Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)
1982-05-26 / 142. szám
SZŰCS IMRE VERSEI: Tavasz Zöldell a kert, zöldell a rét, pajkos szél rázza a szőlővenyigét, fákon, bokrokon kipattan a virág, új tavaszt köszönt a rügyező világ. Köszöntsd te is a hegyet, a folyót, és vedd elő zsebedből a színes üveggolyód! Fénylik a fű Fénylik a fű üde zöldje, mag került a szántóföldbe, elcsendesült most a határ, május végi csodára vár, május végi szép csodára, záporesők, napzúgások oltalmára. Zsolti családban négyen vagyunk. Anyu, apu, a testvérem és én, öcsém hétéves, első osztályba jár. Zsoltnak hívják. Barna szemű, gesztenyésbarna hajú, rózsás arcú kisfiú, aki nagyon szeret játszani, verekedni, birkózni, de tanulni sehogy sem akar. Miután hazahozta az első egyest, apu alaposan leszidta és azzal fenyegette, hogy ha még egy egyest hoz, akkor anyu összecsomagolja a ruháit és elküldi világgá Erre ő azt felezte, hát akkor ő elmegy a nagymamához, elbújik, hogy apu sem találja meg. Apu erre felmérgesedett és elverte, ő pedig verés közben is nevetett, végül is apu unta meg hamarabb, és félbehagyta a verést és bosszúsan ment ki a műhelyébe dolgozni. Zsolti nagyon csintalan, anyunak is mindig hazudik. Igaz, én is hazudtam, mikor kicsi voltam, de egyszer anyu azt mondta, hogy ne hazudjak, mert akkor meglát a szememben egy piros jelet. Ebben én hittem, és nem mertem hazudni többé. Anyu a testvéremnél is kipróbálta ezt a módszerét, de Zsoltinál nem hatott. Azt mondta anyunak, hogy: — Tudod mát, anyu? — Mát? — kérdezte anyu. — Hazudjál most te is nekem valamit, hogy lássam én is azt a piros jelet a szemeden — mondta a testvérem. Anyu erre elgondolkodott, majd kis idő múlva megszólalt: — Hát ez, kisfiam, nem eljárás, mert te tudod azt, hogy én most hazudni fogok, ilyenkor a jel nem jelenik meg a szememben. Ezután a jelenet után elégedetten ment ki az udvarra játszani. Ő nem hisz semmilyen „gyermekmesékben” egykönnyen nem lehet becsapni. Ha játékot kap, akkor ő azt mindjárt szétszedi, mert kíváncsi a belsejére. Még ma is emlegetjük ezt a csínytevését, amikor egyszer egyedül maradt a szobában és szétszedte a rádiót, hogy megnézze, milyen törpék dalolnak abban a dobozban. Szerelem őt csintalansága ellenére is. in: BEDLEG Dóra, VI. b., Petőfi Sándor iskola, _____.?! ... Becse ERICH KÄSTNER Első kerékpárom históriája Amikor tízéves srác voltam, az életemet adtam volna egy kerékpárért. De apám azt mondta, mi túl szegények vagyunk ahhoz. Azóta nem hoztam többé szóba ... Legalábbis addig nem, amíg egy szép napon lóhalálban hazarohantam a kirakodó vásárból, s az izgalomtól fulldokolva közöttem, hogy az egyik szerencseibódéiban a főnyeremény egy kerékpár. Egy sorsjegy húsz pfennigbe kerül. Apám nevetett. Én meg csak kérleltem: — Ha esetleg mégis vennénk két... nem is ... talán három sorsjegyet?!? Azt válaszolta, a földhöz ragadt magunkfajta szegény embernek nincs szerencséje. Én könyörgőre fogtam a szót. Rázta a fejét. Sírva fakadtam. Ekkor úgy látszik, meglágyult a szíve. — Nos, jól van — mondta. — Holnap délután kimegyünk a vásárra ... — Szinte madarat lehetett volna fogatni velem