Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)
1991-06-14 / 161. szám
14 BURÁNYI NÁDOR Forradalmi igazságtalanságok nyomában Életember Konen Vilmosnál Neumünsterben a kezdetekről, a sikerekről, a háborúról, az ellenállók és a zsidók megsegítéséről, a börtönökről, a halálos ítéletekről, a Szent Antalról, a szenvedésről, s egyáltalán az egész értelméről Aki emberként akart helytállni itt és ebben a században, annak nem volt könnyű dolga, nehéz próbák elé állították, s ezeket csak nagy bátorsággal és sok áldozat árán tudta kiállni. Hogy mégis érdemes így élni, hogy érdemes vállalni az áldozatokat (ha néha az ellenkezője tűnik is okosabbnak), bizonyítja Konen Vilmos élete is. A legnehezebb időkben élete kockáztatásával nyújtott segítséget a bajba jutottaknak, s állíthatjuk, hogy ennek köszönheti, hogy noha a háború után kétszer is halálra ítélték, ma is élvezheti az életet. Konen Vilmost mindjárt a háború után bezárták, azzal vádolták, hogy együttműködött a megszállókkal, el is ítélték, noha számos hiteles írás bizonyítja: nem működött együtt a megszállókkal. Sőt sokkal több volt a passzív tartózkodóknál. Anyagilag segítette, rejtegette azokat, akik a megszállók ellen harcoltak. Ezért még, ugye, ebben a rendszerben sokan kitüntetést kaptak. Konen Vilmos börtönt. Ki ez az ember? Kicsoda ön, Konen Vilmos? — kérdem tőle a neumünsteri lakásban, velünk van felesége, Katalin, s egyik fia, Péter. Konen úr (Konen úr? Ne, mondja csak nekem, kérem, mondja csak, hogy Vili bácsi nemrég jött haza a kórházból, de korához képest jó erőben találjuk, 88 éves, és a sokévtizedes eseményekre úgy emlékszik viszsza, mintha tegnap történtek volna, csak néha bizonytalanodik el az emlékezet, egy-egy név, ha nem jön be, hát segít a feleség ... — Apám 1868-ban született Düsseldorfban, de már fiatalon Szabadkára került, mégpedig Rafael Hartmann linzi zsidóval, akivel Párizsban ismerkedett meg, az apám oda spárgát vitt eladni, amit az ő apja termelt Düsseldorfban. Itt megbeszélték, hogy elmennek a Bácskába, mert ott lesz sok baromfi és ők egy baromfi exportot akarnak csinálni, egy exportvállalatot. S akkor Szabadkán ketten megalapítanak a Hartmann és Konen céget. De akkor ő még nagyon fiatal volt, r’m? — Ő? Húszéves lehetett. Miután ők exportálni akartak, külföldön kerestek piacot. Minden jól is indult, mert néhány éven belül már több országban volt fiókvállalatuk. A cég fő irodája Londonban volt — előkerülnek a romom fénykepek is, ment az angoloknak a bacskai ршука. — Liso emeiet, John street. Amit ok antvorozajjukhan leiepuenek, ez volt az akkori magyarorszagon az elso autohaz, a Valicsi után ant ... wt xNenisoisara itt lesz a századik évforuuia. Ott majd talalkozunk. — Szavakon logtak . . . Szóval, megindult az uzlet, gyarapodott a vattaiul, Hartmann és ivotten Húskivitelt szeazo city társaság. Hi Mondhatjui: egy konkrét eset ez a külböldi tőke beáramlására. A vállalkozás jónak bizonyult, a Húskivitel jövedelmezett, a befektetett tőke kamatozott. De jött 1918. — Jött a tizennyolc, és jöttTrianon. De az üzlet minden zökkenő nélkül ment tovább. De a magyar piac szenzációs piac volt, mi legyen most ezzel, ezt nem volt szabad elveszíteni. Átmentek és Szentesen építettek egy élelmiszer-kiviteli részvénytársaságot. Ami Szabadkán volt, azt Szentesen is megépítették, Szegeden is létesítettek egy telepet, ez volt az élelmiszer-szállító részvénytársaság. Rengeteg volt az áru itt is, ott is, a két cég alig győzte feldolgozni. A második világháborúig minden ment simán. ¤ Vili bácsi hát Szabadkán született, az édesapja német volt, fia is annak tartotta magát? — Soha. Az apám tőlem soha nem kívánta, hogy németnek valljam magam. Soha. © Hát akkor minek? — Magyarnak! Magyar iskolába jártam Szabadkán, magyar gimnáziumban érettségiztem. © De azért németül megtanult már otthon, a családban? — Nemcsak németül. Itt jön az apámnak az esze. Miután a német nyelv második ré 'Tv volt, amit otthon beszéltünk, apám azt mondta, hogy nemsokára Londonba fogsz kerülni, nekem gondoskodnom kell arról, hogy az én fiam tudjon angolul és al!"hanem 1910-ben hozolt Londonból egy angol tanítónőt. Tőle tanultam angolul, s í'"y beszélek, mint magyarul. 