Magyar Szó, 1983. február (40. évfolyam, 45-57. szám)

1983-02-21 / 50. szám

6 A HARCOS MÚLT EMLÉKEI Lipić, a szerémségi partizán Jovan Veselinov žarko emlékirataiból (4) — Elvtárs, én vagyok az, a hídról — emlékeztette csöndesen az őr, amikor őrá került a sor, hogy nyilatkozzék. — Megölhettelek volna amikor a puska­csövem elé szaladtál, de nem akartam megtenni. — No, te ne vetkőzz le, hanem vá­lasszad ki a legjobb egyenruhát, és öl­tözz át. Ezt kapod ajándékul Slavko Lipictől, amiért nem akartál rálőni! Ha elsütöd a puskád, barátocskám, isten tudja, megölöd-e Slavko Lipicet, de hogy te a fejeddel fizetsz, az biztos: Lipicnek lett volna még annyi ereje, hogy beszegje a szűrödet egy sortűzzel ebből a belga ismétlőből, még ha pont a szíve közepén találod is el! Ezt je­gyezd meg, barátocskám! Nem dicsekedett ezzel a huszárvá­gással, s nem ismételte meg, bár a kö­rülmények nagyon csábították. Örökre lemondott az efféle fortélyról, mert hitte, hogy az embernek kötelessége óvni és védelmezni a gyöngéket a há­ború szörnyűségeitől és csapásaitól; az asszonyokat s a gyerekeket semmikép­pen sem szabad ezeknek kitennni. Ez a meggyőződése és a tehetetlenek iránti szeretete néha a másik végletbe sodor­ta, s ez sem volt összeegyeztethető irányvonalunkkal és politikánkkal. Amikor a fasiszták kifosztották Ja­­menát és más partizánfalvakat, Lipié megtámadta állásaikat, harcban ragad­ta tőlük vissza az elrabolt ágyneműt, ruhát és egyéb holmit, s minden da­rabot visszaszolgáltatott a nincstelen népnek. Természetesen eközben senki sem volt képes különválasztani a rab­lótt holmit attól, ami a fasiszták tény­leges tulajdona volt. E tényben az a veszély rejlett, hogy a fasiszta uralom alatt élő lakosság egy kalap alá veszi a partizánokat az usztasákkal és a né­metekkel ezért a vezetőség megtiltotta Lipiének az ilyen akciókat. Az irány­vonal és a politikai állásfoglalás elle­nére időnként és titokban mégis meg­tette ezt, mert noha elfogadta a sze­rinte „puritán politikánkat és szentes irányvonalunkat”, nem sikerült neki mindig és mindenben azonosulnia vele. Lipié a háború négy esztendeje során megannyi izgalmasnál izgalmasabb ese­ményt élt át. Büszke volt, a saját ma­gába és harcosaiba vetett hite vezérel­te, így aztán úgy tűnt neki, hogy min­den lehetséges, nem ismerte el, hogy léteznek leküzdhetetlen akadályok és nehézségek. Ezzel a meggyőződéssel ve­tette magát bele az összecsapásokba, így viselkedett, s ezt másoktól is elvár­ta. Vállalkozásaiban rendszerint a ma­ga lipiéi észjárását érvényesítette, vagy pedig olyan színezetet adott nekik. E haditettek közé tartozik mindenképpen a vinkovci—brekoi vasútvonalon tör­tént összecsapás is, 1943. szeptember 9-én. Dimitrije Šešerinac Gedža, a 2. sze­rémségi osztag hírszerző tisztje meg­tudta, hogy ezen a vonalon halad majd el az ellenség valamelyik egysége. A 2. szerémségi osztag parancsnoksága el­határozta, hogy megrongálja a vasút­vonalat, s ha lehet, megsemmisíti ma­gát az ellenséges alakulatot is. Az osz­tagot ott érte a reggel, nem messze a Spacvától, a második zászlóalj pedig Vrbanja, Spačva és Breznica folyócska irányában foglalt állást, hogy fedezze az első zászlóalj támadását a vasúti szerelvény ellen. A diverzánsok aláak­názták a talpfákat, közben az első zászlóalj a töltés két oldalán