az örömtől. Nagyvártatva elérkezett a következő délután. A kerékpár, hál’ istennek még mindig ott állt a régi helyén. Vásárolhattam magamnak egy sorsjegyet. A szerencsekerék zakatolva pörgött. Pechem volt, a sorsjegyem nem nyert. De nem csüggedtem, mert senki sem nyerte meg a kerékpárt ... Amikor másodszor került sor a főnyeremény húzására, már a második sorsjegyet szorongattam izgatottan a markomban. Szívem a torkomban lüktetett. A szerencsekerék újból megpördült. Fájdalmas nyikkanással megállt a huszonhetes számon. A huszonhetes sorsjegy az én kezemben volt — megnyertem a kerékpárt!!! Csupán miután apám már régen elköltözött az élők sorából, s én felnőtté cseperedtem, mesélte el jóanyám az igazságot első kerékpáromról... A nagy nap előestéjén történt. Apám titokban lesurrant a házmesterekhez és kölcsön kért tőlük százötven márkát. Ezután felkereste a szerencse-bódé tulajdonosát és rendes bolti áron megvásárolta tőle a kerékpárt, s megegyezett vele: — Holnap eljövök a fiammal és intézze úgy a dolgot, hogy a második szerencsehúzásnál a kerék az ő számánál álljon meg. Azt szeretném, ha a fiamnak az életben több bizalma lenne a saját szerencséjében, mint amennyi nekem volt... Az ember, aki a szerencsekereket forgatta, értett a szakmájához. Apám a kölcsön kért pénzt sok apró részletben fizetgette vissza házmesternek ... Én meg örültem, ahogyan csak egy kisfiú örülni képes. Hisz életem első kerékpárja mindössze negyven pfennigbe került. (Német eredetiből fordította: BEDE Béla) Az ifjúsági staféta fogadása. HABER Magdolna, VII/1, Kula, Petőfi brigád iskola. Tanára: DÁNIEL Klára Itt a csalóka tavasz Megjöttek a fürge kecskék, és vígan legelnek a fecskék. Mikor ilyent hallasz, mire gondolsz, mamlasz?! Hibát követ el a kisdiák? Vagy bolondos a tavasz? Mikor majd rájössz, elmúlik a tavasz! SZÉKESI Szabolcs, V. c. J. J. Zmaj iskola, Szabadka JUHÁSZ Rózsa, a kanizsai Ady Endre iskola IV. f. osztályának tanulója, az egyik legszorgalmasabb tudósítónk BELOVAI Erika, a zrenjanini Október 2. iskola Napsugárbarátja Tulipánok A vázában van három szál tulipán, cirmosak, mint Marcipán, a kiscicám. A szobát díszítik színükkel . A nap már nemsokára felkel. Sajnos, elhervadnak, ez igaz. Hogy lesz másik, ez kevés vigasz. Erdei kirándulás Kiránduláson voltam, csak futottam, loholtam. Fölvertem a sátort, és álmából a szomszéd Gábort! Eleredt az eső, szépen szitált, úgy éreztem, hogy bosszút állt. SZEBENYI Zoltán, 8., J. J. Zmaj iskola, Szabadka Beszélgetés önmagammal Hajam barna, szemem zöldes színű, alacsony termetű, nyolcadik osztályos lány vagyok. Ezt akárki láthatja, külső tulajdonságaimat mindenki felsorolhatja anélkül, hogy jobban ismerne, jó barátom lenne. Azt, hogy cselekedeteim és belső lelki világom alapján milyen vagyok, én magam tudom a legjobban. Én tudom, hogyan érzek át a lelkemben mindent, ami történik velem, körülöttem. Én tudom azt, hogy milyen szívű vagyok hű vagy csalfa-e. Mint sok más gyereknek, nekem nincs külön eszményképem, mert úgy tartom, hogy minden embernek van hibája. Ezért igyekszem elsajátítani mindenkitől a jó tulajdonságait. Emlékszem, már