már terje­delménél fogva sem vetekedhet az alapos és az érvek gazdag tárházát hasznosító tanulmánnyal. Az összehasonlítást pusztán az eszmei és politikai azonosság kimutatá­sa igazolja. A hidasok inkább sejtetik, amit Zarko Zrenjanin határozottan állított: az autonómia a szabad Vajdaság fontos fel­tétele. Ezt a gondolatot dajkálja Ispánovics Imre tanulmánya is Vajdaság gyáripará­ról. Az alig húszéves szerző ma is oda­figyelésre késztetőn bontotta ki az itteni gyáripar lemaradásából és függőségéből, a nyersanyagtermelésre szorítottság állapo­tából fakadó súlyos társadalmi problé­mákat. A túlnépesedett falu olcsón kínálta a munkát s csábította is a tőkét, de az csak addig maradt az agrárvidéken, amíg az átlagosnál nagyobb hasznot húzhatott. Mihelyt ez a lehetőség megszűnt, a tőke szökött, a munkások az utcára kerültek. A gyarmatok kizsákmányolására emlé­keztető folyamat hosszú távra meghatá­rozta a vajdasági gyáripar egyoldalú fej­lődését és folyamatosan újratermelte a dolgozók tömegeinek létbizonytalanságát. Az egyoldalú fejlődés a szó szoros értel­mében azt jelentette, hogy a gyáripar — még a mezőgazdasági termények feldol­gozásában is­ — megrekedt a félgyártmá­nyoknál. A piacképes végtermékeket más­hol gyártották, a fogyasztás termékeinek ára a félkészáruhoz viszonyítva emelke­dett, az itteni gyárak helyzete romlott és ez kártékonyan visszahatott a mezőgazda­­sági termelésre. Tetézték a bajt, különö­sen a világválságot követő időkben, az állami monopóliumok meg a tőkés érdek­­szervezetek. A malmok tönkremenését az agrár­válság kezdetén meggyorsította az állami vasút, mert többszörösen olcsóbban szál­lította a búzát, mint a lisztet. A jó minő­ségű vajdasági kenderből csak félgyárt­mányok lettek, s kerültek olcsó pénzért külföldre, ahonnan igen drágán jött visz­­sza a zsák, kötél, háló, spárga. A cukor­répa termelője alig kapott többet egy métermázsa rónáért, mint amennyit egy kiló cukorért fizetett. Ez a húszéves fiatalember felismerte, hogy a mezőgazdaság fejlődése a verti­kális szerkezetében is fejlődő és fél­­gyártmányos mivoltát túlhaladó gyár­ipartól függ. És ez a kulcsa a földek ha­tékonyabb hasznosításának, a foglalkozta­tottság növelésének, a fogyasztás és a jólét emelésének. (Ma, Vajdaságban sok szó esik az iparról és a termelésszerkezet átalakításáról. Meg arról, hogy ne sok földön termeljünk búzát és kukoricát, ha­nem kevesebb földön többet, hogy ma­radjon barázda az új ipari létesítmé­nyek nyersanyagául szolgáló kultúráknak.) Ispánovics Imre ezt írta: ,,Ha a vojvo­dinai gyáripar elhasználná a nálunk ter­melhető növényi és állati eredetű nyers­anyagokat, úgy az ipari nyersanyagfo­gyasztással felvillanyozott mezőgazdasá­gunk könnyedén áttérhetne a belterjesebb gazdálkodásra, kifizetődőbb növénykultú­rák termelésére. Ez magával rántaná a talaj megnemesítésére szolgáló műtrágya alkalmazását, illetve a föld nagyobb fokú kihasználhatóságát.” Nem idézem tovább, mert olvasható a könyvben és érdemes elolvasni. Benne van a szövegben egyebek között az is, hogy a gyors és hatékony iparosítás el­sőrendű társadalmi követelmény, a vajda­sági élet megjavítása csak ettől remél­hető. Én ehhez csak azt tenném hozzá, az időszerűsítés okából, hogy amikor a gondolatok nyomdafestéket láttak, Vaj­daság olyan tájegységféle volt. A Vajda­ság Szocialista Autonóm Tartomány a nép­felszabadító háborúban keletkezett. A HÍD-MOZGALOM kellene még valamit mondani magáról a Híd-mozgalomról. A szerkesztő — okkal — helyet adott ebben a könyvben néhány rövidebb lélegzetű írásnak és levélnek. Pecze Franciska tömör és megrázó ön­vallomására, részben Varga Gyula írására, Kiss Ernő és a csantavéri Somoskövi An­tal levelére gondolok. Ezek, és más sok hasonló közlemény, amelyek érthető ok­ból nem kaphattak helyet a válogatásban — visszajelzések. A Híd erős, igenlő vissz­hangjának bizonyítékai. A Híd íróit vitathatatlanul az élet pe­remére taszítottak iránti elkötelezettség, az osztálytudat folytonos építése és a cse­lekvésre szólítás