Magyar Szó, 1989. május (46. évfolyam, 131-146. szám)

1989-05-20 / 135. szám

16 KILÁTÓ Beszéd és írás Az idegen nevek toldalékolása (3.) (A -VAL, -VEL RÁGÓS SZAVAK TOLDALÉKOLÁSA) Legutóbb a toldalékváltozat il­leszkedéséről volt szó; most meg­vizsgálhatnánk az idegen nevek -val. -vel rágós toldalékolásának különféle módjait, elsősorban azt, hogy az egyes névtípusok végén hogyan jelöljük a toldalék kez­­dőhangjának teljes hasonulását. 1. A -val, -vel rag változatla­nul kerül a szótőhöz, amikor az magánhangzóval végződik. A tol­dalékolás írásbeli jelölése azon­ban nem ilyen egyszerű: függ a szótő írásmódjától. a) A toldalékot egybeírjuk a tővel, amikor az egyjegyű, ma­gánhangzót jelölő betűvel végző­dik: Walesa (valensza): Walesá­val; Cheney (csíni): Cheney vel; Wranitzky (vranicki): Wranitz­­kyvel. b) Kötőjellel kapcsoljuk a tő­höz a -val, -vel toldalékot, ami­kor magánhangzót jelölő betűcso­porttal végződik a szótő: Montes­quieu (monteszkjő): Montesquieu­­vel; Ségou (szegu): Ségou-val; Clemenceau (klemanszó): Cle­menceau-val. c) Akkor is kötőjellel kapcsol­juk a változatlan -val. -vel, tol­dalékot, hogyha a név végén né­ma (nem ejtendő) betű áll: Ho­we (han): Howe-val; Renault (zenó): Renault-val; Peugeot (pözsó): Peugeot-val; Dumas (duma): Dumas-val; Saint-Tro­­pez (szentropé): Saint-Tropez-vel v. Saint-Tropez-val. Ilyenkor a kötőjel, valamint a toldalék kezdőhangjának válto­zatlansága fölhívja a figyelmet arra, hogy a név végén néma be­tű áll, tehát megkönnyíti az em­lékezést a helyes olvasatra. 2. A mássalhangzóval végződő idegen nevek véghangja mindig magához hasonlítja a -val, -vel toldalék kezdőhangját, azaz lét­rejön a teljes hasonulás. A teljes hasonulás itteni esete hasonlít az illeszkedés jelenségé­hez, de nem azonos vele. Az a magánhangzókra vonatkozik, és a megfelelő toldalékváltozat ki­választásával oldjuk meg; emez pedig kizárólag mássalhangzókra vonatkozik, és abból áll, hogy alkalmilag módosítja a toldalék kezdőhangját. Hasonuláson a hangtanban azt értjük, hogy a szórészek vagy szavak találkozásakor a kiejtés­ben két szomszédos mássalhang­zó közül, az egyik változatlan marad, a másik pedig emehhez hasonlóvá válik. Ha pl. csak a zöngésség tekintetében hasonul, de más tulajdonságában továbbra is eltér tőle, azt részleges haso­nulásnak nevezzük. Pl. fogtam: „foktam” (gt: ,,kt”). Hogyha vi­szont a határhang a másikkal egészen azonossá válik a kiej­tésben, akkor teljes hasonulásról beszélünk. Pl. fogkefe: „fokkefe” (gk: „kk”). A fogtam szóban, láthattuk, a g helyett annak zöngétlen párját, a k-t ejtettük, s így mindkét ki­ejtett szomszédos mássalhangzó („kt”) zöngétlen lett. A fogkefe szóban viszont a g megváltozá­sával azonossá vált a szomszédos mássalhangzóval, azaz gk helyett egy hosszú k-t (,,kk”-t) ejtünk. Amikor a mássalhangzóra vég­ződő idegen nevet a -val, -vel raggal látjuk el. a v hangra vég­ződő nevek kivételével nemcsak a már ismertetett illeszkedési törvény szerint kell kiválaszta­nunk a megfelelő toldalékválto­zatot, hanem a toldalék kezdő­hangja is mindig „teljesen haso­nul” a név tővéghangjához, azaz vele azonossá válik a kiejtésben. Pl. Tien Cseng-pej: Tien Cseng­­pejjel. Ezen az elven az idegen írás­­módúak ragozásakor látszólag el­lentmondásos alakulat is kelet­kezhetik, pl. a Joyce-szal formá­ban (Joyce, kiejtve: dissojsz). De tudnunk kell, hogy a toldalék a kiejtéshez igazodik a hasonulást illetően, nem pedig az idegen be­tűkhöz; és éppen ez a módosu­lás segít fölismerni a tővéghang helyes ejtésmódját, így aztán pl. a toldalékolt szó megadott írásmódjából