gyermekkoromban is ilyen voltam. Barátnőimtől tanultam meg sok mindent: kerékpárt hajtani, szépen írni az n betűt. Az állatokat nagyon szeretem. Szeretett papagájunkat, amikor elpusztult, nagyon megsirattam. Ma is sokszor álmodom, hogy visszajött hozzám, és újra a vállamra szállt. Ha a földön egy bogarat megpillantok, lehajolok hozzá, megnézegetem. Ha szép hangyácska éppen, fel is veszem tenyerembe, és az udvarra viszem, vagy olyan helyre teszem, ahol baj nem érheti. Ha nagymama észreveszi bíbelődésem, legtöbbször elpusztítja az állatkát. Miért? Ő azt mondja: — Ha ez fölmászik az ágyba, jól összecsíp! Én ebbe a csípésbe ugyan nem halok bele, és szerintem igazságtalan pusztítani mindent, ami nem ember, mert csíp! Barátnőimtől eltérően én nem utálom a békát, gyíkot. Egy őszi, esős reggelen, amikor az iskolába siettem, az úton mindenfelé kövér giliszták mászkáltak. Kibújtak a föld alól, hogy megmeneküljenek a víztől. Én legtöbbet visszatessékeltem biztonságosabb helyre cipőm orrával. Egyik tulajdonságom az is, hogy tisztelem mások érzelmeit, cselekedeteit, elnézem mások rossz tulajdonságait, eléggé engedékeny vagyok. Egy alkalommal barátnőm megkért, menjek el vele a trafikba. Én rögtön beleegyeztem, és kabátot sem húztam, rohantam vele. Máskor én kértem őt, jöjjön velem valahová, és ő tiltakozott. Ez nekem rosszul esett, mert én nem így viselkedtem vele. Humorom eléggé savanyú. Nem nagyon tudok érdekeseket mondani, de talán ez megbocsátható. Olykor határozatlan vagyok, nem tudoim, mit akarok. Ezért igyekszem erősíteni akaratomat. Eléggé gyáva, a sötétségtől is félő kislány vagyok. Régebben arra törekedtem, hogy én legyek mindenben a legjobb osztályunkban. Tökéletességre többé nem törekszem. Mindenkinek van hibája. És amióta én is egyszerű, a többiekkel egyforma rendű tanuló vagyok, több a barátom. SAMU Erzsi, VIII. Október 2. iskola, Zrenjanin Koosikus Wirsdint! Sejtettem, hogy a május 25-i számunkba szánt írásom zöme a leadási határidő után fog megérkezni, így is lett. Jobbnál jobb e naphoz fűződő munkák hevernek itt az asztalomon, kár hogy megkéstek. Alkalomadtán azért majd sort kerítek közlésükre. A kikindai Mosa Pijade iskolának elküldtem egy köteg írást kiválogatásra, úgyszintén a péterrévei Samu Mihály iskola önképzőkörének, mivel ők is jelentkeztek társszerkesztőknek. Köszönöm a segítséget, srácok, örömmel fogadom. A többiek pedig elbírálhatják majd a munkákat — már úgy gondolom, írásban. A legszorgalmasabb iskolák a héten a következők voltak: kikindai Moša Pijade, kulai Petőfi brigád, péterrévei Samu Mihály, temerini Fetar Koesé, becsei Petőfi Sándor és szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj. További munkáitokra — a pályaművekre is! — várva sok szeretettel üdvözöllek benneteket ZSUZSA Életem egy része - búcsúzás 1977 nyarán sok veszekedés után édesanyám és édesapám szétváltak. Aznap éppen nagyanyámnál voltam, amikor a kapu előtt egy lovaskocsi állt meg. Megörültem, mert azt gondoltam, hogy Imre bácsi, nagyapám barátja érkezett. Kiszaladtam. Amint kiléptem, láttam, csakugyan Imre bácsi jött meg, és kocsija a mi bútorunkkal volt