jellemezte. De ez még csak szándék, esetleg irodalom­, de még nem mozgalom. A mozgalom ott kezdő­dik valahol, ahol az olvasók valorizál­ják, cselekvésre váltják (amikor nem csak olvasók!), a gondolatot és visszajel­zéseikkel fokozzák a folyóirat mozgósító, agitatív, távlatnyitó szerepét. Ahogyan ezt Kiss Ernő írta említett levelében: ...... a dolgozók felismerték a folyóiratnak azt a törekvését, hogy a békéért, demokrá­ciáért és a háborút szító fasiszta kalan­dorok ellen küzd ...” A dolgozók felismerése és a folyóirat küzdelme közötti kapcsolat a cselekvőké­pes mozgalom előfeltétele, de ez már nem puszta szándék és főleg nem csak iro­dalom. Több annál. A dolgozó tömegek széles körű antifasiszta mozgalmának ré­sze, amelyet a Népfront platformján a Jugoszláv Kommunista Párt szervezett és irányított. Ezáltal a folyóirat egy forra­dalmi világnézet és cselekvés orgánumá­vá fejlődött és működésével az egész tár­sadalom gyökeres forradalmi átalakulását szolgálta. Ezért tűnnek hamiskásnak azok a kísérletek, amelyek a Híd-mozgalmat valamiféle önmagából lett, elszigetelten sajátságos magyar valaminek próbálják feltüntetni. Vannak ma is olyan vélekedések, hogy a Híd a kezdettől fogva haladó folyóirat volt (amit senki sem vitat) és azzal, hogy „a kommunisták átvették”, tulajdonképpen semmi különös nem történt, hiszen csak folytatni kellett a megkezdett utat. Bi­zony, sok minden történt! A Híd Mayer Ottmár szerkesztésében átfogó, szervezett társadalmi és politikai akció része lett. És ezt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint könyvünk szerzőinek sorsa, akik többségükben nem csak tollal harcoltak, és életüket a szabadságért, az embersé­gesebb világért áldozták a harcban. A Híd erős igenlő visszhangja az ol­vasmányokon messzire túlmutató cselek­vő szándék egyik kifejezője. A Híd min­den példányát, korabeli becslések szerint, átlagosan négyen olvasták. A Híd körül olvasócsoportok alakultak, szervezetten, és itt nemcsak cikkekről, hanem sokkal in­kább a cikkek kapcsán felhozott életkér­désekről, a mozgalom céljairól, problémái­ról, kilátásairól vitatkoztak. A Híd-mozgalom történetének megkö­zelítése tehát az eddiginél szélesebb látó­szöget kíván, ahonnan áttekinthető lesz az egész antifasiszta tömegmozgalom Vaj­daságban és az országban, és abban a Híd sajátos helye és szerepe. Csak így le­hetséges elkerülni a hamis kép kialaku­lását és köztudatba rögződését, amely a Hidat sajátos kisebbségi képződménynek mutatja. Ez a hamis kép rokonítható a csehszlovákiai Sarló mozgalommal és a kolozsvári Korunkkal, pedig azokhoz a Hídnak semmitelen semmi köze. Az előb­bi kisebbségi diákmozgalom volt, az utóbbi pedig csak folyóirat. Nincs köze a Hídnak a Kalangjához sem, de a torzí­tás lehetőséget nyújt arra, hogy a kettő közé valamiféle egyenlőségi jel csempé­sződjék. És végeredményben ezzel ma­gyarázható a Híd köré fonódott irodalom­centrikus láttatás, ami szintén sok téve­désnek okozója. A szélesebb látószög lehetőséget nyújt majd arra is, hogy áttekintsünk a Híd hazai és vajdasági kapcsolatait a többi haladó folyóirattal és a tömegmozgalom egyéb gócaival. Mert, ha volt a Hídnak közeli rokona, az az újvidéki Naš život volt, amelyet a rezsim hatóságai előbb betiltottak, mint a Hidat. A párt és a Naš život, valamint az OMPOK néven ismert haladó ifjúsági mozgalom közötti kapcsolatot pedig ugyanaz a Pap Pál tar­totta, aki a Híd ma is időszerű prog­ramadó cikkét írta. Feltérképezetlenek továbbá a Híd moz­galmi kapcsolatai a Szabadkán megjelenő Narodni glas, illetve Népszava szerkesz­tőségével. Ezekben a szerkesztőségekben, ahová gyakran befutottak Zarko Zre­njanin, a Svetozar Marković-Toza, Branko Bajic és mások kéziratai, Mayer Ottmár szinte mindennapos vendég volt. Nem beszélve arról, hogy a Híd munkásai kö­zül sokan ezekbe a lapokba is írtak. Adós­ságot törlesztünk itt tehát, de azért ma­rad még törleszteni való. PETKOVICS Kálmán (A Fórum gondozásában megjelent könyv elő­szavából) Ács József rajza MAGYAR SZÓ 13 К1ИДТ« —

Next