Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 45-57. szám)
1983-02-21 / 50. szám
6 A HARCOS MÚLT EMLÉKEI Lipić, a szerémségi partizán Jovan Veselinov žarko emlékirataiból (4) — Elvtárs, én vagyok az, a hídról — emlékeztette csöndesen az őr, amikor őrá került a sor, hogy nyilatkozzék. — Megölhettelek volna amikor a puskacsövem elé szaladtál, de nem akartam megtenni. — No, te ne vetkőzz le, hanem válasszad ki a legjobb egyenruhát, és öltözz át. Ezt kapod ajándékul Slavko Lipictől, amiért nem akartál rálőni! Ha elsütöd a puskád, barátocskám, isten tudja, megölöd-e Slavko Lipicet, de hogy te a fejeddel fizetsz, az biztos: Lipicnek lett volna még annyi ereje, hogy beszegje a szűrödet egy sortűzzel ebből a belga ismétlőből, még ha pont a szíve közepén találod is el! Ezt jegyezd meg, barátocskám! Nem dicsekedett ezzel a huszárvágással, s nem ismételte meg, bár a körülmények nagyon csábították. Örökre lemondott az efféle fortélyról, mert hitte, hogy az embernek kötelessége óvni és védelmezni a gyöngéket a háború szörnyűségeitől és csapásaitól; az asszonyokat s a gyerekeket semmiképpen sem szabad ezeknek kitennni. Ez a meggyőződése és a tehetetlenek iránti szeretete néha a másik végletbe sodorta, s ez sem volt összeegyeztethető irányvonalunkkal és politikánkkal. Amikor a fasiszták kifosztották Jamenát és más partizánfalvakat, Lipié megtámadta állásaikat, harcban ragadta tőlük vissza az elrabolt ágyneműt, ruhát és egyéb holmit, s minden darabot visszaszolgáltatott a nincstelen népnek. Természetesen eközben senki sem volt képes különválasztani a rablótt holmit attól, ami a fasiszták tényleges tulajdona volt. E tényben az a veszély rejlett, hogy a fasiszta uralom alatt élő lakosság egy kalap alá veszi a partizánokat az usztasákkal és a németekkel ezért a vezetőség megtiltotta Lipiének az ilyen akciókat. Az irányvonal és a politikai állásfoglalás ellenére időnként és titokban mégis megtette ezt, mert noha elfogadta a szerinte „puritán politikánkat és szentes irányvonalunkat”, nem sikerült neki mindig és mindenben azonosulnia vele. Lipié a háború négy esztendeje során megannyi izgalmasnál izgalmasabb eseményt élt át. Büszke volt, a saját magába és harcosaiba vetett hite vezérelte, így aztán úgy tűnt neki, hogy minden lehetséges, nem ismerte el, hogy léteznek leküzdhetetlen akadályok és nehézségek. Ezzel a meggyőződéssel vetette magát bele az összecsapásokba, így viselkedett, s ezt másoktól is elvárta. Vállalkozásaiban rendszerint a maga lipiéi észjárását érvényesítette, vagy pedig olyan színezetet adott nekik. E haditettek közé tartozik mindenképpen a vinkovci—brekoi vasútvonalon történt összecsapás is, 1943. szeptember 9-én. Dimitrije Šešerinac Gedža, a 2. szerémségi osztag hírszerző tisztje megtudta, hogy ezen a vonalon halad majd el az ellenség valamelyik egysége. A 2. szerémségi osztag parancsnoksága elhatározta, hogy megrongálja a vasútvonalat, s ha lehet, megsemmisíti magát az ellenséges alakulatot is. Az osztagot ott érte a reggel, nem messze a Spacvától, a második zászlóalj pedig Vrbanja, Spačva és Breznica folyócska irányában foglalt állást, hogy fedezze az első zászlóalj támadását a vasúti szerelvény ellen. A diverzánsok aláaknázták a talpfákat, közben az első zászlóalj a töltés