Magyar Szó, 1989. május (46. évfolyam, 131-146. szám)
1989-05-20 / 135. szám
16 KILÁTÓ Beszéd és írás Az idegen nevek toldalékolása (3.) (A -VAL, -VEL RÁGÓS SZAVAK TOLDALÉKOLÁSA) Legutóbb a toldalékváltozat illeszkedéséről volt szó; most megvizsgálhatnánk az idegen nevek -val. -vel rágós toldalékolásának különféle módjait, elsősorban azt, hogy az egyes névtípusok végén hogyan jelöljük a toldalék kezdőhangjának teljes hasonulását. 1. A -val, -vel rag változatlanul kerül a szótőhöz, amikor az magánhangzóval végződik. A toldalékolás írásbeli jelölése azonban nem ilyen egyszerű: függ a szótő írásmódjától. a) A toldalékot egybeírjuk a tővel, amikor az egyjegyű, magánhangzót jelölő betűvel végződik: Walesa (valensza): Walesával; Cheney (csíni): Cheney vel; Wranitzky (vranicki): Wranitzkyvel. b) Kötőjellel kapcsoljuk a tőhöz a -val, -vel toldalékot, amikor magánhangzót jelölő betűcsoporttal végződik a szótő: Montesquieu (monteszkjő): Montesquieuvel; Ségou (szegu): Ségou-val; Clemenceau (klemanszó): Clemenceau-val. c) Akkor is kötőjellel kapcsoljuk a változatlan -val. -vel, toldalékot, hogyha a név végén néma (nem ejtendő) betű áll: Howe (han): Howe-val; Renault (zenó): Renault-val; Peugeot (pözsó): Peugeot-val; Dumas (duma): Dumas-val; Saint-Tropez (szentropé): Saint-Tropez-vel v. Saint-Tropez-val. Ilyenkor a kötőjel, valamint a toldalék kezdőhangjának változatlansága fölhívja a figyelmet arra, hogy a név végén néma betű áll, tehát megkönnyíti az emlékezést a helyes olvasatra. 2. A mássalhangzóval végződő idegen nevek véghangja mindig magához hasonlítja a -val, -vel toldalék kezdőhangját, azaz létrejön a teljes hasonulás. A teljes hasonulás itteni esete hasonlít az illeszkedés jelenségéhez, de nem azonos vele. Az a magánhangzókra vonatkozik, és a megfelelő toldalékváltozat kiválasztásával oldjuk meg; emez pedig kizárólag mássalhangzókra vonatkozik, és abból áll, hogy alkalmilag módosítja a toldalék kezdőhangját. Hasonuláson a hangtanban azt értjük, hogy a szórészek vagy szavak találkozásakor a kiejtésben két szomszédos mássalhangzó közül, az egyik változatlan marad, a másik pedig emehhez hasonlóvá válik. Ha pl. csak a zöngésség tekintetében hasonul, de más tulajdonságában továbbra is eltér tőle, azt részleges hasonulásnak nevezzük. Pl. fogtam: „foktam” (gt: ,,kt”). Hogyha viszont a határhang a másikkal egészen azonossá válik a kiejtésben, akkor teljes hasonulásról beszélünk. Pl. fogkefe: „fokkefe” (gk: „kk”). A fogtam szóban, láthattuk, a g helyett annak zöngétlen párját, a k-t ejtettük, s így mindkét kiejtett szomszédos mássalhangzó („kt”) zöngétlen lett. A fogkefe szóban viszont a g megváltozásával azonossá vált a szomszédos mássalhangzóval, azaz gk helyett egy hosszú k-t (,,kk”-t) ejtünk. Amikor a mássalhangzóra végződő idegen nevet a -val, -vel raggal látjuk el. a v hangra végződő nevek kivételével nemcsak a már ismertetett illeszkedési törvény szerint kell kiválasztanunk a megfelelő toldalékváltozatot, hanem a toldalék kezdőhangja is mindig „teljesen hasonul” a név tővéghangjához, azaz vele azonossá válik a kiejtésben. Pl. Tien Cseng-pej: Tien Csengpejjel. Ezen az elven az idegen írásmódúak ragozásakor látszólag ellentmondásos alakulat is keletkezhetik, pl. a Joyce-szal formában (Joyce, kiejtve: dissojsz). De tudnunk kell, hogy a toldalék a kiejtéshez igazodik a hasonulást illetően, nem pedig az idegen betűkhöz; és éppen ez a módosulás segít fölismerni a tővéghang helyes ejtésmódját, így aztán pl. a toldalékolt szó megadott írásmódjából valamenynyire