1918 előtt küldték haza Mindannyian angolul beszéltünk, szakácsnő, szobalány, mind ... . Volt pénz angol tanítónőre is, nyílra is. Nem is ez az érdekes. Inka*»!» az, micsoda körültekintéssel, hülvén célratörően készíti elő fiát a vállalat irányítására a vállalat alanító Kanon Vilmos. Az érettségi után Svájcba küldi, előbb 7.ézekben, aztán Lausanne-ban bővíti, mélyíti ismereteit a kereskedelem tudományából. S hogy ne mondhassák rá, semmittevéssel tölti az időt, megtanul még franciául és olaszul. Alig múlt húszéves, s már hat nyelven beszél! Nem passzióból, hanem az üzlet sikeres vezetése érdekében. — Svájc után visszamentem Szabadkára, s bekapcsolódtam az üzletbe. 8— Ez úgy 1930 körül lehetett? — Hamarabb. Sokkal hamarabb, harminc körül én már külföldi diszponens voltam. 9 Egy fiatalembert kiküld az apja Svájcba, pénze, amennyit akar, s ő csak jár az iskolába és tanul? S mást se csinál? — Igen. Tanultam. Megeveztem. Ez volt a feladatom. Apám azt mondta, most kimész és tanulsz, s aztán jössz be hozzánk az üzletbe. — De pénze volt? — Pénzem mindig. Megvolt a kontó, az apám kontója . .. De soha nem voltam tékozló, soha nem szórtam a pénzt, soha nem kérkedtem azzal, hogy pénzem van. © Kaszinóba se ment? — Nem. Nem voltam játékos. Játszani játszottam. Babákkal. Akkor ezek 18—20 éves lányok formájában ... — Az öreg Konen erre nem tiltotta a pénzt? — Nem. Az öreg Konen nem tiltotta, de tudta, hogy én nem szórom. Párszor próbára tett. Elégedett volt, hogy nem dobálom a pénzt ... © Már így nevelték odahaza . . . — Nemcsak hogy így neveltek odahaza, ez velem született, mert akinek a vérében van, hogy szórja, azzal csinálhatsz, amit akarsz, s ha nincs a sajátja, akkor a másét szórja ... @ Egy üzletembernek kocsit vezetni tudni kellett már akkor? Mikor tanulta meg ezt? — Azt hiszem, még Zürichben. De ott még nem volt autóm. Szabadkán vettem Fiatot, 510-es Fiatot. Ez volt a Koneoék első kocsija. De ha már a kocsinál tartunk, 3—4 évvel ezelőtt mondta a feleségem: Apó, eddig vezettél, most vagy ennyi és ennyi, látod mi történik az utakon, ne csinálj magadnak erővel bajt, szállj ki a kocsiból. Szót fogadtam, kiszálltam, eladtam a kocsit. Ez milyen kocsi volt az utolsó? — Derby. VW. A cégalapító Wilhelm Conen, feleségével és fiával (kép a század elejéről) MARGUERITE DURAS- szerelő (5) Előkelő férfi ül az autóban, és engem néz. Nem fehér bőrű. Európai módra van öltözve, világos színű tusszőröltönyt visel, akárcsak a saigoni bankárok. Engem néz. Már megszoktam, hogy néznek. A gyarmatokon megbámulják a fehéreket, a tizenkét éves kislányokat is. Három éve már az európaiak is utánam fordulnak az utcán, anyám férfi barátai pedig kedvesen vacsorára hívogatnak magukhoz, méghozzá olyan időpontban, amikor feleségük a sportklubban teniszezik. Ámíthatnám magamat, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a szépasszonyok, akiket megnéznek a férfiak, mert engem aztán alaposan megnéznek. De én tudom, hogy mindez korántsem a szépség dolga, másról van itt szó, igen, másról, az észről, például. Amilyennek akarok látszani, olyannak látszom, szépnek is, ha már annak kell lennem, szépnek vagy csinosnak, otthon például csinos vagyok, de csak otthon, amilyennek akarnak, olyan leszek, képes vagyok rá. És arra is, hogy ezt elhiggyem. Hogy elhiggyem, elbűvölő is vagyok. Mihelyt elhiszem, mindez annak szemében is igaz lesz, aki rám néz, és azt kívánja, hogy tetsszem neki —, ezzel is tisztában vagyok. Ilyenformán, merő céltudatosságból, még elbűvölő is tudok lenni, még ha nyomaszt is a kisebbik bátyám kínszenvedésétől való rettegés. Ami a halált illeti, csak egy cinkosa van, anyám. Elbűvölő, — ezt a szót úgy használom, ahogyan akkortájt mondogatták körülöttem, a gyerekek körül. Már felnyílt a csipám. Tudok egyetmást. Tudom, hogy nem a ruhán fordul meg, hogy a nők szépek-e vagy sem, nem is a jólápoltságukon, nem is a piperecikkek vagy a cicomák árán, ritkaságán. Tudom, hogy máshol van a rejtély kulcsa. Hogy hol, nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nők