Magyar Szó, 1986. november (43. évfolyam, 316-328. szám)
1986-11-16 / 316. szám
1986. november 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA Mindannyian ismerjük azt a társasjátékot, amelyet mi annak idején süket telefonnak neveztünk. A játékosok sorba ülnek egymás mellé, azután az első súg valamit a másodiknak, az továbbadja a harmadiknak ... és a végén kijön, ami kijön. Általában jót derülünk rajta és akkor még csak meg kell keresni a „vétkest”, vagyis azt, aki a bemondott szöveget elsőként félreértette. Napjainkban ez a játék ismét divatba jött a világpolitikai színtéren. Némi módosításokkal. A süket telefont manapság ugyanis, úgy játsszák, hogy egy jeles politikus (minél jelesebb, annál jobb) mond valamit, amit az előtte sorban ülők (minél többen, annál izgalmasabb) egytől egyik félreértenek. Ezen aztán — ez szintén újítás — senki sem derül. Ellenkezőleg, sokan megsértődnek. A vétkesnek, aki azonnal ismert, ezt követően csak meggyőzően meg kell magyaráznia, hogy voltaképpen mit is mondott, miközben nem az gondolta, amit mondott, hanem éppen az ellenkezőjéből kiindulvaaz csúszott ki, amit esze ágában sem volt mondani, amikor voltaképpen nem is mondta azt, amit pechjére a jelenlevők még magnószalagon is rögzítettek. A játák úgy ér véget, hogy folytatódik. A következő „süket” felszólalás által kiváltott botrány hevében valahogy elfelejtik az előbbit és így tovább. Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy ezt a játékot ki elevenítette fel napjainkban de tény, hogy csak az utóbbi alig egy hónap alatt a nemzetközi színtéren igen sok jeles részvevője akadt. Íme csak néhány a legutóbbiak közül: Jaszuhiro Nakaszone japán kormányfő például „nem mondta” azt, hogy az amerikaiak azért butábbak a japánoknál, mert ott mármint az USA-ban, több faj is él. Illetve mondta, és bocsánatot kér, csak éppen nem úgy gondolta, mert ő személy szerint igen nagyra becsüli az amerikaiakat, akármilyen buták is, persze nem abból kifolyólag, hogy ott... — lásd, mint fent. S ez még jó ideig így ment volna, ha az ügyre nem borít fátylat Helmut Kohl, az NSZK kancellárja azzall az immár hírhedt Gorbacsov—Goebbels párhuzamával, amely — bármit mondott is — teljesen távol áll tőle, de azért mégis sajnálatát fejezte ki. S a nyugatnémet zöldek nyilván még most is ezen csámcsognának, ha ezt követően Jacques Chirac francia kormányfő egyértelműen ki nem rukkol azzal a teljesen félreértett nyilatkozatával, hogy a londoni repülőtéren még idejében leleplezett Hindavi-féle repülőrobbantási kísérletet nem a szíriaiak agyalták ki, ahogyan azt a brit kormány állítja, hanem az a MOSAD, az izraeli titkosszolgálat műve volt. Azaz mégsem, mert Chirac szerint Chiracot is félremagyarázták. Ő mondott ugyan valamit az izraeli titkosszolgálatról, de az kizárólag az idegenforgalom fokozására vonatkozott és minden szempontból pozitív jellegű nyilatkozat volt. Még egyértelműbb volt eztkövetően Ronald Reagan, az USA elnöke. A riporterek kérdésére, igaz-e, hogy Washington nemrég fegyvereket szállított Iránnak — ami az amerikai határozatok szerint egyenlő a hazaárulással —, egyértelműen és világosan azt felelte, hogy: ingem. Ezt eleinte mindenki úgy értette félre, hogy szó sem lehet róla, azaz nem, míg másnap . Reagan erélyesen tisztázta, hogy ő tulajdonképpen igent mondott. Az egész fegyverszállítási esetre csak humánus okokból került sor, s ezt nem akarta egyből elárulni. A fegyvereket ugyanis — ha most mindent szépen összekötünk — az izraeli titkosszolgálat mesterkedése folytán Libanonban szíriai fogságba került amerikai és francia túszok teheráni közbenjárás által való kiszabadítása érdekében (via:Tel Aviv és Róma) literálta az irániaknak. A fentieket természetesen nyomban és erélyesen cáfolta Simon Peres (volt) izraeli kormányfő és Said Rajai Khomaini, Irán ENSZ nagykövete, vagy legalábbis ezt úgy értették