következtetni is tudunk az idegen név ejtésmódjára. A -val, -vel toldalék előtti kötőjel pl. azt jelzi, hogy — ha nem áll fönn három azonos betű találkozása — néma betű van a szótő végén. A rag megváltozott kezdőhangja pedig azt mutatja, hogy hogyan ejtjük az idegen név utolsó mássalhangzóját. És a rag magánhangzójának típusából (a V. e) arról értesülünk, hogy az idegen névben a palatális („magas") vagy a veláris („mély”) magánhangzó ejtendő-e a tőben vagy a tő végén. Például: Plymouthszel. a) A magyarra átírt idegen nevek toldalékénak teljes hasonulását könnyen eldönthetjük a tővéghang betűje alapján. Pl. Teng Hsziao-ping: Teng Hsziaopinggel; Szihanuk: Szihanukkal. b) A latin betűs nyelvekből idegen írásmódjukkal átvett nevek toldalékolásához föltétlenül ismernünk kell a név ejtésmódját, hogy a véghanghoz hasonlíthassuk a rag kezdőhangját. Ha nincs a név végén néma betű, sem kettőzött írásjegy, a toldalékot egybeírjuk a tővel — akkor is, ha az a betű szokatlan hangértékű vagy mellékjelű a magyarban. Pl. Kidrič: Kidričcsel; Kardelj: Kardeljtyal; Kovačić: Kovachtyal; Dopud: Dopudgyal; továbbá: Thatcher (szecser): Thatcherrel; Jakeš (jakes): Jakcšsel v. Jakešsal; Bush (bus): Bushsal; Bach (bah): Bachhal; Samaranch (szamarancs): Saniaranchcsal; Norwich (N Br: noridzs): Norivichdzsal, (USA: norvics): Norwichcsal; Sienkicwlcz (senkjevics): Sienkiewiczcsel; Chirac (sirak): Chirackal; Mock (mok): Mockkal; Sinowatz (zinovac): Sinowatzcal; Heath (hisz): Heathszel. c) Amikor kettőzött betű jelöli a tővéghangot, a toldalékkezdő hang hasonulásával három azonos betű kerülne egymás mellé, ezért a hasonult hang betűjét kötőjellel kapcsoljuk a tőhöz. Pl. Scott (szkót): Scott-tal; Hess (hesz): Hess-szel; Thälmann (telman): Thälmann-nal. d) Több olyan latin betűs nyelvből veszünk át személyneveket, márkaneveket stb., melyek néma betűt is használnak. Ezek ragozáskor, ha nem eléggé ismerjük a név kiejtését, több okból is megtévedhetünk. Tudnunk kell, hány néma betű van a név végén, aztán hogyan ejtjük a tővéghangot, és végül milyen magánhangzó-illeszkedés esedékes. Egy-két példán ezt is megfigyelhetjük. Ilyenek: Iasi (jás): Iasi-sal; Giscard D* Estaing (zsiszkár deszten): Giseard D* Estaing-nel; Port-aux-Basques (porobaszk): Port-aux-Basques-kal; Versailles (verszáj): Versailles-jal; Cambridge (kémbridzs): Cambridgedzsel; Bretagne (brötány): Bretagne-nyal; Joxe (zsoksz): Joxeszal; Lille (111): Lille-lel; Rolls- Royce (rolzrojsz): Rolls-Royceszal; La Manche (lamans): La Manche-sal; Moliére (molier): Moliére-rel; Rocard (rokár): Kocard-ral; Mitterrand (miteran): Mitterrand-nal; Cotee-du-Nord (kotdü-nór): Cotes-du-Nord-ral. Megoldhatnánk egyszerűbben is az idegen nevek toldalékolásának jelölését, de a neveket nehezebben vagy sehogyan sem tudnánk azonosítani. Márpedig a nevek írásának a célja a kommunikáció, annak pedig lényege a megértés, vagyis a név biztos fölismerése — és az írásmód ennek van alárendelve. ÁGOSTON Mihály Mtomlift 1989. május 20., szombat Mesterrajzok New Yorkból NÉGY AMERIKAI MAGÁNGYŰJTEMÉNY ---- SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST „Nem muszáj állandóan fintorgó vicceket csinálni a grafikában, nem muszáj rágyötörni istenáldotta jobb kezünket arra, hogy balkezesen dadogjon, és nem kell szégyellni azt, ha netán mélázva elandalodunk egy szép akt kontúráján.” A rajz nagy művésze, Szalay Lajos imént idézett mondatával talán összegezhetnénk is annak a méltán egyedülállónak nevezhető kiállítás hangulatát, amelyet a bécsi Albertina, majd a