Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)

1991-06-15 / 162. szám

10 BURÁNYI NÁNDOR Forradalmi igazságtalanságok nyomában Nemzetisége: üzletember Konen Vilmosnál Neumünsterben a kezdetekről, a sikerekről, a háborúról, az ellenállók és a zsidók megsegítéséről, a börtönökről, a halálos ítéletekről, a Szent Antalról, a szenvedésről, s egyáltalán az egész értelméről . (2) SzabadkenUntienekelött , Mercedesszel nem keskelett soha. Ebben is a gyakonati szempontok vezettéis. Ашпу Kozcjjai — azi rutinuja, il vádoliíd hozta a pénzt, ez ném a.matott, a tokét be Keilut kavtelli, mit vásárolták, milyen mganaiu? — Akkor nem én vásároltam, hanem a szüleim. Sajnos, így volt, aktív a 14 ti JA az egyetlen Микпак egy tetemes vagyont összegyűjteni, s mára kapálóztam ellene, hiába könyörögtem az apámnak, hogy mi a leülne, nekem Szabadkán meg öt lane teid meg ház, meg mit tudom én, micsoda, szedjük össze a pénzt, menjünk ki Zürichbe, ott vegyünk egy házat — mintha az apjával vitatkozna, az indulatok ennyi év után is fokozzák a hangerőt —, de az öregnek megvoltak a saját elképzelései, nem akart. . . • Neki nagyon tetszett Szabadkán, nem akart onnan sehova menni? — Nagyon tetszett neki Szabadkán, vásárolta a házakat, a földet. A gyárakat már én építtettem. Előbb a Balkanmetalt (Metallja). Nem akartam én az apámmal soha ellenkezni, együtt dolgoztunk egészen a haláláig, a háború előtti években halt meg. • És a Hartmann-nal is együtt maradtak? — Nem. A Hartmann Józsi, hát ő szeretett olyan nagy lábon élni, a megállapodásunk meg olyan volt, hogy szolidárisan feleltünk egymás tetteiért, s a tettei olyanok voltak, hogy úgy éreztem, ki vagyok téve a veszedelemnek, hogy valahol eltékozolja a közös vagyont, ezért én kiváltam a vállalatból, lemondtam mindenről, és megállapodtunk, hogy a Hartmann Józsi nekem fizet egy bizonyos összeget; no, ebből én nem kaptam egy vasat se.. S akkor mi lett? Az lett, hogy ekkor kezdtem megtanulni, hogy veszíteni is lehet nagy pénzeket . . . Kártya nélkül is. Akkor jött a Hitler, jöttek a hitleristák, s látták, hogy Hartmann, ez zsidó, hogy a Konen kicsoda, azt nem is kérdezték elvettek mindent. • Ezek a nyilas idők már, igen? — Igen. Én Berlinben voltam, mikor történt a fordulat, és megyek be a berlini irodába, ott van egy pár német multi: Was wollen Sie hier? (Mit akar itt?). Mondom, én idetartozok, én vagyok a Konen, a Hartmann és Konen cég Konenja. Azt modja: A Hartmann zsidó. Mondom: A Hartmann zsidó, de én őskeresztény vagyok! Azt mondja: Nem érdekes, és tűnjek el, mert különben visznek Mauthausenbe! Kidobtak, és egyetlenegy külföldi irodából nem kaptam soha semmit. • Akkor mi maradt a szétválás után? Nekem maradt a Balkánmetal, az Eszkimó, ezt én építtettem, húst, konzervet exportált, az volt kicsiben, ami a közös nagyvállalat. A Bleszák telepnél volt ez, ott van egy villamosmegálló, s befelé egy út, annak a végén volt az Eszkimó. Már bejárni ide nem volt egyszerű, nem volt betonút, de én csináltattam ipari vágányt. • És a föld? Mennyi volt? — Jugoszláviában volt 250 lánc, fele a Palicsi úton, ez lett a Hortus, a faiskola, a másik 120 lánc volt Csikérián. Itt fölépítettem egy hizlaldát 10 000 hízó részére. — Évente tízezer? Vagy egyszerre? — Egyszerre tízezer! Ennyi hely, meg ipari vagány, meg minden, föl