Magyar Szó, 1984. szeptember (41. évfolyam, 241-255. szám)

1984-09-08 / 248. szám

1984. szeptember 8., szombat MAGYAR SZÓ ­Jugoszláviai magyar irodalom Remek miniatűrök NÉMETH ISTVÁN: ARCOK ZSEBTÜKÖRBEN. FORUM, ÚJVIDÉK, 1984. Közhelyszerű az a megállapítás, hogy Németh István egyszerre író és újságíró, riporter és min­den gondolatát feljegyző alkotó. Pedig ez a tény a mozgatója tel­jes írói-újságírói opusának. Az író kicsit talán köztes helyzetben is van emiatt — választania kell: a riportot (a szociográfiát) iro­dalmi eszközökkel írni, azaz iro­dalmi szintre emelni, vagy ri­­po­teri szemmel látó novellistá­nak lenni. Ez utóbbit kisebb si­kerrel valósította meg az utóbbi években megjelentetett könyvei­ben (Vörösbegy, 1983., Kertmozi, 1980.), ahol inkább az alkotó ke­rült előtérbe még a riporteri jellegű írásmodor esetében is, a szociográfiai jellegű szövegekbe pedig belopakodott az érzelgős­ség, a nosztalgia, ballaszt amit a különben kiválóan szerkesztett, és nyelvileg letisztult szövegek nem bírták el. Az Arcok zsebtükörben azon­ban ismét a régi Németh Istvánt közvetít az olvasónak, a Vadal­ma, a Zsebtükör szerzőjét, aki minden erényét (újságíróit és íróit egyaránt) felvonultatja ösz­­szegyűjtött, „válogatott” írásai­ban. A kötet ugyanis a szerző szavai szerint a több mint egy évtizeddel ezelőtt napvilágot lá­tott Zsebtükör folytatása, és a benne közölt hatvanhét „törté­net” a Magyar Szóban jelent meg 1973 és 1983 között. Riportok ezek a történetek, méghozzá olyanok, amelyek túl­haladnak a publicisztika műfa­ján, legtöbbjük önálló kis novel­la, amely önmagában, alig pár oldalon többet mond el az élet­ről, mint a széles folyamú epikai alkotások némelyike. Remekbe szabott könyvecske, aminek egy hibája van csak: nem lehet egy huzamban elolvasni. Bármeny­nyire változatos ugyanis a kötet, a portrék formája természetsze­rűleg ismétlődik, ami folyamatos olvasás esetén csömört okoz. Ez esetben ezért alkalmasabb az egyes írásokat, vagy az írásokat általában értékelni, mint a kö­tetről beszélni. Persze, téma le­hetne az általa felrajzolt szociog­ráfiai , vagy humánus tabló, a szerkesztési koncepció, de a re­mek miniatűrök ezt szinte feles­legessé teszik. A riport, a publicisztikai iroda­lom tényközlő műfaja, vagy ma­ga a portréműfaj nem ad módot túl nagy formai változatosságra. Az Arcok zsebtükörben 67 írását első pillantásra, minden belemé­­lyedés nélkül két formai csoport­ra oszthatjuk: monológokra és dialógusokra. Ez utóbbiak se va­lódi párbeszédek, de a szerző (ri­porter) szövegszerűen is megje­lenik az írásokban, rövid kérdé­seivel igyekszik szóra bírni ri­portalanyát. Szerencsére ez utób­biakból van kevesebb — ezek ugyanis a gyengébb írások. Ta­lán épp azért, mert az alanyok kevésbé beszédesek, nem tudják az áradó élőbeszéd sodrásával magukkal ragadni az­­írói fantá­ziát. Emiatt a szövegek törede­zettebbek, kapkodóbbak a másik csoportba tartozó írásoknál. Pél­dául a Cukrász és kutyaidomár című írás többet foglalkozik a mesterséggel, mint a portréval, a szerző nem tud mit kezdeni ha­talmas élményanyagával, minél többet szeretne elmondani minél rövidebb írásban. Ugyanez miatt rossz dialógus A tűzvezetőről szó­ló írás is, de ez a „rossz”­megha­­tározás csak annyit jelent, hogy a riport­műfajnak még mindig valahol a csúcsai körül helyez­kednek el, korántsem tartoznak viszont a legjobb Németh-írások közé. Oly mértékben azonban nem általánosíthatunk, hogy a monológok jó írások, a dialógu­sok rosszak. Kitűnő ellenpélda erre a Mester fehér köpenyben vagy a Sörte mester, amelyekben aktív párbeszédben bontakozik ki az alany, vagy a Resicai üllő és A bőrszedő, ahol a riporter inkább csak beleszól a beszélge­tésbe, mintsem hogy vezetné. A jó riport iskolapéldája lehetne A kompépítő, ami tulajdonképpen monológ, de kitűnő riporteri ösz­­szekötőszöveggel. Németh István jól tudja, hogy felesleges megszólalnia írásáiban, rá