sorako­zott fel, hogy a robbanás után megro­hamozza az ellenséget. A személyvonat megjött és el is haladt. Az aknák be­döglöttek, a harcosoknak pedig még arra sem volt idejük, hogy rálőjenek a szerelvényre. A zászlóalj ott maradt lesben, a di­verzánsok pedig rendbehozták az akná­kat. A harcosok hangulatát a vrbanjai Aca Jurčević állította helyre: hozta a hírt, hogy Olaszország kapitulált. Ezután egy több vasúti kocsiból álló szerelvény került kelepcébe. Az első és az utolsó vagont kaviccsal rakták meg, a mozdonyt kívánták velük vé­delmezni arra az esetre, ha a sínpárt aláaknázták. A többi négy kocsit talp­fákkal és homokzsákokkal kibélelve, mozgó fedezékké alakították át. Ezek­ben tartókodtak az usztasák. A moz­dony a szerelvény közepén volt, előtte is, utána is három vasúti kocsi. Az első vagon alatt felrobbant az akna, a lesben álló partizánok sortü­­zet zúdítottak az usztasákra, azok meg viszonozták. A zászlóalj csak oly mó­don gyűrhette le az usztasákat, ha kézi­gránátokat dobál a nyitott vagonokba. Az usztasák azonban egy nehézgép­fegyverből és hat géppuskából ontot­ták a tüzet a környező térségre, s ab­ban reménykedtek, hogy segítséget kapnak a fellármázott közeli hely­őrségekből. Az első szerelvény után csakhamar feltűnt a szeretélyvonat is. A moz­donyvezető felfigyelt a lövöldözésre, megpróbálta hát visszavezetni a szerel­vényt az állomásra, de ebben megaka­dályozta az a szakasz, amelyet Lipié a leshelytől nem messze, közvetlen fe­dezésül helyezett el. Ez a szakasz fog­­lyul ejtett három német tisztet, Kuč­­kalicot, a brskói gestapóst, Pepi No­­voselt, a késelő gyilkost és Beci­ Ku­­lenovic domobrán ezredest. A harc hevében Gedzának és Lipié­nek az az ötlete támadt, hogy fölhasz­nálják a személyvonat, szerencsére sértetlenül maradt, mozdonyát. Gedža föllépet a mozdonyra, fegyverrel kény­szerítette a mozdonyvezetőt, hogy „zú­dítsa” rá a gépet a „páncélvagonokra”, majd mindketten kiugrottak. A moz­dony mögött, néhány harcos kíséreté­ben Lipié rohant. A feldohogó mozdony nekivágódott a „páncélvagonoknak”. Az összeütközés ereje megriasztotta az usztasákat, megrongálta azt a nehéz­­fegyvert, amelyet az usztasák az utol­só kocsiban helyeztek el, s amellyel a sínpár hosszában tüzeltek. A meg­maradt hat géppuskával azonban foly­tatták a harcot. Lipié a mozdony fe­dezéke alatt odalopózott harcosaival a „páncélvagonokhoz”, és elárasztotta őket kézigránátokkal. Hét usztasa el­esett, hetvenhárom pedig megadta ma­gát. A zászlóalj zsákmánya lett a nehézgép­fegyver, a hat géppuska, 20 000 töltény, ugyanakkor megsemmisítettek két mozdonyt és tizenhét vagont. Két nap múlva usztasa és domok­rán tisztekből álló küldöttség érke­zett Jamenára, hogy tárgyalást foly­tassanak a fogságba esett usztasák ki­cseréléséről. A mieink hajlandóak vol­tak az usztasákat szabadon engedni háromszáz jamenai lakos ellenében, akik táborokban sínylődtek. Mivel ezt a népet akkor már leöldösték, a kül­döttség azt hazudta, hogy a jamenaiak német gyárakban vannak, s így a fo­golycseréből nem lett semmi. Kulenovic úgy döntött, hogy ott ma­rad a partizánok közt. Jamenán érte meg az első partizán-mitingjét. Lipié jó érzékkel használta fel te­kintélyét és a környék bizalmát arra, hogy kapcsolatot teremtsen a népfel­szabadító mozgalom rokonszenvezőivel az ellenséges