Magyar Szó, 1986. november (43. évfolyam, 316-328. szám)

1986-11-16 / 316. szám

1986. november 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA M­indannyian ismerjük azt a társasjátékot, amelyet mi annak idején süket­ tele­fonnak neveztünk. A játékosok sorba ülnek egymás mellé, az­után az első súg valamit a máso­diknak, az továbbadja a harma­diknak ... és a végén kijön, ami kijön. Általában jót derülünk raj­ta és akkor még csak meg kell keresni a „vétkest”, vagyis azt, aki a bemondott szöveget elsőként félreértette. Napjainkban ez a játék ismét divatba jött a világpolitikai szín­téren. Némi módosításokkal. A süket­ telefont manapság ugyanis, úgy játsszák, hogy egy jeles poli­tikus (minél jelesebb, annál jobb) mond valamit, amit az előtte sor­­­ban ülők (minél többen, annál izgalmasabb) egytől egyik félreér­tenek. Ezen aztán — ez szintén újítás — senki sem derül. Ellen­kezőleg, sokan megsértődnek. A vétkesnek, aki azonnal ismert, ezt követően csak meggyőzően meg kell magyaráznia, hogy voltakép­pen mit is mondott, miközben nem az gondolta, amit mondott, hanem éppen az ellenkezőjéből ki­indulva­­az csúszott ki, amit esze ágában sem volt mondani, amikor voltaképpen nem is mondta azt, amit pechjére a jelenlevők még magnószalagon is rögzítettek. A játák úgy ér véget, hogy­­ foly­tatódik. A következő „süket” fel­szólalás által kiváltott botrány hevében valahogy elfelejtik az előbbit és így tovább. N­ehéz lenne pontosan meg­mondani, hogy ezt a játé­kot ki elevenítette fel nap­jainkban de tény, hogy csak az utóbbi alig egy hónap alatt a nemzetközi színtéren igen sok je­les részvevője akadt. Íme csak néhány a legutóbbiak közül: Ja­­szuhiro Nakaszone japán kor­mányfő például „nem mondta” azt, hogy az amerikaiak azért bu­tábbak a japánoknál, mert ott mármint az USA-ban, több faj is él. Illetve mondta, és bocsánatot kér, csak éppen nem úgy gondol­ta, mert ő személy szerint igen nagyra becsüli az amerikaiakat, akármilyen buták is, persze nem abból kifolyólag, hogy ott... — lásd, mint fent. S ez még jó ide­ig így ment volna,­ ha az ügyre nem borít fátylat Helmut Kohl, az NSZK kancellárja azzall az im­már hírhedt Gorbacsov—Goebbels párhuzamával, amely — bármit mondott is — teljesen távol áll tőle, de azért mégis sajnálatát fejezte ki. S a nyugatnémet zöl­dek nyilván még most is ezen csámcsognának, ha ezt követően Jacques Chirac francia kormányfő egyértelműen ki nem rukkol az­zal a teljesen félreértett nyilatko­zatával, hogy a londoni repülőté­ren még idejében leleplezett Hin­­davi-féle repülőrobbantási kísérle­tet nem a szíriaiak agyalták ki, ahogyan azt a brit kormány állít­ja, hanem az a MOSAD, az izraeli titkosszolgálat műve volt. Azaz mégsem, mert Chirac szerint Chi­­racot is félremagyarázták. Ő mondott ugyan valamit az izraeli titkosszolgálatról, de az kizárólag az idegenforgalom fokozására vo­natkozott és minden szempontból pozitív jellegű nyilatkozat volt. Még egyértelműbb volt ezt­­köve­tően Ronald Reagan, az USA el­nöke. A riporterek kérdésére, igaz-e, hogy Washington nemrég fegyvereket szállított Iránnak — ami az amerikai határozatok sze­rint egyenlő a hazaárulással —, egyértelműen és világosan azt fe­lelte, hogy: ingem. Ezt eleinte mindenki úgy értette félre, hogy szó sem lehet róla, azaz nem, míg másnap . Reagan erélyesen tisztáz­ta, hogy ő tulajdonképpen igent mondott. Az egész fegyverszállítá­si esetre csak humánus okokból került sor, s ezt nem akarta egy­ből elárulni. A fegyvereket ugyan­is — ha most mindent szépen összekötünk — az izraeli titkos­­szolgálat mesterkedése folytán Li­banonban szíriai fogságba került amerikai és francia túszok tehe­­ráni közbenjárás által való kisza­badítása érdekében (via:­­Tel Aviv és Róma) literálta az irániaknak. A fentieket természetesen nyom­­ban és erélyesen cáfolta Simon Peres (volt) izraeli kormányfő és Said Rajai Khomaini, Irán ENSZ nagykövete, vagy legalábbis ezt úgy értették a