budapesti Szépművészeti Múzeum közönsége láthatott. Egyedülálló, mert a példás szervezés, a harmonikus nemzetközi együttműködés mellett a szerencsés véletlenek sokasága hívta életre, s így, a négy magángyűjtemény féltve őrzött darabjából készült válogatásit aligha láthatjuk még egyszer. Ez a száz-egynéhány rajzból álló anyag magáért beszélt: az európai, s mindenekelőtt az olasz rajzművészet évszázados folytonosságát bizonyította, s talán jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy eloszlassa a rajzzal kapcsolatban máig is gyakran fölmerülő kételyt, hogy a rajz nem okvetlenül önálló műfaj. Hiszen a Művészeti Kislexikon is a „rajz” címszó alatt elsőként annak a festményhez vagy szoborhoz készített vázlat jelentését emeli ki, s csak másodsorban említi mint önálló műalkotást, amelynek kifejezőeszköze a vonal. Nos, a Mesterrajzok New Yorkból címet viselő kiállítás impozáns anyaga a leghitetlenebbeket is meggyőzi arról, hogy a rajz okvetlenül önálló műfaj. Még abban az esetben is, ha esetleg „csak” egy festményhez, egy freskóhoz, oltárképhez készült vázlat, mint az itt szereplő munkák legtöbbje. Talán azért, mert a rajz, a „vázlat” olykor többet árul el, lendületesebb, impulzívabb, élőbb, mint a benne előlegezett majdan készülő „végső” mű. Mert más és éppen mássága révén önálló. Mert vázlatos mivoltukban is tetten érhető a feszültség, amely a későbbiekben, a megmunkálás során esetleg már kimódolttá válik, vagy „csak” azért, mert éppen ezek azok, amelyek — ismét Szalayt idézve —, „vonalán kapják az igazságot”. SZERENCSÉS KÖRÜLMÉNYEK TALÁLKOZÁSA Ahogy az itt szereplő rajzoknak, úgy e kiállítás történetének is megvan a maga története. Méghozzá nem is minden tanulságot nélkülöző. Konrad Oberhuber, aki évekig a cambridge-i Harvard Egyetem professzora volt, midőn a bécsi Albertina igazgatójává nevezték ki, elhatározta, hogy kiállításrendezési programját négy, a harmincas évek végén Ausztriából, illetve Magyarországról az Egyesült Államokba emigrált család műgyűjteményének bemutatásával fogja kezdeni, annál inkább, mert diákjaival sok-sok órát töltött Scholz János, Wolf Emil, Alice Steiner, Bertina és Robert Manning vendégszerető házában, a tulajdonukban levő rajzokat tanulmányozva. Hogy miért éppen erre a négy gyűjteményre esett a választása, azt három momentummal magyarázza, amelyeken e gyűjtők barátsága is alapul. Először is mind a négy család valamely tagja Bécs vagy Budapest kulturális vonzásköréből származik és innen kapott döntő ösztönzéseket későbbi életére és a művészetek szeretetére. A második, közös momentum Oberhuber professzor szerint 1938 tragikus eseményei, amelyek ezeket az embereket arra kényszerítették, hogy Amerikába emigráljanak. Az is közös bennük, hogy ezáltal valamennyien elveszítették korábbi vagyonukat, és számos nehézséggel kellett megküzdeniük, amíg megvetették lábukat az új hazában, de ezt mindegyikük bámulatos energiával és nagy sikerrel tudta megtenni. A harmadik, a kiállítás szempontjából legfontosabb kapocs nyilvánvaló: a művészet szeretete és a gyűjtőszenvedély, amely elsősorban a rajzok gyűjtésében csúcsosodik ki. Ahogy Alice Steiner mondja: a művészet valóságos oázis egyre ijesztőbbé váló korunkban, de nemcsak élvezetet és szépséget nyújt, hanem a megismerés tárgya is. A rajz pedig különösen ösztönöz erre a megismerő tevékenységre, hiszen a meghatározások, de sokszor az ábrázolás tárgya vagy funkciója is meglehetősen bizonytalan, s ezzel újabb és újabb kihívást jelent az értelem számára. A Manning házaspár mindkét