a világszervezet berkeiben összesereglett újságírók. Nagyjából ez a játék jelenlegi állása, bár (semmi) kétség (sem) fér hozzá, hogy hamarosan (nem) folytatódik — felesleges törölve. S most még komolyabbra fogva a szót: a nemzetközi politikai színtér történéseinek jó ismerői egyébként erősen kétlik, hogy Washingtonnak a Teheránba irányított fegyverszállítmányai mögött kizárólag a fent említett humánus indítékok rejlenek. Sokkal alaposabb a gyanú, hogy az USA is azok közé a mindkét ellenfelet egyformán támogató nemzetközi tényezők közé tartozik, akiknek az iraki—iráni háború kimenetelét illetően egyértelműen az a céljuk, hogy a hadban álló két fél közül lehetőleg mindkettő vesztesként kerüljön ki, s azt is közvetlenül a közel-keleti válság megoldása után, azaz — legyünk mégis derűlátók — belátható időn kívül. A fent említettek mellé felsorolhatnánk természetesen még néhány hasonló jelentéktelenebb ingemet. Például a svájci Sandoz vegyi cég esetét, amikor is, mint ismeretes, az a bizonyos gyár úgy égett le, hogy abból az égvilágon senkinek semmilyen kára sem származott, de Svájc minden további nélkül hajlandó ezért az egész Rajna menti lakosságot kártalanítani. Vagy az a legeslegújabb: a meghibásodott franciaországi atomreaktor, amely szerencsére és az eddigi vizsgálatok alapján... Időközben Bécsben változatlan hévvel dúl a nagyhatalmi szópárbaj az emberi jogok maradéktalan megvalósításának elengedhetetlen szükségességéről. Amit természetesen kizárólag a másik fél nem hajlandó tiszteletben tartana. ENGLER Lajos Nigem, ha mondják Sándor kora (Léphart Pál karikatúrája) A BÉCSI ÉRTEKEZLET PEREMÉN " A Hofburgon kívül vagy A BÉCSI ÉRTEKEZLET díszes megnyitójának színhelye, a Hofburg körül mint pillangók a lámpafényben. rajzottak a legkülönfélébb nézeteket valló úgynevezett szabadságmozgalmak, szervezetek, nemzetközi lokális csoportok képviselői és egyének, akiknek egyetlen közös törekvésük az volt, hogy felhívják magukra és céljaikra a 35 részt vevő ország tájékoztatási eszközeinek figyelmét. Adathalmazaikkal elárasztották az újságírókat, nem lehetett nem észrevenni őket. Esőben, hideg szélben kitartóan várakoztak a sajtóbejáró körül, hogy sokszorosított propagandaszövegüket valakinek a kezébe nyomhassák, hogy egy-egy fotóriportert vagy forgatócsoportot kiprovokáljanak. A szerencsésebbek bejuttatták anyagaikat (színes papíron, látványos címerrel, jelmondattal) az értekezlet hirdetőtáblájára vagy információpultjára, sőt sajtóértekezletet és tiltakozó felvonulást hirdettek, pontos hellyel, időponttal és az ismertebb részvevők nevének említésével. Közös vonásuk volt az is, hogy igyekeztek túllicitálni a többieket, mert abban a rohanásban, a 35 külügyminiszter és főleg a Shultz —Sevardnadze találkozó idején nehéz volt érdeklődést kelteni. Meghatározott személyek szabadon bocsátását követelték: börtönből vagy országból, hangzatos nyilatkozatokat szerkesztettek az emberi jogokról, és olyan is volt, akinek a világnézete egy letűnt korból valónak hatott. Humanitárius és kifejezetten politikai színezetű csoportok verődtek össze, hogy a Kelet—Nyugat dialógust, a helsinki záróokmány „maradéktalan érvényesítését”, egyének vagy csoportok kivándorlásának engedélyezését követeljék. A legtarkább a Szovjetunióban élő népek disszidenseinek csoportja volt. Az Ellenállás Internacionáléja nevű csoportosulás a Vásárcsarnokban tartotta „párhuzamos értekezletét”, de a kifejezetten nemzeti csoportok, például az észtek, lettek és litvánok Baltikus Világtanácsa elkülönült, sőt minden csoport a saját számlájára is folytatott propagandát. A Nemzetek Antibolsevista Tömbje azt állította magáról, hogy kelet-európai frontot alakított a szovjet hegemónia ellen. Ezt bolgár, fehérorosz, horvát, észt, román, szlovák és ukrán disszidens csoportok alkotják. Ami a legjellemzőbb rájuk: tagjaik a második világháború óta