volt szerelve. • S ott a takarmány is megtermett? — Az nem. Abból a földből 30 lánc komló volt. S ez ment a becsei sörgyárba, ahol a részvények 80 százaléka Konen kézen volt? — Abból egy szem ment a becsei sörgyárba, az mind ment Amerikába, ott megismerkedtem egy üzletemberrel, s aztán az évekig jött a kontraszüret után, s fölvásárolta a bácskai komlót. • Ment a komló Amerikába és jött a dollár. Konen Vilmos járt Amerikában? — Én igen, kétszer. Egyszer voltam három hónapig, ekkor bejártam Észak- Amerikát, másodszor Chicagóban voltam két hónapig, itt a vágóhídon tanulmányoztam a sertésvágást, feldolgozást. A húszas évek közepén lehetett ez. — Az első útnak mi volt a célja. Miért utazott ki? — Csak látni akartam Amerikát, látni, hogy milyen ott az élet, utaztam egyik nagyvárosból a másikba . . . • Miért kellett ezt látni? — Miért? Ha valaki, úgy mint én, az élelmiszertransban tevékenykedik, annak meg kellett ismernie a piacokat és a lehetőségeket, hogy mit hol tudok eladni. Így tudtam kiépíteni a kapcsolatokat ahhoz, hogy Szabadkáról éveken keresztül gyöngycsirkét szállítottunk Amerikába. Az összes gyöngyöst felvásároltuk és ment Chicagóba ... — Annyira kedvelték a gyöngytyúkot az amerikaiak? — Hát náluk kevés volt a fácán, s kevés volt abból nálunk is, hát az amerikaiak kisütötték, hogy a gyöngy tyúkot kinevezik fácánnak és a vendéglőkben fácánként tálalták. • És ment Szabadkáról a gyöngyös? — Igen, ment, hogy mit csináltak vele Amerikában, nekem ahhoz semmi közöm. És jól megfizették? — Persze, mert ritka cikk volt. • Szabadka környékén akkor mind fölvásárolták? — Mind Szabadkán is, Szeged, Szentes környékén is, s ment mind a tengeren túlra. • Aztán kitört a háború . . . Bejöttek a magyarok . . . — Ez egy nagyon érdekes mozzanat az én évemben. Bejőttek a magyarok és ninet, ninest, letartóztattak, hogy csetnik vagyok ... 9 Csetnikvezér? — Én huszárkapitány voltam a jugoszláv időben, ilyen minősítésben kaptam meg a harci feladatokat is, hogy a 125. boszniai halályon parancsnoka vagyok. Jelentkeztem a megadott helyen. Jöttek a németek. Hatszáz katonám volt, de a magazinban nem volt egy kiló kenyér se, egy kiló hús se, mivel etessem a hatszáz katonát? Vrbovecon volt ez. De megvoltak a kapcsolataim a Predovic céggel. Ez kolléga volt, mikor Belgrádban jártunk, ott ismerkedtünk össze, s össze is barátkoztunk, volt nálam pénz, hát a saját pénzemből vettem a katonáknak élelmet, a lovaknak takarmányt. Elláttam a legénységet. Parancsban kaptuk a marsrutát, ehhez kellett tartanom magam, ide, oda, egyszerre csak ott voltak a németek, mi meg ott álltunk 300 szekérrel, a parasztoktól rekvirált szekerekkel . . . Fél évszázaddal később történtek ezek a dolgok, s belegondolni is borzasztó, mit élt át ez alatt az ötven év alatt Konen Vilmos. Ennyi időnek kellett elmúlnia, hogy a szörnyűségekről, az igazságtalanságokról, amiket el kellett szenvednie, végre írni lehessen. Nálunk is. Mert maga Konen Vilmos megírta mindezt, könyv alakban is megjelentette, Németországban. Dilemmák persze ma is vannak. Van, aki kérdezi, minek erről manapság írni, van most elég bajunk, foglalkozzunk azzal, hagyjuk a múltat. Ez is egy szempont, nem is mellékes. De vannak más szempontok is, s azok sem elhanyagolhatók. A hatalom szekerét tolva az újságírók