egységekben. Ezek az emberek gyakran hozzásegítették ah­hoz, hogy kalandos és hihetetlennek tetsző elgondolásait is megvalósítsa. Josip Djerda, brckói domobrán száza­dos egyszer lehetővé tette neki, hogy végrehajtson egy ilyen vállalkozást. Lipié ezt a Djerdát egy Stojanka nevű falubeli lány révén ismerte meg, akit Djerđa megszeretett, és a háború után feleségül vett. Lipié, Djerđa segítségé­vel kitervelte egy nagyobb alakulat le­fegyverzését. A szóban forgó alakulat a vasutat őrizte Sremske Laze—Jan­­kovci—Slavkovci térségében. Lipic még ma is úgy emlegeti ezt az akciót, mint az osztag parancsnokságának ve­le szemben elkövetett igazságtalansá­gát. Amikor ő mindent megszervezett­­és előkészített. A parancsnokság az akció végrehajtását Živan Milovanovic Catára bízta, azzal, hogy Lipié zász­lóaljával bonyolítsa le. A harcosok magatartása volt az, ami megvigasz­talta. A harcosok tudták, hogy a vál­lalkozás Lipié műve és érdeme, s er­ről nótát szerkesztettek: „Slavkovciban kárognak a varjak, Lipié népe domobránt kopasztgat.” (Folytatjuk) FÜST MILÁN wz Őszi vadászat (17) — Mit tehet az ember, ha egy dé­moni szörnyeteggel találkozik élete út­ján? — tettem fel a kérdést. S mily ért­hetetlen is az emberi lélek, hogy néha egy szó hogy tud hatni az emberre! Ez­­az egyszerű szó, hogy „démoni szörnyeteg”, most úgy hatott rám eb­ben a hideg és idegen magányban, mint valami felfedezés, találmány, mintha megvilágosodott volna tőle az elmém, mintha megoldottam volna ál­tala valamit. Holott hát jól elképzel­hető, hogy a múló évek folyamán százszor megfordult többek közt ugyan­ez a szó is a fejemben. — Szörnyeteg, igen az. És a mi éle­tünkben minden szépet ez a szörnyeteg tett tönkre, marcangolt szét fehér fo­gaival — magyarázgattam én magam­nak még az erdőben, az álláson is, ahova vittek. Hajnali öt óra volt, mire nagy kapaszkodás után felvergődtünk ide. — Igaza volt Sámuelnek, el kellett volna taposni, még mielőtt mindenkit tönkretett — gondoltam én. S megint egész elborultam a dühtől és kétség­­beeséstől. És ez így tartott, nem volt vége. Szegény édesanyám járt ugyanis az eszemben, s hogy ő utoljára, legesleg­utoljára megcsókolta az én kezemet. És megint sírtam. És gyűlölködő un­dort éreztem saját magam iránt, hogy e miatt a gonosz ember miatt még én is így elidegenedtem tőle az utolsó időben. Hát nem azt írta búcsúlevelé­ben, hogy messzi kerültem tőle? S mit jelent ez? Ha nem annyit, hogy még én is hűtlen lettem hozzá. Ezt a szavát is csak most értettem meg igazán, annyi év múltán, itt, az erdőben. Mert eddig nem gondoltam át teljesen, vagy nem is mertem átgon­dolni? Van az úgy. Ezt tehát szemre­hányás volt részéről kétségtelenül, fi­nom, alig észrevehető szemrehányás, igen, az. És most mit csináljak? Ugor­jak fel innen, szaladjak egyenesen a sírjához, és kérjek bocsánatot tőle? Ez történetesen komor erdő is volt, semmi derűje, semmi vigasztalása szá­momra — még csak október eleje volt, s ez máris hűvös, szomorúan őszi erdő volt, hallgatagon várta már a havat. Mikor a vadőrrel megérkeztünk ide, csörtetésünkre isten madárkái felriad­tak, és csipogtak egy ideig, aztán me­gint elaludtak. Attól fogva csend volt itt, s nyomasztó volt ez a csend is. De végre megkezdődött a mozgalom odalenn, ugatás is hallott, úgy látszik, tacskókat