nem jártak egykori hazájukban. A Kelet-Európa felhívása című memorandumot a magyarországi 56-os események évfordulójára időzítve csehszlovák, keletnémet, lengyel és magyar ellenzéki csoportok írták alá. Ez történt és talán még mindig tart az európai biztonsági és együttműködési értekezlet peremén, de egyes hivatalos küldöttségek, élükön az amerikaival, a díszterembe is bevonultatták a disszidenseket, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak a keleti országokra az emberi jogok ügyében. Schultz amerikai államtitkár, akinek meglehetősen zsúfolt programja volt Bécsben, és az államfőhöz sem jutott el tisztelgő látogatásra, időt szorított, hogy Ronald Lauder amerikai nagykövet fogadásán üdvözölte az emberi jogokért harcoló szervezetek képviselőit. Hagyta, hogy a hajtókájára tűzzék a „Szabadságot Lettországnak” feliratú, majd egy ukrán jelvényt, így ha nem is említette nevén, egyértelmű volt, melyik országról beszél. Schultz bátorította a disszidens mozgalmakat, sőt a bécsi sajtó szerint kijelentette: „A mi erőnk attól növekszik, hogy önök nem adják fel a harcot.” AMi A MÁSIK FELET illeti, feltűnő volt a bolgár küldöttségvezető magatartása. Miután az isztambuli újságíró török nemzetiségre vonatkozó kérdése sem tudta kihozni a sodrából, berekesztette a sajtóértekezletet, amikor a londoni BBC újságírója a macedón nemzetiség felől érdeklődött. Bonyolultak ezek az emberi jogok. PÁLICSMárta : Eredeti ötletre volt szükség, ha valóban figyelmet akartak kelteni IRÁN ÉS AZ USA Kényszerlépés vagy patthelyzet MEGLEPŐ VIHART KAVART a kiszivárgó hír, hogy az amerikai kormány már hónapok óta kapcsolatban áll Iránnal és arról alkudozik, hogy a Libanonban foglyul ejtett amerikai túszok szabadon bocsátása fejében fegyvereket szállít. Azért meglepő, hogy ekkora vihar támadt ekörül — már Scultz külügyminiszter lemondását, sőt Reagan nehézségeit emlegették —, mert addig is nyílt titok volt, hogy Irán izraeli és egyéb közvetítéssel amerikai fegyvereket kap. Igaz, Khamenei iráni elnök úgy nyilatkozott, hogy csak Irán ellenségei hirdetik, hogy bármilyen kapcsolat lehet köztük és Izrael között, de mindenki tudta, hogy a már hetedik éve folyó háborúhoz Iránnak fegyverekre van szüksége, sőt az is: a hivatalos álláspontok ellenére ezek a fegyverek különféle csatornákon át, mind a két szuperhatalomtól el is jutnak hozzá. Az új csak az, hogy itt hivatalos szintre emelt puhatolózásról és annak Washington és Teherán részéről egyaránt megtörtént beismeréséről van szó. A meglepetés forrása, hogy a propagandatételeket komolyan vevő újságolvasót még mindig megrökönyítik bonyolult világunk paradoxonai. Mindvégig ilyen paradoxon volt, hogy Irán támogatásában egy gyékényen találjuk Izraelt meg a legszélsőségesebb arab államokat. De amíg ez csak álcázott formában történt, addig meg lehetett játszani, hogy nem vesznek róla tudomást. Botránynak kellett kirobbannia azonban, amikor hivatalos formában lelepleződött, hogy abban a másfél évben, amelyben lezajlott Líbia bombázása és most a Szíria elleni szankciókat erőltetik, az USA alkudozott a terrorizmus harmadik támaszának minősített Iránnal. A fejleményeket kívülről vizsgáló kommentátornak ebben a helyzetben napjaink összekuszált viszonyaira utaló eseménnyel kapcsolatban két szálat kell külön kibogoznia. Az egyik: mit jelent az Irán felé folytatott amerikai politika módosulása. És a másik: mivel magyarázható a reagani politikával szembeni elégedetlenség jeleinek elszaporodása? FORDULÓPONTHOZ ÉRT IRÁN: Minden jel szerint el kell döntenie olyan dilemmákat, amelyeknek eldöntését eddig a háború elodázta. Gondolunk itt elsősorban a továbbfejlődés alapvető kérdéseire. Mert közismert, hogy a sahot megdöntő forradalom némileg javított a tömegek helyzetén, de megválaszolatlanul hagyta, hogy mi lesz azokkal a mélyreható társadalmi reformokkal, amelyeket ez a forradalom