világszervezet ber­keiben összesereglett újságírók. Nagyjából ez a játék jelenlegi állása, bár (semmi) kétség (sem) fér hozzá, hogy hamarosan (nem) folytatódik — felesleges törölve. S most még komolyabbra fogva a szót: a nemzetközi politikai színtér történései­nek jó ismerői egyébként erősen kétlik, hogy Washingtonnak a Te­heránba irányított fegyverszállít­mányai mögött kizárólag a fent említett humánus indítékok rejle­nek. Sokkal alaposabb a gyanú, hogy az USA is azok közé a mindkét ellenfelet egyformán tá­mogató nemzetközi tényezők közé tartozik, akiknek az iraki—iráni háború kimenetelét illetően egy­értelműen az a céljuk, hogy a hadban álló két fél közül lehető­leg mindkettő vesztesként kerül­jön ki, s azt is közvetlenül a kö­zel-keleti válság megoldása után, azaz — legyünk mégis derűlátók — belátható időn kívül. A fent említettek mellé fel­sorolhatnánk természetesen még néhány hasonló jelen­téktelenebb ingemet. Például a svájci Sandoz vegyi cég esetét, amikor is, mint ismeretes, az a bizonyos gyár úgy égett le, hogy abból az égvilágon senkinek sem­milyen kára sem származott, de Svájc minden további nélkül haj­landó ezért az egész Rajna menti lakosságot kártalanítani. Vagy az a legeslegújabb: a meghibásodott franciaországi atomreaktor, amely szerencsére és az eddigi vizsgála­tok alapján... Időközben Bécsben változat­lan hévvel dúl a nagyha­talmi szópárbaj az emberi jogok maradéktalan megvalósítá­sának elengedhetetlen szükséges­ségéről. Amit természetesen kizá­rólag a másik fél nem hajlandó tiszteletben tartana. ENGLER Lajos Nigem, ha mondják Sándor kora (Léphart Pál karikatúrája) A BÉCSI ÉRTEKEZLET PEREMÉN " A Hofburgon kívül vagy A BÉCSI ÉRTEKEZLET díszes megnyitójának színhelye, a Hof­burg körül mint pillangók a lám­pafényben. rajzottak a legkülön­félébb nézeteket valló úgyneve­zett szabadságmozgalmak, szer­vezetek, nemzetközi lokális csoportok képvi­selői és egyének, akik­nek egyetlen közös tö­rekvésük az volt, hogy felhívják magukra és céljaikra a 35 részt vevő ország tájékoztatási eszközeinek figyelmét. Adathalmazaikkal el­árasztották az újság­írókat, nem lehetett nem észrevenni őket. Esőben, hideg szélben kitartóan várakoztak a sajtóbejáró körül, hogy sokszorosított propa­gandaszövegüket vala­kinek a kezébe nyom­hassák, hogy egy-egy fotóriportert vagy forga­tócsoportot kiprovokál­janak. A szerencsésebbek be­juttatták anyagaikat (színes papíron, látvá­nyos címerrel, jelmon­dattal) az értekezlet hirdetőtáblájára vagy információpultjára, sőt sajtóértekezletet és til­takozó felvonulást hir­dettek, pontos hellyel, időponttal és az ismer­tebb részvevők nevének említésével. Közös vonásuk volt az is, hogy igyekeztek túllicitálni a többieket, mert abban a rohanásban, a 35 külügyminiszter és főleg a Shultz —Sevardnadze találkozó idején nehéz volt érdeklődést kelteni. Meghatározott személyek szaba­don bocsátását követelték: bör­tönből vagy országból, hangzatos nyilatkozatokat szerkesztettek az emberi jogokról, és olyan is volt, akinek a világnézete egy letűnt korból valónak hatott. Humani­tárius és kifejezetten politikai szí­nezetű csoportok verődtek össze, hogy a Kelet—Nyugat dialógust, a helsinki záróokmány „maradék­talan érvényesítését”, egyének vagy csoportok kivándorlásának engedélyezését követeljék. A legtarkább a Szovjetunióban élő népek disszidenseinek cso­portja volt. Az Ellenállás Inter­­nacionáléja nevű csoportosulás a Vásárcsarnokban tartotta „párhu­zamos értekezletét”, de a kifeje­zetten nemzeti csoportok, például az észtek, lettek és litvánok Bal­­tikus Világtanácsa elkülönült, sőt minden csoport a saját számlájá­ra is folytatott propagandát. A Nemzetek Antibolsevista Tömbje azt állította magáról, hogy kelet-eu­rópai frontot alakított a szovjet hegemónia ellen. Ezt bolgár, fe­hérorosz, horvát, észt, román, szlovák és ukrán disszidens cso­portok alkotják. Ami a legjellem­zőbb rájuk: tagjaik a második vi­lágháború óta nem jártak