két oldalán sorakozott fel, hogy a robbanás után megrohamozza az ellenséget. A személyvonat megjött és el is haladt. Az aknák bedöglöttek, a harcosoknak pedig még arra sem volt idejük, hogy rálőjenek a szerelvényre. A zászlóalj ott maradt lesben, a diverzánsok pedig rendbehozták az aknákat. A harcosok hangulatát a vrbanjai Aca Jurčević állította helyre: hozta a hírt, hogy Olaszország kapitulált. Ezután egy több vasúti kocsiból álló szerelvény került kelepcébe. Az első és az utolsó vagont kaviccsal rakták meg, a mozdonyt kívánták velük védelmezni arra az esetre, ha a sínpárt aláaknázták. A többi négy kocsit talpfákkal és homokzsákokkal kibélelve, mozgó fedezékké alakították át. Ezekben tartókodtak az usztasák. A mozdony a szerelvény közepén volt, előtte is, utána is három vasúti kocsi. Az első vagon alatt felrobbant az akna, a lesben álló partizánok sortüzet zúdítottak az usztasákra, azok meg viszonozták. A zászlóalj csak oly módon gyűrhette le az usztasákat, ha kézigránátokat dobál a nyitott vagonokba. Az usztasák azonban egy nehézgépfegyverből és hat géppuskából ontották a tüzet a környező térségre, s abban reménykedtek, hogy segítséget kapnak a fellármázott közeli helyőrségekből. Az első szerelvény után csakhamar feltűnt a szeretélyvonat is. A mozdonyvezető felfigyelt a lövöldözésre, megpróbálta hát visszavezetni a szerelvényt az állomásra, de ebben megakadályozta az a szakasz, amelyet Lipié a leshelytől nem messze, közvetlen fedezésül helyezett el. Ez a szakasz foglyul ejtett három német tisztet, Kučkalicot, a brskói gestapóst, Pepi Novoselt, a késelő gyilkost és Beci Kulenovic domobrán ezredest. A harc hevében Gedzának és Lipiének az az ötlete támadt, hogy fölhasználják a személyvonat, szerencsére sértetlenül maradt, mozdonyát. Gedža föllépet a mozdonyra, fegyverrel kényszerítette a mozdonyvezetőt, hogy „zúdítsa” rá a gépet a „páncélvagonokra”, majd mindketten kiugrottak. A mozdony mögött, néhány harcos kíséretében Lipié rohant. A feldohogó mozdony nekivágódott a „páncélvagonoknak”. Az összeütközés ereje megriasztotta az usztasákat, megrongálta azt a nehézfegyvert, amelyet az usztasák az utolsó kocsiban helyeztek el, s amellyel a sínpár hosszában tüzeltek. A megmaradt hat géppuskával azonban folytatták a harcot. Lipié a mozdony fedezéke alatt odalopózott harcosaival a „páncélvagonokhoz”, és elárasztotta őket kézigránátokkal. Hét usztasa elesett, hetvenhárom pedig megadta magát. A zászlóalj zsákmánya lett a nehézgépfegyver, a hat géppuska, 20 000 töltény, ugyanakkor megsemmisítettek két mozdonyt és tizenhét vagont. Két nap múlva usztasa és domokrán tisztekből álló küldöttség érkezett Jamenára, hogy tárgyalást folytassanak a fogságba esett usztasák kicseréléséről. A mieink hajlandóak voltak az usztasákat szabadon engedni háromszáz jamenai lakos ellenében, akik táborokban sínylődtek. Mivel ezt a népet akkor már leöldösték, a küldöttség azt hazudta, hogy a jamenaiak német gyárakban vannak, s így a fogolycseréből nem lett semmi. Kulenovic úgy döntött, hogy ott marad a partizánok közt. Jamenán érte meg az első partizán-mitingjét. Lipié jó érzékkel használta fel tekintélyét és a környék bizalmát arra, hogy kapcsolatot teremtsen a népfelszabadító mozgalom rokonszenvezőivel az ellenséges