valameny­­nyire következtetni is tudunk az idegen név ejtésmódjára. A -val, -vel toldalék előtti kötőjel pl. azt jelzi, hogy — ha nem áll fönn három azonos betű találkozása — néma betű van a szótő végén. A rag megváltozott kezdőhangja pe­dig azt mutatja, hogy hogyan ejtjük az idegen név utolsó más­salhangzóját. És a rag magán­hangzójának típusából (a V. e) arról értesülünk, hogy az idegen névben a palatális („magas") vagy a veláris („mély”) magán­hangzó ejtendő-e a tőben vagy a tő végén. Például: Plymouthszel. a) A magyarra átírt idegen ne­vek toldalékénak teljes hasonu­lását könnyen eldönthetjük a tő­véghang betűje alapján. Pl. Teng Hsziao-ping: Teng Hsziao­­pinggel; Szihanuk: Szih­anukkal. b) A latin betűs nyelvekből idegen írásmódjukkal átvett ne­vek toldalékolásához föltétlenül ismernünk kell a név ejtésmód­ját, hogy a véghanghoz hasonlít­hassuk a rag kezdőhangját. Ha nincs a név végén néma betű, sem kettőzött írásjegy, a toldalé­kot egybeírjuk a tővel — akkor is, ha az a betű szokatlan hang­értékű vagy mellékjelű a ma­gyarban. Pl. Kidrič: Kidričcsel; Kardelj: Kardeljtyal; Kovačić: Kovach­tyal; Dopud: Dopudgyal; továbbá: Thatcher (szecser): Thatcherrel; Jakeš (jakes): Ja­­kcšsel v. Jakešsal; Bush (bus): Bushsal; Bach (bah): Bachhal; Samaranch (szamarancs): Sania­­ranchcsal; Norwich (N Br: no­­ridzs): Norivichdzsal, (USA: nor­­vics): Norwichcsal; Sienkicwlcz (senkjevics): Sienkiewiczcsel; Chirac (sirak): Chirackal; Mock (mok): Mockkal; Sinowatz (zi­­novac): Sinowatzcal; Heath (hisz): Heathszel. c) Amikor kettőzött betű jelöli a tővéghangot, a toldalékkezdő hang hasonulásával három azo­nos betű kerülne egymás mellé, ezért a hasonult hang betűjét kötőjellel kapcsoljuk a tőhöz. Pl. Scott (szkót): Scott-tal; Hess (hesz): Hess-szel; Thälmann (tel­­man): Thälmann-nal. d) Több olyan latin betűs nyelvből veszünk át személyne­veket, márkaneveket stb., me­lyek néma betűt is használnak. Ezek ragozáskor, ha nem eléggé ismerjük a név kiejtését, több okból is megtéved­hetünk. Tud­nunk kell, hány néma betű van a név végén, aztán hogyan ejtjük a tővéghangot, és végül milyen magánhangzó-illeszkedés esedé­kes. Egy-két példán ezt is meg­figyelhetjük. Ilyenek: Iasi (jás): Iasi-sal; Giscard D* Estaing (zsiszkár deszten): Giseard D* Estaing-nel; Port-aux-Basques (porobaszk): Port-aux-Basques-kal; Versailles (verszáj): Versailles-jal; Cam­bridge (kémbridzs): Cambridge­­dzsel; Bretagne (brötány): Bre­­tagne-nyal; Joxe (zsoksz): Joxe­­szal; Lille (111): Lille-lel; Rolls- Royce (rolzrojsz): Rolls-Royce­­szal; La Manche (lamans): La Manche-sal; Moliére (molier): Moliére-rel; Rocard (rokár): Ko­­card-ral; Mitterrand (miteran): Mitterrand-nal; Cotee-du-Nord (kotdü-nór): Cotes-du-Nord-ral. Megoldhatnánk egyszerűbben is az idegen nevek toldalékolásának jelölését, de a neveket nehezeb­ben vagy sehogyan sem tudnánk azonosítani. Márpedig a nevek írásának a célja a kommuniká­ció, annak pedig lényege a meg­értés, vagyis a név biztos fölis­merése — és az írásmód ennek van alárendelve. ÁGOSTON Mihály Mtomlift 1989. május 20., szombat Mesterrajzok New Yorkból NÉGY AMERIKAI MAGÁNGYŰJTEMÉNY ---- SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST „Nem muszáj állandóan fintorgó vicceket csi­nálni a grafikában, nem muszáj rágyötörni isten­áldotta jobb kezünket arra, hogy balkezesen da­dogjon, és nem kell szégyellni azt, ha netán méláz­va elandalodunk egy szép akt kontúráján.” A rajz nagy művésze, Szalay Lajos imént idézett mondatá­val talán összegezhetnénk is annak a méltán egye­dülállónak nevezhető kiállítás hangulatát, amelyet a