rettenetesen sok hazugságot leírtak, maguk is jócskán hozzájárultak az embertelen módszerek elharapódzásához. Lenne nekik (nekünk) mit jóvátenni. Ha lerántjuk a valamikori hazugságainkról a leplet, ez is egy formája lehet a jóvátételnek. A veszély most sem kicsi, félő, hogy tesszük ezt nem az igazság érdekében, hanem a mostani hatalomtartók érdekeit szolgálva . .. MARGUERITE DURAS A szerető (8) A puhakalapos kislány ott áll a folyó iszapos derengésében, egymagában a komp fedélzetén, a korlátra könyökölve. A férfikalap rózsaszínbe vonja az egész jelenetet. Ez az egyetlen szín. A folyó párás verőfényében, a hőség verőfényében a part vonala teljesen elmosódott, a folyó szinte felcsúszik az égre. A folyó sötéten hömpölyög, nesztelenül, mint testben a vér. A víz fölött szélcsend van. A motorberregés az egyetlen zaj, amit hallani a jelenet alatt, a komp agyonfusizott, öreg motorja úgy zihál, úgy sistereg, mintha kiolvadt volna a hengerfejtömítése. Olykor, mint enyhe szélroham, egy-egy hangfoszlány. Aztán kutyaugatás, mindenfelől, a köd mögül, minden faluból. A kislány gyerekkorától fogva ismeri a révészt. A révész rámosolyog, az igazgató asszony felől érdeklődik. Azt mondja, éjszakánként sűrűn látja a kompon, amikor anyám átmegy a kambodzsai koncesszióra. Anya jól van, mondja a kislány. A folyó a komp körül kikicsap a medréből, a vonuló áradat áthullámzik a rizsföldeik, állóvizein, de ezek nem keverednek el vele. Mindent magával hurcol, ami a Tanlé Láp tótól, a kambodzsai erdőktől fogva útjába kerül. Elsodor minden rámozdíthatót, szakmakunyhót, erdőt, üszkös facsonkokat, döglött madarat, döglött kutyát, vízbe fúlt tigrist, bivalyt, vízen fúlt embereket, halcsapdát, az összetapadt vízijácint szigeteit, mindmind a Csendes-óceán felé igyekszik, egyiknek sincs rá ideje, hogy elmerüljön, mindent magával ránt a sodrás mély és szédületes örvénylése, minden fennzakad az erőtől duzzadó folyó felszínén. Azt válaszoltam, hogy én mindenekelőtt írni akarok, írni, semmi mást. De anyám féltékeny, biztosan az. Semmi válasz, rám néz, már fordítja is el a fejét, alig észrevehető vállrándítás, sohase fogom elfelejteni. Elsőnek én fogok elköltözni hazulról. De még el kell telnie néhány évnek, hogy végleg elveszítsen, hogy elveszítse ezt a gyerekét. Ami a fiúkat illeti, nincs ok aggodalomra. De a lánya, ezt ő is tudta, egy szép napon útilaput köt a talpára, neki majd sikerül innen elmennie. Franciából osztályelső. Az iskolaigazgató azt mondta neki, a lánya, asszonyom, franciából osztályelső. Anyám csak hallgatott, nem szólt semmit még dühös is volt, amiért nem a fiai osztályérsek franciából, az én szeretve gyűlölt anyám aztán megkérdezi: hát matematikából? A válasz: nem valami fényes, de ne féljen, majd ennek is eljön az ideje. Anyám azt kérdezi: jó, jó, de mikor? A válasz: a lányának csak akarnia kell, asszonyom. Az én szeretett anyám, micsoda madárijesztő, a Dó foltozta gyapjúharisnyában. ő még mindig ott tart, hogy a gyarmatokon gyapjúharisnyában kell járnia az iskola igazgatójának, a szánalmas, idétlen ruháiban, ezeket is Dó tartja rendben, mintha egyenesen a pikárdiai tanyáról szalajtották volna ide, ahol unokatestvérei élnek, mert ő is addig viseli a ruháit, amíg le nem szakadnak róla, azt hiszi, ennek ez a módja, ezzel érdemli ki őket. hát, még