egyko­ri hazájukban. A Kelet-Európa felhívása című memorandumot a magyarországi 56-os események évfordulójára időzítve csehszlovák, keletnémet, lengyel és magyar ellenzéki cso­portok írták alá. Ez történt és talán még mindig tart az európai­ biztonsági és együttműködési értekezlet pere­mén, de egyes hivatalos küldött­ségek, élükön az amerikaival, a díszterembe is bevonultatták a disszidenseket, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak a keleti országokra az emberi jogok ügyé­ben. Schultz amerikai államtitkár, akinek meglehetősen zsúfolt prog­ramja volt Bécsben, és az állam­főhöz sem­ jutott el tisztelgő láto­gatásra, időt szorított, hogy Ro­nald Lauder amerikai nagykövet fogadásán üdvözölte az emberi jogokért harcoló szervezetek kép­viselőit. Hagyta, hogy a hajtóká­jára tűzzék a „Szabadságot Lett­országnak” feliratú, majd egy uk­rán jelvényt, így ha nem is em­lítette nevén, egyértelmű volt, melyik országról beszél. Schultz bátorította a disszidens mozgalma­kat, sőt a bécsi sajtó szerint ki­jelentette: „A mi erőnk attól nö­vekszik, hogy önök nem adják fel a harcot.” AMi A MÁSIK FELET illeti, feltűnő volt a bolgár küldöttség­vezető magatartása. Miután az isztambuli újságíró török nemze­tiségre vonatkozó kérdése sem tudta kihozni a sodrából, bere­kesztette a sajtóértekezletet, ami­kor a londoni BBC újságírója a macedón nemzetiség felől érdek­lődött. Bonyolultak ezek az emberi jo­gok. PÁLICS­­Márta : Eredeti ötletre volt szükség, ha valóban figyelmet akartak kelteni IRÁN ÉS AZ USA Kényszerlépés vagy patthelyzet MEGLEPŐ VIHART KAVART a kiszivárgó hír, hogy az amerikai kormány már hónapok óta kap­csolatban áll Iránnal és arról al­kudozik, hogy a Libanonban fog­lyul ejtett amerikai túszok szaba­don bocsátása fejében fegyvereket szállít. Azért meglepő, hogy ekko­ra vihar támadt ekörül — már Scultz külügyminiszter lemondá­sát, sőt Reagan nehézségeit emle­gették —, mert addig is nyílt titok volt, hogy Irán izraeli és egyéb közvetítéssel amerikai fegyvereket kap. Igaz, Khamenei iráni elnök úgy nyilatkozott, hogy csak Irán ellenségei hirdetik, hogy bármi­lyen kapcsolat lehet köztük és Iz­rael között, de mindenki tudta, hogy a már hetedik éve folyó há­borúhoz Iránnak fegyverekre van szüksége, sőt az is: a hivatalos álláspontok ellenére ezek a fegy­verek különféle csatornákon át, mind a két szuperhatalomtól el is jutnak hozzá. Az új csak az, hogy itt hivatalos szintre emelt puhato­lózásról és annak Washington és Teherán részéről egyaránt meg­történt beismeréséről van szó. A meglepetés forrása, hogy a propagandatételeket komolyan vevő újságolvasót még mindig megrö­­könyítik bonyolult világunk para­­doxonai. Mindvégig ilyen parado­xon volt, hogy Irán támogatásá­ban egy gyékényen találjuk Izra­elt meg a legszélsőségesebb arab államokat. De amíg ez csak álcá­zott formában történt, addig meg lehetett játszani, hogy nem vesz­nek róla tudomást. Botránynak kellett kirobbannia azonban, ami­kor hivatalos formában leleplező­dött, hogy abban a másfél évben, amelyben lezajlott Líbia bombá­zása és most a Szíria elleni szank­ciókat erőltetik, az USA alkudo­zott a terrorizmus harmadik tá­maszának minősített Iránnal. A fejleményeket kívülről vizsgáló kommentátornak ebben a helyzet­ben napjaink összekuszált viszo­nyaira utaló eseménnyel kapcso­latban két szálat kell külön ki­bogoznia. Az egyik: mit jelent az Irán felé folytatott amerikai poli­tika módosulása. És a másik: mi­vel magyarázható a reagani politi­kával szembeni elégedetlenség je­leinek elszaporodása? FORDULÓPONTHOZ ÉRT IRÁN: Minden jel szerint el kell döntenie olyan dilemmákat, ame­lyeknek eldöntését eddig a hábo­rú elodázta. Gondolunk itt első­sorban a továbbfejlődés alapvető kérdéseire. Mert közismert, hogy a sahot megdöntő forradalom némi­leg javított a tömegek helyzetén, de megválaszolatlanul hagyta, hogy mi lesz azokkal a mélyreható tár­sadalmi reformokkal, amelyeket ez a forradalom