bécsi Albertina, majd a budapesti Szépművészeti Múzeum közönsége láthatott. Egyedülálló, mert a példás szervezés, a harmonikus nemzetközi együtt­működés mellett a szerencsés véletlenek sokasága hívta életre, s így, a négy magángyűjtemény féltve őrzött darabjából készült válogatásit aligha láthat­juk még egyszer. Ez a száz-egynéhány rajzból álló anyag magá­ért beszélt: az európai, s mindenekelőtt az olasz rajzművészet évszázados folytonosságát bizonyítot­ta, s talán jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy eloszlassa a rajzzal kapcsolatban máig is gyakran fölmerülő kételyt, hogy a rajz nem okvetlenül ön­álló műfaj. Hiszen a Művészeti Kislexikon is a „rajz” címszó alatt elsőként annak a festmény­hez vagy szoborhoz készített vázlat jelentését emeli ki, s csak másodsorban említi mint önálló műal­kotást, amelynek kifejezőeszköze a vonal. Nos, a Mesterrajzok New Yorkból címet viselő kiállítás impozáns anyaga a leghitetlenebbeket is meggyőzi arról, hogy a rajz okvetlenül önálló műfaj. Még abban az esetben is, ha esetleg „csak” egy fest­ményhez, egy freskóhoz, oltárképhez készült váz­lat, mint az itt szereplő munkák legtöbbje. Talán azért, mert a rajz, a „vázlat” olykor többet árul el, lendületesebb, impulzívabb, élőbb, mint a ben­ne előlegezett majdan készülő „végső” mű. Mert más és éppen mássága révén önálló. Mert vázlatos mivoltukban is tetten érhető a feszültség, amely a későbbiekben, a megmunkálás során esetleg már kimódolttá válik, vagy „csak” azért, mert éppen ezek azok, amelyek — ismét Szalayt idézve —, „vo­nalán kapják az igazságot”. SZERENCSÉS KÖRÜLMÉNYEK TALÁLKOZÁSA Ahogy az itt szereplő rajzoknak, úgy e kiállítás történetének is megvan a maga története. Méghoz­zá nem is minden tanulságot nélkülöző. Konrad Oberhuber, aki évekig a cambridge-i Harvard Egyetem professzora volt, midőn a bécsi Albertina igazgatójává nevezték ki, elhatározta, hogy kiállí­­tásrendezési programját négy, a harmincas évek végén Ausztriából, illetve Magyarországról az Egye­sült Államokba emigrált család műgyűjteményének bemutatásával fogja kezdeni, annál inkább, mert diákjaival sok-sok órát töltött Scholz János, Wolf Emil, Alice Steiner, Bertina és Robert Manning vendégszerető házában, a tulajdonukban levő raj­zokat tanulmányozva. Hogy miért éppen erre a négy gyűjteményre esett a választása, azt három momentummal magyarázza, amelyeken e gyűjtők barátsága is alapul. Először is mind a négy csa­lád valamely tagja Bécs vagy Budapest kulturális vonzásköréből származik és innen kapott döntő ösztönzéseket későbbi életére és a művészetek sze­­retetére. A második, közös momentum Oberhuber professzor szerint 1938 tragikus eseményei, ame­lyek ezeket az embereket arra kényszerítették, hogy Amerikába emigráljanak. Az is közös ben­nük, hogy ezáltal valamennyien elveszítették ko­rábbi vagyonukat, és számos nehézséggel kellett megküzdeniük, amíg megvetették lábukat az új ha­zában, de ezt mindegyikük bámulatos energiával és nagy sikerrel tudta megtenni. A harmadik, a kiállítás szempontjából legfontosabb kapocs nyil­vánvaló: a művészet szeretete és a gyűjtőszenve­dély, amely elsősorban a rajzok gyűjtésében csú­csosodik ki. Ahogy Alice Steiner mondja: a művé­szet valóságos oázis egyre ijesztőbbé váló korunk­ban, de nemcsak élvezetet és szépséget nyújt, ha­nem a megismerés tárgya is. A rajz pedig különö­sen ösztönöz erre a megismerő tevékenységre, hi­szen a meghatározások, de sokszor az ábrázolás tárgya vagy funkciója is meglehetősen bizonytalan, s ezzel újabb és újabb kihívást jelent az értelem számára. A Manning házaspár