csak az tartozik, hogy végig­hallgassa (kifaggassa) alanyát, majd az elmondottakat nyelvileg megformálja — szigorúan meg­őrizve az alany szóhasználatát, szóösszetételeit, nyelvi fordulata­it — persze, minden eredetiségre való törekvés mellőzésével. Ér­dekesen jelenik meg ennek a háttérben­ maradásnak a szándéka a Kökény András szerszámai cí­mű riportban, ahol a riporter gondolatait teljesen elkülönítve, zárójelben közli. Ezzel homlok­egyenesen ellentmondó önfeltá­­rulkozásról tesz bizonyságot A kútásó portréját megragadó írás. Több, személyes jellegű utalás se­­jelenik meg a szövegben a ri­porter szülőfaluját, lakását, mun­káját illetőleg, ami bizony ront­ja az összhatást. Lényegében azonban objektív távolságban marad a szerző, minden változás­ra érzékeny szemével szemlélő­dik, és beszélteti az önmagukért szóló tényeket. Mindezt tökélete­sen csiszolt nyelvérzékkel, kris­tálytiszta megfogalmazásban, ami távol maga mögött hagyja az új­ságírás kérész életű szövegeinek toleráns slampósságát. A szerző nyelvi erejének szemléltetésére álljon itt három riportkezdése: „Nyolc évvel ezelőtt egy Csen­­gettyűs környéki tanyán kihúz­ták a kútból Bacsó Orbán kishe­gyese kútását, ráültették egy székre, s úgy, ahogy volt, sáro­san, laskakalappal a fején, leraj­zolta Kornovic Milan festőmű­vész. (...) így kellene írni is az emberről. Néhány szóval ragadni meg a lényegét.” (A kútásó) „Vadóc Lajos bácsi, akit élete során neveztek már haladó pa­rasztnak. Skótnak, Kossuthnak, kuláknak meg Vadóc úrnak is, megszokott helyen, a topolyai motel törzsasztalánál várt rám.” (Azok az évek ...) „Nevem Mi­­kus József. Társaim Mikus Já­nos, Rózsa Mihály, Szabó István, Cérna Mátyás és Pálfi Vilmos, ötvenkettő óta verjük a falat.” (A falverő). Kinek ne csigázná fel érdeklődését egy ilyen sokat sejtető, vagy éppen dokumentum jellegű bevezető? (Aminek foly­tatása is igazi élvezetet okoz az irodalomkedvelőknek és a szo­ciográfia iránt érdeklődőknek egyaránt. AZAZ: Németh István valódi művészként mutatkozott be az Arcok zsebtükörben című riport­­könyvben,­­ami erényei folytán bizonyára sok olvasót talál majd magának. FEKETE J. József Marcel Duchamp írásai MARCEL DUCHAMP: IZBOR TERSTOVA, MUZEJ SAVREMEN­E UMETNOSTI, BEOGRAD, 1984. Marcel Duchamp: Doboz a kofferban című ki­állítása alkalmából a belgrádi Modern Művészetek Múzeuma kiadott egy könyvecskét, mely a nagy francia művész írásainak egy jelentős részét, egy interjút és Jack Burnham rövid tanulmányát tar­talmazza. A jugoszláv közönség számára a Doboz a kofferban című kiállítás volt az első alkalom, hogy — ha miniatűrben is —, de áttekintse a neo­­avantgarde legfontosabb előfutárának életművét. Duchamp azonban azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek nem elég csak megnézni a mű­veit. A mű az ő számára nem a dolog igazságá­nak és értelmének a föltárulkozása, hanem — titok, rejtjel. Első látásra azt hihetnénk, hogy a talán korai festészeti periódusait kivéve — inkább szöveges dokumentáció a titok megfejtéséhez se­gít hozzá bennünket, de Duchampról lévén szó, ez korántsincs így. Írásai általában nem meg­fejtik a mű rejtjelét, hanem tovább bonyolítják. Ez mindenekelőtt művészünk totális szkepticiz­musával és az ítéletek iránt táplált ellenszenvé­vel magyarázható. Ezzel kapcsolatban a követke­zőket írja: „Egyetlen alapálláshoz sem tudok szo­rosan kapcsolódni. Az én alapállásom az, hogy nincs semmiféle alapállásom. Erről azonban egyál­talán nem lehet beszélni, mihelyt megpróbálunk beszélni róla, az egész játék el van rontva. ’ Már ebből is sejthető, hogy Duchamp írásai egyáltalán nem tekinthetők önértelmezésnek, hi­szen így az egész játék el lenne rontva. Ellenke­zőleg, egyrészt megtévesztő, tudatromboló had­műveletek, másrészt önálló művek — ugyanúgy, ahogy egy festmény, egy üveg párizsi levegő, egy kiállított biciklikerék vagy mondjuk egy sakkparti is műként funkcionál abban az összetett szellemi tevékenységben, amit Duchamp életművének ne­vezünk. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy egyre nő az érdeklődés Duchamp sakkmód­­szere iránt. Nálunk Svetozar Gligoric tartott nem­rég előadást partijairól. Magyarországon pedig Ér­sek nagymester foglalkozik tüzetesebben „sakkmű­­vészetével”.) Legszellemesebb írása talán az 1961-ből szár­mazó, A ready-made-ek alkalmából című ravasz fejtegetés. Egészen az utolsó mondatig úgy tűnik, hogy ellentmond önmagának, hiszen értelmezni próbálja leghíresebb alkotói leleményét, a ready­­made-eket. A ready-made iparilag előállított kész tárgyat jelent, amit a művész kiragad megszokott környezetéből és a kiállításon műtárgyként mu­tat be. Pattogó ritmusú tőmondatokban ír „egy kartörés előlegezéseként” kiállított hólapátjáról, a vasalódeszkaként funkcionáló Rem­brandt-képről, hogy végül levonja a maga ironikus következte­tését: „Mivel mindazok a festéktubusok, melyeket a művész használ, ipari és késztermékek, a világ összes festménye mesterségesen ready-made.” Duchamp tehát fölfedezte a művészettörténet visz­­sza-visszatérő vezérmotívumát, az annyira óhajtott nagy kontinuitást, amit a hozzá mérhető korabeli művészek hatalmas kutatómunkával és nem ki­sebb becsvággyal a belső szükségszerűségben, az absztrakció fokozódásában vagy épp csökkenésében és okkult kozmológiákban kerestek. Még akkor is szép fölismerés ez, ha hatására már a barlang­rajzolókat sem tudjuk elképzelni tarka festék-tu­busok és hordozható festőállvány nélkül, arról nem is beszélve, hogy Duchamp egy pillanatra kifelejtette a festéktubus felhasználásaként felfo­gott művészettörténetéből saját irodalmi ready­­made-jét. De nem felejtette ki Zoran Gavric, a szerkesztő, ebből a kötetből. A Férfi tükör előtt című szövegről van szó, melyet Man Rav­eevik német barátja írt, Duchamp pedig — ahogy előtte az iparilag gyártott termékekkel tette — egy alá­írással sajátította ki. Ahogy az a ready-made-ek esetében lenni szokott, a „késztermék” kiválasz­tását ebben az esetben sem esztétikai szempont diktálta. A szöveg szerzőjének narciszok­i képzel­gése nagyon közel állhatott Duchamp androgin al­katához,­­ amit az aláírás csak megerősít. Nem a saját nevét írta alá, hanem legkedvesebb és ki­fejezetten androginnak képzelt alter­egójának, Erőse Selavo-nak a nevét. Ez a nem létező sze­mély egy fotótrükk alapján kész isten hiszen az alapellentétet, a férfi és a nő ellentétét ideálisan egyesíti. Következésképpen testi egyesülésre kése­ien, akárcsak a mitológiai Nárcisz, de minden jelentősebb archaikus tradíció és Duchamp is eb­ben az alkatban látta a szellemi teremtőképesség legfontosabb föltételét. Ki kell még emelnünk, hogy a kötetben talál­ható interjú egyike a legjobb DuChamp-interjúk­­nak. Az alkotói aktus című írása a»'15» Monyető művészetelméleti olvasmány. SEBŐK Zoltán KILÁTÓ Világirodalom , amerikai költészet iS TRIP, VODIŐ KROZ SAVREMENU AMERIĆKU POEZIJU, NARODNA KNJIGA, BEOGRAD, 1983. Vladislav Bajac és Vladimir Kopics nem hagyományos érte­lemben vett antológiát tettek az olvasó asztalára. Mint minden antológia szerkesztője, illetve szerkesztői, így ők is, igyekeztek jó előre mentséget és magyará­zatot találni, objektív és biztos szempontokat adni versválogatá­sukhoz. Azt állítják, hogy vállal­kozásukat­­nem „antológiai” cél vezérelte. Ők inkább az ameri­kai költészet azon új vonulatá­nak szerzőit és értékeit szeret­nék részben bemutatni, melyeket a hatvanas évek nagy költészeti expanziója hozott felszínre, úgy­mond a csúcsra. Az irodalom margójáról, a kultúra rezervátu­maiból indult törekvésekről van szó, melyek két évtizeddel később napjainkban már teljesen átfor­málták az USA költészeti érték­­rendszerét, hierarchiáját, szen­­zibilitását. Bajac és Kopics „útvezetőjü­­ket” az 1920 körül és után szü­letett „klasszikusokkal” kezdik, többek között Lawrance Fer’Aug­­herlivel (1919), Charles