tagja képzett művészettörténész, fontos művek szerzője, Scholz János, amellett, hogy ismert csellóművész, az itáliai rajzok szakértőjeként is nagy tekintélynek örvend, bárkivel versenyre kelhet és majdnem mindig többet tud a szakmabelieknél. Wolf Emil nem titkolja, hogy a rajzokat is a fakereskedő szemével nézi, aki hozzászokott, hogy a finom faanyagokat erezetükről ismerje meg. A négy műgyűjtőben van azután még valami közös, nevezetesen az a nemes gesztus, amellyel gyűjteményeiket a diákok, a tanulni vágyók rendelkezésére bocsátják. Robert Manning és barátja, Scholz János például képeit és rajzait tanulmányi célokra a Finch College rendelkezésére bocsátotta, s Scholz emellett 1960 óta rendszeresen tartott tanfolyamokat a Columbia Egyetem hallgatói számára. Ezenkívül mind a négy házban rendszeresen tartanak szemináriumokat egyetemi hallgatók számára, hogy azok elmélyíthessék ismereteiket a rajzművészet terén és hogy egy magángyűjtemény eleven légkörében élhessék meg a rajzokkal való találkozást. Európában ilyesmi nemigen képzelhető el, még akkor sem, ha az európai grafikai gyűjtemények kialakításakor is szem előtt tartottak művelődési célokat, ritkán vonták be őket olyan mértékben az egyetemi oktatásba, mint Amerikában. Persze, ez nemigen képzelhető el azon nagyvonalúság nélkül, amellyel ezek a gyűjtők kincseiket nagy intézményeknek ajándékozzák. Ebben Scholz János jár az élen, aki újra és újra kialakított gyűjteményeket, s aztán jelentős múzeumoknak engedte át őket. Mesterműve kétségkívül a 14.-től a 18. századig terjedő itáliai rajzgyűjtemény, amelynek nagy része ma már a híres Pierpont Morgan Libraryban található. GYŰJTŐK ÉS MŰVEK Scholz Jánosnak a kényszerből választott mezőgazdasági tanulmánya befejezése után teljesült leghőbb vágya, és beiratkozott a budapesti konzervatóriumba, s ezzel kezdetét vette felfelé ívelő előadóművészi pályája. A műgyűjtés családi hagyomány volt, Scholz 1935-ben kezdett el sokszorosított grafikát gyűjteni, „olyasmit, amit a csellóm, a kofferem és a kottáim mellett könnyen magammal vihettem”. Ezután több éven át módszeresen gyűjtötte a németalföldi, német és francia grafikákat, majd ráébredt, hogy a sokszorosított metszeteknél sokkal jobban vonzzák az egyedi művek — a rajzok. E felismerés után fokozatosan átformálta gyűjteménye arculatát is, az itáliai mesterek váltak számára legkedvesebbé. Az volt a célja, hogy olyan tanulmánygyűjteményt alakítson ki, amely töretlen ívben átfogja az olasz iskolák fejlődését a kezdetektől a 18. század végéig. Gyűjteményében minden mester különféle jellegű rajzokkal van képviselve, a gyors vázlatoktól a befejezett mesterművekig. Ez tulajdonképpen ellentétben áll azzal a gyűjtői irányzattal, amely arra törekszik, hogy csak a rajzművészet abszolút csúcspontjait szerezze meg, amelyeket bármikor ki lehet állítani, de éppen ez teszi gyűjteményét izgalmassá. Tulajdonában van s a kiállításon is szerepel Leonardo da Vinci bélyeg nagyságú apró vázlata, a Parasztember profilja, amely da Vinci fiziognómiai érdeklődéséről tanúskodik; megtalálható itt Tiziano kevés rajzainak egy példánya, Raffaele Santinak a sixtusi kápolna számára tervezett kárpitja egyikének vázlata. A Suida-Manning gyűjtemény alapjait a századelőn Wilhelm E. Suida vetette meg, majd az Újvilágban ápolta és gazdagította a következő generáció: az alapító lánya, Bertina és veje Robert Lee Manning. Számukra kezdettől fogva világos volt, hogy egy gyűjtemény soha nem maradhat konstans állapotban. A Wilhelm Luida által hátrahagyott gyűjteményt minden irányban bővítették és tágították, őket is túlnyomórészt az itáliai rajzok érdeklik, s különösen a genovai iskola képviselőit gyűjtik előszeretettel. A jelen kiállítás is tanúskodik azonban arról, hogy más iskolák mesterművei is képviselve vannak gyűjteményükben. Mindenképpen meg kell említeni Raffaello Santini barna tintával készült kis raját, a Szent családot, Tiziano eddig publikálatlan. 