egységekben. Ezek az emberek gyakran hozzásegítették ahhoz, hogy kalandos és hihetetlennek tetsző elgondolásait is megvalósítsa. Josip Djerda, brckói domobrán százados egyszer lehetővé tette neki, hogy végrehajtson egy ilyen vállalkozást. Lipié ezt a Djerdát egy Stojanka nevű falubeli lány révén ismerte meg, akit Djerđa megszeretett, és a háború után feleségül vett. Lipié, Djerđa segítségével kitervelte egy nagyobb alakulat lefegyverzését. A szóban forgó alakulat a vasutat őrizte Sremske Laze—Jankovci—Slavkovci térségében. Lipic még ma is úgy emlegeti ezt az akciót, mint az osztag parancsnokságának vele szemben elkövetett igazságtalanságát. Amikor ő mindent megszervezettés előkészített. A parancsnokság az akció végrehajtását Živan Milovanovic Catára bízta, azzal, hogy Lipié zászlóaljával bonyolítsa le. A harcosok magatartása volt az, ami megvigasztalta. A harcosok tudták, hogy a vállalkozás Lipié műve és érdeme, s erről nótát szerkesztettek: „Slavkovciban kárognak a varjak, Lipié népe domobránt kopasztgat.” (Folytatjuk) FÜST MILÁN wz Őszi vadászat (17) — Mit tehet az ember, ha egy démoni szörnyeteggel találkozik élete útján? — tettem fel a kérdést. S mily érthetetlen is az emberi lélek, hogy néha egy szó hogy tud hatni az emberre! Ezaz egyszerű szó, hogy „démoni szörnyeteg”, most úgy hatott rám ebben a hideg és idegen magányban, mint valami felfedezés, találmány, mintha megvilágosodott volna tőle az elmém, mintha megoldottam volna általa valamit. Holott hát jól elképzelhető, hogy a múló évek folyamán százszor megfordult többek közt ugyanez a szó is a fejemben. — Szörnyeteg, igen az. És a mi életünkben minden szépet ez a szörnyeteg tett tönkre, marcangolt szét fehér fogaival — magyarázgattam én magamnak még az erdőben, az álláson is, ahova vittek. Hajnali öt óra volt, mire nagy kapaszkodás után felvergődtünk ide. — Igaza volt Sámuelnek, el kellett volna taposni, még mielőtt mindenkit tönkretett — gondoltam én. S megint egész elborultam a dühtől és kétségbeeséstől. És ez így tartott, nem volt vége. Szegény édesanyám járt ugyanis az eszemben, s hogy ő utoljára, legeslegutoljára megcsókolta az én kezemet. És megint sírtam. És gyűlölködő undort éreztem saját magam iránt, hogy e miatt a gonosz ember miatt még én is így elidegenedtem tőle az utolsó időben. Hát nem azt írta búcsúlevelében, hogy messzi kerültem tőle? S mit jelent ez? Ha nem annyit, hogy még én is hűtlen lettem hozzá. Ezt a szavát is csak most értettem meg igazán, annyi év múltán, itt, az erdőben. Mert eddig nem gondoltam át teljesen, vagy nem is mertem átgondolni? Van az úgy. Ezt tehát szemrehányás volt részéről kétségtelenül, finom, alig észrevehető szemrehányás, igen, az. És most mit csináljak? Ugorjak fel innen, szaladjak egyenesen a sírjához, és kérjek bocsánatot tőle? Ez történetesen komor erdő is volt, semmi derűje, semmi vigasztalása számomra — még csak október eleje volt, s ez máris hűvös, szomorúan őszi erdő volt, hallgatagon várta már a havat. Mikor a vadőrrel megérkeztünk ide, csörtetésünkre isten madárkái felriadtak, és csipogtak egy ideig, aztán megint elaludtak. Attól fogva csend volt itt, s nyomasztó volt ez a csend is. De végre megkezdődött a mozgalom odalenn, ugatás is hallott, úgy látszik, tacskókat