eresztettek a sűrűbe. És máris mi történt? Közvetlenül előttem is volt egy cserjés, és abban máris erős csörtetés volt hallható. Meg kell jegyeznem, mi szarvasbikára gyűl­tünk ide, s ilyen vadászaton már többször voltam, de vaddisznón még soha. Egy kicsit megijedtem tehát. Az állás alacsony volt, s nem sok biztatót hallottam eddig sem a sebzett kan agyarairól, sem az emse harapásairól. Elhatároztam tehát, ha vaddisznó mu­tatkozik, nem lövök. A csörtetés szünetelt egy ideig, aztán újra kezdődött. — Vaddisznó lesz, két­ségtelenül — gondoltam én. S meg­vallom, még körül is néztem, van-e olyan rönk a közelemben, vagy dőlt fatörzs, amelyre felkapaszkodhatnék. Akkor már erősen világosodott, deren­gő fény állt a fák koronái felett, s a távoli hegyvonulat is tisztán látszott a dombok hátterében. Egyszer csak még határozottabb lett a csörtetés, aztán kinyílt a bozót, s a fény valamelyes furcsa ködében ott állt előttem az apám. Hogy meglepetésem óriási volt, azt mondani se kell. Igazán olyan volt ez nekem, mint a villámcsapás. És mégis. Sose hittem volna sem azt, hogy ilyen hideg fejjel tudok majd ítélkez­ni, de talán még kevésbé, hogy embe­ri lény képes egy pillanat töredéke alatt egész világokat átgondolni magá­ban. Nem tudhattam, hogy ő is itt-tar­­tózkodik, de ha igen, honnan sejthet­tem, hogy kora hajnalban kijön az erdőre, és éppen ide? A helyet nem én választottam, engem ide vezettek. Meg­ijedtem a vadkantól, kinyílt a bozót, és én rásütöttem a fegyvert — ki téte­lezhet fel itt egyebet? S mindez, mon­dom, egyetlen villanásként szaladt át rajtam. Tehát hideg fejjel, minden további meggondolás nélkül ráfogtam a fegyvert. S hogy apám is azonnal megismert, azt onnan tudom, hogy meglepetésé­ben még fel is kiáltott, sőt öröm is vil­­­lant a szemében — mintha egy életen át sose lett volna köztünk semmi gyöt­relem. De mikor a fegyver csöve volt előtte, felhördült: — Te meg vagy őrülve — kiáltotta bele a vadonba, s ehhez, nem tudom, mért, a két karját is fölemelte, elejt­vén a kis csákányt, mely a kezében volt. S szeméből holmi tébolyhoz ha­sonló rémület csapott ki egy pillanat alatt. — Menjen, menjen, az isten szent nevére kérem, menjen innen, ha jót akar — mondtam én neki fuldokolva, és lassan leeresztettem a csövet. — De szaporán, egy pillanat alatt — ordítot­tam rá. Ő pedig csakugyan fejét vesztve menekült visszafelé, s oly hevesen, hogy — tisztán kivehettem — még el is vágódott a bozótban. Idáig van, amit önnel közölni akar­tam. E történet arra késztetheti talán, hogy még egyszer elgondolkodjon fe­lette: mi erősebb kapcsolat az embe­rek között: a jóság-e, vagy a vérség? Apámmal való utolsó találkozásunk­ra vonatkozóan megjegyzem még, hogy ő, mint még aznap értesültem, úgy ke­rült akkor oda, mármint a g-i erdő­be, hogy a püspökség számára igen jó kőzetet fedezett fel a környéken, bá­nyát nyittatott velük, s annak lett szer­ződéses kitermelője. Azt is hallottam róla, hogy munkaidő előtt, tehát haj­naltájt geológiai kutatásokat szokott végezni hol itt, hol más körzetek he­gyeiben — igen kedves, komoly és megbízható, sőt szorgalmas embernek is dicsérte előttem mindenki, mind al­kalmazottai, mind a koadjútor úr őmél­tósága, a nemrég agg korában el­hunyt Cochraine Demeter. És ennyi az egész. (Vége) MAGYAR SZÓ 1983. február 21., hétfő

Next