mindkét tagja kép­zett művészettörténész, fontos művek szerzője, Scholz János, amellett, hogy ismert csellóművész, az itáliai rajzok szakértőjeként is nagy tekintély­nek örvend, bárkivel versenyre kelhet és majdnem mindig többet tud a szakmabelieknél. Wolf Emil nem titkolja, hogy a rajzokat is a fakereskedő sze­mével nézi, aki hozzászokott, hogy a finom faanya­gokat erezetükről ismerje meg. A négy műgyűjtő­ben van azután még valami közös, nevezetesen az a nemes gesztus, amellyel gyűjteményeiket a diá­kok, a tanulni vágyók rendelkezésére bocsátják. Ro­bert Manning és barátja, Scholz János például ké­peit és rajzait tanulmányi célokra a Finch College rendelkezésére bocsátotta, s Scholz emellett 1960 óta rendszeresen tartott tanfolyamokat a Columbia Egyetem hallgatói számára. Ezenkívül mind a négy házban rendszeresen tartanak szemináriumo­kat egyetemi hallgatók számára, hogy azok elmé­lyíthessék ismereteiket a rajzművészet terén és hogy egy magángyűjtemény eleven légkörében él­hessék meg a rajzokkal való találkozást. Európában ilyesmi nemigen képzelhető el, még akkor sem, ha az európai grafikai gyűjtemények kialakításakor is szem előtt tartottak művelődési célokat, ritkán vonták be őket olyan mértékben az egyetemi oktatásba, mint Amerikában. Persze, ez nemigen képzelhető el azon nagyvonalúság nélkül, amellyel ezek a gyűjtők kincseiket nagy intézmé­nyeknek ajándékozzák. Ebben Scholz János jár az élen, aki újra és újra kialakított gyűjteményeket, s aztán jelentős múzeumoknak engedte át őket. Mesterműve kétségkívül a 14.-től a 18. századig terjedő itáliai rajzgyűjtemény, amelynek nagy ré­sze ma már a híres Pierpont Morgan Libraryban található. GYŰJTŐK ÉS MŰVEK Scholz Jánosnak a kényszerből választott mező­­gazdasági tanulmánya befejezése után teljesült leg­hőbb vágya, és beiratkozott a budapesti konzer­vatóriumba, s ezzel kezdetét vette felfelé ívelő előadóművészi pályája. A műgyűjtés családi ha­gyomány volt, Scholz 1935-ben kezdett el sokszoro­sított grafikát gyűjteni, „olyasmit, amit a csellóm, a kofferem és a kottáim mellett könnyen magam­mal vihettem”. Ezután több éven át módszeresen gyűjtötte a németalföldi, német és francia grafi­kákat, majd ráébredt, hogy a sokszorosított met­szeteknél sokkal jobban vonzzák az egyedi művek — a rajzok. E felismerés után fokozatosan átfor­málta gyűjteménye arculatát is, az itáliai mesterek váltak számára legkedvesebbé. Az volt a célja, hogy olyan tanulmánygyűjteményt alakítson ki, amely töretlen ívben átfogja az olasz iskolák fejlődését a kezdetektől a 18. század végéig. Gyűjteményében minden mester különféle jellegű rajzokkal van kép­viselve, a gyors vázlatoktól a befejezett mester­művekig. Ez tulajdonképpen ellentétben áll azzal a gyűjtői irányzattal, amely arra törekszik, hogy csak a rajzművészet abszolút csúcspontjait szerez­ze meg, amelyeket bármikor ki lehet állítani, de éppen ez teszi gyűjteményét izgalmassá. Tulaj­donában van s a kiállításon is szerepel Leonardo da Vinci bélyeg nagyságú apró vázlata, a Paraszt­­ember profilja, amely da Vinci fiziognómiai ér­deklődéséről tanúskodik; megtalálható itt Tiziano kevés rajzainak egy példánya, Raffaele Santinak a sixtusi kápolna számára tervezett kárpitja egyi­kének vázlata. A Suida-Manning gyűjtemény alapjait a szá­zadelőn Wilhelm E. Suida vetette meg, majd az Újvilágban ápolta és gazdagította a következő ge­neráció: az alapító lánya, Bertina és ve­je Robert Lee Manning. Számukra kezdettől fogva világos volt, hogy egy gyűjtemény soha nem maradhat konstans állapotban. A Wilhelm Luida által hátra­hagyott gyűjteményt minden irányban bővítették és tágították, őket is túlnyomórészt az itáliai raj­zok érdeklik, s különösen a genovai iskola képvi­selőit gyűjtik előszeretettel. A jelen kiállítás is ta­núskodik azonban arról, hogy más iskolák mester­művei is képviselve vannak gyűjteményükben. Mindenképpen meg kell említeni Raffaello Santini barna tintával készült kis raját, a Szent családot, Tiziano eddig publikálatlan. 