1513-ban a Dózsa-palota megrendelésére kivitelezett munkájához készült vázlatát, Coreggio az Erény allegóriája című festményéhez készített ötletvázlatát, s a legjelentősebb genovai mesternek számító Castiglione csodálatos finomságú rajzait. A Steiner házaspárt az emigráció után a jól menő építőanyag-kereskedés juttatta a tehetősebbek sorába. Arra a kérdésre, hogyan is jutottak arra a gondolatra, hogy műgyűjtéssel foglalkozzanak, Alice asszony azt szokta válaszolni: „Minden azzal kezdődött, hogy John beleszeretett egy fiatal lányba.” Ezzel első szerzeményükre utal, egy Rubensnek tulajdonított Fiatal leány képmására. A gyűjteménynek szerteágazó sokfélesége mellett is megvan a maga vezérfonala: a gyűjtők személyes ízlésük szerint, saját tetszésükre választják ki a gyűjtemény darabjait, melyeknek hitelességére vonatkozóan kikérik a szakemberek tanácsát. Modern és impresszionista lapokkal kezdték meg gyűjtőtevékenységüket, de hamarosan a reneszánsz és a barokk lapokra vetették figyelmüket. Később, néhány alkotással a 18. századra is kiterjesztették gyűjteményüket, a hangsúly azonban a gondosan kiválasztott 16. és 17. századi holland és olasz rajzokon van. Ha a kiemelkedő darabjaikról van szó, Bronzinót és Parmigianinót említik, amelyek az árverésen egymás utáni számot viseltek, és amelyeket óriási izgalmak közepette telefonon szereztek meg, azután a bibliai témájú Rembrandtot, amely a művészettörténészek szerint az egyik leginkább letisztult és klasszikus ábrázolása annak a jelenetnek, amikor Nátán próféta Dávid királynak a fejére olvassa bűneit. Rembrandt megrendítő módon ragadta meg azt a pillanatot, amikor a király előtt hirtelen megvilágosodik vétkének nagysága. Wolf Emil az egyetlen a négy műgyűjtő közül, aki a 19. és a 20. század művészetére koncentrált, bár az utóbbi időben ő is a korábbi korok felé fordult. A rendezők olasz, holland, flamand és francia rajzokból álló gyűjteményéből elsősorban a késői franciákat választották ki, nemcsak azért, mert ez a gyűjtemény legerősebb oldala, hanem azért is, hogy a kiállítást időben megfelelően kiterjesszék. Wolf Emil üzleti tevékenységét és a művészet iránti szenvedélyét is a minőség iránti érzésére alapozza. Sokáig abban lelte legnagyobb örömét, hogy jeltelen műveket vásárolt, amelyeket azután alaposan tanulmányozni kezdett. Nem nyugodott, míg a végérvényes attribúció nem sikerült neki. Wolf Emil számos múzeumot és egyetemet támogatott világszerte műtárgykölcsönzéssel és pénzadományokkal. 1976-ban, az Egyesült Államok 200 éves jubileuma alkalmából a washingtoni National Gallerynek ajándékozott egy sast ábrázoló Rubensrajzot (a sas az USA nemzeti szimbóluma.) Ez a lap egyébként egyik nagy felfedezése volt, arra a sikeres eljárásra, amellyel egy anonim lapból Rubens-rajzot sikerült „varázsolnia”, máig is büszke. Művészetszeretetéről egy mondata vall leghívebben. Amikor egy pszichiáter barátja egyszer meglátogatta hatalmas könyv- és műgyűjteményében, miután körülnézett, megállapította: „Emil, ez a gyűjtés valóságos mánia!” Wolf elgondolkodva bólintott. ..Tudom..., de ez egy csodálatosan szép betegség.” NÁRAY Éva