Bukows­­kival (1920), Howard Nenerov­­val (1920), Jack Kerouackal (1922), Alien Gingsberggel (1926), Frank O’Harával (1926—1966), Gregory Corsóval (1930), Gary Snyderrel (1930)... majd néhány egészen fiatal költővel zárják a sort Tom Swartz-cal (1953), Michael Schol­­nie­ckal (1954) és Ron Rodriguez­­zel, aki huszonéves. A szerkesz­tők tehát ma élő és alkotó ame­rikai költők jellemzőbb részének műveiből válogattak, szám szerint 59-éből közülük kettő­, Frank O’Hara és Sylvia Plath, már halott. A jelenkori amerikai költészet egy kifürkészhetetlen, állandóan növekvő organizmus a tehetőségek gazdagságával hozza zavarba az olvasót. A Cőse­gről és a nagyfokú diszperzióról ta­núskodik néhány statisztikai adat: az amerikai költők cím­jegyzékében több mint 2500 olyan nyilvántartott alkotó van, akiknek költői munkássága nem hanyagolható el, vagy például az, egyes előkelőbb, nevesebb első­kötetes pályázatokra minden év­ben átlag 1500 kézirat érkezik. A tájékozatlanságot a nyelvi akadályok is fokozhatják. Az amerikai költészet, mint minden más költészet, nem egy­séges, fejlődése több irányú, több rétegből, több szüuseszmény öt­vözetéből épül fel. A költői ér­tékek nyugalmi állapotról sem beszélhetünk, de az antológiák számára szükséges időbeli dis­tancia sincs jelen. Mégis leszö­gezhetjük, hogy Bajac és Kopics „antológiájában” a domináns költészeti fonalat a beat nem­zedék, New York-i iskola és a The Black Mountain Review al­kotói fémjelzik. Az ő frontáttö­résük segítette a hatvanas évek­ben az amerikai költészet meg­újhodását, és elvitathatatlan ha­tást gyakoroltak a későbbi nem­zedékeikre is. Formai szempont­ból hagyományőrzők voltak már Ginsbergék is, akik az amerikai költészet legsajátosabb vívmá­nyát, hagyományát, a szabad verset konokul továbbítják, mégis újat hoztak létformában, magatartásban, közvetlenségben valóságmegközelítésben.­­ Új em­beri-művészi viszonyokat, hely­zeteket tártak s tárnak fel. Költészetük már-már aszfalt­hoz, bőrhöz tapadóan fedi az életet, a valóságot, mint ahogy David Cope verse bizonyítja: „ez egy AMERIKAI vers , mely nem tűr pepecselést, nem szür­realizmus, nem szimbolizmus s ez aszfalt a lábad alatt...” A TRIP-ben található versek tematikai szempontból is széles skálán mozognak: a politikai élet kritizálásától a halál lidércnyo­másán, a tiszta kontempláción,­­a futurista témákon, a minima­­lizmuson, a feminizmuson, a szexualitáson, a fajgyűlölési kér­déseken, a brutalitáson, a szo­ciális problémákon, a tekintély­­tiszteleten,­­ a Kelet—Nyugat viszo­nyon, a buddhizmuson, a sláge­reken, az indián témákon, a ho­­moszexualitáson, a kábítószere­ken, a valláson, a munkásosztá­lyon, a gazdagokon, a börtönön, a prostitúción, a jövendöléseken, a környzetszennyeződésen és még sok máson át egészen az „amerikai álom” demisztifiká­­lásáig. Bajac és Kopics „útvezetőjé­­nek” formális fölépítése a szo­kásos antológiai eljárásokat­, módszereket követi, de csak a könnyebb eligazodás végett. An­tológiának túl könnyű és kevés, mert az amerikai költészetnek csak egy véletlenszerű és esetle­ges keresztmetszetét villantják fel. Véletlenszerű és esetleges, mert hiszem, hogy nem minden költő a legalkalmasabb, a leg­jobb és a legjellemzőbb alkotá­sával szerepel. A gyűjtemények­ben pedig általában nem a re­mekművek adják az alaphangot, hanem a többség, a túltengő kö­zépszerűség, különösen, ha a szerkesztők és a fordítók tole­ranciával fordultak a sokféleség, a különböző individuális költői szemléletmódok felé. A TRIP nagy és jelentős vállalkozás lé­vén nem nyújt (nem is nyújtha­tott) megbízható képet a jelen­legi és a korábbi évtizedek ame­rikai versterméséből, de azért jó „olvasókönyvnek” bizonyul. El­sődleges céljának, funkciójának maradéktalanul, eleget tesz, tá­jékoztat és részben elkalauzol egy ismeretlenül burjánzó (szá­munkra is) fontos költészetbe. FENYVESI Ottó Sava Šumanović: Ősz a botanikus kertben

Next