a cipői, félre vannak taposva valamennyi, olyan csámpásan jár, azzal a két bal lábával, lesimított haját kontyba köti, mint a kínai asszonyok, szégyellem magamat, szégyelljük magunkat miatta, az utcán, az iskola előtt, majd kisül a szemem, amikor megérkezik az ütött-kopott autójával, mindenki őt nézi, de ő semmit se vesz észre, soha, megérdemelné, hogy tébolydába zárják, hogy agyba-főbe verjék, hogy megöljék. Rám néz, azt mondja: neked talán sikerül innen kimászni. Éjjel-nappal a kényszerképzete. Nem az a fontos, hogy az ember vigye valamire, hanem, hogy elkerüljön onnan, ahol van. Amikor anyám újra levegőhöz jut, kiemelkedve a reményvesztettségből, felfedezi a férfikalapot meg a brokátcipőt. Hát ez micsoda, kérdezi. Azt mondom semmi. Rám néz, tetszik neki, elmosolyodik. Nem is olyan rossz, mondja, nem áll rosszul, kell egy kis változatosság. Meg se kérdezi, hogy ő vette-e, anélkül is tudja. Tudja, hogy képes rá, hogy vannak pillanatok, nagy néha, amikor mire rávehetjük, teljesen védtelen velünk szemben. Azt mondom: ne mérgelődj, nem volt drága. Megkérdezi, hol vettük. Azt mondom, hogy a Carnat utcában egy végkiárusításon. Megenyhülve néz rám. Talán arra gondol, hogy biztató jel a kicsi részéről, hogy ennyi fantáziával öltözködik. Nemcsak hogy elnézi a pojácáskodást, az ízléstelenséget, éppen ő, aki beletörődve özvegységébe, örökösen szürkében jár, mint egy kiugrott apáca de még tetszik is neki. Egy öltés a nyomorúsággal is összeférceli ezt a férfikalapot, hiszen mindenáron pénzt kell szerezni, ha a föld alól is. De anyámat sivárság veszi körül, a fiai sivársága, sohase fognak dolgozni, ami ezt a terméketlen földet illeti, ablakon kidobott pénz keresztet vethet rá. Csak a kislány minden reménye, egy szép napon, ha majd felcseperedik, talán érteni fogja a módját hogyan kell pénzt szerezni. Ki tudja, talán ezért nézi el az anyja, hogy úgy öltözködjék, mint egy kurválkodó kamaszlány. És a gyerek is ezért szokta meg, hogy az ő iránta mutatott érdeklődést arra az érdeklődésre terelje, amelyet ő mutat a pénz iránt. Anyja csak mosolyog. Az anyja sohase lép közbe, amikor a lánya pénzt akar szerezni. A lánya ezt mondja majd neki: ötszáz piasztert kértem tőle, hogy visszamehessek Franciaországba. Az anyja azt mondja, rendben van, csakugyan ennyi pénz kell hozzá, ha valaki be akar rendezkedni Párizsban, azt mondja: elég lesz ötszáz piaszter. A lány tudja, hogy csak azt csinálja, amit anyja amúgy is tanácsolt volna neki, ha az asszonynak lett volna hozzá mersze, lett volna hozzá ereje, ha a fájdalom, amelyet a gondolat keltett benne, nem ólálkodott volna állandóan körülötte, csillapíthatatlanul. (Folytatjuk) Млшр&C 1991. június 15., szombat HOLNAPI SZÁMUNKBAN: KÖRÖZIK A CSETNIKVEZÉRT KERESZTREJTVÉNY Vízszintes: 1. Lent ellentéte, 4. Einsteinium vegyjele, 6. Olasz férfinév, 7. Becézett Erika, 8. Lazulva elválik. 10. Bácskai helység, 12. Német sakkozó, Robert, 16. A tetőnek a falhoz csatlakozó peremei, 18. E-vel az elején négyjegyű szám. 19. Ezen, 20. Előd, 21. Alkoholféle. Függőleges: 1. Fuldoklás kezdete, 2. Magyarországi város, 3. Őszi hónap, 4. Idegen férfinév, 5. Tevékenység jó eredménye, 7. Vezetve előállít, 9. Galy, 11. Éhséget tűrő, 13. Nincs benne semmi, 14. Újvidék autójelzése, 15. Sakkban döntetlen, 17. Ülőhelyről feláll.