megígért, és amelyek kérdésében rögtön a győzelem után megindult a rétegeződés a győz­tes táboron belül. Az elmúlt több mint hat év alatt sokszor elis­mételték, hogy az irak—iráni há­ború kirobbanása jól jött az or­szág vezetőinek — és ez a té­nyező beleépült a háború elhú­zódásába is —, hogy későbbre ha­lasszák a döntést. A háború elhúzódása miatt azonban a megoldásra váró kérdések eldönté­sének két lehetséges változata mind­jobban kirajzolódik, az irányzatok kö­zött megindult a csatározás és a lehet­séges változatok mind kevesebben csapnak össze. Jó adag leegyszerűsítés­sel két irányzat rajzolódik ki. Az egyik szerint az állam gazdasági szerepét és a társadalom szociális elemeit kell erősíteni, ezzel összhangban a Kelet felé kell közeledni. A másik viszont: mindent a magánszektorra és a kapi­talista megoldásokra, tehát a Nyugat felé közeledésre bízna. A sajátos rendszer és Khomeini imám tekintélye egyelőre útját áll­ja annak, hogy dűlőre próbálják vinni a dolgokat. A kőolaj árának esése (a szá­mítások szerint Irán bevétele mintegy egyharmada a háború előttinek) azon­ban mindent egyszerre kiélezettebbé tett, annál inkább, mert az Irakkal folytatott háború továbbra is havonta egymilliárd dollárt emészt fel. így az­tán nemcsak a belső viták öltöttek hevesebb formát, hanem Irán már kezdeti lépéseket is tett, hogy kiutat találjon eddigi nemzetközi elszigetelt­ségéből: felújította a földgázszállítást a Szovjetunióba, fokozta a fegyvervá­­sárlást Kínától, megoldotta pénzügyi viszályát Franciaországgal, gazdasági egyezményt kötött Japánnal, rendezte a zarándokok körüli viszályt Szaúd- Arábiával, kilenc hónap alatt 469 mil­lió dollárról 530 millióra növelte, az áresés ellenére, az USA-ba kiszállí­tott kőolaj értékét stb. A GLOBÁLIS AMERIKAI POLI­TIKÁNAK — amelynek Reagan olyan hiteles és erőteljes képvise­lője — természetesen számolnia kell ezekkel a belső mozgásokkal, különösen akkor, amikor a lesze­relési kérdésekben megfeneklő szovjet—amerikai csúcstalálkozók nyilvánvalóvá tették, hogy felújul­hat a versengés a szuperhatalmak között ott is, ahol eddig legalább hallgatólagos egyetértés volt kö­zöttük. Vagyis szó sem lehet ar­ról, hogy harc nélkül átengedi a terepet a másik tömbnek, éppen ellenkezőleg, rögtön kísérleteket kell tennie a kialakuló lehetőségek kihasználására, a fejlemények be­folyásolására. A paradoxonként ha­tó mostani alkudozás ezt a próbál­kozást jelzi. Kevésbé világos, hogy az ezzel kapcsolatban keletkezett vihar hogyan fejezi ki az amerikai kor­mány politikájának elbizonytala­nodását és a reagani politikával szemben jelentkező ellenállás fel­törését. Abban azonban egyetérte­nek a kommentátorok, hogy az elé­gedetlenség mostani feltörése abba a folyamatba olvad, amelynek Reagan vétójának leszavazásától az elnök pártjának most tartott választásokon elszenvedett vere­ségéig számos megnyilatkozása van. E folyamatot mindenesetre több forrás táplálja. Három közülük szembetűnő. Az egyik, szerintünk a legfőbb: az amerikai deficit nö­­­vekedése miatti elbizonytalanodás. A másik ennek pszichológiai vetü­­leteként azok fellépése az eddigi­nél határozottabban, akiknek nem tetszik a túlzott pragmatizmus és csak a vélt vagy tényleges ameri­kai érdekeket néző politikát szíve­sebben társítanák — a közvéle­mény megnyerésére és a béke kér­désében sikeresebb­ szovjet propa­ganda ellensúlyozására — bizonyos ideológiai körítéssel, például az emberi jogok carteri tételének fel­frissítésével. De a leglényegesebb áramlat, amelyet a mostani válasz­tás olyan erőteljesen megmutatott: az elfordulás a globális politiká­tól, a mindennapokhoz közelebb álló problémák felé fordulás. EGYFORMÁN ÉRDEKES LESZ az elkövetkező napokban az is, hogyan alakul az új helyzetben az amerikai politika, meg az is, mi­lyen változások bontakoznak ki Iránban­. A most­ feltört elégedet­lenség további fejleményei e két folyamat eredőjéből adódnak majd. BÁLINT István

Next