megrakva. Elcsodálkoztam, mert nem értettem az egészből semmit. Mi ez? Szerettem volna kérdezni, de nagyanyám hozzám lépett, és így szólt: — Tünde lányom, habár még kicsi vagy és lehet, hogy az egészből semmit sem értesz, de tudod, hogy édesanyád mennyit szenvedett apáddal. Tovább már nem bírták és elváltak. Habár kicsi voltam, mégis megértettem. Beszaladtam a szobába, és rávetettem magam az ágyra. Sírtam, sírtam. Nagyon fájt, hogy édesapámtól, aki olyan jó volt hozzám, megengedett mindent, sohasem vert meg, és akit én olyan nagyon szeretek, most el kell válnom. Nem is tudtam tőle elbúcsúzni. Elhatároztam, hogy még aznap elmegyek hozzá és elbúcsúzok. Ezt szerettem volna édesanyámnak megmondani. Amikor megérkezett édesanyám, a nyakába borultam. Szerettem volna szólni, de könnyeimet alig bírtam visszatartani és a számon nem jött ki hang. Csak ezt tudtam mondani: „Anyu Ennél a szónál valami elfojtott, és az arcomon megjelentek a könnyek, sírtam, mint a záporeső. Édesanyám, aki eddig hallgatott, megértette, miért sírok, és vigasztalni próbált: — Ne sírjál, majd helyre jön minden. Tudom, hogy fáj, de nekem sem mindegy, mert téged sajnállak. — mondta akadozva. Ekkor már az ő szeméből is patakzott a könny. Nem bírtam ki szó nélkül: — Anyu, anyu, én el akarok menni apuhoz. Apuhoz akarok menni! Látni akarom, csak még egyszer. El szeretnék tőle búcsúzni. — Jó, fogd a kerékpárt, menj el hozzá. De haza gyere 6 órára! — Jó — kiáltottam, és a könnyeimet törölve szaladtam a kerékpárért. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak. Csak hajtottam gyorsan. Szerettem volna már ott lenni. Amikor odaértem, apu az előszobában ült, szomorúan. Nagyon meglepődött. — Pille, hát eljöttél? — kérdezte. — Igen, apuci! — Ekkor átöleltem, ő pedig magához szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni. Nekem ismét az jutott eszembe, hogy én elmegyek tőle, és csak ritkán fogom látni. — Remélem, Pillém, el-eljössz meglátogatni, és nem felejted el édesapádat?! — Nem, nem, apuci, én eljövök mindig, amikor csak lesz időm — ennyit mondtam csak, s éreztem, hogy a könynyek ismét folynak arcomon. Nem bírtam magammal, és csak sírtam, sírtam. De amikor ránéztem, láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyel, és másra tereltem a szót. — Főzzek kávét? — Lehet. Szaladtam a konyhába és főztem a kávét. Amikor elkészült, kiöntöttem édesapámnak és leültem. — Apuci, ha nagy leszek, én eljövök hozzád és veszünk bútort, papagájokat, csinálunk egy élő sarkot, veszünk mindent, ami szükséges a házban, megcsináljuk a házat, és én veled fogok élni. — Ezt mondtam az én csitri fejemmel. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat. Ekkor felálltam és elkezdtem takarítani. Takarítás közben megtaláltam édesanyámért esküvői képét, szívem ismét hevesen elkezdett dobogni, és elfogott a honvágy édesanyám után. A képet zsebembe rejtettem, és folytattam a takarítást. Amikor készen voltam, elköszöntem édesapámtól és sűrű könnyek közt indultam nagyanyámhoz. Útközben törölgettem patakzó könnyeimet, de azok csak makacskodtak, nem akartak elállni. TAKÁCS Tünde, Vili, Petőfi brigád iskola, Kula