1513-ban a Dózsa-pa­­lota megrendelésére kivitelezett munkájához ké­szült vázlatát, Coreggio az Erény allegóriája című festményéhez készített ötletvázlatát, s a legjelen­tősebb genovai mesternek számító Castiglione cso­dálatos finomságú rajzait.­­ A Steiner házaspárt az emigráció után a jól­ menő építőanyag-kereskedés juttatta a tehetőseb­bek sorába. Arra a kérdésre, hogyan is jutottak ar­ra a gondolatra, hogy műgyűjtéssel foglalkozza­nak, Alice asszony azt szokta válaszolni: „Minden azzal kezdődött, hogy John beleszeretett egy fiatal lányba.” Ezzel első szerzeményükre utal, egy Ru­­bensnek tulajdonított Fiatal leány képmására. A gyűjteménynek szerteágazó sokfélesége mellett is megvan a maga vezérfonala: a gyűjtők személyes ízlésük szerint, saját tetszésükre választják ki a gyűjtemény darabjait, melyeknek hitelességére vo­natkozóan kikérik a szakemberek tanácsát. Modern és impresszionista lapokkal kezdték meg gyűjtőte­vékenységüket, de hamarosan a reneszánsz és a ba­rokk lapokra vetették figyelmüket. Később, néhány alkotással a 18. századra is kiterjesztették gyűjte­ményüket, a hangsúly azonban a gondosan kivá­lasztott 16. és 17. századi holland és olasz rajzokon van. Ha a kiemelkedő darabjaikról van szó, Bron­­zinót és Parmigianinót említik, amelyek az árve­résen egymás utáni számot viseltek, és amelyeket óriási izgalmak közepette telefonon szereztek meg, azután a bibliai témájú Rembrandtot, amely a mű­vészettörténészek szerint az egyik leginkább le­tisztult és klasszikus ábrázolása annak a jelenet­nek, amikor Nátán próféta Dávid királynak a fe­jére olvassa bűneit. Rembrandt megrendítő módon ragadta meg azt a pillanatot, amikor a király előtt hirtelen megvilágosodik vétkének nagysága. Wolf Emil az egyetlen a négy műgyűjtő közül, aki a 19. és a 20. század művészetére koncentrált, bár az utóbbi időben ő is a korábbi korok felé for­dult. A rendezők olasz, holland, flamand és francia rajzokból álló gyűjteményéből elsősorban a késői franciákat választották ki, nemcsak azért, mert ez a gyűjtemény legerősebb oldala, hanem azért is, hogy a kiállítást időben megfelelően kiterjesszék. Wolf Emil üzleti tevékenységét és a művészet irán­ti szenvedélyét is a minőség iránti érzésére ala­pozza. Sokáig abban lelte legnagyobb örömét, hogy jeltelen műveket vásárolt, amelyeket azután ala­posan tanulmányozni kezdett. Nem nyugodott, míg a végérvényes attribúció nem sikerült neki. Wolf Emil számos múzeumot és egyetemet támogatott világszerte műtárgykölcsönzéssel és pénzadomá­nyokkal. 1976-ban, az Egyesült Államok 200 éves jubileuma alkalmából a washingtoni National Gal­­lerynek ajándékozott egy sast ábrázoló Rubens­­rajzot (a sas az USA nemzeti szimbóluma.) Ez a lap egyébként egyik nagy felfedezése volt, arra a sikeres eljárásra, amellyel egy anonim lapból Ru­­bens-rajzot sikerült „varázsolnia”, máig is büszke. Művészetszeretetéről egy mondata vall leghíveb­ben. Amikor egy pszichiáter barátja egyszer meg­látogatta hatalmas könyv- és műgyűjteményében, miután körülnézett, megállapította: „Emil, ez a gyűjtés valóságos mánia!” Wolf elgondolkodva bó­lintott. ..Tudom..., de ez egy csodálatosan szép betegség.” NÁRAY Éva

Next