hiszik. Elnézem a nőket a saigoni utcákon, a vidéki állomáshelyeken. Nagyonszépek is akadnak közöttük, a bőrük hófehér, és itt különleges gonddal ápolják szépségüket, főleg az isten háta mögötti állomáshelyeken. Semmit se csinálnak, csak magukat érzik, érzik magukat Európának, a szeretőiknek, az olaszországi nyaralásnak, a háromévenként ismétlődő hathónapos, hosszú vakációnak, amikor végre-valahára beszélhetnek arról, ami itt történik, a különös gyarmati életről, az őket kiszolgáló bennszülöttekről, az illemtudó bogokról, a növényzetről, bálokról, fehérre meszelt villákról, ahová a távoli állomáshelyeken elszállásolják a hivatalnokokat, és amelyek olyan tágasak, hogy szinte elvesz bennük az ember. Várnak. A tükörnek öltözködnek. Nézegetik magukat. Azt nézegetik a villák elsötétített szobáiban, hogyan festenek majd később, azt hiszik, regény az életük, a szekrények dugig vannak, ennyi ruhával nem is tudnának mit kezdeni, ezt is csak úgy gyűjtögetik, mint az időt, a várakozás napjainak láncszemeit. Vannak, akik megőrülnek. Másokat faképnél hagynak egy hallgatni tudó, fiatal cselédért. Faképnél. Szinte hallani, ahogyan telibe találja őket ez a szó, mint egy pofon, akkora csattanással. Van, aki öngyilkos lesz. Mindig is tévedésnek tartottam, hogy a nők önmagukat büntetik a nők iránti kötelesség elmulasztásáért. A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, aki kiváltja, vagy nem létezik. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit. Még ezzel is tisztában voltam, jóval az experiment előtt. Csak Hélène Lagonelle volt kivétel a tévedés törvénye alól. Ő megrekedt a gyermekkorban. Sokáig nincs is saját ruhám. A ruháim, mint valami zsák, úgy lógnak rajtam, anyám régi ruháiból vannak átalakítva, és azok is zsák formájúak. Csak azok nem, amiket jóval varratott. De a házvezetőnő, sohase hagyta el anyámat, még akkor sem, amikor anyám visszament Franciaországba, akkor sem, amikor bátyám megpróbálja megerőszakolni a sadeki szolgálati villában, akkor sem, amikor már nem kap fizetést. De a kedves nővéreknél nevelkedett, hímez, vasal, varrni úgy varr, mint évszázadok óta senki, hajszálvékony varrótűvel. Mivel tud hímezni, anyám összes lepedőnket kihímeztette vele. Mivel tud vasalni, anyám rakott ruhákat csináltat nekem, fodros ruhákat, pedig mint egy zsák, úgy állnak rajtam, ósdiak, gyerekesek, két sor berakás elől, bubigallér, a szoknya vagy selyemszalaggal, vagy rézsútosan felvarrt fodrokkal van díszítve, hogy olyan legyen, mint ha valami híres divatházban csináltattuk volna. Úgy viselem őket, mint egy zsákot, övvel összefogva, pedig így még formátlanabbak lesznek, még időtlenebbek. Fél éve múltam tizenöt. A test sovány, szinte csenevész, alig domborodó mell, halvány rózsaszínre és pirosra festett arc. Meg ez a gúnya, hiába nevetésre ingerlő, mégse nevet rajta senki. Úgy látom, semmi se hiányzik. Semmi se hiányzik, és még nyitva minden lehetőség, ezt a tekintetéből olvasom ki, minden ott van már ebben a tekintetben, írni akarok. Már anyámnak is beszéltem róla, írni. atan Szó 1591. június 14., péntek HOLNAPI SZÁMUNKBAN: SZABADKA — MINDENEKELŐTT! igen, írni szeretnék. Előszörre semmi válasz. Aztán a kérdés: de mégis, micsodát? Azt mondom, könyveket, regényeket. Erre, kegyetlenül, a matematika-diploma után akár írhatsz is, az már a te dolgod. Azért helyteleníti, mert nem méltó hozzám, mert nem munka, nem komoly dolog — később majd azt mondja: gyerekes ötlet. (Folytatjuk) KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Ravasz állat, 4. Szamárhang, 6. Becézett férfinév, 7. Életben volt, 8. Fákkal szegélyezett utak, 10. Idősebb asszony, 12. Tapogatódzva keresgélő, 16. Mont .... a legmagasabb hegy, 18. Mitöbb. 19. Nem, franciául. 20. Kiejtett mássalhangzó, 21. Jaušovec teniszezőnő neve. Függőleges: 1. Valone színész neve, 2. Vissza: egy nemzetközi szervezet (ék. f.), 3. Angliában régi kastélyokban él, 4. Borról ismert helység, 5. Átmegy, 7. Hozzáérni, 9. Szerb személyes névmás, 11. női név, 13. Verem, névelővel 14. Argon vegyjele, 15. Vissza, vízzel tisztító, 17. Tan betűt keverve.