megígért, és amelyek kérdésében rögtön a győzelem után megindult a rétegeződés a győztes táboron belül. Az elmúlt több mint hat év alatt sokszor elismételték, hogy az irak—iráni háború kirobbanása jól jött az ország vezetőinek — és ez a tényező beleépült a háború elhúzódásába is —, hogy későbbre halasszák a döntést. A háború elhúzódása miatt azonban a megoldásra váró kérdések eldöntésének két lehetséges változata mindjobban kirajzolódik, az irányzatok között megindult a csatározás és a lehetséges változatok mind kevesebben csapnak össze. Jó adag leegyszerűsítéssel két irányzat rajzolódik ki. Az egyik szerint az állam gazdasági szerepét és a társadalom szociális elemeit kell erősíteni, ezzel összhangban a Kelet felé kell közeledni. A másik viszont: mindent a magánszektorra és a kapitalista megoldásokra, tehát a Nyugat felé közeledésre bízna. A sajátos rendszer és Khomeini imám tekintélye egyelőre útját állja annak, hogy dűlőre próbálják vinni a dolgokat. A kőolaj árának esése (a számítások szerint Irán bevétele mintegy egyharmada a háború előttinek) azonban mindent egyszerre kiélezettebbé tett, annál inkább, mert az Irakkal folytatott háború továbbra is havonta egymilliárd dollárt emészt fel. így aztán nemcsak a belső viták öltöttek hevesebb formát, hanem Irán már kezdeti lépéseket is tett, hogy kiutat találjon eddigi nemzetközi elszigeteltségéből: felújította a földgázszállítást a Szovjetunióba, fokozta a fegyvervásárlást Kínától, megoldotta pénzügyi viszályát Franciaországgal, gazdasági egyezményt kötött Japánnal, rendezte a zarándokok körüli viszályt Szaúd- Arábiával, kilenc hónap alatt 469 millió dollárról 530 millióra növelte, az áresés ellenére, az USA-ba kiszállított kőolaj értékét stb. A GLOBÁLIS AMERIKAI POLITIKÁNAK — amelynek Reagan olyan hiteles és erőteljes képviselője — természetesen számolnia kell ezekkel a belső mozgásokkal, különösen akkor, amikor a leszerelési kérdésekben megfeneklő szovjet—amerikai csúcstalálkozók nyilvánvalóvá tették, hogy felújulhat a versengés a szuperhatalmak között ott is, ahol eddig legalább hallgatólagos egyetértés volt közöttük. Vagyis szó sem lehet arról, hogy harc nélkül átengedi a terepet a másik tömbnek, éppen ellenkezőleg, rögtön kísérleteket kell tennie a kialakuló lehetőségek kihasználására, a fejlemények befolyásolására. A paradoxonként ható mostani alkudozás ezt a próbálkozást jelzi. Kevésbé világos, hogy az ezzel kapcsolatban keletkezett vihar hogyan fejezi ki az amerikai kormány politikájának elbizonytalanodását és a reagani politikával szemben jelentkező ellenállás feltörését. Abban azonban egyetértenek a kommentátorok, hogy az elégedetlenség mostani feltörése abba a folyamatba olvad, amelynek Reagan vétójának leszavazásától az elnök pártjának most tartott választásokon elszenvedett vereségéig számos megnyilatkozása van. E folyamatot mindenesetre több forrás táplálja. Három közülük szembetűnő. Az egyik, szerintünk a legfőbb: az amerikai deficit növekedése miatti elbizonytalanodás. A másik ennek pszichológiai vetületeként azok fellépése az eddiginél határozottabban, akiknek nem tetszik a túlzott pragmatizmus és csak a vélt vagy tényleges amerikai érdekeket néző politikát szívesebben társítanák — a közvélemény megnyerésére és a béke kérdésében sikeresebb szovjet propaganda ellensúlyozására — bizonyos ideológiai körítéssel, például az emberi jogok carteri tételének felfrissítésével. De a leglényegesebb áramlat, amelyet a mostani választás olyan erőteljesen megmutatott: az elfordulás a globális politikától, a mindennapokhoz közelebb álló problémák felé fordulás. EGYFORMÁN ÉRDEKES LESZ az elkövetkező napokban az is, hogyan alakul az új helyzetben az amerikai politika, meg az is, milyen változások bontakoznak ki Iránban. A most feltört elégedetlenség további fejleményei e két folyamat eredőjéből adódnak majd. BÁLINT István