eresztettek a sűrűbe. És máris mi történt? Közvetlenül előttem is volt egy cserjés, és abban máris erős csörtetés volt hallható. Meg kell jegyeznem, mi szarvasbikára gyűltünk ide, s ilyen vadászaton már többször voltam, de vaddisznón még soha. Egy kicsit megijedtem tehát. Az állás alacsony volt, s nem sok biztatót hallottam eddig sem a sebzett kan agyarairól, sem az emse harapásairól. Elhatároztam tehát, ha vaddisznó mutatkozik, nem lövök. A csörtetés szünetelt egy ideig, aztán újra kezdődött. — Vaddisznó lesz, kétségtelenül — gondoltam én. S megvallom, még körül is néztem, van-e olyan rönk a közelemben, vagy dőlt fatörzs, amelyre felkapaszkodhatnék. Akkor már erősen világosodott, derengő fény állt a fák koronái felett, s a távoli hegyvonulat is tisztán látszott a dombok hátterében. Egyszer csak még határozottabb lett a csörtetés, aztán kinyílt a bozót, s a fény valamelyes furcsa ködében ott állt előttem az apám. Hogy meglepetésem óriási volt, azt mondani se kell. Igazán olyan volt ez nekem, mint a villámcsapás. És mégis. Sose hittem volna sem azt, hogy ilyen hideg fejjel tudok majd ítélkezni, de talán még kevésbé, hogy emberi lény képes egy pillanat töredéke alatt egész világokat átgondolni magában. Nem tudhattam, hogy ő is itt-tartózkodik, de ha igen, honnan sejthettem, hogy kora hajnalban kijön az erdőre, és éppen ide? A helyet nem én választottam, engem ide vezettek. Megijedtem a vadkantól, kinyílt a bozót, és én rásütöttem a fegyvert — ki tételezhet fel itt egyebet? S mindez, mondom, egyetlen villanásként szaladt át rajtam. Tehát hideg fejjel, minden további meggondolás nélkül ráfogtam a fegyvert. S hogy apám is azonnal megismert, azt onnan tudom, hogy meglepetésében még fel is kiáltott, sőt öröm is villant a szemében — mintha egy életen át sose lett volna köztünk semmi gyötrelem. De mikor a fegyver csöve volt előtte, felhördült: — Te meg vagy őrülve — kiáltotta bele a vadonba, s ehhez, nem tudom, mért, a két karját is fölemelte, elejtvén a kis csákányt, mely a kezében volt. S szeméből holmi tébolyhoz hasonló rémület csapott ki egy pillanat alatt. — Menjen, menjen, az isten szent nevére kérem, menjen innen, ha jót akar — mondtam én neki fuldokolva, és lassan leeresztettem a csövet. — De szaporán, egy pillanat alatt — ordítottam rá. Ő pedig csakugyan fejét vesztve menekült visszafelé, s oly hevesen, hogy — tisztán kivehettem — még el is vágódott a bozótban. Idáig van, amit önnel közölni akartam. E történet arra késztetheti talán, hogy még egyszer elgondolkodjon felette: mi erősebb kapcsolat az emberek között: a jóság-e, vagy a vérség? Apámmal való utolsó találkozásunkra vonatkozóan megjegyzem még, hogy ő, mint még aznap értesültem, úgy került akkor oda, mármint a g-i erdőbe, hogy a püspökség számára igen jó kőzetet fedezett fel a környéken, bányát nyittatott velük, s annak lett szerződéses kitermelője. Azt is hallottam róla, hogy munkaidő előtt, tehát hajnaltájt geológiai kutatásokat szokott végezni hol itt, hol más körzetek hegyeiben — igen kedves, komoly és megbízható, sőt szorgalmas embernek is dicsérte előttem mindenki, mind alkalmazottai, mind a koadjútor úr őméltósága, a nemrég agg korában elhunyt Cochraine Demeter. És ennyi az egész. (Vége) MAGYAR SZÓ 1983. február 21., hétfő